Samantha Young – India Place

   Dublin Street 4

   Hogyan ​borítsunk fátylat a múltra és tanuljunk meg bízni a jövőben…

   Hannah Nichols azóta nem látta Marco D’Alessandrót, hogy a srác öt hosszú évvel ezelőtt összetörte a szívét. A rosszfiú volt Hannah első és egyetlen szerelme… az ágyban is. Mindössze egyetlen szenvedélyes éjszakát töltöttek együtt, aztán Marco eltűnt – Skóciából és Hannah életéből is. A következmények súlya alatt összeroppant Hannah azóta sem tudta kiheverni a dolgot.

   Marco – aki valójában nem is olyan elvetemült – iszonyúan megbánta, hogy faképnél hagyta Hannah-t. Így amikor a sors szeszélye folytán újra összefut a lánnyal, többé már nem akarja elengedni. Örökké a nyomában van, hogy minden lehetséges módon bebizonyítsa, ők ketten nem élhetnek egymás nélkül…

   Ám amikor Marco már kezdi azt hinni, hogy van esély a közös jövőre, Hannah olyan felfedezést tesz, ami a felszínre hoz egy fájdalmas titkot. Egy titkot, ami még azelőtt elszakíthatja őket egymástól, hogy egyáltalán újrakezdhetnék a kapcsolatukat…

   A világszerte kirobbanóan sikeres Dublin Street, London Road és Jamaica Lane sorozat új története.

   Tudd meg, mire lehet esély!

   Könyvmolyképző, 2019

   Eredeti cím: Fall From India Place, 2014

   Valamiért mindig azt hittem, hogy a kiadó Arany pöttyös sorozata olyan felnőtteknek szól, akik kinőttek a vörös-rubin pöttyös könyvekből, és másról is szólnak, mint a fiatalság hisztériájáról és mondvacsinált, eltúlzott lelki nyomoráról. Az India Place a legjobb példa arra, hogy mégsem, hiszen a történet valahol a vörös és rubin pöttyös könyvek tematikájának a határán van. Úgy emlékeztem, hogy kedvelem ezt a sorozatot, bár amennyi könyvet olvasok, s amennyi idő eltelt a korábban megjelent kötet óta (két év), az emlékek símán megtréfálhatnak. Ez most nagyon rossz vicc volt.

   A történet továbbra is Edinburghban játszódik, akárcsak a sorozat korábban megjelent részei (Dublin Street, London Road és Jamaica Lane), és a folytatások (pillanatnyilag még két könyv), valamint a kiegészítő novellák, szám szerint nyolc darab. Ezek a helyek valójában is léteznek Edinburghban, aki arra jár könnyen meg is találja őket.

   Arról is megfeledkezdtem, hogy ennek a sorozatnak mennyi szereplője van, s ezek a szereplők minden részben ismét előfordulnak kisebb-nagyobb jelenetekben. Nem lehet minden sorozatot újraolvasni, mielőtt az ember lánya a következő kötetbe fog bele, különösen, ha a sorozat nem is tartozik az újraolvasósok közé. Ez pedig számomra határozottan nem az. Egyszer el lehet olvasni és annyi. Tehát kellemetlenül érintett, hogy ott van egy hatalmas közösség bonyolult rokonsági-barátsági kapcsolatokkal s én nem nagyon emlékszem, hogy ki kicsoda és milyen szálak fűzik a többiekhez. Szerencsére elég utalás történik az előző részekben történtekre, tehát némileg kapisgálni kezdtem, hogy kicsoda is a történet hősnője, Hannah.

   Sajnálatos módon a történet nem csak az előző részekre tesz utalásokat, hanem részletekben, itt-ott elszórva a cselekmény során egy egész young-adult típusú történetet is kaptam, mert a szerző visszavitt a most huszonkét éves Hannah kamaszkorába, hogy fokozatosan magyarázatot kaphassak arra, hogy mi is történt a hősnő és Marco D'Alessandro között a megismerkedésük pillanatától egészen addig, amíg a férfi öt év szünet után ismét feltűnt Hanna életében. S ez a történet akkor kezdődik, mikor Hannah tizennégy éves. Ez a történet szempontjából nagyon jó, hisz nélküle nem lenne teljes a kép, csak én nem szeretem a young adult meséket, mert rég kinőttem belőlük. Hannah pedig még huszonévesen is úgy viselkedik, mint egy zavart kamasz. Nem igazán vannak céljai, nem tudja mit akar az élettől. Még azt sem mondhatom, hogy egyszerűen csak sodródik az eseményekkel, mert nem teszi. Ő egyszerűen bezárkózik és a sérelmeivel veszi körül magát.

