2019. január 15., kedd

Nicholas Sparks – Minden szívdobbanással


A General Press Kiadó gondozásában jelent meg Nicholas Sparks legújabb könyve, a Minden szívdobbanással. Hope és Tru szerelmi történetébe Sparks - most első ízben - saját magát is beleírta...tartsatok hát vele és a Blogturné Klub három bloggerével, hogy a fiatalon elszakadt szerelmeseket újra egymás mellett láthassuk. A turné végén tiétek lehet a kötet egy példánya is.




Hope Anderson nagy döntés előtt áll. Habár már hat éve él együtt a barátjával, a férfi még mindig nem kérte meg a kezét, és a harminchat éves nő nem tudja, mitévő legyen. A családja Sunset Beach-i nyaralójába utazik, hogy összepakoljon, miután eladták a tengerparti házikót, és az ott töltött egy hét alatt akarja átgondolni, merre is tart a kapcsolata.
Tru Walls viszont egy egész óceánt szelt át, hogy Sunset Beachre érkezzen. A férfi Zimbabwében született, és ott is dolgozik túravezetőként, ám most egy levél ide hívta: találkozóra készül a sosem látott apjával. Tru azt reméli, az idős férfi segít neki az anyja életét beárnyékoló rejtély megoldásában, ám az utazás más irányba viszi a sorsát.
Amikor Hope és Tru útja keresztezi egymást, olyan erős, egyszeri és megismételhetetlen szerelem születik köztük, amely talán örökké tart. Ám az élet szívszakajtó döntés elé állítja őket... Vajon létezik olyan szerelem, amely túlélheti az idő múlását és a szív meghasadását?


General Press, 2018
Eredeti cím: Every Breath, 2018





Nem mondanám, hogy a szerző rajongója lennék, és a munkásságát sem ismererem, mert eddig mindössze egyetlen könyvét olvastam (Mindig van holnap). Természetesen hallottam róla, tudom, hogy több könyvét is megfilmesítették és azt is, hogy romantikus történetekben jeleskedik. Mellesleg nagyon csodálom és emelem nem létező kalapomat, hogy férfi létére felvállalja ezt, és nem női írói álnév alatt jelenteti meg írásait, mint sokan mások.
Kéretik nem félreérteni: nem azért nem olvasom az írásait, mert nem kedvelem, hanem időhiányból. És mert mindig jön egy másik könyv, amit az épp aktuális Spaks-kötétnél jobban érdekel. Tehát igazándiból azt sem tudom megmondani, hogy a többi Nicholas Sparks könyvhöz viszonyítva ez hol áll a listán.
Regény a regényben – ez az első dolog, amit tudni kell erről a történetről, és bevallom, hogy a végén levő szerzői jegyzetig nem voltam biztos benne, hogy amit olvasok az fikció, vagy tényleg van valamilyen valóságalapja is. Fikció teljes egészében, az egyetlen dolog ami igaz:

“Egy postaládát kellett keresnem, amelynek ez volt a neve: Rokonlelkek. A ládát egy viharvert uszadékfára erősítették, és egy télisással benőtt homokbucka közelében állt a parton, 1983 óta. Senkié volt, és mindenkié. Bárki beletehetett egy levelet vagy egy képeslapot, és bárki elolvashatta, ami benne van, ha arra járt. Több ezer ember látogat el ide évente. Az idők folyamán a Rokonlelkek papírra vetett remények és álmok őrzője lett. Mindig akadtak benne szerelmi történetek is.”

