Bridgerton – a filmsorozat – második szezon

   A Bridgerton első szezonja után az mondtam – és a blogban le is írtam – hogy nem vagyok érdekelt további részekben, mert... nos, akkor leírtam, hogy miért. Többek között azért sem, mert zavart az az erőszakosság, amivel a politikai korrektséget tolták, s mert a könyv és a filmadaptáció meglehetősen távol állt egymáshoz. A második szezon megjelenése után másfél évig ellen is álltam a kísértésnek, s ebben nagyban segített az is, hogy az ismerőseim siettek megnézni a sorozatot, és felháborodottan közölték, hogy egy teljesen más történetet kaptak, mint amit a Bridgerton második könyve (A vikomt, aki engem szeretett) után vártak. És ez így igaz. A Bridgerton második szezonja egy olyan sztori, amiben szerepelnek a Bridgertonok, a Featheringtonok, még a Newton nevű corgi is, sőt, még Pall Mallt is játszanak benne, de viszonylag ennyi a közös a Julia Quinn által írt történetben és a ronda Shonda által filmre vittben.

   Már maga a hősnő személye is más. Ő nem Miss Sheffield, hanem Miss Sharma, Katesha, akit – minő borzalom! – Kate-nek becéznek. Indiai apa gyermeke (tehát nem egy elszegényedett angol kisnemesé), anyjáról semmit nem lehet tudni, csupán annyi világos, hogy nevelőanyjával és féltestvérével, Edwinával Indiából jött Angliába férjet taláni húgának. Viszont a nevelőanya személye érdekes: ő ugyanis egy valamikori Miss Sheffield, akit angol főnemesi családja kitagadott, amikor összeállt az egyszerű indiai hivatalnokkal, akinek már egy gyereke is volt. És itt történik meg a genetika csodája: két kaukázusi fehér embernek indiai gyereke van, ugyanis, az egykori Miss Sheffieldet egy indiai származású színésznő játsza. Az első szezonban legalább figyeltek a faji korrektségre, és legalább a Bridgertonok nem annyi félék, ahányan vannak.

   A két főhős pengeváltásai erősen emlékeztetettek Jane Austen Büszkeség és balítelének Mr. Darcy és Elizabeth Bennet csípős vitáira, csakhogy ezek nem voltak szellemesek. Miss Sharma karaktere is erősen emlékeztetett Eliza Bennetére, bár az az elköteleződés, amivel húgát a megfelelő házasságba próbálta irányítani, inkább egy házasságszerő anyáéra hasonlított. Kimondottan idegesített, ahogy papagájmódra ismételgette, hogy húga arra született, hogy vikomtesz legyen. Bár ez ízlés kérdése, azt el kell ismerni, hogy a Kate-Katesha szerepét játszó indiai származású színésznő egy igazi egzotikus szépség (a húga viszont nem).

   A Bridgertonok testületileg jelen voltak a történetben, s mivel már lehet tudni, hogy a harmadik szezon Colin és Penelope Featherington története lesz (bár nem ők következnének), rájuk különös figyelem irányult. Sajnos már nincs meg Lady Whistledown kilétének izgalma, mert ezt a nézők számára lelőtték az előző szezon végén, így most azzal kompenzálják, hogy az úri társaság és maga a mesterségesen kreált Charlotte királyné (a könyvben nem létezik a karakter) és groteszk parókái is a kilétére vadászik. Akárcsak Eloise Bridgerton, akit egy szánalmas tramplivá alacsonyítottak. Igen, Eloise egy különleges karakter a könyvben is, de mégiscsak egy úrinő és nem egy radikális eszméket hangoztató, lázadó lány, akin úgy állnak néhány számmal nagyobb ruhái, mintha a szennyeskosárból kapta volna elő találomra, a haja pedig sosem látott volna fésűt.

   Ami azt illeti Featheringtonék köré is kitaláltak egy újabb történetet egy csaló rokonnal, valamint Lady Danbury sem az az itt-ott feltűnő piszkálódó, de rém szórakoztató matróna, hanem jelentős szerepet kap ebben a szezonban is, mint a Sharma lányok patrónusa és a királyné bizalmasa. Valamivel ki kellett tölteni a nyolc részt, nem?

   Amikor a múlt szezon részeit néztem, nem igazán figyeltem a zenére, az csak a háttérben döngicsélt, mert a cselekményre voltam kiváncsi. Most viszont nem lehetett nem észrevenni például Madonna Material Girl című dalát vonósokra átírva, vagy Pink What About Us közismert nótáját (hogy csak kettőt említsek a hosszú sorból), amire egy bálban táncolnak. S ha már szó esett a táncról, azt is el kell mondanom, hogy az esetek nagyon nagy többségében a zene és a tánc teljesen párhúzamos volt egymással. A táncosok ropták az előre betanult koreográfiát teljesen a zene és a ritmus mellé.

   Ami a Julia Quinn-féle Bridgeton-könyvekre jellemző erotikát illeti, hááááááát.... az itt nagyon halvány volt, inkább jelzés értékű, bár láttam néhány pucér hátsót és női mellet. Az nyilvánvaló, hogy az Anthony-Kate-Edwina háromszögből sokkal nagyobb drámát csináltak, mint kellett volna, s száműztek minden olyan epizódott, ami esetleg szórakoztató lett volna és megnevetteti a nézőt, mint ahogy Anthony-t is egy rideg, kiszámított és kötelességtudó emberré degradálták, mellőzve azokat a szerethető vonásait, amiért a könyvben szerethető volt.

   

Egy biztos, ez nem a Bridgerton volt, hanem egy másik történet, s lassan értelmet nyer számomra a bibliai példázat, amikor valaki eladta elsőszülötti jogát egy tál lencséért. Mi lenne, ha Shonda Rhimes, ennek az egésznek az elkövetője, inkább a saját nemzete történelmét írná át, például egy fekete feleséggel valamelyik ősatyának, és békén hagyná az angol történelmi romantikusokat? S mellesleg, a nagy politikai korrektség hajszolásában kifelejtette filmjéből a dél-amerikai latinokat és az amerikai őslakosokat. De sebaj Shonda, még van néhány Bridgerton-könyv, szétcseszheted azokat is.

