A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Athenaeum. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Athenaeum. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. január 24., péntek

Adam Kay – Ez fájni fog


   Egy fiatal orvos naplója


   A szerző Nagy-Britanniában orvosrezidensként dolgozott 2004 és 2010 között. Képzése alatt mindvégig naplót vezetett; az Ez fájni fog lapjain a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat frontvonalának esetei és napjaink válságának elemzései olvashatók. Egy fiatal orvos számol be életéről, örömeiről, bánatairól, áldozatvállalásokról és a számunkra, magyarok számára is ismerős őrjítő bürokráciáról. Kész szerelmi vallomás ez azokhoz, akiken bármelyik pillanatban az életünk múlhat.

   A morbid humor kedvelői ki ne hagyják!

   Íme a naplóm a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatnál töltött időmből, a véres valóság. Hogy milyen volt a frontvonalban, hogyan csapódtak le a dolgok a magánéletemben, hogyan sokalltam be egy szörnyű napon. (Elnézést a spoilerezésért, na de a Titanic vetítésén is tudni tetszettek, mi a vége.)
   „Fájdalmasan mulatságos. A fájdalom és a mulatságosság hogy, hogy nem, valami teljességgel jóvá, nemessé és szerethetővé adódik össze.” Stephen Fry


   Athenaeum, 2019
   Eredeti cím: This is Going to Hurt, 2017



   Nem sokkal megjelenése után olvastam ezt a könyvet, és el kellett telnie egy bizonyos időnek, amíg meg tudom osztani azokat az érzéseket, amiket az olvasása kiváltott. Mert nagyon vegyesek. Szó se róla, nagyon szórakoztató, vicces, mert az egészségügyet nem lehete túlélni egészséges humorérzék és egy adag "leszarom" attitűd nélkül. Sehol a világon, kivéve, ha valamilyen méregdrága magánklínika alkalmazottja az ember lánya-fia. De még ott sem igazán, mert a páciens nagyon hajlamos a pénzéért elvárni a Napot, a Holdat s lehetőleg a fél csillagos eget is. S ha az egészségéről van szó, akkor jogos ez az elvárás, és bizonyos esetekben a pénz sem számít.

   "Nem tudom, min kaptak össze, de kiviharzik egy nő a nőgyógyászati ambulanciáról, és ordít a nővérrel:
   – Tőlem kapja a fizetését! Tőlem kapja a fizetését!
   A nővér visszaordít:
   – Akkor lesz szíves emelni?!"

   Adam Kay orvosból lett angol humorista. Családi hagyományt követve választotta az orvosi hivatást, melyet akkor adott fel, amikor már lényegében túl volt azon a kicsit sem leányálom-szerű perióduson ami a gyakornokságot jellemzi. Mert, ugye, senki nem születik főorvosnak. Nem feltétlenül értettem meg, miért volt a váltás, de inkább egy jó humorista, mint egy olyan orvos, aki csak azért van a pályán, mert annak idején milyen jó ötletnek tűnt beszállni a családi orvosdinasztiába.
   Ez fájni fog naplóregény, hosszabb-rövidebb bejegyzésekkel, mely valós képet próbál mutatni arról, hogy milyen az egészségügy állapota az Egyesült Királyságban (még mindig jobb mint a volt keleti blokk államaiban), milyen utat kell bejárnia valakinek, ha ebben a szférában képzeli el a jövőjét, s kendőzetlenül ír a frusztrációkról, a vége-nincs ügyeletekről, a bizarr esetekről és a kevés pénzről. Csupán azt felejti el elmesélni, hogy a kevés pénz a magas orvosi műhiba-biztosítás miatt olyan kevés, ami ugye egy biztonsági háló az olyanoknak, akik beavatkozás előtt futják át életükben először a procedúrát a tankönyvből, aztán vagy sikerül, vagy nem. 

   "Már volt eset, hogy a páciens felrótta, nem engedtem neki a vajúdás közben a gyertyagyújtást. – Igazán nem nagy dolog – fogalmazott beadványában. Mármint a nyílt láng mindjárt az oxigéntartályok mellett."

   A szöveg hemzseg az orvosi szakkifejezésektől, de ez senkit ne rettentsen el az olvasástól, hiszen minden ilyen kifejezést lábjegyzetben megmagyaráz, s estleg még ragad az olvasóra némi olyan ismeret is, aminek a későbbiekben hasznát veheti - bár jobb lenne, ha ez nem történne meg. Mármint az, hogy szükség legyen ezekre az ismeretekre.
   Jó szórakoztam olvasás közben, szó se róla, viszont kiverte a biztosítékot az, hogy a könyv nagyrészt arról szól, hogy milyen hülye a páciens (azért van benne valami), mi mindent kell kiszedegetni ilyen-olyan testnyílásokból, mennyire nem értékelik az ő erőfeszítéseiket. Ezek a történetek nem fabulációk, minden egészségügyi dolgozónak van a tarsolyában több hasonló is. Viszon nagyon kevés szó esik arról, hogy milyen hülye az orvos és az egészségügyi személyzet (tisztelet a kivételnek), de ők soha semmiért nem hibásak, szakszervezetileg kialkudott teaszünetük pedig szent és sérthetetlen. Mert erről is könyvet lehetne írni, nem is egyet. Talán Adam Kay is meg fogja tenni valamikor, hiszen azóta már ő sem orvos, hanem páciens, és abból a szemszögből is saját bőrén tapasztalhatja az angol egészségügyet.

