A következő címkéjű bejegyzések mutatása: jegyzet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: jegyzet. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. március 29., vasárnap

Mit olvastam mostanság?


   Lassan egy hete lesz annak, hogy semmit nem írtam a blogra. Persze olvastam közben, mert mikor az ember lánya élete a munkahely és az otthon között zajlik esetenkénti bevásárlós elhajlásokkal, akkor túl sok nem marad az olvasáson kívül. Esetleg a tévé, de attól is lassan sikítófrászt kapok, ahogyan a celebek kötelességüknek érzik üzengetni puccos lakásukból, villájukból a pórnépnek, hogy maradjanak odahaza. Mintha az, aki eddig is magasról leszarta, pont egy celeb szövegétől fog megvilágosodni. Igazság szerint nem érzem kellemesen magam a bőrömben, s ez, ebben az áldatlan helyzetben, teljesen normális reakció. Aki azt állítja, hogy semmilyen hatással nincsen rá, az vagy hazudik, vagy mentálisan zavart.
   Finomvegyes amit az elmúlt napokban, hetekben olvastam - mert ugye nem egy hete tört rám a nyugtalanság. Bár olvastam frissen, vagy viszonylag frissen megjelent könyveket is, azért símán becsúsztak olyanok is, melyek bizony régen jelentek meg. Olyan régen, hogy tudom, hogy valamikor olvastam őket, de az olyan messze volt, hogy túl sokra nem emlékeztem belőlük. Több ilyen is volt – például Susan Elizabeth Phillips, Elizabeth Hoyt vagy éppenséggel Marian Keyes, s sokan mások –, de csupán néhányat említenék tételesen
   Nos, az egyik ilyen újraolvasásom Mary Jo Putney Davenport család duológiája (Könnyelmű ígéret, Veszélyes vonzalom), melyek a szerző korai művei közé tartoznak, s mint olyanok, az én olvasatomban toronymagasan jobbak, mint a későbbi írásai. Oda jutottam, hogy szívesen olvasom/újraolvasom a szerző régebbi könyveit, a frissebbek viszont egyáltalán nem tetszenek. S mennyire jellemző, hogy a minisorozat második része korábban jelent meg magyar nyelven, mint az első...



Mary Jo Putney – Könnyelmű ígéret
(Davenport család 1)

   A ​dúsgazdag és jóképű Lord Radford aki igen sikeres a hölgyek körében a negyvenhez közeledve családja nyomásának engedve nősülésre adja a fejét. A menyasszony kiválasztását azonban a véletlenre bízza: fogadást köt barátjával, hogy bármilyen, találomra kiválasztott lányt hat hónapon belül oltár elé vezet. A sors az ábrándos lelkű, de nem mindennapi zenei tehetséggel megáldott Caroline Hanscombe-nak kedvez, ám ő egyáltalán nem érzi magát szerencsésnek. Családja szűkös anyagi helyzetére való tekintettel azonban nem kosarazza ki az ördögi bárót. Az esküvő előtt, a Lord birtokán eltöltött hetek alatt mindkettejükben egyre erősödik az az érzés, amelyet maguknak is csak nehezen vallanak be: ezt a jegyességet kizárólag a saját külön fogadalmuk tartja fenn. Vajon lehet-e ebből házasság, ha a szívüket végül mégiscsak megdobogtatja a szerelem csak éppen nem egymásért? Mary Jo Putney (Végzetes csók, Különös találkozás, Vihar és rózsák) érzelmekben és kalandokban bővelkedő, rendkívül finom humorú regényében a hősök félreértések és csalódások sorozata után jutnak el a megérdemelt boldogságig.


General Press, 2006
Eredeti cím: The Diabolical Baron, 1987



Mary Jo Putney – Veszélyes vonzalom
(Davenport család 2)

   A ​harmincas évei derekán járó Reginald Davenportnak rövid életet és tragikus véget jósolnak ismerősei: miután éveken át hiába várja, hogy hozzájusson az örökségéhez, bánatát italba fojtja. Hajnalig dorbézol a londoni éjszakában, rendszeresen keveredik konfliktusokba, amelyek párbajba torkollnak. Amikor már ő is úgy érzi, végleg összecsaptak a hullámok a feje fölött, a sors egy utolsó esélyt kínál fel neki: megkapja unokaöccsétől azt a birtokot, ahol a gyermekkorát töltötte. Stricklandben a maga ura lehet, önálló gazdálkodásba foghat, így talán jóváteheti az eltékozolt éveket, és bebizonyíthatja, mégsem hiábavaló az élete.
   Az igazi kihívást mégsem az új életforma jelenti a hírhedt szoknyavadász számára, hanem Alys Weston, a birtokot felvirágoztató intéző. Ez a találkozás gyökeresen megváltoztatja az életüket, s már csak az a kérdés, sikerül-e megszabadulniuk a korábbi csalódások emlékétől, átformálniuk nézeteiket a férfi-nő kapcsolatról, s mindketten el merik-e hinni, hogy a szerelem csodálatos ereje segítségével bármit képesek elérni az életben, amire vágynak.


General Press, 2004
Eredeti cím: The Rake and the Reformer, 1989


   Volt egy egészen friss chick lit is a Vinton Kiadótól, egy sorozat harmadik része, melyet Susan Mallery-nek köszönhetünk. Valamikor kedveltem a szerző írásait, most csak az unalom, meg a kiváncsiság visz rá, hogy olvassam őket, többségükről nem is született blogbejegyzés. A Mischief Bay sorozat tipikus nőcis olvasmány, felnagyított problémákkal és a tökéletes társ keresésével, melyhez ebben a részben társul a bekattanó anya figurája is, aki a túlzott szeretetből és óvásból fakadóan árt a gyermekének. Már csak ezért is érdemes elolvasni, mert sajnos egyre több ilyen figura jelenik meg a való életben is. Amúgy a történet első osztályú limonádé, bár néhány nagyon is valós dologra azért felhívja a figyelmet.