   Tévedés ne essék: ez egy kellemes történelmi romantikus volt minden koridegen marhasága ellenére, de nem a Bridgerton volt. Jövőre meg azon lehet majd morogni, hogy mit csinálnak majd Colin és Penelope történetéből, ami – az előrejelzések szerint – szintén nyolc részből áll majd, de az első négy és a következő részek néhány hónap eltéréssel lesznek elérhetőek.

A bejegyzésben szereplő fotók természetesen a sorozat második szezonjából származnak.

Az első szezonról itt olvashatsz: Bridgerton – a filmsorozat – első szezon

Bridgerton – a filmsorozat – első szezon

   Nem szoktam filmekről, sorozatokról írni, mert igazándiból nem is emlékszem mikor voltam utoljára moziban, s a tévézés a hírekben ki is merül nálam, ritka amikor filmet vagy sorozatot nézek. Dobjátok a követ, Outlander rajongó létemre, annak sem láttam csak az első szezonját. Különösen olyan filmeket nem szoktam nézni, melyek alapjául szolgáló történetet könyvben olvastam, mert akkor állandóan azért morgok, hogy a könyvben ez másképp volt. Most mégis filmsorozatról fogok írni, ami minden tökéletlensége ellenére néhány órányi elfoglaltságott biztosított, tehát nem kellett azon filózni, hogy épp mit csinálnék, ha ez a tetves vírus nem köpött volna bele a levesbe. 

   Bridgerton – a sorozat, amiről egy ideje már mindenki beszél, legalábbis azok biztosan, akik olvasták és kedvelik Julia Quinn azonos nevű, kilenc könyvből álló sorozatát. Én mindkét kategóriában jeleskedem, azaz olvastam és kedvelem is, bár be kell vallanom, hogy a nyolcadik részt soha nem olvastam végig. 

   Nos, a zsáner rajongói minden bizonnyal tudják, hogy a Netflix filmre vitte a sorozatot, és már a megjelenés előtt vitatéma volt több okból is. Először is, mert sokan úgy hittük, hogy akkor a nyolc rész majd a nyolc könyvet fogja jelenteni, azaz a nyolc Bridgerton csemete történetét. Ehhez képest az első szezon (ha minden igaz, a második szezon 2022 decemberében lesz elérhető, és talán egy harmadikban is reménykedhetünk) mind a nyolc része az első könyvet fedi le – The Duke and I, magyarul A herceg és én címmel jelent meg a Gabo Kiadó gondozásában még 2010-ben, s senki nem késett le róla, mert jövőre ismét a boltokba kerül azzal a bűnronda filmes borítóval. Igen, nyolc rész lesz Daphne Bridgerton és Simon Basset, Hastings hercege története, amit tulajdonképpen négy részben is el lehetett volna mesélni, ha nem kerülnek be a történetbe olyan karakterek és történések, melyek vagy egyáltalán nem szerepeltek a könyvsorozat egyik részében sem, vagy valamikor egy későbbi kötetben bukkannak fel. 

   A másik dolog, ami nálam kiverte a biztosítékot, az a szereposztás volt. A történet a politikai korrektség nevében elvesztette a hitelességét. Nekem senki bőrszínével, vagy bármilyen kisebbséghez való tartozásával nincs bajom, de ne akarjon beetetni senki, hogy a 18. század első felében a londoni arisztokrácia fele más etnikumú volt. S még ezzel sem lett volna bajom, mert a második-harmadik résznél már rohadtul nem érdekelt senkinek a bőrszíne vagy a szeme formája, ha nem hangzik el a filmben néhány olyan mondat, aminek qrvára semmi köze nem volt a történethez, viszont ismét a politikum és a diszkrimináció fele terelte a dolgokat, amelynek nem volt helye ebben a történetben. Ennek a túl gyakori emlegetése nem megértést és elfogadást fog szülni, hanem ellenszenvet azokban is, akiket eddig rohadtul nem érdekelt a téma. Ez egy 19. század első felében játszódó történet, akkor ilyen idők jártak, tegyük túl magunk rajta és haladjunk, mert a siránkozással nem lehet semmit megváltoztatni.

   Tehát én valami olyasmire számítottam, mint anno a Büszkeség és balítélet feldolgozása, abszolút korhűen és tökéletesen követve a könyv történéseit. Ez nem olyan volt a már korábban említett teljesen új történések és karakterek megjelenése miatt, valamint más kötetekből való epizódok beleszövésével. Azt el kell ismernem, hogy Daphne és Simon története nagyjából stimmel, és megegyezik azzal, amire én a könyvből emlékszem, amit kétszer is olvastam, de nem mostanában. S azt is el kell mondanom, hogy Lady Whistledown is a helyén volt. 

   A szereposztásról sokat nem tudnék mondani. Mint mondtam, nem vagyok nagy filmrajongó, tehát nem sok színészt ismernék fel arcról vagy név után, bár itt-ott beugrott egy-egy ismerősebb figura. Mivel én az eredeti angol nyelvű variánst láttam – ki nem állhatom a szinkront –, meg kell említenem a narrátort (és Lady Whistledownt), melyhez Julie Andrews adta a hangját, s bár érezhető, hogy a színésznő már nem fiatal, mégis a legcsodálatosabb, legtökéletesebb angolt beszéli, amit valaha is hallottam. És volt egy csodálatos Lady Danbury is, aki pont olyan idegesítő és kotnyeles volt, mint amilyennek Julia Quinn a könyvében megalkotta. Bár az én álom-szereposztásomban Lady Danbury szerepét Judi Dench játszotta volna, az afroamerikai Adjoa Andoh sem maradt el mögötte. A főszereplő Daphne Bridgerton pedig... nos, a hölgy többnyire nem hamvas angol rózsának nézett ki, hanem inkább kis penészvirágnak, bár el kell ismernem, hogy megvoltak a maga villanásai, amikor kimondottan szép volt. Ez általában olyankor fordult elő, amikor épp bálba ment és jobban összeszedte magát. De hát nem ilyenek vagyunk valamennyien? Ha épp „bálba” megyünk, akkor jobban kikupáljuk magunkat? Kivéve a Featherington lányok, mert ők mindig nagyon színesek.