   "Ma egy húszéves beteghez riasztanak, a vérképe rendellenes veseműködésre vall. A fiú mindkét karján teljes gipsz, olyan, mint a Scooby-Doo – A múmia átkából a gonosz múmia. Nincs bekötve neki infúzió, érintetlen a pohár víz az éjjeliszekrényén – nem vonom kétségbe az akaraterejét, de a fizikával nyilván nem dacolhatott az utóbbi pár napban. A páciensnek sóoldatos infúziót rendelek, a tisztelt kollégákba meg nem ártana egy kis józan észt csepegtetni."

   Bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezt az írást szerzője kizárólag szórakoztatásnak szánta, első sorban ennek felel meg. De túl kell látni a viccesnek tűnő helyzeteken, mert ami mögötte van, az sajnos a valóság. És a mi bőrünkre megy.
   Azóta megjelent magyar nyelven is a szerző újabb könyve Mert szülni karácsonykor kell címmel. Már nem szórakoztatott annyira, mint ez, végig sem olvastam. De ízlések és pofonok...

   "Az éjszakai műszak viszont olyan volt, hogy ahhoz képest Dante pokla kész Disneyland…"




2019. augusztus 5., hétfő

Kimberley Freeman – Csillagok az óceán fölött


Két ​zabolátlan természetű nő és az ár, amit ezért fizetniük kell Kimberley Freeman, az Örökzöld-zuhatag és az Álom-öböl népszerű írónőjének nagy hatású regénye a szerelemről, az anyaságról és annak kiderítéséről, kihez tartozunk a világon.
1874-ben a vadóc és akaratos Agnes Resolute végleg elhagyja az észak-angliai lelencházat, ahol felnőtt. Távozása előtt tudja meg: édesanyja apró emléktárgyat, egy egyszarvú képét ábrázoló gombot hagyott hátra neki. Agnes abban a tudatban élt, hogy az anyja nem tudta eltartani, és ezért került lelencházba, csakhogy felismeri a gombot: a fenséges és gyönyörű Genevieve Breckby, egy helybeli nemesi család lányának kabátkájáról való. Agnes ugyan csak egyszer látta őt, de soha nem tudta elfelejteni. Kideríti, hogy Genevieve Londonban van. Agnes követi, és London nyomornegyedében tengődik, amíg megtudja, hogy Genevieve továbbutazott Párizsba.
Agnes követi édesanyját, de egyre több mindenben kell csalódnia, mire végül Melbourne-ben rátalál Genevieve-re. De képes-e a nő olyan anya lenni, amilyennek Agnes szeretné?
Nagyhatású történet két megfékezhetetlen szellemű nőről, szerelemről és anyaságról és annak kiderítéséről, kihez tartozunk a világon.


Athenaeum, 2019
Eredeti cím: Stars Across the Ocean, 2017



Mindig felcsillan a szemem, amikor arról kapok hírt, hogy új Kimberley Freeman könyv jelenik meg. Az ausztrál szerző nem új a magyar könyvpiacon, a Csillagok az óceán felett a hatodik könyv, amit tőle olvashatunk, az angolul tudók még ennél is többet, sőt teljesen más zsánerben is, mivel a szerző a gyermekkönyvektől a horrorig szinte minden műfajban jelen van, bár azokat Kim Wilkins név alatt jegyzi.
Hazugság lenne azt mondani, hogy mindent olvastam, ami magyar nyelven megjelent, az Álom-öböl és Aranypor című könyvei kimaradtak, de valamikor, amikor több időm lesz (kiváncsian várom mikor fog ez bekövetkezni), szándékomban áll bepótolni ezt a mulasztást, mert határozottan kedvelem a szerző stílusát.
A Csillagok az óceán felett két idősíkban játszódó történet. Az egyik a 19. század második fele-vége és hosszú utazásra vitt, szinte a világ körül: Angliából Franciaországba, onnan Ceylonra (ma Sri Lanka és továbbra is a finom teájáról híres), majd Ausztráliába.
A másik szál 2007-ben, Angliában játszódik. Victoria, a negyvenes éveihez közeledő nő hazatér mert anyja, Margaret Camber, egy neves egyetem történelemprofesszora feltételezhetően Alzheimer kórban szenved és állapota aggodalomra ad okot, hiszen már megkezdődtek az emlékezetkiesések, elcsavargások. A professzorasszony szakterülete a viktoriánus kori nők helyzete, innen lánya neve is.
Eddig semmi új a nap alatt, két vagy több idősíkban játszódó regény bőven van a könyvpiacon, úgy néz ki ez egy újabb trend, amihez illik felzárkózni. Csakhogy ez a kvázi jelenben játszódó történet tovább bonyolódik, amikor anyja dolgait rendezve Victoria egy régi levéltöredékre bukkan, melyet egy anya írt annak a lányának, akit sosem ismert, mert születése után elvették tőle. Gyermekemnek, akit nem tudtam megtartani – melyben a névtelen hölgy egy tiltott szerelmi történetet mesél el, annak minden tartozékával, s melynek gyümölcse egy kisbaba. A hölgy arisztokrata származású, a gyermek pedig törvénytelen, ez pedig abban a korban egyenlő a botránnyal, a társadalmi kirekesztéssel.
A 19. század második felében egy yorki árvaház lépcsőjén hagytak egy újszülött lánykát. Egyetlen tárgy van a csecsemővel: egy egyszarvút ábrázoló mintával díszitett gomb – és ennek a gombnak a későbbiekben fontos szerepe lesz. Az árvaházat egy visszavonult hajóskapitány vezeti, tehát nem is meglepő, hogy a lelencek családneveiket egy-egy hajóról kapták. S bár a lelencház nem a Dickens regényeiből ismert nyomortanya, de mégsem egy otthon, a 18-19 éves Agnes Resolute alíg várja, hogy kiszabaduljon onnan és az otthon által javasolt életút helyett anyja keresésére induljon. Agnes meggyőződése, hogy anyja a közeli udvarházban lakó Lord Breckby féktelen lánya, Genevieve. Agnes Genevieve keresésére indul, fél világon keresztül.