Susan Mallery – Kisvárosi társkeresők
(Mischief Bay 3)


   Zoe Saldivar nem egyszerűen csak szingli – hanem magányos. Nemrég ért véget egy hosszú szerelmi kapcsolata, otthonról dolgozik, és a legjobb barátnőjét, Jent annyira leköti másfél éves kisfia, hogy gyakorlatilag nincs ideje rá. Aznap, amikor Zoe véletlenül a macskájával együtt csapdába ejti magát a padlásán, ráébred, hogy ideje véget vetni ennek az elszigeteltségnek.
   A két éve megözvegyült Pam lassan kezdi kialakítani a maga nyugodt, kiegyensúlyozott életét, amikor megismerkedik Zoe szoknyavadász hírében álló apjával. Ő az egyetlen férfi, aki hosszú idő után megdobogtatja a szívét, ám úgy érzi, megcsalná elhunyt férjét, ha új kapcsolatot kezdene.
   Jen, Pam lánya mindentől betegesen félti másfél éves kisfiát, a nap huszonnégy órájában kizárólag vele foglalkozik, miközben eltávolodik a férjétől, a családjától és a barátaitól. A jóindulatú tanácsoktól vérig sértődik, és egyre inkább magába fordul. Aztán a legváratlanabb helyről érkezik a segítség…


Vinton Kiadó, 2020
Eredeti cím: A Million Little Things, 2017


   Egy másik chick lit történet ami az elmúlt napokban a kezembe került egy francia szerző könyve. El kell mondanom, hogy nagyon szórakoztató és nagyon rendhagyó volt, mert egy idős otthonban játszódik, ahová a lelkileg megviselt harmincas pszichológusnő helyettesíteni érkezik. Humoros volt, megható, volt benne néhány váratlan csavar is. Egyébként kitűnő példája volt annak, hogy az életet bármilyen korban élvezni lehet. S ugye megint van egy nagyon kreatív címfordítás: "Majd megérted, ha nagyobb leszel" helyett egy banális "Merci, nagyik!"



Virginie Grimaldi – Merci, nagyik!

   Julia, a harmincas évei elején járó pszichológus nehéz időszakon megy keresztül. Egy hirtelen ötlettől vezérelve feladja addigi életét, és állást vállal egy vidéki idősek otthonában. Mikor megérkezik új munkahelyére, kábé annyira hisz a boldogságban, mint a Mikulásban, és ami még rosszabb, már a beköltözése napján rádöbben, hogy egyáltalán nem rajong az idősekért. Ám ahogy telnek a napok, hetek, rájön, hogy az otthon lakóitól bizony sokat tanulhat. Pedig nehéz elképzelni, hogy visszatérhet az ember életkedve a tréfamester bácsik, álmodozó nénik és az összetört szívű kollégák között. Julia mégis kezdi úgy érezni, talán mégsem átok, hogy éppen itt kötött ki. Ráadásul a szerelem is szívesen bukkan fel ott, ahol a legkevésbé várják.
   Ez a fanyar humorú francia regény olyanokról szól, akiknek van mit mesélniük az életről. No és olyanokról is, akiknek még meg kell írniuk a saját meséjüket. Felemelő, megható, vicces és emberséges. Igazi örömóda.

Animus, 2019
Eredeti cím: Tu comprendras quand tu seras plus grande, 2017


   Persze az erotikus-romantikus zsáner is megkísértett, az a fajta, melyet bizonyos körökben mami-pornónak neveznek, és melynek eszméletlenül nagy a rajongótábora. Nem tisztem minősíteni ezeket az írásokat, sem azokat, akik kizárólag ilyesmiért lelkesednek, különösen, hogy magam is néha elolvasok egy-egy ilyent. Én nem tartozom a rajongók közé és kizárólag unaloműzés céljából, vagy jobb híján veszek kézbe ilyesmit.
   Az egyik ilyen könyv melyet mostanában olvastam Pam Godwin Harcolj értem trilógiájának indítókötete. Ez egy olyan "adjunk még egy esélyt a szerzőnek" típusú olvasás volt, mivel a szerző előzőleg megjelent kötetét (Vágyakra hangolva) ki nem állhattam és az én olvasatomban egy ígénytelen és primitív valami volt.
   Ezt sem kedveltem. Annyira a szexualitásra fókuszál, hogy másnak már nem igazán marad hely, s ehhez még tartozik egy rém antipatikus, vulgáris hősnő, aki azt hiszi ő a világ közepe, mindenkinek beszólogat, míg őt természetesen imádni kell, lehetőleg több férfinak is. Még kísérleti céllal sem tervezem a folytatásokat olvasni.



Pam Godwin – Szerelmet ígértél, de...
(Harcolj értem 1)


   Elég volt egyetlen pillantás, hogy tudjam: Cole, a bőrkabátos, lázadó fickó kell nekem. Ő a megtestesült szenvedély és lobbanékonyság.

   Amikor a munkája külföldre szólítja, megígéri, hogy visszatér, de sosem tartja be az ígéretét.
   Mindig is szerettem Cole-t. Akkor is, amikor eltűnt három évre. Aztán ismét betört az életembe, hogy mindent szétromboljon körülöttem.
   Hirtelen visszatérése mindent megkérdőjelez, mindent, ami azalatt történt, míg nem volt velem. Most már fogalmam sincs, hogy voltam képes beleszeretni valaki másba is…
   Trace igazi csábítás. A második esély. Eltökélte, hogy legyőzi a versenytársát.
   Egy biztos: ez a verseny teljesen kikészít. Nem tudok választani.
   Harcolunk és szeretkezünk. Ellenállunk és behódolunk.
   Két férfit szeretek, de csak egyikük lehet az enyém.

