Sikeres New
York-i divatguru, aki szívtipró pasijával egy háromszintes tetőtéri lakásban
éli a felső tízezer pazar életét. A szíve mégis üres még ha a szekrény
roskadozik is a Gucci táskák súlya alatt hiányzik a mindent elsöprő szerelem.
Egy napon búcsút mond eddigi életének, hogy valóra váltsa gyermekkori vágyát,
és Puccini nevű macskájával, no meg a piperekészletével elköltözik Párizsba. A
fény városában keresi azt a sármos franciát, aki gyermekei leendő apja lehetne,
de minduntalan zsákutcába fut: megismerkedik a lezseren szexis Alexandre-ral,
egyszerre randizik három Jean nevű férfival, és találkozik egy nős
arisztokratával, aki a kitartott nő szerepét szánja neki…
Uplius-ház,
2007
Eredeti cím:
Paris Hangover, 2006
Egy ideje
vajúdok azon, hogy megírjam ezt a bejegyzést vagy sem, mert… nos, ennek több
oka is van.
Sok éve
megjelent könyv – kiadója már el is tűnt a könyvpiacról ebben a formában –,
valamiért eddig nem került a kezembe, most is csak kölcsön kaptam azzal, hogy
pont erre lenne most szükségem, mert vicces, szórakoztat és feldob a komolyabb
témájú könyvek után. Ám legyen, gondoltam, a fülszöveg olvasása után
ígéretesnek tűnt, és főleg egy olyan olvasmánynak, amin nem kell majd sokat
gondolkodni. Nem egy rövidke kis szösszenet, de nem a mennyiség a fontos és
belefogtam, annak ellenére, hogy már a borítója taszított.
Akik már
többször is olvasták a bejegyzéseim tudják, hogy nem szoktam egy könyv
borítójával cikizni – kivéve, ha annyira ronda és primitív, hogy nem lehet szó
nélkül elmenni mellette. Hát ez bűnronda és a primitivitás iskolapéldája. Olyan
mintha a tipikusan szőke amerikai plázamacának félresikerült volna a plasztikai
műtéte. (Szegény nem tudja, ha a plasztikai sebész várójában Picasso festmények
lógnak a falon, onnan fénysebességgel teperni kell.) De, ugye, nem a csomagolás
számít, hanem a tartalom, a fülszöveg pedig egy könnyed, kalandos, romantikus
történetet ígért. A Moly címkéje felnőtt tartalmat is, bár én ezt sehol nem
találtam meg.
Sosem
hallottam a szerző nevét, ezért úgy ötven oldalnyi olvasás után, meggugliztam
kicsoda-micsoda Kirsten Lobe. Volt divattervező (hallott valaki róla?), aki
feladta a hivatását, hogy világpolgár legyen. Körbeutazta a bolygót és egyedül
neveli gyermekét. Meg írt összesen három könyvet, ez az egyetlen, ami magyar
nyelven is napvilágot látott, s nagyon jól van ez így.
Ekkor már
megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon mennyi az, amit a saját maga által
megélt kalandok közül a történetben felhasznált? Mert, ugye, a szerző és a
hősnő személye kísértetiesen hasonlít. Kivéve talán azt, hogy a hősnő a
kötelező bombázó szupernő, amit én a szerzőről nem mondanék el, de álmodni
lehet, a történet fikció (gondolom többnyire) és a szépség relatív. A
történetet is E/1-ben meséli el a hősnő, naplószerűen, összegzésként külön
kiemelve egy-egy időszak csúcs- és mélypontjait
Térjünk rá
akkor erre az újabb fikciós szupernőre.
Lauren Klein.
Így hívják, de a szakmában a Klein név alatt fut, s a történet elején dobálózik
is a nagy márkanevekkel, akikkel volt szerencséje együtt dolgozni. Mondhatni Klein
az ő márkaneve.
Klein 34 éves,
háromszintes lakása van New York szívében, döggazdag francia szeretője, egy
Puccini nevű macskája és gardróbja dugig márkás cuccokkal – ezt többször is
az olvasó tudomására hozza. Klein betegesen vonzódik mindenhez ami francia.
Nagy álma, hogy egyszer majd Párizsban élhessen bohém festőként, lehetőleg egy
döggazdag francia pasi oldalán, akivel majd együtt nevelgetik tökéletes
francia-amerikai gyermekeiket. Nos, a döggazdag pasi adva van, ő maga a
megtestesült tökély, illetve majdnem, mivel van egy aprócska hibája: nem akar
gyerekeket. Kleinnek meg ketyeg a biológiai órája és a francia férfiak iránt
érzett obszesszív ragaszkodásához még társul egy rögeszme: gyermeket akar.
Hogy miért
gondolta, hogy mindez neki összejön ha átcuccol Párizsba, sosem értettem meg.
Nincs azzal semmi gond, ha az ember lánya követi az álmait, de amit ez az
elfuserált szőkeség művelt nem vicces volt, hanem szánalomra méltó. Azt ugyan
el kell ismernem, hogy az elején volt néhány megmosolyogtató jelenet, de ezeken
hamar túltette magát a szerző, és az egész történet átment a jősnő egyik ágyból
a másikba való vándorlásába a tökéletes francia pasit keresendő.
A történet
tele van következetlenségekkel. Hogy csak egyet említsek: Klein anyagi
helyzete. Ha valaki magát sikeres divatgurunak állítja be, háromszintes
lakásban él New York központjában és csak úgy, egy kósza gondolat hatására egy
hét alatt átköltözik Párizsba, akkor
joggal feltételezhető, hogy némi pénz is van a bankszámláján. De Kleinnak
nincs, csak hitelkártyái vannak, melyeket gyorsan le is nulláz. Állandóan a
pénz, illetve annak hiánya miatt sír, viszont semmit nem tesz a
jövedelemszerzés érdekében, hanem a saját művészetének szenteli idejét. Már amikor nem vásárolgat, partizik és sajnálja magát, hogy
nincsenek barátai, és hogy a tökéletes pasik sem verik le egymást körülötte, bár
eleinte minden potenciális jelölt maga volt álmai férfija.
Bevallom, hogy
felén túl már csak lapozgattam, mert lényegében ugyanazok a dolgok ismétlődnek
újra és újra, csak a soros ágyas személye más.
Ez a legalja mindennek, amit az
idén olvastam. Se stílusa, se nyelvezete, se humora. Az egyetlen említésre
méltó dolog az a helyszínek leírása, Párizs hangulata, az olyan apróságok,
amiket az ember nem igazán lát meg, ha turistaként elrángatják a város nevezetességei
előtt.
Mazochistákon
kívül senkinek nem ajánlom ezt a könyvet. Ha az én példányom lett volna, ki is
teszem a kuka mellé, mert begyújtani még nem kell… de hát ízlések és pofonok…