   Nos, tehát van nekünk egy fiatal angoltarnárnőnk, tele frusztrációkkal, az első szerelem feldolgozatlan drámájával, aki öt év szünet után ismét összefut kamaszkori szerelmével, az olasz-afroamerikai Marcoval, aki tulajdonképpen az Egyesült Államokból származik. Ugye mindenki tudja, hogy Marco annyira jóképű és dögös, hogy minden női szívben azonnal kamrafibrilláció lép fel és beindulnak a pavlovi nyálcsorgatós reflexek? S nemcsak mutatós példány, hanem tele van múltban gyökerező problémákkal, mert unalmas lenne, ha nem lenne hányatott gyermekkora. S mivel apja afroameriaki származású, természetesen a szerző érinti a rasszizmus érzékeny témáját is.

   Ez a második esély története, de az újrakezdéshez rögös út vezet és a titkok sem segítenek Hannah-nak és Marconak, hogy problémamentes kapcsolatot építsenek. Titkaik pedig bőven vannak.

   Ami a szereplőket illeti... nos tőlük sem voltam elájulva. Hannah egy bizonytalan, zárkózott liba, aki nyakig merül az önsajnálatba és felfokozza személyes drámáját minden alaklommal, mikor szembe kellene néznie a való életel és tovább kellene lépnie. Határozatlansága nagyon idegesítő volt. Egy pszichiáter talán segített volna rajta, de talán egy hólapát hatékonyabb módszer lett volna. Ugyanazt a hólapátot ráfogtam volna nagypofájú, kavarós barátnőjére is, és a kolleganő sem úszta volna meg. Marco egy fokkal szimpatikusabb volt, de erőszakossága néha túl sok volt nekem. Azt sem értettem meg, miért kellett mindenkinek mindenbe beleszólnia. Első sorban miért nem akarta a család és a barátok megérteni, hogy Hannah azért nem randizik, mert jó neki egyedül? Az is kicsit meredek volt, amikor azzal gyanúsították a lányt, hogy leszbikus, azért nincs férfi az életében. Engem a mások életébe való beavatkozás nagyon kiborít, s tele ilyen epizódokkal az egész történet, bár Hannah esetében szükséges volt ez a beavatkozás, mert a sérüléstől való félelmében képes lett volna az egész életét egyedül leélni.

   Természetesen lesz boldog végkifejlet. A szerző nagyon közhelyes megoldást alkalmazott, előre borítékolható milyent.

   Ez egy minden szempontból zsúfolt történet volt. Túl sok szereplő, túl sok dráma, hiszti, határozatlanság és klisé. Más volt, mint amire vártam, és nem a jó értelemben. Nem tudom, hogy a kiadónak szándékában áll-e folytatni a sorozatot és főleg mikor, én meglennék a következő részek nélkül is. De nem vagyunk egyformák és ízlések, meg pofonok...

A szerző nevéhez kapcsolódó bejegyzések:

Jamaica Lane (Dublin Street 3)

Mély víz (Mély víz 1)

Adam Kay – Ez fájni fog

   Egy fiatal orvos naplója

   A szerző Nagy-Britanniában orvosrezidensként dolgozott 2004 és 2010 között. Képzése alatt mindvégig naplót vezetett; az Ez fájni fog lapjain a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat frontvonalának esetei és napjaink válságának elemzései olvashatók. Egy fiatal orvos számol be életéről, örömeiről, bánatairól, áldozatvállalásokról és a számunkra, magyarok számára is ismerős őrjítő bürokráciáról. Kész szerelmi vallomás ez azokhoz, akiken bármelyik pillanatban az életünk múlhat.

   A morbid humor kedvelői ki ne hagyják!

   Íme a naplóm a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatnál töltött időmből, a véres valóság. Hogy milyen volt a frontvonalban, hogyan csapódtak le a dolgok a magánéletemben, hogyan sokalltam be egy szörnyű napon. (Elnézést a spoilerezésért, na de a Titanic vetítésén is tudni tetszettek, mi a vége.)