Ez a regény kezdetén olvasható a szerzőtől, még Hope és Tru története előtt, hiszen ebben a postaládában talál rá arra az írásra, ami majd a regényben lévő regény cselekményéhez vezet. Ez a postaláda a valóságban is létezik valahol Észak-Karolina államban – bár nem Rokonlelkeknek hívják –, és inspirációként szolgált a Minden szívdobbanással megszületéséhez. Minden más az író képzeletének szüleménye.
Tehát van egy kerettörténetünk, melyben az író felfedezi a tengerparton álló postaládát, s benne többek között azt az írást amely Hope és Tru történetének előfutára. Ennek jár utána, göngyölíti fel a szálakat – még Afrikába is elutazik –, hogy a végére teljes képet kaphassunk arról a szerelemről, ami Hope és Tru között évtizedekig intenzíven megmaradt.
Nos ez az intenzív szerelem volt az ami kicsit hihetetlennek tűnt nekem, s azt is elmondom miért. Nem árulok el titkot, hiszen, a fülszöveg is megosztja már, hogy Hope nem épp mai csirke, harminchat éves és sok éve él kapcsolatban Josh-sal, akinek megfelel ez a kényelmes felállás és nem akarja kapcsolatukat szorosabbra fűzni. Hope a hogyan továbbon morfondírozva utazik szüleihez, akiknek a segítségére van szükségük és itt ismerkedik meg a messzi földről érkezett Truval, aki sosem ismert apját érkezett megkeresni.
Hiszek abban, hogy van szerelem első látásra… vagy másodikra. Azt is elfogadom, hogy az emberek objektív-szubjektív okok miatt hajlamosak a szerelmet hátrább tolni a fontossági listán, azt viszont furának találtam, hogy ez a szerelem évtizedekkel később is ilyen intenzíven lángolt, mikor Hope és Tru ismét összejön. És ez idő alatt nem egymás után epekedtek, hanem mindketten a saját életüket élték.
Nagyon szép szerelmi történet volt, amin csak Hope gyógyíthatatlan betegsége rontott egy hangyányit. Nekem ez már egy kicsit sok volt, és a hatásvadász kategóriában futott.
Nyugis, megható olvasmány, különösebben nagy durranások és fordulatok nélkül. Az a keser-édes fajta, amivel az ember lánya kényelmesen bekuckózhat a vacak téli estéken, egy csésze forró csokival, vagy azzal amivel. De természetesen ízlések és pofonok…





A történet szerint Sparks egy tengerparti postaládában, a Rokonlelkeknél talál rá Hope és Tru történetére. Játékunkban híres-nevezetes és - természetesen - romantikus helyeket osztunk meg veletek. Feladatotok, hogy a képek alapján kitaláljátok, melyik magyar városban járunk :)
Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Kérjük, hogy levelünkre 72 órán belül válaszoljatok, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk! A kiadó csak magyarországi címre postáz.









01.13. - Szembetűnő
01.15. - Betonka szerint a világ…
01.17. - Nem félünk a könyvektől