   Pam Godwin New York Times és USA Today bestsellerszerző szenvedélyes, magával ragadó regénye egy szerelmi háromszög buja történetét tárja az olvasók elé.

Álomgyár, 2020
Eredeti cím: One is a Promise, 2017


   S természeetesen erőt vett rajtam a mazochizus is, mert bár azt mondtam soha többé nem olvasok Meghan March könyvet, mégis kézbe vettem a Kísértés trilógia zárórészét. Minden bizonnyal hatalmas rajongótábora van a szerzőnek, mert ha nem lenne piaca, a kiadó nem adna ki egyre több könyvet tőle. Én továbbra sem tartozom a rajongók közé.
   Ebben a harmadik kötetben a szerző felülmúlta önmagát ami  a kavarást és zavarkeltéltést illeti, ugrált ide-oda a történet jelene és múltja között, több idősíkban is, annyira kavarva a dolgokat, hogy egészen a végéig nem lehetett tudni, ki melyik oldalon áll, mi a szerepe az egészben Mountnak, vagy éppenséggel Magnóliának, a mádámnak. S igazándiból azt sem értem, hogy az eredeti angol címnek mi köze van a könyv tartalmához – nem mintha a magyarnak olyan sok lenne.
   Nekem túlbonyolított és a belezsúfolt sok fordulat és kavarás ellenére is unalmas volt. De nem vagyunk egyformák, és mostantól ténylegesen nem veszek kézbe egyetlen könyvet sem a szerzőtől.



Meghan March – Utolsó kísértés
(Kísértés 3)


   Elképzelhetetlen. Hihetetlen. Felfoghatatlan.

   Nem veszem észre, mivé vált az életem. Már nem tudom megmondani, hol ér véget a hazugság és hol kezdődik az igazság.
   Betoppant az életembe, és arra ösztönzött, hogy kibújjak a biztonságos kis csigaházamból.
   Minden álmom valóra válik, kivéve azt az egyet, amit a leginkább szeretnék: a saját hepiendem.
   De küzdeni fogok érte.
   Most és mindörökké.
   Meghan Marchnak, a New York Times, a Wall Street Journal és a USA Today bestsellerszerzőjének legújabb sorozatának befejező részében felkerül végre a pont az i-re.    Az Utolsó kísértés a Kísértés-sorozat befejező kötete.


Álomgyár, 2020
Eredeti cím: Rogue Royalty


2020. március 11., szerda

Szösszenet egy vírus margójára


   Bepöccentem. Nem viccelek. Az utóbbi két hétben többet káromkodtam – s mint tudjuk, a magyar nyelv nagyon színes, amikor disznó beszédről van szó –, mint eddigi életemben összesen, s azért nem vagyok egy mai csirke. S tulajdonképpen nem is a vírustól pöccentem be, hanem attól, amit a nyilvánvaló pandémia (aki nem tudja mit jelent a szó, hát Gugli a barátunk) kiváltott nagyon sok emberből.
  Ugye itt van ez a misztikus kis vírus, amire csak legyintett mindenki: Á! velünk ez nem történik meg! S nem is történt volna meg, ha komolyan vette volna mindenki első pillanattól, leül anorexiás, vagy éppenséggel terjedelemes hátsójára, és azt teszi, amit mondanak neki. Igen, igen, a "volna", aminek meg kellett volna történnie, ha felelősségteljes állampolgárai vagyunk bármelyik országnak. De inkább elvicceltük, mert milyen jól lehet vihorászni a szellemes mémeken, miközben fogalmunk nincs mivel nézünk szembe. Mert, ugyebár, az okostónik, a nagymenők megjátszák magukat, hogy mit kell beszarni, ez olyan mint az influenza, abba is belehalnak, sőt még többen. Hát Tónikáim, vagy egy hírem számotokra: az influenza ellen van védőoltás és kezelés, a SARS-CoV-2 ellen nincs, csak szimptomatikus kezelés, s amúgy meg te vagy és a Jóisten... meg persze a vírus, ami a felelőtlen emberek miatt terjed olyan sebességgel, hogy pislogni sincs időd. Az olyanok miatt, akik egy héttel ezelőtt Párizsban felháborodtak, mert bezárt a Louvre, őket pedig megfosztották a kultúrához való joguktól. Az olyanok miatt, akik akkor is elmennek szabira fertőzött területekre, ha tudják, hogy az egészségüket – és a másokét is – veszélyeztetik, mert ugye ők azt kifizették, az jár nekik, és különben is leszarják.
   Meg az olyanok miatt, akik az utolsó utáni pillanatig kint lógtak Olaszországban – vagy Spanyolországban, az Egyesült Királyságban, Németországban, lassan bárhol –, majd, amikor komolyra fordult a buli és jött a karantén, úgy menekültek, mint a patkányok a süllyedő hajóról, annak ellenére, hogy országaik kérték, ne induljanak útnak. Csak egy dolog nem jutott el két neuron közötti szinapszisból álló agyukig: vírushordozók lehetnek és mindenkit megfertőzhetnek, akikkel csak érintkeznek, s mint ahogy a statisztikai adatok mutatják, az elsők, akiknek az egészségét veszélyeztették, azok a saját hozzátartozóik. Izolálás? Karantén? Minek? Ők aztán nem! Meg minek kellett bezárni az iskolát? Hová tesszük a gyereket? S miért marad el a koncert, a színházi előadás, a sportesemény... meg a könyvfesztivál? 
   Talán valami úton-módon meg kellene érteni, hogy könnyebb megelőzni, mint gyógyítani. Itt most nem a jogainkról kellene vitázni, hanem a kötelességeinket kellene szem előtt tartani, mert ez már rég túlment a vicc határán.
  Hogy be vagyok-e rezelve? Nem tudom, de kellemesen sem érzem magam. Az okostónik, a felelőtlenek és a nagypofájúak miatt. Meg azért, mert sok éves praxis áll a hátam mögött - bár nem virológiából –, s van némi fogalmam, hogy mivel nézünk szembe. Senkinek nem fogom megmondani, hogy mit csináljon, vagy mit ne, de bármit is tenne, azt úgy tegye, hogy ne veszélyeztesse mások egészségét.
   A világ több pontján is kutatják ezt az egyelőre misztikus SARS-CoV-2 vírust, keresik az ellenszert, az oltóanyagot. S ha már ennyien foglalkoznak a kutatással, mellékesen talán egy hülyeség elleni oltást is ki kellene fejleszteni, mert nagy szükség lenne rá. Úgy a fél világnak.
   Vigyázzunk magunkra, vigyázzunk egymásra.