   A kosztümök miatt is ingadozom. Többnyire azért, mert kissé keveredett a régensség korabeli empír stílus a rokokóval (lásd a királynő és udvartarása), másrészt, mert míg néhány szereplőn tökéletesen álltak azok a korhű kosztümök, másokra mintha ráhányták volna. 

   Mit mondhatnék? Minden valós vagy vélt hibája ellenére imádtam. Látványról, színészi játékról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Még a méhecske is megjelent többször is – bár én dongónak láttam –, sőt a kamera célzottan ráközelített Benedict Bridgerton keményített inggallérjára is, ahová rá is hímezték. Nem maradt ki az erotika sem – kellő mennyiségű szexi, hercegi pucér hátsót csodálhattam meg akció közben. 

   Ami viszont nagyon kivágta a biztosítékot, az a sorozat utolsó filmkockái: a nézők számára lelepleződik Lady Whistledown, s aki olvasta a könyvsorozatot, az pontosan tudja, hogy ez azért néhány könyvvel később történik meg. Értem én, hogy a producerek nem voltak biztosak a folytatásokban, de ez akkor is nagy szemétség volt, mert akit érdekelt volna, az elolvassa a könyvet. 

  A zsáner kedvelőinek látniuk kell ezt a sorozatot. 

   A bejegyzésben szereplő fotók természetesen a sorozatból származnak.

Rita Falk – Savanyúkáposzta-kóma

   Franz Eberhofer 5

   Nem könnyű Franz Eberhofer, a testestül-lelkestül bajor rendőr élete. Áthelyezés Münchenbe, váratlan vetélytárs felbukkanása az örök barátnő Susi mellett, s ott van még a holttest is, amely a Papa ellopott, majd megkerült öreg autójának csomagtartójában fekszik, s amellyel illetékesség hiányára hivatkozva egyetlen rendőri szerv sem akar foglalkozni. A gyilkosság felderítése így Franzra marad, aki természetesen most is számíthat régi barátja, Rudi Birkenberger segítségére. Már amikor Rudit éppen nem teríti le a savanyúkáposzta-kóma…

   Rita Falk nagysikerű bajor krimisorozatának ötödik részében jól ismert morbid-fekete humorával folytatja Franz Eberhofer nyomozásainak történetét.

   Magistra, 2020

   Eredeti cím: Sauerkrautkoma, DTV, 2013

   Ha valaki még nem ismeri Franz Eberhofer, a derék bajor rendőr történetét, az gyorsan kössön ismeretséget vele, mert megéri. Különösen ha kedveli a krimiket és a paródiákat, mert a rend derék őre a tökéletes anti-rendőr, akinek valami véletlen folytán mégis sikerül egyre több rejtélyes bűncselekményt felderítenie. S ha ez még mindig nem lenne elég kedvcsinálónak, akkor ott van bizarr családja, amit nem lehetne józan ésszel kibírni. De ha még ez sem keltette fel a figyelmet, akkor vannak neki barátai, szomszédai, meg az egész falu is, ők sem mennek a szomszédba egy kis furcsaságért.

   A sorozat pillanatnyilag tíz részből és két Eberhofer-Nagyi-féle szakácskönyvből áll, és az első öt része már meg is jelent magyar nyelven – ugye, éppen ez a savanyúkáposztás kóma lenne az ötödik. S mivel az első két rész után a magyar kiadás a Művelt Nép Kiadóról a Magisztra Kiadóra váltott, könnyen elképzelhető, hogy szépen sorban valamennyi részt el fogjuk olvasni magyarul is – németül tudók előnyben, ők már minden részét olvashatják. S az is elképzelhető, hogy nem kell éveket várni egy-egy folytatás között.

   Nos, akik ismerik a sorozatot, azok már tudják, akik meg nem, azoknak elmondom, hogy Franz Eberhofer rendőri tevékenységét Münchenben folytatta, míg egy alkalommal Rudi Birkenberger munkatársával és barátjával egyetemben kissé elragadtatták magukat a szolgálati fegyver használatát illetően, minek következtében Rudit kirúgták a rendőrségtől és azóta magánnyomozóként obszervál ezt-azt, Franzot pedig bűntetésből szülőfalujába, a festői Niederkaltenkirche-be helyezték. A hely mintha fura alakok gyülekezete lenne, de pontosan megfelel Franznak – hiszen ő sem különb –, aki a disznóólat alakítja át saját lakhelyévé. S mit tesz a fikció ördöge, a nyugis falucskában, ahol soha semmi nem történik, megnövekedik a bűnözés, amit a derék rendőrnek sikerül felderítenie, bár néha segítségére van magánnyomozó barátja is.
   Miután négy könyvön keresztül a legfurább bűneseteket és gyilkosságokat derítette fel, a müncheniek úgy gondolják, hogy helye lenne közöttük egy olyan tehetséges embernek mint Franz.

   "– München? – kérdezek vissza.
   – München. Mit nem ért még mindig, Eberhofer? – kérdez vissza-vissza a polgármester, de a világ minden kincséért sem fordulna felém. Áll az irodám ablakában és elmélyülten szemléli városházánk csodálatos udvarát.
   – Sok mindent – mondom. – A „kényszer-előléptetés” kifejezést például. És az „áthelyezés” kifejezést. A legkevésbé pedig a „München” szót, tudja, polgármester? Miért menjek én el Niederkaltenkirchenből? Nélkülem is vannak elegen ott Münchenben, hogy vigyázzanak a drága müncheniekre, nem igaz?

