A Bridgerton első szezonja után az mondtam – és a blogban le is írtam – hogy nem vagyok érdekelt további részekben, mert... nos, akkor leírtam, hogy miért. Többek között azért sem, mert zavart az az erőszakosság, amivel a politikai korrektséget tolták, s mert a könyv és a filmadaptáció meglehetősen távol állt egymáshoz. A második szezon megjelenése után másfél évig ellen is álltam a kísértésnek, s ebben nagyban segített az is, hogy az ismerőseim siettek megnézni a sorozatot, és felháborodottan közölték, hogy egy teljesen más történetet kaptak, mint amit a Bridgerton második könyve (A vikomt, aki engem szeretett) után vártak. És ez így igaz. A Bridgerton második szezonja egy olyan sztori, amiben szerepelnek a Bridgertonok, a Featheringtonok, még a Newton nevű corgi is, sőt, még Pall Mallt is játszanak benne, de viszonylag ennyi a közös a Julia Quinn által írt történetben és a ronda Shonda által filmre vittben.
Már maga a hősnő személye is más. Ő nem Miss Sheffield, hanem Miss Sharma, Katesha, akit – minő borzalom! – Kate-nek becéznek. Indiai apa gyermeke (tehát nem egy elszegényedett angol kisnemesé), anyjáról semmit nem lehet tudni, csupán annyi világos, hogy nevelőanyjával és féltestvérével, Edwinával Indiából jött Angliába férjet taláni húgának. Viszont a nevelőanya személye érdekes: ő ugyanis egy valamikori Miss Sheffield, akit angol főnemesi családja kitagadott, amikor összeállt az egyszerű indiai hivatalnokkal, akinek már egy gyereke is volt. És itt történik meg a genetika csodája: két kaukázusi fehér embernek indiai gyereke van, ugyanis, az egykori Miss Sheffieldet egy indiai származású színésznő játsza. Az első szezonban legalább figyeltek a faji korrektségre, és legalább a Bridgertonok nem annyi félék, ahányan vannak.
A két főhős pengeváltásai erősen emlékeztetettek Jane Austen Büszkeség és balítelének Mr. Darcy és Elizabeth Bennet csípős vitáira, csakhogy ezek nem voltak szellemesek. Miss Sharma karaktere is erősen emlékeztetett Eliza Bennetére, bár az az elköteleződés, amivel húgát a megfelelő házasságba próbálta irányítani, inkább egy házasságszerő anyáéra hasonlított. Kimondottan idegesített, ahogy papagájmódra ismételgette, hogy húga arra született, hogy vikomtesz legyen. Bár ez ízlés kérdése, azt el kell ismerni, hogy a Kate-Katesha szerepét játszó indiai származású színésznő egy igazi egzotikus szépség (a húga viszont nem).
A Bridgertonok testületileg jelen voltak a történetben, s mivel már lehet tudni, hogy a harmadik szezon Colin és Penelope Featherington története lesz (bár nem ők következnének), rájuk különös figyelem irányult. Sajnos már nincs meg Lady Whistledown kilétének izgalma, mert ezt a nézők számára lelőtték az előző szezon végén, így most azzal kompenzálják, hogy az úri társaság és maga a mesterségesen kreált Charlotte királyné (a könyvben nem létezik a karakter) és groteszk parókái is a kilétére vadászik. Akárcsak Eloise Bridgerton, akit egy szánalmas tramplivá alacsonyítottak. Igen, Eloise egy különleges karakter a könyvben is, de mégiscsak egy úrinő és nem egy radikális eszméket hangoztató, lázadó lány, akin úgy állnak néhány számmal nagyobb ruhái, mintha a szennyeskosárból kapta volna elő találomra, a haja pedig sosem látott volna fésűt.
Ami azt illeti Featheringtonék köré is kitaláltak egy újabb történetet egy csaló rokonnal, valamint Lady Danbury sem az az itt-ott feltűnő piszkálódó, de rém szórakoztató matróna, hanem jelentős szerepet kap ebben a szezonban is, mint a Sharma lányok patrónusa és a királyné bizalmasa. Valamivel ki kellett tölteni a nyolc részt, nem?
Amikor a múlt szezon részeit néztem, nem igazán figyeltem a zenére, az csak a háttérben döngicsélt, mert a cselekményre voltam kiváncsi. Most viszont nem lehetett nem észrevenni például Madonna Material Girl című dalát vonósokra átírva, vagy Pink What About Us közismert nótáját (hogy csak kettőt említsek a hosszú sorból), amire egy bálban táncolnak. S ha már szó esett a táncról, azt is el kell mondanom, hogy az esetek nagyon nagy többségében a zene és a tánc teljesen párhúzamos volt egymással. A táncosok ropták az előre betanult koreográfiát teljesen a zene és a ritmus mellé.
Ami a Julia Quinn-féle Bridgeton-könyvekre jellemző erotikát illeti, hááááááát.... az itt nagyon halvány volt, inkább jelzés értékű, bár láttam néhány pucér hátsót és női mellet. Az nyilvánvaló, hogy az Anthony-Kate-Edwina háromszögből sokkal nagyobb drámát csináltak, mint kellett volna, s száműztek minden olyan epizódott, ami esetleg szórakoztató lett volna és megnevetteti a nézőt, mint ahogy Anthony-t is egy rideg, kiszámított és kötelességtudó emberré degradálták, mellőzve azokat a szerethető vonásait, amiért a könyvben szerethető volt.
Egy biztos, ez nem a Bridgerton volt, hanem egy másik történet, s lassan értelmet nyer számomra a bibliai példázat, amikor valaki eladta elsőszülötti jogát egy tál lencséért. Mi lenne, ha Shonda Rhimes, ennek az egésznek az elkövetője, inkább a saját nemzete történelmét írná át, például egy fekete feleséggel valamelyik ősatyának, és békén hagyná az angol történelmi romantikusokat? S mellesleg, a nagy politikai korrektség hajszolásában kifelejtette filmjéből a dél-amerikai latinokat és az amerikai őslakosokat. De sebaj Shonda, még van néhány Bridgerton-könyv, szétcseszheted azokat is.
Tévedés ne essék: ez egy kellemes történelmi romantikus volt minden koridegen marhasága ellenére, de nem a Bridgerton volt. Jövőre meg azon lehet majd morogni, hogy mit csinálnak majd Colin és Penelope történetéből, ami – az előrejelzések szerint – szintén nyolc részből áll majd, de az első négy és a következő részek néhány hónap eltéréssel lesznek elérhetőek.
A bejegyzésben szereplő fotók természetesen a sorozat második szezonjából származnak.
Az első szezonról itt olvashatsz: Bridgerton – a filmsorozat – első szezon