2020. január 13., hétfő

Születésnapi bloggermesék


   Négy éves lett a blog, s bevallom, annak idején, mikor hosszas vajúdás után útjára engedtem, nem hittem hogy több lesz egy múló szeszélynél. Nos, ez a szeszély, mint a mellékelt ábra mutatja, eléggé kitartó. Sőt, a blognak nem csak Facebook-oldala van, hanem újabban csoportja is, ahol előfordul, hogy beszélgetünk is.
   Nem szoktam évvégi összefoglalókat írni, mert igazándiból még engem sem érdekelnek a statisztikai adatok, gondolom mást sem, meg aztán alíg néhány napra rá újabb bejegyzés követné a blog születésnapjára. Tehát ez most egy kicsit mindkettő lesz, azaz mesélek néhány dologról, ami az elmúlt év alatt történt, aminek örültem vagy éppen feldühített, pozitív vagy negatív könyvélményekről.
   Mindig keserű szájízzel hagy, mikor látom, olvasom a közösségi oldalakon folyó értelmetlen vitákat. Rendben van, hogy az embernek lehet, sőt kell is legyen véleménye, de mindennek van egy határa. Ha a kiadók minden faksznit figyelembe vesznek, akkor hová fog jutni a könyvkiadás? S úgy néz ki, mintha az elmúlt évben ez a véleménynyilvánítási kényszer egyre nagyobb méreteket öltött, mintha nem az olvasás élménye lenne fontos, hanem az, hogy ki tud jobban fikázni, sok esetben olyan könyvet, amit ő maga nem is olvasott.
   Azt hiszem a legtöbbször a borítók miatt ment fel a vezérhangyám. Nekem teljesen mindegy, hogy milyen a könyv csomagolása, a tartalom érdekel. Persze meglátom ha egy borító nagyon szép, ötletes, vagy rettentően ronda, de hát a csokinak sem a csomagolását fogyasztjuk el, ugye? Nem szoktam beleszólni a közösségi oldalakon folyó vitákba, mert semmi értelme, viszont nem tudok elmenni a kicsinyesség és szőrszálhasogatás mellett, hogy akkor most miért ez a borító és nem az? Miért keménytáblás, vagy miért nem? De filmes borítóval nem jön ki? Csupán azért mert az illető könyv borítója nem felel meg potenciális vásárlója ízlésének, vagy éppen nem talál az általa elképzelt könyvespolc-dizájnhoz. 
   Még mindig meg tud lepni az a rosszindulat, könyöklés, melyre bizonyos emberek képesek az öt perc hírnévért. Például, ha valaki pofátlanul többször is tolja a saját termékét lájkolás céljából, tudod, az olyan lájkold az oldalamat, mert esetleg majd én is lájkolom a tiéd akciók. S ha valaki azt meri mondani, hogy nem vesz részt az ilyen lájkvadász akciókban (például én), az rögtön hatalmas vihart kavar és sértésáradatot indít el. A Blogtuné Klubot érintő fabulációk ennyi idő után már hidegen hagynak, de azért megmosolyogtat, mikor egy-egy újabb, nagyon "savanyú a szőlő" szagú kommentet olvasok valahol, ami lényegében teljesen felesleges, mert mindenkinek van hely, s a népszerűséget nem mások degradálásával kellene elérni.
   No, de beszéljünk könyvekről. Például arról, hogy mi volt menő az olvasók körében. A blog statisztikája szerint egyértelműen a romantikus-erotikus könyvek. Egy-egy ilyen zsánerű könyvről szóló bejegyzést toronymagasan többen olvasnak el, mint bármi mást. Nyilvánvaló, hogy én is olvasok ilyesmit, mert az ember mindig reménykedik, hogy ez talán más, jobb lesz a korábban olvasottaknál, melyeket egy kaptafára gyártottak. Nincs is semmi baj, ha van erotika a történetben – úgy néz ki, ez alapkövetelmény mostanság –, ameddig van történet is, a hangsúly pedig ezen van és nem azon, hogy fejezetenként hány testnedv-csere részletes leírását lehet besűríteni, kibővítve anatómiai görbületekkel.
   Lényegtelen, hogy mennyit olvastam az elmúlt évben. Nem szeretném számszerűsíteni, de sokat, s természetesen voltak jó könyvek és olyanok is amiket soha többé nem fogok kézbe venni. Az, hogy kinek mi jön be, mit kedvel, az kizárólag ízlés kérdése, ez pedig nem képezheti vita tárgyát. No meg a pillanatnyi hangulaté, mert meggyőződésem, hogy az is nagyon fontos.
   Ugye Danielle Steel meglehetősen népszerű, sokmilliós olvasótábora van szerte a világban, nekem nem jön be. Időnként megpróbálkozom egy-egy új történettel, két éves kihagyás után ezt tettem az elmúlt évben kétszer is, de csak nem tudtunk összebarátkozni. Mint ahogy Borsa Brown legújabb, amishokról szóló sorozatával sem, aminek számomra egyetlen pozitív hozadéka volt: betekintést nyújtott egy olyan közösség életébe, mellyel nem igazán lenne alkalmam máshol találkozni. Persze, ha rendesen elvégezte előtte a házi feladatot és a közösség életére vonatkozó információk nem fantázia szüleménye.