“...Genevieve-ben minden csodálatra méltó volt. Folyamatosan lenyűgőzött. Tudott parancsoló lenni, jó kedélyű és érzéki is, de az biztos, hogy a szépsége páratlan volt. Szabadon, öntörvényűen élte az életét. Vele lenni veszélyes, mégis csodás volt. Saját vágyait követte, és fittyet hányt mások véleményére. (...) Genevieve-t nem érdekli a vagyon, Agnes. Ezt verje is ki a fejéből. Ő a kalandot keresi. Ebben látja élete értelmét.”

Túl egyszerű lett volna, ha a lány feltételezett anyját az udvarházban vagy a család londoni rezidenciáján megtalálja. Viszony a londoni házban rátalált Genevieve testvérére, az agorafóbiás Mariannára, valamint Genevieve fogadott fiára, Juliusra, de a zabolátlan Genevieve-nek hűlt helye van, a család nem beszél róla, nevét sem említik. S minél nagyobb a titkolózás, annál makacsabb Agnes. Azt hiszem ez volt a pont, amikor úgy éreztem, Agnes talán rossz irányba indul anyját keresni.
Bonyolult szerkezetű, de szenzációsan megírt történet volt, melynek központi témája az anyaság, az anya-lánya viszony, vagy annak hiánya. Emellett pedig remek betekintést nyújtott a viktoriánus kori nők társadalmi helyzetébe és a romantikán túl már-már a kalandregény határait súrolta. Kedveltem a történetet, a szereplőket,  a helyszíneket. Igzalmasak voltak a kalandok melyekben Agnesnek része volt az utazásai során. S ha már hősnőről esett szó, helyenként idegesített a makacsság, mellyel a célt követte és származását kutatta.
Most sem csalódtam a szerzőben, mert hozta a tőle megszokott stílust és színvonalat. Kéretik nem félreérteni: ez nem egy habos-babos romantikus nyáltenger, annak ellenére, hogy két szerelmi történet is van benne – mindkettő a történet múltban játszódó szálához kapcsolódik. Rendben, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor a múlthoz kapcsolódó boldog végkifejlet kicsit sok volt nekem, de ezt ellensúlyozta az, hogy a történet jelenéből viszont hiányzik. Az Alzheimer kór esetében nincsen happy end.
Nagyon kedveltem és felnőtt olvasóknak ajánlom… meg ízlések és pofonok



Kapcsolódó bejegyzések:






2018. augusztus 21., kedd

Kimberley Freeman – Örökzöld-zuhatag


Kimberley Freeman legújabb regénye egy botrányos vonzalom, egy rég elfeledett titok meg egy furcsa szálloda története, ahol két nő élete egyszer és mindenkorra megváltozik.
1926-ot írunk. Violet Armstrong pincérnőként dolgozik a grandiózus Evergreen Spa Hotelben, ahol az ausztrál elit tölti téli vakációját. Sam és Flora Honeychurch-Black, a gazdag testvérpár hosszabb tartózkodásra rendezkedett be a szállóban. Violet és Sam között szenvedélyes, tiltott vonzalom alakul ki. 
Nyolcvannyolc évvel később Lauren Beck a Kék-hegységben vállal munkát: felszolgáló lesz egy kávézóban. Lauren megismerkedik Tomasszal, az Evergreen Spa Hotel felújítási munkálatait irányító dán építésszel. Mikozben kapcsolatuk egyre szorosabbá válik, a nő felfedez egy sor szerelmeslevelet, még 1926-ból. Nekilát a rég feledésbe merült rejtély felgöngyölítésének…