   „Fájdalmasan mulatságos. A fájdalom és a mulatságosság hogy, hogy nem, valami teljességgel jóvá, nemessé és szerethetővé adódik össze.” Stephen Fry

   Athenaeum, 2019

   Eredeti cím: This is Going to Hurt, 2017

   Nem sokkal megjelenése után olvastam ezt a könyvet, és el kellett telnie egy bizonyos időnek, amíg meg tudom osztani azokat az érzéseket, amiket az olvasása kiváltott. Mert nagyon vegyesek. Szó se róla, nagyon szórakoztató, vicces, mert az egészségügyet nem lehete túlélni egészséges humorérzék és egy adag "leszarom" attitűd nélkül. Sehol a világon, kivéve, ha valamilyen méregdrága magánklínika alkalmazottja az ember lánya-fia. De még ott sem igazán, mert a páciens nagyon hajlamos a pénzéért elvárni a Napot, a Holdat s lehetőleg a fél csillagos eget is. S ha az egészségéről van szó, akkor jogos ez az elvárás, és bizonyos esetekben a pénz sem számít.

   "Nem tudom, min kaptak össze, de kiviharzik egy nő a nőgyógyászati ambulanciáról, és ordít a nővérrel:

   – Tőlem kapja a fizetését! Tőlem kapja a fizetését!
   A nővér visszaordít:
   – Akkor lesz szíves emelni?!"

   Adam Kay orvosból lett angol humorista. Családi hagyományt követve választotta az orvosi hivatást, melyet akkor adott fel, amikor már lényegében túl volt azon a kicsit sem leányálom-szerű perióduson ami a gyakornokságot jellemzi. Mert, ugye, senki nem születik főorvosnak. Nem feltétlenül értettem meg, miért volt a váltás, de inkább egy jó humorista, mint egy olyan orvos, aki csak azért van a pályán, mert annak idején milyen jó ötletnek tűnt beszállni a családi orvosdinasztiába.

   Ez fájni fog naplóregény, hosszabb-rövidebb bejegyzésekkel, mely valós képet próbál mutatni arról, hogy milyen az egészségügy állapota az Egyesült Királyságban (még mindig jobb mint a volt keleti blokk államaiban), milyen utat kell bejárnia valakinek, ha ebben a szférában képzeli el a jövőjét, s kendőzetlenül ír a frusztrációkról, a vége-nincs ügyeletekről, a bizarr esetekről és a kevés pénzről. Csupán azt felejti el elmesélni, hogy a kevés pénz a magas orvosi műhiba-biztosítás miatt olyan kevés, ami ugye egy biztonsági háló az olyanoknak, akik beavatkozás előtt futják át életükben először a procedúrát a tankönyvből, aztán vagy sikerül, vagy nem. 

   "Már volt eset, hogy a páciens felrótta, nem engedtem neki a vajúdás közben a gyertyagyújtást. – Igazán nem nagy dolog – fogalmazott beadványában. Mármint a nyílt láng mindjárt az oxigéntartályok mellett."

   A szöveg hemzseg az orvosi szakkifejezésektől, de ez senkit ne rettentsen el az olvasástól, hiszen minden ilyen kifejezést lábjegyzetben megmagyaráz, s estleg még ragad az olvasóra némi olyan ismeret is, aminek a későbbiekben hasznát veheti - bár jobb lenne, ha ez nem történne meg. Mármint az, hogy szükség legyen ezekre az ismeretekre.

   Jó szórakoztam olvasás közben, szó se róla, viszont kiverte a biztosítékot az, hogy a könyv nagyrészt arról szól, hogy milyen hülye a páciens (azért van benne valami), mi mindent kell kiszedegetni ilyen-olyan testnyílásokból, mennyire nem értékelik az ő erőfeszítéseiket. Ezek a történetek nem fabulációk, minden egészségügyi dolgozónak van a tarsolyában több hasonló is. Viszon nagyon kevés szó esik arról, hogy milyen hülye az orvos és az egészségügyi személyzet (tisztelet a kivételnek), de ők soha semmiért nem hibásak, szakszervezetileg kialkudott teaszünetük pedig szent és sérthetetlen. Mert erről is könyvet lehetne írni, nem is egyet. Talán Adam Kay is meg fogja tenni valamikor, hiszen azóta már ő sem orvos, hanem páciens, és abból a szemszögből is saját bőrén tapasztalhatja az angol egészségügyet.