Sosem fogom újraolvasni:


Lisa Kleypas Travis testvérek sorozat (A pártfogóA kék szemű ördög, Szép szavú idegen, A barna szemű lány)




semmit Meghan March, Karina Halle, Ella Maise, Emma Chase, Julie Klassen, Catherine Anderson, Debbie Macomber tollából



Megnevettetett:




Kevin Kwan: Kőgazdagok problémái (de az egész sorozatot olvasni kell)

Rita Falk: Grízgaluska affér - Franz Eberhofer 4



Nagyon kedveltem:









Szívrepesve várt sorozatok részei:


Sarah MacLean: Hozományvadászok kíméljenek! - A szerencsejáték szabályai  1

J. R. Ward: A Kiválasztott - Fekete Tőr Testvériség 15






   Az idénre nincs kivánságlistám, hiszen még nem igazán közlékenyek a kiadók a megjelenéseket illetően. Természetesen szeretném kedvenc sorozataim további részeit is olvasni, s majd kiderül, hogy a felhozatalból mi nyeri meg tetszésem.
   Köszönöm, hogy velem voltál az elmúlt évben, azt is ha maradsz továbbra is. És most is meg kell köszönnöm annak a maroknyi embernek (nem fogok neveket mondani),  akinek a segítsége és támogatása nélkül ez a blog nem létezne.
  Legyen csodaszép évetek!





2019. január 18., péntek

Szeretlek is, meg nem is...


Pár szót szólnék néhány olyan könyvről, melyekkel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. Valamiért két kézzel kaptam utánuk – többnyire a fülszöveg és az ajánlások vezettek meg –, és végül… csalódás semmiképpen nem volt egyik sem, mert igenis el lehet olvasni, mint ahogy meg is tettem, de valami hiányzott belőlük, hogy az olvasás végeztével felkiálthassak: Azta, ez már valami! Legalábbis nálam ez az érzés kimaradt.
Természetesen, ha szórakoztató irodalomról van szó, akkor az ember lánya nem is vár semmilyen lélekemelő, bombasztikus alkotásra, amely majd alapjaiban rengeti meg az egzisztenciáját, de mintha az egész műfaj lassan két dologra korlátozódna: az erotikával túlfűtött írásokra és a bugyuta nők (és barátnőik) vicces történeteire, itt-ott némi könnyfakasztó mizériával megtűzdelve, amit a hősök lélektani ábrázolásaként adnak el nekünk.



Corinne Michaels – Még egyszer, kérlek


Idővel igazán jó lettem abban, hogy mikor szálljak ki a játékból.
Először is: a férjem. Életem legjobb döntése volt, hogy elváltam tőle. De egyedülálló anyaként, miközben épp munkát keresek, nem könnyű kifújnom magam. Így amikor egy hírességekkel foglalkozó oldal blogger pozíciója az ölembe hullik, úgy érzem, megütöttem a főnyereményt. 
Legalábbis az első megbízásig, amikor először találkoztam Noah Frazierrel, aki… gyakorlatilag meztelen volt és nedvesség csöpögött róla. 
A szívem majd kiugrott a helyéről, és képtelen voltam egy épkézláb mondatot kinyögni. A szépen kidolgozott hasizma, az ellenállhatatlan vigyora és a kristálykék szeme túl tökéletes volt ahhoz, hogy igaz legyen. Úgyhogy mit tettem? Jól berúgtam és megaláztam magam, naná. 
Én kész vagyok elfelejteni azt a kínos estét, miközben Noah nem szándékszik hagyni, hogy továbblépjek. Helyette inkább megszervezte, hogy egy jelentős tudósítást írjak róla, ezzel biztosítva, hogy még több időt töltsünk együtt. Egyik zavarba ejtő pillanat a másik után, egyik csók a másik után, és mielőtt megállíthattam volna magam, rájöttem, hogy belezúgtam. 
De amikor bekövetkezik az elképzelhetetlen, vajon hibáztathatom-e őt, ha kiszáll a játékból? 
Mit nem adnék még egy utolsó alkalomért… 
Corinne Michaels, a New York Times bestsellerszerzőjének legújabb, szívet melengető romantikus története.


Álomgyár, 2018
Eredeti cím: One Last Time, 2018


A zenész és az egyszerű lány szerelme. Kicsit már lerágott csont, vannak jobb történetek is a témában. Ami eltért az eddig ismertektől az a fordított dorbézolás, értsd: nem a zenész a bulizós fajta – ő egy menő sztárhoz képest meglehetősen visszafogott –, hanem a női főhős, aki úgy dönti magába az italt, mint más a vizet. Forma azért, hogy a rég csodált zenész miatti gátlását oldja.
Van egy olvasó kategória, amely kimondottan rajong az ilyen romantikus-erotikus, meglehetősen egyszerű történetekért. Én nem tartozom oda, csakhogy az ember mindig többet, vagy mást vár egy-egy fülszöveg olvasása után, különösen, ha bombasztikus ajánlások is járnak mellé.