Athenaeum, 2018
Eredeti cím: Evergreen Falls, 2015




Első találkozásom Kimberley Freeman írásaival 2013-ban történt, amikor megjelent a Vadvirágok lányai. Akkor még nem létezett a blog, de később azért született a történetről egy bejegyzés, mert úgy a szerző, mint a történet a kedvencekhez tartozik. S nemcsak a szerzővel volt első találkozás, hanem a két idősíkú cselekménnyel is, ami lényegében két különböző történetet jelent, melyeknek valamilyen formában közük van/lesz egymáshoz. Nos, azóta ez a több idősíkú történetmesélés mondhatni divattá vált, bár nem mindenkinek jön be.
Mint oly gyakran, a szerző a cselekményt most is Ausztráliába helyezi, ami nem meglepő, hiszen ő maga is ausztrál. Már ez változatosságot jelent a sok amerikai kontinensen vagy az Egyesült Királyságban játszódó romantikus után.
Bár a történet a múlttal kezdődik, én előbb mégis a jelenéről mondanék néhány szót, különösen a hősnőről, Lauren Beckről. Nem különösebben szép, nem is zseniális és még gazdagnak sem mondható. Életében először van egyedül, a családjától távol. Attól a családtól, amely feláldozta a kamaszkorát és fiatalságának sok-sok évét bátyja, Adam betegségének oltárán. És az áldozat hiábavaló volt, mert Adam nem gyógyult fel, Lauren pedig nulla élettapasztalattal szökik meg zsarnok anyja túlzott féltése és ellenőrzése elől és vállal munkát Evergreen Fallsban.
A valamikor nagyon előkelő és híres Evergreen Spa Hotel elhanyagolt és romos, és visszaállításával egy dán építészt, Thomas Lindegaard-t bízták meg, Laurent pedig odaviszi egészséges kiváncsisága… meg a férfi iránt érzett vonzalma. S tulajdonképpen Lauren kiváncsisága az, aminek köszönhetően felgöngyölíthető a múlt század húszas éveiben játszódó, tragédiával körített szerelmi történet.
1926-ban Sam és Flora Honeychurch-Black, az előkelő és gazdag testvérpár szabályosan beköltözik Evergreen Falls Spa Hotelbe. Hosszúnak tervezett tartózkodásuknak több oka is van. Az egyik Sam ópiumfüggősége, és ezt felhasználva szeretné Flora minél messzebre tolni esküvője dátumát Tonyval, a felkapaszkodott gengszterrel, aki ezzel a házassággal vásárolná be magát az előkelő társaságba. Tony és gorillái természetesen elkísérték a testvéreket Evergreen Fallsba.
S a hotelben dolgozik egy jobb jövő reményében Violet Armstrong is, akibe a szenvedélybeteg Sam beleszeret. Hogy ennek a szerelemnek mi lesz a vége, Flora megússza-e a házasságot a kellemetlen Tonyval, nem fogom elmesélni, mindenki fedezze fel maga, ahogy azt is, hogy milyen kapcsolat van a történet múltja és jelene között. Annyit azért elmondhatok, hogy a kor, azaz a múlt század húszas éveinek ábrázolása remek volt. Átfogó képet kaptam úgy a gazdagok életéről, mint a kevésbé szerencsésekéről is. Nem kevés kutatómunka állhat mögötte.
A múltbeli kalandozások során Lauren nem csupán az emberöltőnyivel korábban történteket feldezi fel, hanem saját családjának titkaira is fény derül, olyan titkokra, melyek szőnyeg alá seprése miatt megrendül szüleibe vetett bizalma. Különösen ellenőrzésmániás anyjától fordul el, aki úgy viselkedik vele mintha még mindig kislány lenne – végül is valahol érthető az eltúlzott féltés, hiszen Mrs. Beck már elvesztett egy gyermeket.
Nagyszerű történet volt a múlt század húszas éveinek képmutatásáról, pénzről és hatalomról, szerelemről – hiszen több szerelmi történetet is kapunk a cselekmény során –,  szenvedélybetegségről, másságról és rossz döntésekről.
Az egyetlen dolog ami zavart az a cím és egyben a helység nevének fordítása. Nem értem miért kellett magyarra fordítani, de egyébként más történetben is idegesít, ha személyek vagy helységneveket lefordítják magyarra.
Könnyen olvasható, gördülékeny és izgalmas. Egyetlen pillanatig sem unatkoztam, nincsenek benne klisék, eltúlzott lelki drámák sem. Nagyon kedveltem és kicsit sem zavart, hogy egy idő után abszolút kiszámítható volt merre tart a történet. Felnőtt olvasónak ajánlom. Nem csak az Örökzöld-zuhatagot, hanem a szerző valamennyi könyvét, de természetesen ízlések és pofonok…




Kapcsolódó bejegyzések:





2018. június 26., kedd

Rachel Gibson – Az én pasim





Hokisok 6.












Ami Vegasban történik, az nem mindig marad ott, ahogy azt Rachel Gibson a New York Times bestsellerszerzője csodaszépen demonstrálja ebben a szellemes, szexi románcban. 
Az én pasim… egy sikeres esküvőszervezőről szól, akinek élete a feje tetejére áll, miután a férfi, akihez egykor, egy gyorsan lezavart Las Vegas-i szertartás keretében, meggondolatlanul hozzáment, váratlanul újra berobban az életébe. A regény tömör gyönyör: a szellem, a szív és az érzékiség bámulatos harmóniája jellemzi, amely az írónő védjegyének tekinthető.