2019. január 13., vasárnap

Harmadik szülinapi szösszenet


Három éves lett a blog. Ilyenkor szokás számot vetni, boldog szülinapot kívánni, meg hasonló közhelyek. Az elvárásokkal ellentétben nem lesz lájk-kuncsorgó nyereményjáték több okból sem. Például, mert az elajándékozásra szánt könyveimet már szétosztogattam minden különösebb felhajtás nélkül az ismerőseim, barátaim között.
Azok számára, akik valamilyen értelmesebb dologgal töltik el szabadidejüket – például olvasással – a könyves blogger mitikus lény. Minden könyvet megkap ingyér’, dúskál a jobbnál jobb kiadványokban és semmi más dolga nincs mint ezekről néha – lehetőleg rendszeresen – írkáljon. Persze vannak olyanok is, akik ennél többet is tesznek: naprakészek a kül- és belföldi várható megjelenésekkel, a filmadaptációkkal, a szerző és/vagy borítómodell magánéletével, és minden más aprósággal, ami egy könyvhöz köthető. Ők a szuper-bloggerek, nekik több idejük van, nekem nincs, tehát én kizárólag a saját olvasmányaimra hagyatkozom.
Kívülről nézve könyves bloggernek lenni a legszuperebb dolog a világon. Ha nem lenne az, akkor nem lenne belőlük annyi, mint a fűszál a réten, s számuk egyre nő. Annyian írtak már arról „őszintén”, hogy milyen könyves bloggernek lenni, hogy felesleges lenne még egyszer leírni azt, amit ők már világgá kürtöltek, de van olyasmi is, amiről mindenki mélyen hallgat. Mintha általánosan elfogadott szabály lenne, hogy csak a szépről-jóról beszélünk, azzal büszkélkedünk, a többit meg elhallgatjuk, mert ugye senki nem kötelezett, hogy ezt csináljuk. Pedig milyen szépen el tudtam volna mondani, hogy ha a véleményed ellentkezik a többségével és el is mondod, akkor troll vagy. Ha ki is tartasz mellette, akkor frusztrált troll vagy. Vagy ha jót írsz, megvásároltak (a Bahamákon nyaraltam a sok pénzből, ha még valaki nem tudta volna), ha rosszat, akkor irigy vagy a szerző sikereire... meg különben is troll vagy... és funkcionális analfabéta, aki nem érti mit akart a szerző közölni. Egy dolog biztos: aki nem bírja a kritikát, az ne menjen a nyilvánosság elé.
Tavaly nem írtam semmit a blog szülinapja alkalmából, mert ilyenkor, év elején, tömegével jelentek meg az évértékelők... és mert semmi kedvem nem volt. Valahogy nem tűnt fontosnak egynek lenni a sok között. Az idén sem akartam írni, de barátnőm meggyőzőtt, és valamilyen vitriolköpködő, beszólogatós írást vár.
Az elmúlt három évben született 500+ bejegyzés, volt sikerélmény, Blogturné Klub tagság, meg minden ami vele jár. Megismerkedtem nagyon kedves emberekkel, olyanokkal is, akik túlzottan el voltak telve saját fontosságukkal. Sajnos olyanokkal is összefutottam, akik szemrebbenés nélkül lenyúlták a bejegyzésem, ötletem, és a sajátukként tették közzé, vagy megkérdezésem és jóváhagyásom nélkül rángatták bele a nevem és a blogom infantilis játékaikba. Jó lenne már megtanulni, hogy a virtuális térben sem lehet büntetlenül bármit megtenni.
Szívesen mondanám azt is, hogy hány könyves összeröffenésen, dedikáláson, író-olvasó találkozón meg hasonlón vettem részt, de nem tehetem. Furának tűnhet, hogy könyves blogger létemre nem teperek ott minden ilyen rendezvényen, de egyszerűen nem az a fajta vagyok, és nem is áll szándékomban ezen változtatni. Tehát velem teljesen biztosan nem fogsz ilyen helyen találkozni.
Köszönöm azoknak a magyar szerzőknek, akik megkerestek és olvasásra ajánlották könyveiket. Nagyon megtisztelő, és sajnálom, hogy nem mindenkinek tudtam kedvére tenni időhiány vagy más objektív-szubjektív okok miatt. Köszönet jár rendszeres olvasóimnak is, azoknak is, akik csak néha tévednek be a blogra, valamint annak a néhány közeli barátnak, akiknek a támogatása nélkül ez a blog meg sem született volna – mivel nem kértek az öt perc hírnévből, nem említem meg név szerint őket. S természetesen köszönet a recenziós példányokért a kiadóknak. Ennyi, mert kezdem túlzásba vinni a köszönetet, ez pedig csak egy tetves harmadik születésnap, nem az Oscar-díj!
Milyen terveim vannak? Konkrétan semmi extra. Olvasni szeretnék, minél többet, minél jobbat, szeretném, ha minden megkezdett könysorozatnak elérhetőek lennének a folytatásai – ezzel, gondolom, nem vagyok egyedül –, és több időt szeretnék szentelni másik hobbimnak, a kertészkedésnek – erről nem lesz sem blogbejegyzés, sem fotók.
Köszönöm, ha olvasod blogomat, akkor is ha csak véletlenül tévedtél ide, s remélhetőleg jövőre veled ugyanitt... meg ízlések és pofonok...





2019. január 8., kedd

Tasmina Perry – A legutolsó csók


Egy ​megfakult fénykép. 
Egy meghiúsult szerelem. 
Egy rég eltemetett titok.
A legelső csókra mindenki emlékszik – de a legutolsóra?
1961. Rosamund Bailey újságíró, aki készen áll arra, hogy megváltsa a világot. Amikor találkozik Dominic Blake-kel, a városszerte ismert felfedezővel, úgy érzi, rábukkant élete szerelmére. Épp az ölükbe hullik a boldogság, amikor valami borzalmas történik, és az előttük álló jövő szertefoszlik.
2014. Egy múzeum mélyén Abby Gordon levéltáros lélegzetelállító dokumentumra bukkan. A megfakult fényképen egy férfi látható, aki búcsút vesz a nőtől, akit szeret. Abby, hogy feledje szívfájdalmát, a történet megszállottjává válik, pedig akkor még nem sejti, hogy a fotón rögzített pillanat egy más szempontból is rendkívüli titkot rejt.
Egy megigéző történet szerelmekről, veszteségekről és a régóta eltemetett titkokról. A lánykérés és a Ház medencével szerzőjétől.