   Franzon kívül mindenki lelkesedik az áthelyezésért, ő pedig inkább az ingázást választja, mint a rendőrségi laktanyát, míg egy nap haza nem költözik nem szeretett bátyja – a nyalós Leopold –, aki épp a harmadik házasságának válságát éli meg. S ez még mindig nem elég, szerelmi élete sem a legrózsásabb, hiszen a türelmes Susi mellett feltűnik egy volt iskolatárs, aki rohadtul gazdag és Lamborghinivel furikázik.
   Eberhofer rendőr élete lényegében kettészakad. egyrészt a müncheni munkája foglalja le, másrészt az otthoni magánügyek, amik egyre sokasodnak, és púpnak a hátára, apja ócska kocsiját is ellopják, amikor a Nagyival meglátogatják őt Münchenben. S amikor visszakapják, a csomagtartóban egy fiatal nő holteste van. Amit természetesen csak odahaza vesznek észre, mert a drága Franz miért is nézett volna utána, hogy mitől bűzlik az autó, mikor lehet lehúzott ablakokkal is haladni? Ennek az esetnek jár utána maga a derék rendőr, mivel az, hogy kinek kellene felderítenie az ügyet eléggé zavaros: a kocsi tulajdonosának lakhelye, a lopás helyszíne, és az erdő, ahol végül megtalálták mind más és már rendőrörshöz tartozik.

   Mivel nincs elég baja a hullával és a nyomozással, habnak a tortán még a szerelmi élete sem igazán működik a hirtelen feltűnk konkurencia miatt, ami oda vezet, hogy végre megkéri barátnője kezét. Magától értetődően ezt is a saját bunkó modorában teszi, mert ilyen ő. És ugyanúgy kezeli az esküvői előkészületeket is, melyekért mindenki lelkesedik, csak ő nem, hiszen nem is igazán akar nősülni – példa rá az alkalmi szex új munkatársnőjével –, csak mindenki rágja a fülét, hogy ideje lenne előrelépni Susival való kapcsolatában... és ugye ott a dúsgazdag iskolatárs, aki nemcsak bátyjával barátkozott össze, hanem barátnőjének is egyre hevesebben csapja a szelet.

   – Minek köszönhetem a látogatását, Eberhofer úr?
   – A jegyesoktatásról lenne szó.
   – Igen, igen, már hallottam a jó hírt, hehe. Nagyon örülök, hogy végre rászánták magukat. Máris keresünk egy megfelelő időpontot.
   Ezzel elkezd a naptárában bogarászni.
   – Nekem nem időpont kell, hanem a papír – közlöm vele.
   – Milyen papír?
   – Az a szaros papír, ami igazolja, hogy részt vettem a jegyesoktatáson.
   – De hát nem vett részt rajta!
   – Nem is fogok.
   Hátradől, úgy néz rám. Oldalra dönti a fejét. Egész ferdére. Látszik, ahogy lassan kezdi felfogni a szavaimat.
   – Oktatás nélkül nincs papír, Eberhofer úr.
   – Ezt maga teljesen rosszul látja – közlöm vele. – Mondja csak, mennyit is adakozik magának az én Nagyim már évek óta?
   Elvörösödik, de nem felel.
   – Ötszázat? Ezret? Kétezret évente?
   – Nos, valahogy úgy…
   – Húsvétkor, és…
   – És Karácsonykor – szakít félbe. – Tulajdonképpen mit akar ezzel mondani, az Isten szerelmére?
   – Csak azt, hogy papír nélkül további adomány sincs, plébános úr.
   – De ha kiállítanám magának az igazolást, az közönséges hazugság lenne! Maga nem vett részt az oktatáson!
   – Magának nem kell kiállítania semmit, plébános úr. Csak alá kell írnia. Kitölteni majd kitöltöm én magam.

   Természetesen sikerül megoldani a gyilkossági ügyet Rudi hathatós segítségével, akinek rendesen be is tesz a savanyúkáposzta, és az esküvői előkészületek is sínen vannak, olyan Eberhofer módon. Azt gondoltam, hogy semmilyen meglepetés nem jöhet, de a szerző az utolsó pillanatban is csavart egyet a történeten, mert miért is ne tenné?
  A történetben sorra megjelennek az előző részek szereplői (családtagok, barátok, falubeliek és a kutya), Nagyi továbbra is megfőzi világklasszis bajor ételeit, melyeknek receptjei a történet végén megtalálhatóak a vállalkozó kedvűek számára.
   Én nagyon kedvelem a sorozatot, tehát ezt a történetet is, mert pörgős, izgalmas és nagyon vicces, lehet rajta rendesen vihorászni. Sorozatfilm is készült belőle, németül tudók ismét előnyben. Nagy bánatomra azt nem fogom megnézni, mert sajnos hadilábon állok a nyelvvel.
   Ha jól akarsz szórakozni, akkor ez a te könyved! De ízlések és pofonok...

   *A bejegyzésben szereplő fotók a Sauerkrautkoma (2018) című filből származnak

A sorozat magyar nyelven megjelent részei:

1. Télikrumpligombóc

2. Gőzgombóc blues

3. Sertésfej al dente

4. Grízgaluska affér

Louisa May Alcott – Kisasszonyok

   Kisasszonyok 1

   A March család négy lánya – Meg, Jo, Beth és Amy – számára nehéz idők járnak. Édesapjuk az amerikai polgárháborúban szolgál, anyjuk otthon igyekszik elfogadható életet teremteni. Sok megpróbáltatást és jó pár örömteli fordulatot végigélve, a lányokból igazi kisasszonyok válnak a történet végére.