Athenaeum, 2018
Eredeti cím: Any Man of Mine, 2011




Kedvelem Rachel Gibson írásait, a Hokisok sorozatot is, annak ellenére, hogy magáról a sportról csupán annyit tudok, hogy jegen játszák és háromajtós szekrény méretű fickók egy korongot passzolgatnak egy fura kis kapu fele. És hogy a mérkőzés, ahol nem volt legalább egy kemény verekedés, az nem is történt meg. De ezt már a szerző könyveiből tudom.
Ez a sorozat hatodik része, tehát hozzávetőlegesen tudtam mire lehet várni tőle, mert már felismerhető egy bizonyos minta, amit a szerző követ: a nagy, marcona jégkorong-játékos – aki mellesleg civilben olyan mint egy félisten és millió női rajongója van – tele van ilyen-olyan frusztrációkkal, melyeket a főhősnő hatására pikk-pakk megold vagy túlteszi magát rajtuk és boldogan élnek míg meg nem haltak. És közben elmerülhetünk a jégkorong kicsit sem finom és nőiesnek nem mondható világban.
Most ez egy nagyon kicsit más, mert az aktuális főhősnek, Sam LeClaire-nek, maga a hősnő a frusztrációja. Ugyanis volt egyszer egy Las Vegas-i hétvége, mely nemcsak egy alkoholgőzős házasságban és gyors válásban végződött, hanem a követekezményét Connernek hívják és óvodás. A hokisztár pedig sikeresen kerülte úgy gyermekét, mint volt feleségét, egészen addig, míg az előző részekből már ismert klubtulajdonos Faith Duffy és Ty Savage, volt csapatkapitány esküvőjén szó szerint bele nem botlik. Ugyanis Autumn Haven, az ex, rendezvényszervező, és mit tesz a fikció ördöge, pont ennek az esküvőnek a lebonyolításával bízták meg.
Azt hittem majd lesz egy pörgős-vicces szerelmi történet az újratalálkozásból, de csalódnom kellett. A szerző humoros fogalmazási stílusa egy idő után egyszerűen eltűnt és elmerültünk a visszaemlékezésekbe, a nyavalygásokba, az eltúlzott lelki mizériába és abba, hogyan szólal meg a nagy hokis lelkiismerete és válik zajos partiarcból példamutató apává… meg szeret bele gyermeke anyjába. Sajnos mindez egy kissé erőltetettre, nyálasra és csöpögősre sikeredett.
Sam és Autumn kettőse nem volt nyerő páros. Sam tipikus playboy volt, aki úgy hirtelenjében megvilágosodik és felfedezi magában a szunnyadó felelősségtudatot és apai szeretetet, Autumn pedig a túlzottan pozitív, gáncs nélküli hősnő. A legjobb kettejük kissé koravén gyeremeke, Conner. Ő rendesen feldobta a hangulatot a maga módján. A legvalóságosabb szereplő pedig Vince, Autumn bátyja volt, aki rendes nagytesó módján vigyázott húgára és unokaöccsére. Csakhogy az ő karakteréhez is gyorsan kellett kapcsolni egy klisét: Vince a hadsereg speciális osztagától szerelt le. Ez lényegében teljesen felesleges volt, mert a testvéri szeretet és óvás nem foglalkozásfüggő, hanem vagy van, vagy nincs. Csakhogy milyen jól mutat a cselekmény során, mikor két keményfiú, két igazi alfahím egymásnak feszül burkolt, vagy éppenséggel nyílt fenyegetőzéssel.
Továbbra sem tudok kibékülni a szerző márkaimádatával, bár most mintha egy hangyányit kevesebb lenne belőle. De továbbra sem értem, hogy miért kellene nekem tudnom, hogy milyen márkájú sört iszik a főhős (Becks), milyen óra van a kezén (Tag Heuer), vagy épp melyik napszemüvegét tette fel (Ray Ban). És igazándiból a porcelánok (Wedgewood) és pezsgők (Moët & Chandon) márkája sem érdekel, ahogy az sem, hogy milyen tervezők ruháit tudta a hősnő az általa látogatott vintage boltokban aprópénzért megvásárolni.
Bármennyire kedvelem Rachel Gibson írásait, az én olvasatomban ez a rész a sorozat gyenge láncszeme, tehát az egyszerolvasós-felejtős kategóriába helyezkedik el. De még mindig nincs vége, mert már létezik egy hetedik rész is – egyelőre csak angol nyelven (The Art of Running in Heels) –, és ki tudja mit hoz még a jövő, mert a Chinooks csapatnak van még facér játékosa bőven (s ha nincs akkor majd átigazolnak). Tehát van még alkalom a szépítésre.




A sorozat magyar nyelven eléhető részei:



1. Jégbe zárt szívek, 2010
Simply Irresistible

2. Jane vékony jégen táncol, 2011
See Jane Score

3. Valentin-nap és egyéb őrültségek, 2015
The Trouble with Valentine's Day

True Love and Other Disasters

5. Csak a baj, 2017
Nothing But Trouble



A blogturné valamennyi állomásán egy-egy, a 2017-2018-as amerikai jégkorong szezonban aktív játékos teljes nevét kell kitalálnotok a csapat neve és mezszáma alapján.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő emailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)


New York Islanders #91 









06.26 Betonka szerint a világ...
06.30 CBooks

2018. június 3., vasárnap

Cecelia Ahern – Lantmadár


Cecelia Ahern június 7.-én Budapesten, a 89. Ünnepi Könyvhéten! Könyvbemutató 17 órától a Vörösmarty téri Nagyszínpadon, dedikálás 18 órától a Dedikálószigeten.
Az Athenaeum Kiadó pedig újabb kötettel lepte meg a szerző rajongótáborát. A Lantmadár két,  szinte hihetetlen körülmények között találkozott ember szerelmének története és nemcsak. Kövesd a Blogturné klub három bloggerét e rendhagyó blogturnén, és tiéd lehet a könyv egy példánya.




Laura a nagyvilágtól elzárva él Írország délnyugati részén, a hegyek közt, harmóniában a természettel. Egy nyári napon azonban összetalálkozik az erdőben Solomonnal, és élete egy csapásra megváltozik. A sármos férfi egy dokumentumfilmes forgatócsoport tagja. A háromfős kis csapat éppen következő filmjéhez keres témát, Laura pedig egyből felkelti az érdeklődésüket. A lány ugyanis lenyűgöző képességgel rendelkezik: úgy tudja utánozni a hangokat, mint senki más - senki, csak az ausztrál lantmadár.
Laura egy új élet reményében a stábbal tart Dublinba, ahol nem csupán a nagyváros zajos nyüzsgése robban be a mindennapjaiba egyik pillanatról a másikra, de a 21. század is, a közösségi média, a tévé és a tehetségkutató műsorok pozitívumaival és árnyoldalaival egyaránt.
Cecelia Ahern legújabb regénye elgondolkodtató, szívmelengető szerelmi történet a mindenkiben ott lakozó szabadságvágyról és a világ zaja mögött megbúvó csendről.