XXI. Század Kiadó, 2018
Eredeti cím: The Last Kiss Goodbye, 2015



Nagyon kedvelem Tasmina Perry írásait, ezt soha nem is titkoltam. Minden magyar nyelven megjelent könyvét olvastam a Titokzatos idegen kivételével – az valószínűleg ki fog maradni, mert többszöri próbálkozás után sem jött össze a végigolvasása.
Amúgy nem panaszkodhatunk, a szerző tizenhárom publikált regénye közül tizenkettő már meg is jelent magyar nyelven, ami szerintem nagyszerű dolog és a szerző rajongói igazán elégedettek lehetnek.
A szerző rajongóiról jut eszembe, hogy méltatlanul kevesen olvassák Tasmina Perry könyveit, legalábbis magyar nyelven. Hogy mire alapozom ezt a kijelentést? Első sorban a Moly statisztikáira. Meg lehet nézni hányan reagáltak bármit is Tasmina Perry könyveire. Meg a blogom statiszkája is abszolút releváns: sokkal kevesebben olvasnak el egy Tasmina Perry-könyvről szóló bejegyzést, mint egy csatakosan erotikusnak ígérkezőről – nem nevezek meg sem szerzőt, sem kiadót, valamennyien tisztában vagyunk kiről-miről van szó. Bár az is igaz, hogy a Perry könyvei inkább felnőtt olvasóknak szólnak és nem a YA korosztálynak, és erotika is csak annyi van bennük, amennyit a cselekmény megkíván, diszkréten, mondhatni inkább jelzésértékűen érzékeltetve, hogy ott valami történik.
A legutolsó csók a sokadik (számszerint tizenegyedik) könyv amit a szerzőtől olvasok, és azt is el kell mondanom, hogy  ezek a történetek még nyomokban sem hasonlítanak egymásra. Mindegyik eredeti témával és szereplőkkel rukkol ki, nincsenek klisék, ismétlődő motívumok, visszatérő karakterek. S nem hódol az E/1-ben írt történetek és váltakozó szemszögek divatjának sem, bár a két idősíknak igen, A lánykérés című könyve után ez a második olyan, amely két idősíkban játszódik.
Abby Gordon, a történet hősnője 30+ éves, dolgai mondhatni remekül mennek, mert bár nem álmai állását kapta meg, azért nem panaszkodhat: Londonban dolgozik a Királyi Kartográfiai Intézetben, ahol nem igazán kell megölnie magát a munkával. Szereti Nicket, a férjét és épp gyermekvállaláson gondolkodnak, mikor a munkája miatt sokat utazó férj félrelép és Abby megtudja, lapátra teszi. Az sem segít, hogy a férj lánytestvére, Ginny, Abby szűk baráti köréhez tartozik és kicsit irigy is testvére és barátnője kapcsolatára.
Abby a munkába menekül és mivel az Intézet kiállításokat rendez anyagi helyzetét javítandó, Abby ideje nagy részét az archívumba tölti régi expedíciók dokumentumaival. Abby elvégzi a munkát és mások aratják le a babérokat, ahogy ez már lenni szokott.
Az expediciókról és nagy brit felfedezőkről szóló kiállítás előkészítése közben egy számára ismeretlen névre bukkan – Dominic Blake – és az expedíció dokumentumait tartalmazó dobozban találja meg az ominózus fényképet, mely egy búcsúzkodó párt mutat. Abby annyira a fotó hatása alá kerül, hogy föltétlenül utána akar járni annak, hogy ki van a fotón és mi lett ezeknek az embereknek a sorsa. S történik ez több  mint ötven évvel az expedíció és a fénykép keletkezése után, 2014-ben.
A történet másik időszála az 1960-as évekbe visz, amikoris dúlt a hidegháború a Szovjetúnió és a nyugati hatalmak között. Ekkor élt Dominic Blake, a sármos újságíró, az örökké nyughatatlan expedíciószervező, akinek mindig újabb és újabb kihívásra volt szüksége. És akitől a fotón búcsúzkodik egy újabb perui expedició előtt, az az anarchista Rosamund Bailey, szintén újságíró, az a típusú ember akinek mindegy, hogy miért, csak tiltakozzék. Ennek a két embernek a történetét próbálja felgöngyölíteni Abby Elliot Hall újságíró és sok más ember segítségével.
Perry története segítségével a fél világot be lehet utazni: az Egyesült Királyságtól Peruig, Szentpétervártól Párizsig és Monte Carlóig. A hidegháború, politikai játszmák, kémek és kémelhárítás világába viszi olvasóit. S ezzel párhúzamosan két romatikus történetet is kaptam: Dominic és Rosamund románcát a ’60-as évekből és Abby házasságának történetét – a szerző mesterien keveri a romantikát a drámával.
Nagyon kedveltem és azoknak ajánlom, akik vevők a keserédes romantikus történetekre, az izgalmas foldulatokra, a nem nyilvánvaló végkifejletre… de természetesen ízlések és pofonok…