   "Ma egy húszéves beteghez riasztanak, a vérképe rendellenes veseműködésre vall. A fiú mindkét karján teljes gipsz, olyan, mint a Scooby-Doo – A múmia átkából a gonosz múmia. Nincs bekötve neki infúzió, érintetlen a pohár víz az éjjeliszekrényén – nem vonom kétségbe az akaraterejét, de a fizikával nyilván nem dacolhatott az utóbbi pár napban. A páciensnek sóoldatos infúziót rendelek, a tisztelt kollégákba meg nem ártana egy kis józan észt csepegtetni."

   Bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezt az írást szerzője kizárólag szórakoztatásnak szánta, első sorban ennek felel meg. De túl kell látni a viccesnek tűnő helyzeteken, mert ami mögötte van, az sajnos a valóság. És a mi bőrünkre megy.

   Azóta megjelent magyar nyelven is a szerző újabb könyve Mert szülni karácsonykor kell címmel. Már nem szórakoztatott annyira, mint ez, végig sem olvastam. De ízlések és pofonok...

   "Az éjszakai műszak viszont olyan volt, hogy ahhoz képest Dante pokla kész Disneyland…"

Rachel Wells – Mindenki macskája, Alfie

   Hagyd a pszichológust! Fordulj egy állati profihoz. Ismerd meg Alfie-t, a macska-pszichológust.
   Amióta idős gazdája meghalt, egyedül cselleng a városban. Aztán rábukkan az Edgar utcára, és egy gyors környezetfelmérés után úgy dönt, ez pont megfelel neki. A lakók először hallani sem akarnak a kóbor macskáról. Micsoda buta gőg! Hiszen minden kétlábúnak szüksége van léleksimogatásra. Főleg, ha annyira gubancosak az ügyeik, mint az Edgar utca embereinek.
   Tanulj te is Alfie-tól: lesd el, miként kell megoldani az élet nehéz problémáit szeretettel, humorral, bátorsággal. Felemelő, vicces és intelligens regény a BOB, AZ UTCAMACSKA és AZ EGY KUTYA NÉGY ÉLETE rajongóinak.

   Lettero, 2019

   Eredeti cím: Alfie The Doorstep Cat

   Egy ideje tologatom ezt a könyvet, mert nem szeretek állatokról szóló történeteket olvasni. Ne essünk tévedésbe, nagyon szeretem az állatokat (ha nem bogarak vagy nem hüllők), és pontosan ez az ami visszafog a róluk szóló könyvek olvasásától, mert ezekben a történetekben mindig történik valami rossz velük, nekem meg a szívem szakad meg. Tehát nem olvastam sem a könyvtár macskájáról, sem Bobról, az utcamacskáról szóló történetet, a kutyás sztorikat is kerülöm. Az egyetlen kivétel a magyar macskaceleb, Erzsébet Fenevadova első könyve (Homonnay Gergely: Puszi, Erzsi!), ami indulásból viccesnek és nagyon szórakoztatónak ígérkezett. Alfie történetének reklámja valami hasonlót ígért, tehát magamévá tettem a könyvet.

   Ismételten elcsodálkoztam, hogy milyen könnyen rányomjuk valamire a pszichológia címkét. Alfie egy macska, szó se róla nagyon szimpatikus és szerethető, de akkor is egy macska és nem pszichológus. Igen, sikeresen használják az állatokat a terápiák során, de nem helyettesítik a szaksegítséget, amikor arra van szükség, bár angol tudósok kimutatták, hogy doromboló macska tíz percig való simogatása hatásosan oldja a stresszt. Tudod, azok az angol tudósok, akikre a bulvárlapok hivatkoznak, mikor a blőd maszlagjukat (hogy ne mondjam orbitális hülyeségnek) le akarják nyomni a torkunkon.

   Szeretem a macskákat. A fajmacskákat, a kóbor macskákat, a szomszéd macskákat, a tarka macskákat, meg a cirmost és a feketéket is, a durcikat meg a tépett fülű verekedőseket is. A felelős állattartás híve vagyok és elítélem azokat, akik úri passzióból állatokat bántalmaznak, de nem pontozom azt, amikor egy állatot (ez esetben egy macskát) olyan tulajdonságokkal ruháznak fel, melyek nem jellemzőek a fajra.