Athenaeum, 2018
Eredeti mű: Cecelia Ahern – Lyrebird, 2016


“A világ egyik legcsodálatosabb, legkülönlegesebb és valószínűleg legintelligensebb teremtménye az összehasonlíthatatlan művész, a lantmadár…
A madár hihetetlenül félénk és megfoghatatlan… lenyűgöző intelligenciával rendelkezik. Az, hogy hegyi lény, csak részben magyarázza karakterét.”
Ambrose Pratt: Tanulmány a lantfarkú madárról

Bevallom, ezidáig Cecelia Ahern egyetlen könyvét olvastam. Nem azért mert nem kedvelném a szerzőt, hanem egyszerűen időhiány miatt… és egy kicsit azért is, mert a szerző nem az igazán szokványos romantikus történetekkel rukkol elő, hanem könyveiben a szerelem és romantika mellett mindig létezik komolyabb téma, mondanivaló is. Az ember lányának megfelelő hangulatban kell lennie ahhoz, hogy vevő legyen és értékelje is ezeket a komoly dolgokat is.
A főszereplő személye volt a döntő tényező, ami miatt olvasni akartam ezt a történetet, mert Laura, ahogy a fülszöveg is indulásból elárulja, a világtól elzártan élt. Rögtön megjelent előttem Tarzan, a Dzsungel könyve Mowglija, vagy akár ByeAlex Kedvese, akit, ugye,  farkasok neveltek.
Viccet félretéve, azért akartam ezt a könyvet, mert kiváncsi voltam a szociális készségeket nélkülöző lány útjára egy számára teljességgel idegen világba, egy olyan világba, amelyet csak könyvek lapjairól ismer.
Kicsit nehezen indul el a történet, melyben először is megismerkedünk egy kis forgatócsoporttal: a producer Boval, a leszbikus operatőr Rachellel és a hangtechnikus Solomonnal. Végig fontos szerepük lesz a történetben, hiszen nekik köszönhetően kerül képbe és változik meg a hősnő, Laura sorsa. Ők évek óta együtt dolgoznak, Bo és Solomon egy ideje egy párt is alkot, bár kapcsolatuk nem a legideálisabb, főleg Bo személyes karrier-ambíciói miatt.
A stáb a Cork megyei Gougane Barra településre utazik, ahol az az idős ikerpár él, akiknek meglehetősen magányos életét egy évig figyelemmel kísérték, és amiből nemzetközi díjnyertes dokumentumfilmet sikerült összehozniuk. Most egyikük  temetésére utaznak és a producer Bonak megcsillan egy újabb díjnyertes alkotás lehetősége. A cél miatt pedig nincs tekintettel senkire és semmire.
Csakhogy a remélt folytatás teljesen már irányt vesz, amikor a véletlen összehozza őket Laurával, aki egy régi-romos kőházban él egy tisztáson, valahol az erdő mélyén, és aki egy különleges tehetséggel rendelkezik: minden hangot tökéletesen utánozni tud, emberi hangoktól az ajtó nyikorgásig, a telefon billentyűinek pittyegéséig, a madarak füttyétől egy hárfán előadott dalig. Ezért a képességéért nevezik el Laurát az Ausztráliában élő hangutánzó madár után lantmadárnak. Mielőtt mindenki felkapná a fejét és rávágná, hogy ilyen nincs, kéretik visszaemlékezni Michael Winslowra, az unalomig ismételt Rendőrakadémia-filmek színesbőrű sztárjára, aki ugyanilyen hangképzési képességgel rendelkezik. 
Laurát nem úgy kell elképzelni, mint egy vadonban nevelkedett személyt, hiszen ő csak élete utóbbi tíz évét töltötte ott. Ír, olvas, beszél, csupán nagyon félénk, nagyon egyedül van és a világot csupán a könyvek lapjairól ismeri. Laura jogilag nem létezik és létezéséről mindeddig három ember tudott: nagyanyja, anyja és később apja is, most pedig mindhárom ember halott. A producer Bo pedig a nagy lehetőséget látja benne: a világhírnevet, díjakat és anyagi juttatásokat első sorban magának, tehát nyomul és kihasználja, hogy Laura a barátjával, a hangtechnikus Solomonnal első pillanattól kezdve szót ért és megbízik benne. Csakhogy Bo kezéből kicsúszik a dolgok irányítása, mert túl sokat akart.
Nem szeretnék többet mesélni a cselekményről, mert akkor minek elolvasni. Annyit azért még elmondanék, hogy Laura élete gyükeresen megváltozik és nem mindig jó irányba halad, hiszen mindenki akar egy darabot belőle, mindenki akar valamit tőle, de őt senki meg nem kérdezi, hogy ez a változás jó-e neki, hogy ő mit akar igazándiból. Az egyetlen aki igazán törődik vele az Solomon, a hangtechnikus, tehát nem is meglepő, hogy idővel kettejük között barátság lesz, ami később szerelemmé alakul át.
A történet E/3-ban íródott, tehát a szerző mesél, jelen időben és négy részre van osztva Laura történetének függvényében. Minden ilyen részt egy-egy részlet előz meg Ambrose Pratt: Tanulmány a lantfarkú madárról című írásából, jóval bővebben, mint ahogy én itt idéztem belőle.