A szerző nevéhez kapcsolódó bejegyzések:











2019. január 4., péntek

Karina Halle – Nem lennék nélküled

McGregor testvérek történetei 1


Egy fogadalommal kezdődött minden… 
Linden McGregor magas, életerős és veszedelmesen jóképű helikopterpilóta, skót akcentussal. Mellesleg évtizedek óta Stephanie Robson legjobb barátja.
Azonban néhány kapcsolatot nem lehet beskatulyázni, kategorizálni, címkét adni neki.
A húszas éveikben mindketten sokat randiztak San Franciscóban, és amikor már kezdtek besokallni, kitaláltak egy egyezséget: ha harmincéves korukra nem élnek komoly kapcsolatban, összeházasodnak. 
Eleinte jó mókának tűnt az egyezség, de ahogy teltek az évek, és a szeretők száma csak növekedett, úgy az alku kezdett egyre inkább valósnak tűnni.
Szex kell. A barátságukra komoly megpróbáltatás vár. Érzelmi hullámvasút elindítva. 
Az egyezség mindent megváltoztat. 
Karina Halle újabb romantikus könyve bebizonyítja, hogy a férfi-női barátságot csupán egy vékony hajszál választja el a szerelemtől.


Álomgyár, 2018
Eredeti cím: The Pact, 2014



Karina Halle ötödik magyar nyelven megjelent könyve, tehát nem ismeretlen szerzőről van szó. Elsőnek a Túl közel hozzád című romantikus-erotikus története jelent meg 2017-ben, majd 2018-ban ezt követte az Átkozottak trilógia (Bűnbe született, Bármi áron, Veszélyes trükkök), valamennyi az Álomgyár Kiadó gondozásában.
Miután próbát tettem a Túl közel hozzáddal és nem kedveltem – nálam még a középszerű szintet sem ütötte meg –, az Átkozottakkal már meg sem próbálkoztam, mert annak tematikája (bűnözés, bűnüldözés a Moly címkéi szerint) nem tartozik a kedvenceim közé. Szoktam hasonló témájú könyveket is olvasni, de ritkábban, és az első benyomás után nem volt kedvem a szerző más zsánerű írásaival próbálkozni.
Nagyon rossznak kell lennie egy könyvnek ahhoz, hogy a szerzőt rögtön leírjam, a Túl közel hozzád pedig nem volt az, tehát érdeklődéssel vártam az új sorozat első kötetét.
McGregor testvérek történetei – kicsit megtévesztett a sorozatcím (az eredeti angol is így hangzik), hiszen a McGregor testvérek csupán ketten vannak: az idősebb Bram, akiről majd a következő rész szólni fog, és Linden, jelen történet hőse. A sorozat pedig öt részből áll, de sebaj, vannak még McGregor rokonok!
Ismét nem értem miért kellett a címet megváltoztatni egy ilyen semmitmondó, nyálas valamire. Az eredeti cím The Pact – Az egyezség, és erről szól ez a történet: Linden és Stephanie közötti egyezségről és gőzöm sincs ki nem lenne ki nélkül, hiszen a hősök nagyon jól megvoltak egymással és egymás nélkül is.
Az alapötlet nem különösebben eredeti: ha a két főhős harmincadik születésnapjukon még mindig szingli, akkor összeházasodnak, hiszen évek óta bizalmas barátok. Ekkor a hőseink csupán huszonöt évesek, néhány hónap különbséggel van a születésnapjuk és mindenki viccnek veszi a fogadalmukat, Linden kivételével. Ezzel a motívummal már több történetben is találkoztam, most hirtelen Sophie Kinsella Mézeshetek (2013) című könyve jut eszembe, de van még több is.
Itt a cselekmény egy  hangyányit bonyolultabb, hiszen a bizalmas baráti kör három emberből áll: James, a Burgundy Lion bár/kocsma/akármi tulajdonosa, Stephanie és Linden. És a dolog azért bonyolult, mert Stephanie és Linden első perctől vonzódik egymáshoz – bár sosem vallják be –, viszont a lány Jamesszel járt több mint egy évig, Linden pedig James legjobb barátja. Azért is cikis ez a felállás, mert a skót származású Linden nagyon tehetős diplomatacsaládból származik, bár rendesen lázad is ellene, James viszont szegény sorsból küzdötte fel magát odáig, hogy a Burgundy Lion tulajdonosa legyen és ezt az “én hátrányos helyzetű szegény gyerek vagyok, akinek mindenért keményen meg kellett küzdenie, nem kaptam mindent tálcán, mint te” kártyát kijátsza, ahányszor csak alkalma van rá és érdekei megkívánják.
A történet nagy részében azt követhettem, hogyan sodródik egyik kapcsolatból a másikba a két főhős, míg harmincadik születésnapjukon mindketten látszólag stabil kapcsolatban élnek. A nőcsábásznak számító Linden a nagyonis nyomulós Nadine-nal, munkatársnőjével jár, aki meglehetősen érdekes személyiség, pontosan tudja, hogy mit akar és azt is hogyan érje el. Természetesen szálka a szemében Linden és Stephanie barátsága, nem is kedveli a lányt és igazándiból azt vártam, hogy mikor rukkol ki az ősi trükkel, a terhességgel, hogy visszavonhatatlanul Linden nyakába varrhassa magát.
Nyilvánvaló, hogy a történet végére a két hős egymásratálál, de amíg ez megtörténik szembe kell nézniük saját zűrös családjaik gondjaival, barátaik szószátyásságával és kavarásaival. Egyébként ezek a barátok, illetve Stephanie barátnői (mert több is van belőlük) sorra megjelennek, mint a következő részek hősnői, tehát nem kell senkinek búcsút mondani.
S közben folyik az alkohol, meg a szex, mert azért az erotika terén is történik egy s más a cselekmény során, hiszen Linden alapból nőcsábászként van bemutatva, de azért Stephanie sem egy templomajtó. Többször is úgy érzi, hogy ő akkor most nagyon szerelmes, de ezek a kapcsolatok sem vezetnek sehová, két kapcsolat között egyéjszakás kalandokkal vígasztalódik, nem is kevéssel. Úgy néz ki, hogy Stephanie társfüggő: mindegy kivel, csak kapcsolata legyen, s ezen a saját válalkozás, és az ezzel járó rengeteg munka sem segít.
Tipikus new adult történet volt, eltúlzott lelki konfliktusokkal, felesleges kavarásokkal és feszültségkeltéssel, és erotikával bőven fűszerezve. S akkor még nem említettem az ideális boldog végkifejletet, amikoris nem csak hőseink találnak ismét egymásra, hanem zűrös családjuk problámái is rendeződni látszanak valamilyen szinten. A túl sok mellékszereplő, túl sok apró, jelentéktelen történés sem segített, mellyel a szerző jól körberakta a cselekmény fő szálát.
Nem lettem a szerző rajongója, de azért megpróbálkozom majd a sorozat folytatásával is. S természetesen ízlések és pofonok…