   Négy lány címmel is megjelent

   Eredeti cím: Little Women, 1868

   Lazi Kiadó 2020, 2016, 2006, 2004 - Manó könyvek, 2019 - Ventus Libro, 2013 - Ulpius Ház, 2008, 2006

   Vallomás esete forog fenn: ez a könyv – illetve az egész sorozat, mert tulajdonképpen négy könyv tartozik hozzá –, nagyon sok éve csücsül békésen a polcomon. Ajándékba kaptam egy olyan valakitől, aki tudja, hogy szeretem a klasszikus irodalmat, annak is a romantikus fajtáját, de soha kézbe nem vettem, mert valamiért nem szeretem az amerikai kontinenshez kötődő történeteket, amennyiben nagyon sok évvel korábban játszódnak. Ez a történet pedig a 19. század második felének elején játszódik, mi több, a szerző akkor is írta. Nekem már valahogy nem mennek az ilyen korai időszakban írt lányregények, melyek előszeretettel terjesztik a habos-babos, sok esetben giccses romantikát, meg a korra jellemző moralitást (vagy éppenséggel annak hiányát).

   Hogy mégis kézbevettem a könyvet – s aztán nagyon gyorsan legyűrtem mind a négy részét –, az a legfrissebb filmadaptációnak köszönhető, mert a Kisasszonyokat többször is mozivászonra vitték. 
   Nos, akkora volt a hype a legújabb film körül, különösen az Oscar-jelölések miatt, hogy próba-cseresznye alapon egyik este belekukkantottam, már csak azért is, hogy lássam, miért van ez a hangos hisztéria. S többet le sem tettem a kezemből, mi több, az olvasás során beugrott az is, hogy én tulajdonképpen ismerem ezt a történetet, mert láttam filmen. No, nem mostanában, hanem az 1994-es variánst. De azt valamennyien tudjuk, hogy a film a legritkább esetekben múlja fölül az eredeti művet, azaz a könyvet. Ezt bizonyítja az is, hogy az 1994-es filmadaptációban Mr. March, a lányok apja ugyan tényleg elmegy a polgárháborúba, de mint orvos és nem mint tábori lelkész, ahogyan a könyv írja. Hogy miről szól majd az legfrissebb film, nem tudom, mert még nem láttam, de elképzelhetően valamikor meg fogom nézni.

   Miről szól tulajdonképpen a Kisasszonyok? A March család négy lányáról, a kisasszonyá válásról, a nők helyzetéről a 19. századi amerikai társadalomban, ami mellesleg jobb mint az európai nőké, akiket egy nagyon hagyománytisztelő és nagyon férficentrikus társadalom köt gúzsba. A látszólag nagyobb szabadság ellenére, Mrs. March háziasszonynak neveli lányait, bár nem mindenki esetében lesz sikeres ez a vállalkozása, hiszen a négy lány nagyon különböző, s természetesen mindegyikük mást akar az élettől. Meg, a legidősebb, nyugodt családi életre vágyik, lehetőleg egy nagyon tehetős férfi oldalán, hiszen ő emlékszik a legjobban arra az időszakra, amikor az ő családjuk is tehetős volt, míg apja egy kockázatos befektetés következményében el nem veszítette a családi vagyont. Jo, a második lány, az örök lázadó. Valamennyi lány közül ő a legemancipáltabb, majdnem hogy fiús, és sokkal szívesebben tölti idejét a szomszéd fiú, Theodore (Teddy) Laurence társaságában, mint a lányokéban. Jo írói babérokra áhítozik, s bár nem zárkozik el a romantika elől, neki teljesen más elképzelése van a jövőjéről, mint nővérének. Beth beteges, csendes, a légynek sem ártana és mindene a zene, míg Amy a festészet iránt érdelődik, és meglehetősen vásott kölyök, annak ellenére, hogy a négy March lány közül ő a legszebb. S természetesen Amy is gazdag férjről álmodik, bár ő még csupán gyerek.

   Ennek a négy lánynak a történetét tárja az olvasó elé Louisa May Alcott, egy olyan időszakban, amikor az amerikai kontinensen dúl a polgárháború, a férfiak mind a csatatéren vannak az öregek és a kisfiúk kivételével.
   Ez a történet egy korrajz. S mivel a könyv nem sokkal a polgárháború után íródott, feltételezhetően hitelesen ábrázolja a nők helyzetét az északi államokban. Lényegében ugyanazt a kort mutatja be,mint Margaret Mitchell világhírű regénye, az Elfújta a szél, azzal a különbséggel, hogy Mitchell a déli államok szemszögéből mesélte el a történetet, Alcott pedig az északiakéból és nem helyez akkora hangsúlyt a háborúra és annak elsődleges céjára. Neki az otthon maradottak, első sorban a nők helyzetének bemutatása elsődleges, s ezt a March család tagjain keresztül teszi meg.

   Kedveltem a történetet. Jobb, több volt, mint amire vártam, ha volt is benne moralizálás (mert volt!), azt nem vitte túlzásba, sőt humorral ellensúlyozta. Szereplői egytől egyig szerethetőek, bár nem mondható el az, hogy az egész történet egyetlen romantikus rózsaszín köd lenne.
   Nagyon olvasmányos, mert Alcott nagyszerű mesélő. Nem mondom, hogy gyakran fogom újraolvasni, de szerethető, szórakoztató történet fiatal lányokról és egy letűnt korról. Klasszikusok kedvelőinek ajánlott olvasmány, de ízlések és pofonok...

Rosalie Ham – A ruhakészítő

   A ​szerelem, a gyűlölet és az haute couture felejthetetlen regénye

   Még csak tízéves volt, amikor a kis Myrtle „Tilly” Dunnage-ot elüldözték szülővárosából. Húsz év elteltével, miután a legnevesebb párizsi divatházaknál kitanulta a ruhatervező és -készítő szakma minden csínját-bínját, hazatér. Eredetileg csak egy rövid látogatást tervezett, ám aztán úgy dönt, otthon marad, hogy gondoskodhasson beteg anyjáról.