“Tiszteletben tartja a szomszédai területét, de a sajátját is védi.
Rendelkezik a képességgel, hogy gondolatait egyfajta beszédformával közvetítse.
Monogám, párjához mindig hűséges – látszólag még a társa halála után is (habár ezt még nem sikerült minden kétséget kizáróan bizonyítani).
Különösen szereti a dallamokat, és azokat csodásan, magas fokú művészi képességgel tudja előadni.
Kecsesen táncol, és lépéseit különleges, tündéri zenével kíséri, melyben tánclépéseivel is követett, lüktető szüneteket tart.”
Ambrose Pratt: Tanulmány a lantfarkú madárról

A Lantmadár az a történet, amit vagy kedvel az olvasója, vagy nem, köztes megoldás nincs. Én nagyon kedveltem ezt a titkokról, szabadságról, szerelemről, rossz döntésekről, személyes ambíciókról és még annyi minden másról szóló keser-édes történetet. Mindenképpen figyelemre méltó könyv. Engem annyira lekötött, hogy le sem tudtam tenni, hajnali háromig olvastam.
Első sorban a szerző rajongóinak ajánlom, valamint azoknak is, akik nem riadnak vissza egy-egy komolyabb történet olvasásától. De természetesen ízlések és pofonok…





Játékunkban a szerző könyveire vonatkozó néhány kérdésre kell választ adni és azokat a Rafflecopter megfelelő dobzába beírni. Nem lesz nehéz.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Kérjük, hogy levelünkre 72 órán belül válaszoljatok, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk! A kiadó csak magyarországi címre postáz.




A szerző hány könyve jelent meg eddig magyar nyelven is?.







06.03 - Betonka szerint a világ…
06.05 - Zakkant olvas
06.07 - Szembetűnő

2018. január 19., péntek

Jennie Melamed - Lányok csöndje




Az Athenaeum Kiadó gondozásában jelenik meg Jennie Melamed disztópiája, a Lányok csöndje. Tartsatok a Blogturné Klub négy bloggerével és ismerjétek meg az Óföldet maguk mögött hagyó új civilizáció felkavaró történetét. A turné végén megnyerhetitek a könyv egy példányát is.



Van valami, amit minden lány tud ezen a szigeten, de senki nem beszél róla: SZÜLJ FIÚT!
Ahol a totális hazugság a legkisebb bűn, amit elkövetnek a gyereklányok ellen, ahol az ortodox rend a szabadság és az emberi méltóság teljes hiányát jelenti a lányok számára, ahol a világtól elzárt sziget idillje maga a kilátástalanság – ott az elnyomott gyerekek álmodnak maguknak egy szebb, szabadabb, élhetőbb világot. Aztán a serdülő Janey Solomon kilép a sorból, és azt mondja: NEM!
A gyermekek ellen elkövetett abúzus antropológiai aspektusaiból és pszichiátriai kezeléséből doktorált Jennie Melamed nem tanmesét írt a rendszerszintűvé tett molesztálásról, hanem a nővé érő lányok lelkének végtelen gazdagságát, a méltóságra vágyó fiatalok szabadságtörekvéseit ábrázolja ebben a felkavaró disztópiában.