A szerző nevéhez kapcsolódó bejegyzés:





2018. december 31., hétfő

Év végi szösszenet...


Az év utolsó napja, s már napok óta szinte mindenki évértékelőkkel, összefoglalókkal s hasonlókkal árasztja el a világhálót. Én nem fogom. Juszt sem. Több okból sem. Egyrészt, mert világ életemben lázadó voltam (és antiszociális), és sosem tettem azt, amit más, másrészt még engem sem érdekel. De ami a legfontosabb: sosem voltam jó ebben. Ez mindig összegzésről, adatokról, listákról szól, az pedig nem kenyerem. Az egyetemen is csak azért kaptam átmenő jegyet alkalmazott statisztikából, mert az elméletet megtanultam. Januárban három éves lesz a blog, lehet akkor majd megosztok néhány kulisszatitkot... ha kedvem lesz. (figyeled? máris lázadok!) Zárójel: tavaly sem volt kedvem, ha valami hangulati változás áll be, nyilván mindenki látni fogja.
Olyan volt az elmúlt év, amilyen. Volt benne jó is, mert persze hízik az ember lánya mája, ha a saját bejegyzését, ajánlóját egy kiadó oldalán látja viszont és megvan az öt perc hírneve, de volt benne kevésbé kellemes élmény is, amitől a vezérhangya a plafonig futott és nyílt a bicska a zsebben. Ezt nem osztanám meg a nagyérdeművel, nem mintha szégyelném, csak nem akarom, hogy az elkövetők reklámot kapjanak. Még ennyit sem.
Jut eszembe, hogy állsz az újévi fogadalmakkal? Én nagyon jól! Minden évben megfogadom, hogy nem fogadok meg semmit és azt szigorúan be is tartom.
Bármilyen volt az elmúlt éved, a következő legyen jobb.

Boldogabb új évet!