   Ám Dungatar, ez a poros, isten háta mögötti ausztrál városka nem felejt: itt nem csak a bűnök, az emlékek és a vádaskodások árnyéka is messzire nyúlik. Tilly szinte számkivetettként tengeti a napjait, egyedül Farrat őrmester, a ruha- és divatbolond rendőr hajlandó szóba állni vele – és mindenki nagy döbbenetére Teddy, az ünnepelt futballsztár.

   A lány saját tervezésű, extravagáns ruhái eleinte csak irigységet váltanak ki a nőkből, ám aztán megtörik a jég: Tilly egyre több megrendelést kap, és a Dungatarba tévedő utazó nem győz csodálkozni a legfrissebb divatkreációkban páváskodó kisvárosi háziasszonyok láttán. Egy tragikus baleset azonban ismét Tilly ellen fordítja a lakókat, aki ezt az igazságtalanságot már nem tűrheti, és elhatározza, hogy bosszút áll…

   A történet mozifilmen is megtekinthető Kate Winslet, Judy Davis, Liam Hemsworth és Hugo Weaving főszereplésével.

   I.P.C., 2015

   Eredeti cím: The Dressmaker, 2015, 2000

   Nem ismertem a szerzőt, a könyvet sem és a filmet sem láttam – bár itt-ott azt lehet olvasni róla, hogy jobb mint maga a könyv, ami nagy szó, mert általában fordítva szokott lenni. Egy ismerős ajánlására olvastam el a könyvet és Isten bizony nem bántam, meg, mert valóságos felüdülés volt a sok romantikus-erotikus sablon-történet után, amivel mostanság tele a könyvpiac.
   Ausztrál szerző hazai környezetben játszódó története, a kisvárosi közösségeknek tartott görbe tükör, mely a maga egyszerűségével teszi nagyszerűvé a fura figurákat felvonultató cselekményt, és rávilágít arra, hogy a kis települések társadalma mindenhol egyforma, földrajzilag bárhol is helyezkednének el. Ugyanaz a pletykaáradat, sznobizmus, kiközösítés, szőnyeg alá seprés, látszatvilág jellemző erre az ausztrál városkára, mint bármely másra a világon.

   A cselekmény a múlt század ötvenes éveibe vitt vissza. Ekkor tér vissza a poros Dungatar nevű városkába húsz év távollét után Tilly (Myrtle) Dunnage. Anyját jön meglátogatni, ápolni, majd ott ragad a közösségben, ami ennyi idő után sem hajlandó befogadni sem őt, sem anyját, akit csak a bolond Molly-ként emlegetnek. És megbocsájtani sem hajlandóak azt a húsz évvel korábbi sajnálatos eseményt, ami miatt a helyi elöljáró agresszív fia meghalt, a tíz éves Tillynek pedig el kellett hagynia anyját és otthonát. Csakhogy a dolgok nem úgy történtek, ahogy a városka lakói tudják, az igazságra igazándiból soha nem derül fény, de azért az olvasók tisztában lesznek azzal, hogy mi történt és hogyan alakult Tilly sorsa, miután elszakították anyjától.

   Tilly elegánsan belibegett Dungatarba magával hozva Singer varrógépét, és fel is kavarta az álmos-poros városka életét. Európából tér haza, ahol vezető divatházaknál tanulta ki a ruhakészítés mesterségét, haut couture szinten űzi és hamarosan Dungatar lesz a legelegánsabb település a kontinensen, de ez még nem jelenti azt, hogy Tillynek megbocsátottak, hogy végre elfogadják őt és fura anyját, akit hatalmas szeméttengerben talál, betegen és bomlott elmével, hiszen ő a település bolondja. Mint a későbbiekben kiderült Molly nem is volt annyira bolond, mint ahogyan szomszédai képzelték, csak belefáradt a szélmalomharcba.

   A történet sokszereplős, hiszen egy egész városka lakosságát lehet megismerni és tele van nagyon fura, nagyon eredeti karakterekkel, akik másságukat nagyon jó tudják titkolni a nyilvánosság elől, vagy éppenséggel kérkednek azzal, amik. Például az összeférhetetlen, feljelentgető szomszédasszony, aki a napját a rendőrörsön kezdi, s ha épp nincs kit-mit feljelentenie, akkor kitalál valamit. De hatátozottan állíthatom, hogy szinte mindenkinek van titkolnivalója és senki sem az, aminek a szomszédai hiszik, hiszen szinte mindenkiben van egy jó nagy adag rosszindulat is. Ilyen fura karakter az öreg Parkinson-kórban szenvedő patikus, aki mások fotóin csámcsog, a leszbikus postásnő, aki előszeretettel bontja fel mások levelezését, csomagjait, mert a bennük lévő információ aranyat ér számára, a sznob farmtulajdonos asszony, aki egyetemet végzett fiában látja saját maga felemelkedését, a nagyravágyó szatócslány, a nimfomániás kocsmárosné, a transzvesztita rendőr, a szexuális ragadozó helyi elöljáró, a helyi szemetes fura családja, s a sort hosszan lehetne folytatni.

   Tilly mindent megtesz, hogy elfogadtassa magát és anyját a közösséggel, ami annak ellenére, hogy ruháit vele csináltatja, mégsem hajlandó megbocsájtani a húsz évvel korábban történteket, s amikor még egy sajnálatos baleset történik, és a helyi rögbicsapat sztárja életét veszti, ismét a lány ellen fordul. Amikor pedig anyját is elveszti, Tillynek már nincs miért Dungatarban maradnia, de nem távozhat anélkül, hogy meg ne torolná a közösségen az őt és anyját ért sérelmeket.
   Zseniális volt, imádtam minden sorát! Nagyszerű kor és karakterábrázolás, szenzációs leírások, bár néha túlságosan is elmerültünk a ruhadarabok leírásába, de hát Tilly varrónő, mibe másba merülhettünk volna el?