Athenaeum, 2018
Eredeti mű: Jennie Melamed – Gather the Daughters, 2017



Amikor először találkoztam a könyv ajánlójával, az első reakcióm a “NEM” volt. Mert ugye ez egy disztópia, ami egy, a jövőben bekövetkező rosszabb világról szól, erőszakról, elnyomásról, elembertelenedésről, diktatúráról. Hozzám nem állnak közel az ilyen jellegű írások, nem is igazán olvasok disztópiát. Aztán tovább olvastam az ajánlót és a szerzőről kiderült, hogy antropológus, pszichiátriai szakápoló (eredetileg azt hittem pszichiáter), aki a fizikai és/vagy lelki sérüléseket szenvedett gyermekekkel és serdülőkorúakkal foglalkozik, és könyvében is ezt a témát közelíti meg. Ez az információ gyökeresen megváltoztatta döntésemet és egy “keblemre tesó!” felkiáltással kaptam a könyv után.
A szerző felhasználva antropológiai ismereteit a természeti népekről, zárt vallási és etnikai csoportokról egy egészen primitív társadalmat mutat be. Olyan “Isten hozott a sötét középkorban” módon.
Világégés. Ettől a hazugságtól indíttatva telepedik át néhány család egy szigetre, ahol a csoport vezető férfiai egy olyan mikrotársadalmat hoznak létre, melyben mindenkinek megvan a maga jó meghatározott helye és szerepe, és ebből a szerepből nincs szabadulás, ez a szerep öröklődik apáról fiúra, anyáról lánygyermekre. Ahol a nemi éréssel véget ér a gyermekkor és a serdülőkort átugorva egyenesen felnőtt lesz egy lányból. Ahol elzárkóznak a fejlődés bármely formájától, ahol a szabályok szigorúak és jól meghatározottak. Ehhez nem kell egy világégés, elég csak körbenézni fejlett és civilizáltságára oly büszke világunkban, ahol olyan konzervatív vallási közösségek vannak, akik ugyanúgy elutasítját a fejlődést és a technika vívmányait, mint a sziget lakói – lásd például az amishok.
Ezen a szigeten a nők szerepe kizárólag a háztartás vezetésére és az utódok biztosítására korlátozódik. És az engedelmességre. Ezt pedig születésük pillanatától meghatározott.
Nem az én tisztem megítélni, hogy Jennie Melamed könyvének mekkora az irodalmi értéke, vannak erre érdemesebbek. S minden olvasó eldönti majd, hogy mennyire érintette meg a történet, mennyire tudta a szereplők helyébe képzelni magát, mit tett volna egy olyan diszkriminatív társadalomban, amely azonnal kivet magából, mikor már nem vagy a hasznára. Igen, ez egy olyan társadalom, ahol a “haszontalan” egyedet megkínálják az utolsó italával, leírják, eltakarítják az útból, erről pedig ugye mindig a vezetők döntenek.
Azt viszont el tudom mondani, hogy a szerző, hivatásából kifolyólag, szakmai szempontból kifogástalanul ábrázolta azt a testi-lelki traumát, amin a sziget lánygyermekei és asszonyai keresztülmennek. Ezért van kihangsúlyozva a fülszövegben is a SZÜLJ FIÚT! Mert ebben a társadalomban, és nemcsak, egy fiúnak más lehetőségei vannak.
A szerző által bemutatott szigeti társadalom világunk kicsinyített ábrázolása, hiszen – bármennyire nem akarjuk elfogadni –, napi szinten kell szembenéznünk az inceszttel, a pedofíliával (gyermekekhez, azaz serdülőkor előttiekhez valő szexuális vonzódás), az efebofíliával (sedülőkorúakhoz való szexuális vonzódás), a nemi erőszakkal, a nők diszkriminációjával. Továbbra is vannak olyan etnikai-vallási csoportok – és nemcsak!!! –, ahol a nő másodrangú, ahol a nemi érést azonos szintre helyezik a felnőtté válással, ahol gyermekek szülnek gyermeket, ahol a csoport felnőttjei abuzív módon döntenek kis- és serdülőkorúak sorsáról valási meggyőződésük vagy a  hagyomány nevében. Elég csak a délutáni-esti híradót megnézni, találomra, bármelyik kereskedelmi televíziócsatornán: bántalmazta, megerőszakolta, megölte…
Nincs az rendben, hogy egy lánygyermek azért örüljön első havivérzésének, mert akkor a terhességtől való félelmében apja nem molesztálja és nyugodtan alhat éjszaka. Az sincs rendben, hogy a hagyomány és a csoport törvényei nevében serdülőkorúakat erőszakoljanak meg és ejtsenek teherbe, csak azért mert nemi érettségük alkalmassá teszi őket a fogantatásra. Nincs rendben, hogy az ellentkező lányokat tudatmodósító szerekkel vegyék rá az erőszakban való közreműködésben. Az sincs rendben, hogy ezek a serdülőkorúak kínok között halott magzatokat hozzanak világra, mert bár nemileg érettek, de testük még nem eléggé fejlett egy magzat kihordására. Az pedig végképp nincs rendben, hogy kiszolgáltatottak, hogy megfélemlítettek, hogy nincs választásuk.
Kicsit elgondolkoztatott, hogy kiknek is ajánljam olvasásra ezt a könyvet. Ez nem egy habkönnyű olvasmány, tehát kiskorúaknak nem, ugyanakkor ez róluk is szól, de mit értenének belőle? Ugye, gyermekeinknek azt szoktuk mondani, hogy ne álljanak szóba idegenekkel, ne fogadjanak el semmit tőlük, de a szexuális ragadozók túlnyomó többsége nem idegen az áldozat számára, hanem a család vagy az ismerősök, barátok köréből kerül ki. Ajánljam azoknak a felnőtteknek, akik ilyen-olyan okból félrefordítják fejüket, amikor gyermeküket bántalmazzák, vagy nem hisznek nekik, amikor azok az őket ért sérelmeiket mondanák el? Azoknak a nőknek, akik saját maguk keresnek mentséget társuk erőszakos viselkedésére? Azoknak, akik nem tudják, hogy a hallgatás, az eltitkolás bűntársat csinál belőlük? Semmi értelme. Olyanoknak ajánlom, akik tenni akarnak és tudnak az ellen, amire a történet felhívja a figyelmet, s kívánom, hogy ők legyenek minél többen.
Ez a könyv egy segélykiáltás. Egy olyan személy segélykiáltása, aki napi szinten szembesül az agresszió különböző formáinak áldozataival, aki tudja, hogy az átélt traumát nem lehet meg nem történtté tenni, csak megelőzni, és tudja, hogy egy új nap újabb áldozatot hoz. Felkavaró, figyelemreméltó, megdöbbentő.




A könyv kapcsán a disztópiák adaptációinak világába kalauzolunk Titeket egy nyereményjáték erejéig. Minden állomáson találtok egy-egy fotót valamelyik népszerű disztópia főszereplőjéről. A feladatotok, hogy felismerjétek, melyik filmbeli alakítását mellékeltük a fotón, és a regény címét beírjátok a Rafflecopter megfelelő sorába.
Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Kérjük, hogy levelünkre 72 órán belül válaszoljatok, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk! A kiadó csak magyarországi címre postáz.









01.15. - Spirit Bliss
01.17. - Szembetűnő
01.19. - Betonka szerint a világ...