Ella Maise – Imádlak, Jason Thorn


Az első perctől kezdve odavagyok érte… 
Jason Thorn… a bátyám legjobb gyerekkori barátja. 
Ó, hogy milyen iszonyatosan szerelmes voltam ebbe a fiúba! Ugye milyen romantikus? Ahogy az ember lánya érzi az izgalmas bizsergést, amikor először átéli, amint szárnyra kapnak azok a híres pillangók – és csakis Jason miatt! Csakhogy egyszer véget ér a tündérmese, sárba tiporják az álmaidat, utána pedig biztos, ami biztos, darabokra törik a szívedet is. Ez a fiú pontosan ezt tette velem. 
Miután túljutottunk az álmok sárba tiprásán, ő lett az a srác, akit messze elkerültem. Amikor egy szörnyű tragédia történt a családjában és elköltöztek, én készen álltam arra, hogy mindörökre elfelejtsem. 
Mára igazi filmcsillag lett belőle. Olyan szupersztár, akiért a nők őrjöngő lelkesedéssel rajonganak. Olyan ez, mint egy valóra vált álom, ugye? Szerintem egyáltalán nem.
Hogy ki vagyok én? Olive, egy újdonsült írónő. Vagyis hát ÉN írtam azt a könyvet, amit filmre visznek, mégpedig Jason főszereplésével! Ezenkívül az internet azzal van tele, hogy én vagyok az a szerencsés lány, akit a szupersztár Jason Thorn hamarosan feleségül vesz. 
Most megint azt gondolod, hogy a világ legmázlistább csaja vagyok? Hát nem. Szó sincs semmi ilyesmiről. 
Ella Maise, nemzetközi bestsellerszerző első, magyar nyelven megjelenő kötetében kilép a hétköznapok szürkeségéből, és egy varázslatosan romantikus világba repít.


Álomgyár, 2018
Eredeti cím: To Love Jason Thorn, 2015


Nem igazán eredeti történet – lásd az előző is a sztár szépfiúról szólt – mikoris egy gyermekkori rajongás nem akar múlni és Hollywood íratlan imázs-törvényei rásegítenek arra, hogy a kapcsolat házasságban materializálódjon. Meg azért már voltak ilyen témájú könyvek, nem is kevés, s aki a Harlequin füzeteket megbogarássza, ott is talál szép számban ehhez hasonlót. Ami igazán zavart az volt, hogy a történetnek több idősíkja is volt, kezdődött gyermekkorral, majd kamaszkor és végül a történet jelene, ami rendben is lenne, hiszen most nagy divat az ilyen több idősíkban játszódó cselekmény, meg az imádat is régi keletű. Csakhogy bárhogyan is adtam össze az éveket, valami nem stimmelt. Ha mindent úgy számolok, ahogy a szerző megírta, akkor a két főhős találkozásukkor valahol az elemi iskola osztályaiban lehettek, ez viszont nem passzol azokkal a szavakkal amiket a szerző a szájukba adott – különösen Olive magakelletése kirívó –, melyek szerint legalább 15-16 éveseknek kellett lenniük. S miért is lett volna a nagy sztárnak boldog gyermekkora?



Jill Shalvis – Édes, mint a méz (Lucky Harbor 2)


Két ​férfi túl sok a boldogsághoz… 
Tara Danielsnek ezer oka lett volna rá, hogy ne térjen vissza a Washington állambeli Lucky Harborba, ám most, hogy az élete zátonyra futott, bárhol szívesebben volt, mint szertefoszlott álmainak nyomasztó otthonában, sikeres és szexi exférje közelében. Miközben Tara két húgának segít az örökségként rájuk szállt, lepukkant tengerparti fogadót rendbe hozni és sikeres vállalkozássá alakítani, a maga dolgait is kezdi egyenesbe hozni. 
Csakhogy hiába igyekszik mindent kézben tartani, a jóképű, magabiztos, zöld szemű vitorlázóbajnoknak, Ford Walkernek komoly tervei vannak vele kapcsolatban. A férfi ugyanis mindent megtesz annak érdekében, hogy Tarát kibillentse egyensúlyából, újra magába bolondítsa és ágyba vigye. Amikor a volt férj is megjelenik, hogy visszahódítsa a lányt, a hullámok összecsapnak Tara feje fölött, s mindezt tetézi, hogy tinédzserkorának mélyen elásott titka váratlanul felbukkan. Így hát nem marad más választása, mint szembenézni a múltjával és tisztába kerülni önmagával. Ha szerencséje van, előbb-utóbb rájön, hogy mindaz, amire titkon vágyik, ott van az orra előtt, Lucky Harborban.


Kossuth, 2018
Eredeti cím: The Swetest Thing, 2011


A sorozat első részét kedveltem, ezért lelkesedtem (olvasatlanul) ezért a könyvért is. Három lánytestvér, akik egy anyától, de különböző apáktól származnak, nem is nevelkedtek együtt, s most ott a közös anyai örökség, egy panzió, amit működtetni kellene. Mivel a második rész, természetesen most egy másik nővér történetét ismerhettem meg, akit épp utolért a múltja, felbukkant régi szerelme, volt férje és örökbe adott gyermeke is. És túl sokat kerülgették egymást, a történet pedig csak nyúúúúlt és nyúúúúúúlt, miközben semmi lényeges nem történt a női főhős határozatlanságán kívül. Lehetett volna jobb is.



Lindsey Kelk – Mit akar egy lány? (Egy lány 3)


Ha létezne „ELŐZMÉNYEK TÖRLÉSE” gomb az életben, akkor tuti, hogy Tess Brookes azonnal megnyomná.
Az elmúlt hat hónap őrülete után Tess szíve szerint rögtön lecsapna a váratlan lehetőségre, hogy New Yorkba utazzon Amy-hez, a legjobb barátnőjéhez. Csak az a gáz, hogy Nick is ott él. Márpedig a hapsi nemrégiben alaposan összetörte Tess szívét. Más se hiányzik, minthogy véletlenül összefusson az észbontóan szexis Nickkel. Pláne most, amikor Charlie, akit viszont korábban Tess hagyott faképnél, végre hajlandó szóba állni a lánnyal. Mindezt leszámítva, Tess biztos benne, hogy élete legjobb kalandja vár rá New Yorkban. Kizárt, hogy megbánja. Vagy mégis?
Az Aki mer, az nyer és Az olasz kaland szerzőjének új, vicces, pörgős és nagyon szórakoztató regénye.