   No, de lássuk Alfie-t, jelen történet hősét, akinek fizikai megjelenéséről semmit nem tudtam meg. Bármilyen színe lehet, fajmacska vagy egyszerű európai keverék, az egyetlen biztos dolog: Alfie egy kandúr. A neve is erre látszik utalni, de azért erre sem lehet mindig mérget venni, mert például a szomszéd néni vörös kandúrját Cilikének hívják. Mentségére legyen mondva, a szomszéd néni már nagyon idős és gyenge a látása.

   Szóval Alfie boldog és biztonságos világa alapjaiban reng meg, amikor idős gazdája meghal, lánya pedig kilátásba helyezi a menhelyt az elkényeztetett szobamacska számára. Alfie természetesen meglép otthonról, hogy új gazdát találjon magának, egyszerre többet is, mert nem akar ismét hasonló helyzetbe kerülni. Ezért választja az utcamacska státuszt, ami azt feltételezi, hogy több családhoz is bejáratos, mindenhol etetik, mindenhol otthon van és mindenki életébe beleavatkozik.

   A történet London egyik külvárosában játszódik és maga Alfie meséli el, macska-szemszögből. Hosszas és kalandos kóborlás után talál rá az Edgar utcára és annyira megtetszik neki a kiadó/eladó lakásokkal teli hely, hogy itt szándékszik letelepedni. És itt szerzi első macskabarátját is, Tigrist.

   Az első potenciális gazdi a 78 szám alá beköltöző Claire, aki röviddel válása után elköltözött volt férje és annak új partnere közeléből, hogy sebeit nyalogassa és új életet kezdjen. Claire szerencsétlenül választja meg partnereit, mint ahogy a következő kapcsolata is mutatja. Claire örömmel fogadja Alfie-t.

   A következő leendő otthon Jonathané a 46 szám alatt. Negyvenes évei elején járó egyedülálló férfi, akinek egyetlen tévedése fényes szingapúri állásába került. Magányos, elkeseredett és nem örül Alfie-nak, aki ragaszkodása jeléül döglött egereket és madártetemeket hord lábtörlőjére. De amelyik kutya ugat az nem harap, és Alfie kitartása meghozza gyümölcsét, az egyéjszakás kalandokban utazó férfi befogatja Alfie-t és a dolgok jól is mennek, míg a színen meg nem jelenik a szerelem egy olyan nő személyében, aki nem szereti a macskákat.

   Alfie további otthonokat keres, így esik választása a 22A és 22B ikerházra. A 22A-ba egy fiatal pár költözik be egy pici babával. az anya, egy volt modell, szülés utáni depresszióba szenved. A 22B lakói pedig lengyel bevándorlók, akik egy jobb élet reményében költöztek az Egyesült Királyságba két kisfiúkkal. Azt pedig már tudjuk hogyan viszonyulnak az emberek a bevándorlókhoz, még akkor is, ha azonos kontinensről származnak.

   Alfie valamennyi választott otthona lakónak életébe beavatkozik kissé idealizált módon, míg a történet eljut a mindenki által áhított boldog végkifejletig. És mindenhol otthon van. Egyszerre négy helyen.

   Nagyon vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Egy biztos a Hallmark Channel nagyon szirupos, szívfacsaró filmet tudna belőle sikeríteni. Igazándiból azt sem tudnám megmondani, hogy tetszett-e vagy sem, mert a bugyuta gyermekmese és a korunk valóságának bemutatása között ingadozom, hiszen minden család egy külön történet, olyan, ami bárkire érvényes lehetne. Ha elvonatkoztatok attól, hogy a történéseket egy magát zseniálisnak tartó macska irányítja, akár egy kedves, egy-két este elolvasható történet is lehet. Kizárólag ízlés kérdése, hogy ki hogyan viszonyul majd ehhez a történethez. Én továbbra is kedvelem a macskákat, mert hatalmas figurák.