   Hogy van-e boldog végkifejlet? Ez nézőpont kérdése. Ez a történet nem szerelemről szól, a szerelmesek nem találnak egymásra, de nekem ez így volt kerek, ahogy volt. Bár teljesen erotikamentes, mégis kizárólag felnőtt olvasóknak ajánlom, hiszen kell egy jó adag élettapasztalat ahhoz, hogy ez a történet élvezhető, szerethető legyen. De ízlések és pofonok...

   *A bejegyzésben szereplő fotók az 2015-ben bemutatott A ruhakészítő című filmből származnak

Matt Richards, Mark Langthorne - Bohém rapszódia

Freddie Mercury élete, halála és öröksége

A Queen ikonikus dala a Freddie Mercury életét feldolgozó film és életrajzi könyv címeként is nagy sikerre hivatott. A Blogturné Klub öt bloggere elolvasta Matt Richards és Mark Langthorne könyvét, melyben Freddie Mercury életéről, haláláról és örökségéről is rengeteg információt megtudhatunk. Rajongóknak kötelező!

Aki kívül hordta a szívét! – Szerelem és útkeresés a tomboló sikerben.

Első ízben derül fény mindenre a világ egyik legmegragadóbb rocksztárjával kapcsolatban. A Bohém rapszódia átfogó életrajz erről a nagyszerű emberről, privát fotókkal és interjúkkal. Azok az emberek szólalnak meg, akik Freddie Mercury legközelebbi barátai voltak élete utolsó éveiben.

A könyv rengeteg korábban ismeretlen, megdöbbentő tényt közöl az énekesről és életéről, megrendítő részletekkel a szerelem és az önbeteljesítés élethosszig tartó kereséséről, és természetesen arról, hogy az 1980-as évek közepén elkapta a végzetes betegséget.

Freddie életének sokkoló történetén keresztül azt is megismerhetjük, hogyan kényszerítette térdre a világot a HIV-fertőzés, amit a The Gay Plague, azaz „melegvírus” gúnynévvel illettek.

Az élettel teli, lenyűgözően tehetséges rocksztár halála mind az orvos-, mind a zenésztársadalmat megrázta. A Bohém rapszódia végre tiszta vizet önt a pohárba, és alaposan körüljárja Freddie Mercury életét, hogy méltó emléket állítson neki.

Könyvmolyképző Kiadó, 2019, 2018

Eredeti cím: Somebody to Love, 2016

Megrendelhető               Beleolvasó

„Előfordulhat, hogy valakinek megvan mindene, mégis ő a legmagányosabb ember a föld kerekén. És ez a lehető legkeserűbb magány. A sikernek köszönhetően rengetegen imádnak, több millió fontot kerestem, viszont egy dolgot nem kaphattam meg: a hosszú távú, szerető párkapcsolatot…”

Nehéz megírnom ezt a bejegyzést, mert állandó jelleggel az elfogultság és a tárgyilagosság között ingadozom, és ehhez még hozzájárul a tény, hogy imádom Freddie Mercury és a Queen zenéjét. Jó lett volna őket élőben hallani, de ez már kipipálatlanul marad a bakancslistámon.

Nem szeretek életrajzi műveket olvasni, mert az esetek túlnyomó többségében az illető művész munkássága érdekel, nem a magánélete, vagy annak mocskos titkai. S életrajzi írások esetében sokszor megkérdőjelezhető a hitelesség, sok benne a megkozmetizált információ. Hogy mégis miért kaptam két kézzel a Bohém rapszódia után? Mert imádom Freddie Mercury és a Queen zenéjét – tudom, hogy ezt már leírtam, de szerintem a bejegyzés végéig még legalább ötször el fogom mondani. S azért is, mert a könyv eredetije huszonöt évvel az énekes halála után jelent meg, ami bőven elég arra, hogy az ilyen-olyan okokból elhallgatott vagy megmásított információk is ködösítés nélkül napvilágot lássanak. 

Matt Richards és Mark Langthorne könyve dokumentumregény, mely sok száz-ezer korábban megjelent információra, interjúra, nyilatkozatra, tényre támaszkodik. Talán túl sokra, néhol túl szárazon, tényszerűen tálalva, máshol meg saját véleménytől-feltételezéstől kísérve. Mi több, olyan információk is helyt kapnak, melyeknek relevanciája megkérdőjelezhető. Mint például Dr. Joy Schaverien jungi analitikus állítása, mely szerint a bentlakásos iskolák zavart okozhatnak a szexuális identitás kifejlődésében és az ott átélt tapasztalatok látens homoszexualitást vagy éppenséggel az ellentkezőjét, homofób megnyilvánulásokat eredményezhetnek. Szó se róla, történik egy s más a bentlakásos iskolákban, de mint a kognitivista iskola terméke, megkérdezném Dr. Schaverientől, hogy mi van azokkal a saját neműkhöz vonzódó férfiakkal, akik soha nem jártak bentlakásos iskolába, mert ők azért lényegesen többen vannak. Nem beszélve arról, hogy Farrokh/Freddie soha nem beszélt a bentlakásos iskoláról, mint ahogy másról sem sokat. Elképzelhetően nem volt büszke származására, családjára.

Freddie Mercury élete, halála és öröksége – ez a könyv alcíme, és ennek alapján pontosan ennyit is vártam. S meg is kaptam, mert a szerzők részletesen beszámolnak Freddie Mercury életéről, szerelmeiről, karrierjéről, frusztrációiról, a hullámvölgyekről melyek úgy magánéletére, mint zenei karrierjére jellemzőek voltak. Freddie Mercuryről szól a történet, mert arról a Farrokh Bulsara-ról, aki 1946-ban Zanzibárban született egy párszi indiai család gyermekeként, kevés szó esik. Maga az énekes sem szeretett származásáról, családjáról beszélni, mint ahogy később a szexuális preferenciáiról és betegségéről sem. Freddie Mercury már akkor is utált interjút adni, amikor még csak feltörekvő zenész volt. Neki az élet – közhelyes vagy sem – szexről, drogról és rock’n’rollról szólt. Igazándiból a zene volt, ami körül az élete forgott, minden más csak utóbb jött, a hírnévvel együtt. És pontosan a zene volt az, ami egyik frusztrációját okozta. A zenekar többi tagjának képesítése, szakmája volt, amit folytathatott volna, ha a zenekar nem fut be és le kell tennie a hangszert. Neki csak a zene volt, és a siker már-már kényszeressé vált számára.