Lettero, 2018
Eredeti cím: A Girl’s Best Friend


Mivel régebben olvastam a trilógia első két részét, nem emlékeztem pontosan, hogy mennyire is bugyuta a hősnő, aki maga sem tudja, hogy mit is akar. Egy kicsit életrevalóbb női főszereplővel egészen más lett volna ez a történet. Jó, hogy nincs több folytatása.



Daniela Sacerdoti – Ments meg


Veszítsd el a szíved. Találd meg az otthonod. 
A lányom haza akar menni…
Anna összeomlik, amikor partnere lelép a kapcsolatból, de a kislány még rosszabbul viseli a válást. A hatéves Ava három napra elnémul. És amikor beszélni kezd, zavarba ejtő dolgokat mond. Ava haza akar menni, egy Fóka nevű helyre. 
A másik anyukájához. 
Anna tudja, hogy a rejtély megfejtéséhez meg kell találnia Fókát és elvinni oda Avát. Reménykedik, hogy ez a parányi sziget felszabadítja lánya emlékeit. De jelenthet új életet is, Anna számára is. Nem várt szerelmet…

Gabo, 2018
Eredeti cím: Keep Me Safe, 2017


Kicsit zavarban voltam ezzel a történettel, mert bár a Moly nem jelzi, ez egy sorozat része, és semmi köze nincs a szerzőtől korábban megjelent könyvhöz – az egy másik sorozathoz tartozik, melyet nem folytatott a kiadó. Azért vagyok zavarban, mert mindkettőben van egy parányi misztikus szál, melynek a létét nem igazán látom igazoltnak. A történetek abszolút hihetőek lettek volna ha ez nincs, így csak megkavarja az olvasót és őszintén, nem is értettem mire volt ez jó. Rendben van, hogy a kislányt traumatizálja szülei szétköltözése és a maga sajátos módján éli ezt meg. De végülis mi közük volt ehhez pont a fókáknak?



Carole Matthews – A csokiimádók karácsonya (a Csokoládéimádók Klubja 3)


Közeledik ​a karácsony, de a Csokiimádók Klubjának baráti körét nem csak az ajándékvásárlás gondjai nyomasztják. 
Lucy lelkesen, teljes erőbedobással vezényli a Csokoládé Mennyország kávézó mindennapjait, ám emiatt már hetek óta nem jut ideje barátjára, az Imádott Aidenre. Ráadásul ismét felbukkan volt vőlegénye, a csalfa Marcus, akinek a megjelenése szinte mindig csak újabb bonyodalmakkal jár. 
Nadia az őt ért szívszorító veszteség után nem kereste a férfiak társaságát, de az ellenállhatatlanul vonzó Jacob talán hosszú idő után utat találhat a szívéhez. Vajon valóban egymásnak szánta őket a sors? 
Chantal és a férje, Ted nem tud betelni újszülött lányuk, Lana szépségével. Ám Chantal egyáltalán nem biztos abban, hogy a baba érkezése elég ahhoz, hogy a házasságuk ne fusson zátonyra. 
Autumn a családot sújtó váratlan tragédiával birkózik, próbálja visszanyerni lelki egyensúlyát. Ha vőlegényétől nem kapja meg mindazt a bátorítást és segítséget, amire szüksége van ahhoz, hogy magára találjon, előfordulhat, hogy másnál keres vigaszt? 
A Csokiimádók Klubjának tagjai jól tudják, hogy a nehéz helyzetekben sokat segít, ha barátnőikkel megbeszélik ügyes-bajos dolgaikat  főleg ha mindezt intenzív csokifogyasztás közben teszik. 
Életelvük változatlan: a csoki legalább olyan örömteli, mint a szex, és még gyantázni sem kell hozzá 


Cartaphilus, 2017
Eredeti cím: The Chocolate Lover’s Christmas, 2015

Létezik, hogy túl sok legyen a csokoládéból? Határozottan állítom, hogy igen, mert a történet hősnői túlzásba viszik a csokifogyasztást. Mintha mindenre az lenne a megoldás, és ez már lassan a zavaró tény kategóriába megy át. Ha ez az obszesszív csokizabálás kicsit visszafogottabb lett volna, akár egy cuki kis chik lit történet kerekedett volna ki belőle négy barátnőről, akiket a csokiimádat hoz össze és akiknek az életútjuk különbözőbb már nem is lehetne. Valahogy nem emlékszem, hogy az előző részekben is ennyi fogyott volna a kérdéses termékből.




Victoria Connelly – Álmaim hőse, Mr. Darcy (Austen-rajongók 2)


Kay Ashton, a reménytelenül romantikus lélek, örökségéből a tengerparti Lyme Regis városkában nyit egy panziót. Hamarosan döbbenten szembesül vele, hogy egy teljes filmes stáb rendezkedik be nála, akik a Meggyőző érvek című Jane Austen regény legújabb feldolgozását forgatják. Kay el sem hiszi, hogy ilyen szerencse érte, különösen, mikor rájön, hogy a szívtipró színész, Oli Wade Owen is nála száll meg. 
Közben Gemma Reilly, a női főszereplő folyamatosan szorong, hogy nem elég jó színésznő, hiába kapott egy ígéretes lehetőséget. Megértő fülekre talál a visszahúzódó Adam Craig, a producer személyében, akitől legalább annyira idegen a filmvilág, mint Gemmától. Kay meg van győződve róla, hogy Gemmát és Adamet egymásnak teremtették és azon van, hogy összeboronálja őket. 
Aztán amikor Oli hírhedt sármjával Kayt veszi célba, úgy tűnik, Kay is megtalálta a saját lovagját. De vajon léteznek hősök a való életben is? 
A szerző a Hétvége Mr. Darcyval után egy újabb csillogó, Jane Austen ihlette világba kalauzol.