Milly Johnson – Légvárak és régiségek

   Van amikor egy halálközeli élmény ad egérutat a boldogsághoz

   Lewis Harley menő befektetési bankár, ám egy szívroham rádöbbenti, hogy többet akar az élettől, így felépülése után belevág régi álma megvalósításába, és régiségboltot nyit. Az egész életét régiségek között töltő Bonnie Brookland torkig van zsugori és rosszindulatú főnökével, és amikor a véletlen Lewis boltjába sodorja, örömmel fogadja a férfi állásajánlatát. Hamar kiderül, hogy több van köztük főnök-beosztott kapcsolatnál, ám az élet az útjukba áll: mindketten házasságban élnek, titkaikat és traumáikat pedig még saját maguk elől is rejtegetik. Kapnak-e egy utolsó esélyt a boldogságra?

Pioneer Books, 2019
Eredeti cím: The Queen of Wishfull Thinking, 2017

   Kellemes meglepetésként ért, hogy ezzel a könyvvel visszatértünk a szerző egy korábban megjelent regényének helyszínére, a Spring Hill térre, ami a Teaház a sarkon című történet helyszíne. Sőt! Időnként a szereplők átugrottak a kis boltba teázni, sütiért, vagy csak úgy. De ez egy teljesen önálló történet, nem kell ismerni a teaház történetét ahhoz, hogy ez élevezhető és teljes legyen. Mint Milly Johnson valamennyi története, ez is az Egyesült Királyságban játszódik.

   És még van egy közös pont a két történet között: a helyi sajtóorgánum, a Daily Trumpet írásai. El kell árulnom, hogy Teaház a sorkontól eltelt idő semmit sem javított a lap színvonalán, az elírásokon sem, melyekért másnap mindig elnézést kell kérni. Ezek a részletek meglehetősen viccesek és rendesen fel is dobják az amúgy kicsit sem vicces történetet. Mert ez a történet véresen komoly, akár igaz is lehetne egy az egyben, bár a vége fele azért volt egy-két szerzői túlzás. A hihető történetekért kedvelem Milly Johnson könyveit. Persze chick lit, könnyű műfaj, de a sokszor pejoratív jelzőként használt címke akár komoly történeteket is takarhat és ez pont egy olyan eset.

   A történet központjában a Lewis Harley-Bonnie Brookland páros áll, bár a történet nagy részében nem illene rájuk a "pár" szó, hiszen mindketten kapcsolatban élnek, természetesen másokkal. Kettejüket a régiségek szeretete hozza össze, Bonnie egy régiségekkel kereskedő családból származik, a szakma a kisujjában, Lewis pedig nagy álmát valósítja meg. Miután túlélt egy szívrohamot, feladta nagyon menő és nagyon jövedelmező befektetési bankár állását, hogy sokkal nyugodtabb körülmények között élje életét a rég megálmodott régiségboltban. Ide téved be munkát keresni Bonnie, miután csaló és összeférhetetlen főnöke lapátra teszi. Sikerül is meggyőznie a tulajdonost, hogy igazán talpraesett, érti a szakmát és helye van az üzletben.

   Bonnie és Lewis háttere nem is lehetne különbözőbb, Bonnie második házasságát tapossa, férje egy nárcisztikus, zavart elméjű egyén, aki az ellenőrzése alatt tartja őt és a pénzt is, és bármennyire is szeretne, Bonnie nem tud szabadulni ebből a mérgező kapcsolatból, ahol a férje értéktelenné és haszontalanná degradálta és akinek fegyvere a megfélemlítés.
   Ezzel szemben Lewis az áloméletet éli. Tehetős – bár amióta otthagyta a banki állását nem mondható gazdagnak – szép háza van és csinos felesége, aki sajnos egyre jobban felejti el honnan is indultak mint pár és egyre többet számít neki a flancolás, az anyagiak, a látszat, hogy barátaiknál többek legyenek. Lewis felesége sznob, telhetetlen és az unatkozó háziasszonyok életét éli nagylábon.

   Ez két magányos lélek egymásratalálásának története, melynek útjába áll mindkettejük házassága, mert dícséretes módon nem közelednek egymáshoz, bármennyire is szeretnének. 
   S még másról is szól: barátságról, emberségről, beteg elmék bosszúvágyáról. És sok-sok régiségről. Nem tudom ki hogy van vele, de én néha szeretek régiségboltokban bóklászni, még akkor is ha nem vásárolok semmit. Nem tudom a tulaj mennyire örül neki, de néha jó érzés régi tárgyak között kicsit elveszlődni. Ez a történet tökéletes alkalom volt az ilyesmire, hiszen első kézből tudhattam meg hogyan is működnek az Egyesült Királyságban az ilyen boltok. A szerző pedig biztosan hitelesen mutatta be ezt, hiszen saját bevallása szerint élettársa régiségkereskedő.