Ez a könyv ugyanakkor a Queen együttes története is, hiszen kettő szorosan összeforr: Freddie Mercury nem lett volna a Queen nélkül, és a Queen sem Freddie Mercury nélkül, vagy legalábbis nem ebben a formában, ahogy a 20. század vége ismerte őket. S most a Queen ismét reneszánszát éli, hiszen mozikban az életrajzi írások alapján készült, sokat vitatott film is, mely kis szerencsével néhány Oscar díjat is bezsebel majd, és mely lehetővé tette-teszi, hogy egy újabb generáció is megismerhesse a Queen és Freddie Mercury jelenséget. A zenéjüket pedig nagy kár lenne kihagyni – de én elfogult vagyok.

A könyv nyilvánvaló vezérszálán kívül másról is szól. Tulajdonképpen két dologról is.

Az egyik a homoszexuálisok és a másság megítélése a múlt század ’70-es, ’80-as éveinek Európájában és az amerikai kontinensen. Minden bizonnyal vannak olyanok, akiket meglep, hogy nem is olyan régen a homoszexualitást börtönnel büntették és mentális betegségnek számított. Bár ez már nem érvényes abban a korban, amikor Freddie Mercury élt, de azért kevesen voltak azok, akik az azonos neműekhez való vonzódásukat nyíltan fel merték vállalni.

A másik dolog, amire a szerzők részletesen kitérnek az a HIV fertőzés és az AIDS betegség kialakulása, terjedése, politikai-társadalmi megítélése és a rengeteg téveszme, ami ezzel járt. S teszik ezt úgy, hogy időben visszamegyünk egészen 1908-ig, a kezdetekig, amikor feltehetően az igazi 0 páciens élt. Nem hinném, hogy ennek ilyen részletesen helye lett volna a könyvben. Mindenki tudja, hogy Freddie Mercury az AIDS egyik leghíresebb áldozata, azt is, hogy a ‘80-as években, sőt később is, a HIV fertőzést előszeretettel lőcsölték a homoszexuálisok nyakába, annak ellenére, hogy ez nem volt igaz, hiszen mostanra már pontosan ismert a vírus terjedésének módja. Azt viszont nem tudtam, hogy milyen szerepe volt a HIV terjedésében az Egyesült Államoknak valamint az általuk Haitiről importált ellenőrizetlen vérnek. Azt sem, hogy a Ronald Reagen által vezetett adminisztrációnak milyen szerepe volt ebben. Ugyanis többszöri, szakmai körökből származó figyelmeztetés ellenére sem vették komolyan az egyelőre kevéssé ismert betegséget és azt ami vele járt. Statisztikák szerint ez a ki tudja mire alapozott nemtörődömség több ember haláláért teszi felelőssé az akkori amerikai adminisztrációt, mint amennyiért Hitler és a holokauszt lenne felelős. Meglepő, ugye?

Mit mondhatnék még erről a könyvről? Igen, a rajongóknak kötelező olvasmány, s majd mindenki eldönti hogyan érez vele kapcsolatban. Jó volt, de nem tökéletes. Rengeteg plusz infót közöl az énekesről és az együttesről, ugyanakkor sok olyant is, aminek nem volt itt helye. Hogy hiteles-e? Nem tudnám megmondani, de ez nem a szerzők hibája, hiszen ők több oldalas könyvészetben és sokszáz lábjegyzetben jelzik forrásaikat. Ezek a források azok, amik megkérdőjelezhetőek, hiszen az emberek hihetetlen dolgokra képesek öt perc hírnévért, és ha kell, ha nem nyilatkozási kényszert éreznek olyan témákban is, amelyekhez semmi közük. Ezek a források azok, amelyek még Freddie Mercury utolsó perceiben és halálának körülményeiben sem tudnak megegyezni.

 “Az énekes-dalszövegíró Freddie Mercury százhetvenöt centiméter magas volt, a haja fekete, a szeme barna. Szerette az operát, a balettet, a kedvenc színésznője Lana Turner volt, és imádta többek között Aretha Franklin hangját. Szerette a pezsgőt és a jéghideg vodkát, lila Silk Cutot szívott, és a kedvencei közé tartoztak az indiai ételek.

1991. november 24-én halt meg, negyvenöt évesen.”

Idén lenne 73 éves, és mennyi dal maradt megíratlanul, elénekeletlenül…

A könyv kapcsán adja magát a feladat, hogy hallgassunk meg néhány (oké, sok-sok) Queen dalt, így minden állomáson találtok egy-egy dalszöveg részletet a zenekartól. A feladat, hogy a Rafflecopter megfelelő sorába beírjátok a dal címét. Zenére fel!

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Kérjük, hogy levelünkre 72 órán belül válaszoljatok, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk! A kiadó csak magyarországi címre postáz.

It's always a rainy day without you

I'm a prisoner of love inside you

I'm falling apart all around you, yeah

My heart cries out to your heart

I'm lonely but you can save me

My hand reaches for to your hand

I'm cold but you light the fire in me

My lips search for your lips

I'm hungry for your touch

There's so much left unspoken

And all I can do is surrender

a Rafflecopter giveaway

02.21. - Szembetűnő

02.23. - Betonka szerint a világ…

02.25. - Deszy könyvajánlója

02.27. - CBooks

03.01. - Könyv és más