Lazi, 2018
Eredeti cím: Dreaming of Mr. Darcy, 2012 – The Perfect Hero címmel is megjelent


 Egy újabb határozatlan hősnő, kicsit lekoppintva Austen Emmáját, hiszen ő is ugyanúgy szeret párokat összehozni, mi több, meg van győződve, hogy neki ehhez különös tehetsége is van. S akár Austen hősnője, ő is mellényúl és nem látja azt ami a szeme előtt van. Ez nagyon az Emma volt modern köntösbe bugyolálva. Lassan idegesítő lesz, hogy egyre több Austen-koppintást, átdolgozást, modernizálást tolnak a képünkbe, és nem mindegyik sikerült. Ez, például, nekem nem jött be, pedig én tényleg Austen-rajongó vagyok.


2019. január 13., vasárnap

Harmadik szülinapi szösszenet


Három éves lett a blog. Ilyenkor szokás számot vetni, boldog szülinapot kívánni, meg hasonló közhelyek. Az elvárásokkal ellentétben nem lesz lájk-kuncsorgó nyereményjáték több okból sem. Például, mert az elajándékozásra szánt könyveimet már szétosztogattam minden különösebb felhajtás nélkül az ismerőseim, barátaim között.
Azok számára, akik valamilyen értelmesebb dologgal töltik el szabadidejüket – például olvasással – a könyves blogger mitikus lény. Minden könyvet megkap ingyér’, dúskál a jobbnál jobb kiadványokban és semmi más dolga nincs mint ezekről néha – lehetőleg rendszeresen – írkáljon. Persze vannak olyanok is, akik ennél többet is tesznek: naprakészek a kül- és belföldi várható megjelenésekkel, a filmadaptációkkal, a szerző és/vagy borítómodell magánéletével, és minden más aprósággal, ami egy könyvhöz köthető. Ők a szuper-bloggerek, nekik több idejük van, nekem nincs, tehát én kizárólag a saját olvasmányaimra hagyatkozom.
Kívülről nézve könyves bloggernek lenni a legszuperebb dolog a világon. Ha nem lenne az, akkor nem lenne belőlük annyi, mint a fűszál a réten, s számuk egyre nő. Annyian írtak már arról „őszintén”, hogy milyen könyves bloggernek lenni, hogy felesleges lenne még egyszer leírni azt, amit ők már világgá kürtöltek, de van olyasmi is, amiről mindenki mélyen hallgat. Mintha általánosan elfogadott szabály lenne, hogy csak a szépről-jóról beszélünk, azzal büszkélkedünk, a többit meg elhallgatjuk, mert ugye senki nem kötelezett, hogy ezt csináljuk. Pedig milyen szépen el tudtam volna mondani, hogy ha a véleményed ellentkezik a többségével és el is mondod, akkor troll vagy. Ha ki is tartasz mellette, akkor frusztrált troll vagy. Vagy ha jót írsz, megvásároltak (a Bahamákon nyaraltam a sok pénzből, ha még valaki nem tudta volna), ha rosszat, akkor irigy vagy a szerző sikereire... meg különben is troll vagy... és funkcionális analfabéta, aki nem érti mit akart a szerző közölni. Egy dolog biztos: aki nem bírja a kritikát, az ne menjen a nyilvánosság elé.
Tavaly nem írtam semmit a blog szülinapja alkalmából, mert ilyenkor, év elején, tömegével jelentek meg az évértékelők... és mert semmi kedvem nem volt. Valahogy nem tűnt fontosnak egynek lenni a sok között. Az idén sem akartam írni, de barátnőm meggyőzőtt, és valamilyen vitriolköpködő, beszólogatós írást vár.
Az elmúlt három évben született 500+ bejegyzés, volt sikerélmény, Blogturné Klub tagság, meg minden ami vele jár. Megismerkedtem nagyon kedves emberekkel, olyanokkal is, akik túlzottan el voltak telve saját fontosságukkal. Sajnos olyanokkal is összefutottam, akik szemrebbenés nélkül lenyúlták a bejegyzésem, ötletem, és a sajátukként tették közzé, vagy megkérdezésem és jóváhagyásom nélkül rángatták bele a nevem és a blogom infantilis játékaikba. Jó lenne már megtanulni, hogy a virtuális térben sem lehet büntetlenül bármit megtenni.
Szívesen mondanám azt is, hogy hány könyves összeröffenésen, dedikáláson, író-olvasó találkozón meg hasonlón vettem részt, de nem tehetem. Furának tűnhet, hogy könyves blogger létemre nem teperek ott minden ilyen rendezvényen, de egyszerűen nem az a fajta vagyok, és nem is áll szándékomban ezen változtatni. Tehát velem teljesen biztosan nem fogsz ilyen helyen találkozni.
Köszönöm azoknak a magyar szerzőknek, akik megkerestek és olvasásra ajánlották könyveiket. Nagyon megtisztelő, és sajnálom, hogy nem mindenkinek tudtam kedvére tenni időhiány vagy más objektív-szubjektív okok miatt. Köszönet jár rendszeres olvasóimnak is, azoknak is, akik csak néha tévednek be a blogra, valamint annak a néhány közeli barátnak, akiknek a támogatása nélkül ez a blog meg sem született volna – mivel nem kértek az öt perc hírnévből, nem említem meg név szerint őket. S természetesen köszönet a recenziós példányokért a kiadóknak. Ennyi, mert kezdem túlzásba vinni a köszönetet, ez pedig csak egy tetves harmadik születésnap, nem az Oscar-díj!
Milyen terveim vannak? Konkrétan semmi extra. Olvasni szeretnék, minél többet, minél jobbat, szeretném, ha minden megkezdett könysorozatnak elérhetőek lennének a folytatásai – ezzel, gondolom, nem vagyok egyedül –, és több időt szeretnék szentelni másik hobbimnak, a kertészkedésnek – erről nem lesz sem blogbejegyzés, sem fotók.
Köszönöm, ha olvasod blogomat, akkor is ha csak véletlenül tévedtél ide, s remélhetőleg jövőre veled ugyanitt... meg ízlések és pofonok...