   Számomra nagyon izgalmas és nagyon hihető volt ez a történet, bár itt-ott fellelhető volt benne némi túlzás is. Például, amikor a régiségkereskedők Bonnie segítségére sietnek, hogy helyretegyék betegesen zaklató férjét. Én azt egyszerűbben is elintéztem volna egy hólapáttal.
   Kedveltem a történetet, a közeget is amelyben játszódik és remélem még visszatérünk más történetekkel is a helyszínre. Kellemes olvasmány, szórakoztat, elgondolkodtat és megmutatja a hasonló helyzetben lévőknek, hogy van élet a válás után is. A helyi sajtó elírásai pedig minden alkalommal megnevettettek.
   Szeretem a szerző írásait és most sem csalódtam. Azoknak ajánlom, akik szeretik a könnyű, szórakoztató történeteket, melyeknek azért mondanivalójuk is van. És ízlések meg pofonok...

A szerző nevéhez kapcsolődő bejegyzések:

Borúra derű

Fehér esküvő

Téli láng

Teaház a sarkon

Születésnapi bloggermesék

   Négy éves lett a blog, s bevallom, annak idején, mikor hosszas vajúdás után útjára engedtem, nem hittem hogy több lesz egy múló szeszélynél. Nos, ez a szeszély, mint a mellékelt ábra mutatja, eléggé kitartó. Sőt, a blognak nem csak Facebook-oldala van, hanem újabban csoportja is, ahol előfordul, hogy beszélgetünk is.

   Nem szoktam évvégi összefoglalókat írni, mert igazándiból még engem sem érdekelnek a statisztikai adatok, gondolom mást sem, meg aztán alíg néhány napra rá újabb bejegyzés követné a blog születésnapjára. Tehát ez most egy kicsit mindkettő lesz, azaz mesélek néhány dologról, ami az elmúlt év alatt történt, aminek örültem vagy éppen feldühített, pozitív vagy negatív könyvélményekről.
   Mindig keserű szájízzel hagy, mikor látom, olvasom a közösségi oldalakon folyó értelmetlen vitákat. Rendben van, hogy az embernek lehet, sőt kell is legyen véleménye, de mindennek van egy határa. Ha a kiadók minden faksznit figyelembe vesznek, akkor hová fog jutni a könyvkiadás? S úgy néz ki, mintha az elmúlt évben ez a véleménynyilvánítási kényszer egyre nagyobb méreteket öltött, mintha nem az olvasás élménye lenne fontos, hanem az, hogy ki tud jobban fikázni, sok esetben olyan könyvet, amit ő maga nem is olvasott.

   Azt hiszem a legtöbbször a borítók miatt ment fel a vezérhangyám. Nekem teljesen mindegy, hogy milyen a könyv csomagolása, a tartalom érdekel. Persze meglátom ha egy borító nagyon szép, ötletes, vagy rettentően ronda, de hát a csokinak sem a csomagolását fogyasztjuk el, ugye? Nem szoktam beleszólni a közösségi oldalakon folyó vitákba, mert semmi értelme, viszont nem tudok elmenni a kicsinyesség és szőrszálhasogatás mellett, hogy akkor most miért ez a borító és nem az? Miért keménytáblás, vagy miért nem? De filmes borítóval nem jön ki? Csupán azért mert az illető könyv borítója nem felel meg potenciális vásárlója ízlésének, vagy éppen nem talál az általa elképzelt könyvespolc-dizájnhoz. 

   Még mindig meg tud lepni az a rosszindulat, könyöklés, melyre bizonyos emberek képesek az öt perc hírnévért. Például, ha valaki pofátlanul többször is tolja a saját termékét lájkolás céljából, tudod, az olyan lájkold az oldalamat, mert esetleg majd én is lájkolom a tiéd akciók. S ha valaki azt meri mondani, hogy nem vesz részt az ilyen lájkvadász akciókban (például én), az rögtön hatalmas vihart kavar és sértésáradatot indít el. A Blogtuné Klubot érintő fabulációk ennyi idő után már hidegen hagynak, de azért megmosolyogtat, mikor egy-egy újabb, nagyon "savanyú a szőlő" szagú kommentet olvasok valahol, ami lényegében teljesen felesleges, mert mindenkinek van hely, s a népszerűséget nem mások degradálásával kellene elérni.

   No, de beszéljünk könyvekről. Például arról, hogy mi volt menő az olvasók körében. A blog statisztikája szerint egyértelműen a romantikus-erotikus könyvek. Egy-egy ilyen zsánerű könyvről szóló bejegyzést toronymagasan többen olvasnak el, mint bármi mást. Nyilvánvaló, hogy én is olvasok ilyesmit, mert az ember mindig reménykedik, hogy ez talán más, jobb lesz a korábban olvasottaknál, melyeket egy kaptafára gyártottak. Nincs is semmi baj, ha van erotika a történetben – úgy néz ki, ez alapkövetelmény mostanság –, ameddig van történet is, a hangsúly pedig ezen van és nem azon, hogy fejezetenként hány testnedv-csere részletes leírását lehet besűríteni, kibővítve anatómiai görbületekkel.

   Lényegtelen, hogy mennyit olvastam az elmúlt évben. Nem szeretném számszerűsíteni, de sokat, s természetesen voltak jó könyvek és olyanok is amiket soha többé nem fogok kézbe venni. Az, hogy kinek mi jön be, mit kedvel, az kizárólag ízlés kérdése, ez pedig nem képezheti vita tárgyát. No meg a pillanatnyi hangulaté, mert meggyőződésem, hogy az is nagyon fontos.
   Ugye Danielle Steel meglehetősen népszerű, sokmilliós olvasótábora van szerte a világban, nekem nem jön be. Időnként megpróbálkozom egy-egy új történettel, két éves kihagyás után ezt tettem az elmúlt évben kétszer is, de csak nem tudtunk összebarátkozni. Mint ahogy Borsa Brown legújabb, amishokról szóló sorozatával sem, aminek számomra egyetlen pozitív hozadéka volt: betekintést nyújtott egy olyan közösség életébe, mellyel nem igazán lenne alkalmam máshol találkozni. Persze, ha rendesen elvégezte előtte a házi feladatot és a közösség életére vonatkozó információk nem fantázia szüleménye.

Sosem fogom újraolvasni:

Lisa Kleypas Travis testvérek sorozat (A pártfogó, A kék szemű ördög, Szép szavú idegen, A barna szemű lány)

Audrey Carlan: Test

Sierra Simone: A pap

Kirsten Lobe: Párizsi macskajaj

semmit Meghan March, Karina Halle, Ella Maise, Emma Chase, Julie Klassen, Catherine Anderson, Debbie Macomber tollából

Megnevettetett:

Sophie Kinsella: Tudsz titkot tartani?

Kathryn Wallace: Vannak tökéletes anyák, csak nekik még nem született gyerekük

Kevin Kwan: Kőgazdagok problémái (de az egész sorozatot olvasni kell)

Rita Falk: Grízgaluska affér - Franz Eberhofer 4

Nagyon kedveltem:

Rosalie Ham: A ruhakészítő

Lucinda Riley: A szerelmes levél

Beth O'Leary: Az ágybérlő

Tasmina Perry: A család barátja

Matt Richards, Mark Langthorne: Bohém rapszódia

Szívrepesve várt sorozatok részei:

Sarah MacLean: Hozományvadászok kíméljenek! - A szerencsejáték szabályai  1

J. R. Ward: A Kiválasztott - Fekete Tőr Testvériség 15

Elizabeth Hoyt: Édes csábító - Maiden Lane 9

Winston Graham: Ross Poldark - Poldark 1

Diana Gabaldon: A lángoló kereszt - Outlander 5

   Az idénre nincs kivánságlistám, hiszen még nem igazán közlékenyek a kiadók a megjelenéseket illetően. Természetesen szeretném kedvenc sorozataim további részeit is olvasni, s majd kiderül, hogy a felhozatalból mi nyeri meg tetszésem.
   Köszönöm, hogy velem voltál az elmúlt évben, azt is ha maradsz továbbra is. És most is meg kell köszönnöm annak a maroknyi embernek (nem fogok neveket mondani),  akinek a segítsége és támogatása nélkül ez a blog nem létezne.
  Legyen csodaszép évetek!