A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 20.század. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 20.század. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. január 10., péntek

Rosalie Ham – A ruhakészítő


   A ​szerelem, a gyűlölet és az haute couture felejthetetlen regénye
   Még csak tízéves volt, amikor a kis Myrtle „Tilly” Dunnage-ot elüldözték szülővárosából. Húsz év elteltével, miután a legnevesebb párizsi divatházaknál kitanulta a ruhatervező és -készítő szakma minden csínját-bínját, hazatér. Eredetileg csak egy rövid látogatást tervezett, ám aztán úgy dönt, otthon marad, hogy gondoskodhasson beteg anyjáról.
   Ám Dungatar, ez a poros, isten háta mögötti ausztrál városka nem felejt: itt nem csak a bűnök, az emlékek és a vádaskodások árnyéka is messzire nyúlik. Tilly szinte számkivetettként tengeti a napjait, egyedül Farrat őrmester, a ruha- és divatbolond rendőr hajlandó szóba állni vele – és mindenki nagy döbbenetére Teddy, az ünnepelt futballsztár.
   A lány saját tervezésű, extravagáns ruhái eleinte csak irigységet váltanak ki a nőkből, ám aztán megtörik a jég: Tilly egyre több megrendelést kap, és a Dungatarba tévedő utazó nem győz csodálkozni a legfrissebb divatkreációkban páváskodó kisvárosi háziasszonyok láttán. Egy tragikus baleset azonban ismét Tilly ellen fordítja a lakókat, aki ezt az igazságtalanságot már nem tűrheti, és elhatározza, hogy bosszút áll…
   A történet mozifilmen is megtekinthető Kate Winslet, Judy Davis, Liam Hemsworth és Hugo Weaving főszereplésével.


   I.P.C., 2015
   Eredeti cím: The Dressmaker, 2015, 2000



   Nem ismertem a szerzőt, a könyvet sem és a filmet sem láttam – bár itt-ott azt lehet olvasni róla, hogy jobb mint maga a könyv, ami nagy szó, mert általában fordítva szokott lenni. Egy ismerős ajánlására olvastam el a könyvet és Isten bizony nem bántam, meg, mert valóságos felüdülés volt a sok romantikus-erotikus sablon-történet után, amivel mostanság tele a könyvpiac.
   Ausztrál szerző hazai környezetben játszódó története, a kisvárosi közösségeknek tartott görbe tükör, mely a maga egyszerűségével teszi nagyszerűvé a fura figurákat felvonultató cselekményt, és rávilágít arra, hogy a kis települések társadalma mindenhol egyforma, földrajzilag bárhol is helyezkednének el. Ugyanaz a pletykaáradat, sznobizmus, kiközösítés, szőnyeg alá seprés, látszatvilág jellemző erre az ausztrál városkára, mint bármely másra a világon.
   A cselekmény a múlt század ötvenes éveibe vitt vissza. Ekkor tér vissza a poros Dungatar nevű városkába húsz év távollét után Tilly (Myrtle) Dunnage. Anyját jön meglátogatni, ápolni, majd ott ragad a közösségben, ami ennyi idő után sem hajlandó befogadni sem őt, sem anyját, akit csak a bolond Molly-ként emlegetnek. És megbocsájtani sem hajlandóak azt a húsz évvel korábbi sajnálatos eseményt, ami miatt a helyi elöljáró agresszív fia meghalt, a tíz éves Tillynek pedig el kellett hagynia anyját és otthonát. Csakhogy a dolgok nem úgy történtek, ahogy a városka lakói tudják, az igazságra igazándiból soha nem derül fény, de azért az olvasók tisztában lesznek azzal, hogy mi történt és hogyan alakult Tilly sorsa, miután elszakították anyjától.
   Tilly elegánsan belibegett Dungatarba magával hozva Singer varrógépét, és fel is kavarta az álmos-poros városka életét. Európából tér haza, ahol vezető divatházaknál tanulta ki a ruhakészítés mesterségét, haut couture szinten űzi és hamarosan Dungatar lesz a legelegánsabb település a kontinensen, de ez még nem jelenti azt, hogy Tillynek megbocsátottak, hogy végre elfogadják őt és fura anyját, akit hatalmas szeméttengerben talál, betegen és bomlott elmével, hiszen ő a település bolondja. Mint a későbbiekben kiderült Molly nem is volt annyira bolond, mint ahogyan szomszédai képzelték, csak belefáradt a szélmalomharcba.
   A történet sokszereplős, hiszen egy egész városka lakosságát lehet megismerni és tele van nagyon fura, nagyon eredeti karakterekkel, akik másságukat nagyon jó tudják titkolni a nyilvánosság elől, vagy éppenséggel kérkednek azzal, amik. Például az összeférhetetlen, feljelentgető szomszédasszony, aki a napját a rendőrörsön kezdi, s ha épp nincs kit-mit feljelentenie, akkor kitalál valamit. De hatátozottan állíthatom, hogy szinte mindenkinek van titkolnivalója és senki sem az, aminek a szomszédai hiszik, hiszen szinte mindenkiben van egy jó nagy adag rosszindulat is. Ilyen fura karakter az öreg Parkinson-kórban szenvedő patikus, aki mások fotóin csámcsog, a leszbikus postásnő, aki előszeretettel bontja fel mások levelezését, csomagjait, mert a bennük lévő információ aranyat ér számára, a sznob farmtulajdonos asszony, aki egyetemet végzett fiában látja saját maga felemelkedését, a nagyravágyó szatócslány, a nimfomániás kocsmárosné, a transzvesztita rendőr, a szexuális ragadozó helyi elöljáró, a helyi szemetes fura családja, s a sort hosszan lehetne folytatni.
   Tilly mindent megtesz, hogy elfogadtassa magát és anyját a közösséggel, ami annak ellenére, hogy ruháit vele csináltatja, mégsem hajlandó megbocsájtani a húsz évvel korábban történteket, s amikor még egy sajnálatos baleset történik, és a helyi rögbicsapat sztárja életét veszti, ismét a lány ellen fordul. Amikor pedig anyját is elveszti, Tillynek már nincs miért Dungatarban maradnia, de nem távozhat anélkül, hogy meg ne torolná a közösségen az őt és anyját ért sérelmeket.
   Zseniális volt, imádtam minden sorát! Nagyszerű kor és karakterábrázolás, szenzációs leírások, bár néha túlságosan is elmerültünk a ruhadarabok leírásába, de hát Tilly varrónő, mibe másba merülhettünk volna el?
   Hogy van-e boldog végkifejlet? Ez nézőpont kérdése. Ez a történet nem szerelemről szól, a szerelmesek nem találnak egymásra, de nekem ez így volt kerek, ahogy volt. Bár teljesen erotikamentes, mégis kizárólag felnőtt olvasóknak ajánlom, hiszen kell egy jó adag élettapasztalat ahhoz, hogy ez a történet élvezhető, szerethető legyen. De ízlések és pofonok...

   *A bejegyzésben szereplő fotók az 2015-ben bemutatott A ruhakészítő című filmből származnak




2019. november 3., vasárnap

Lucinda Riley – A szerelmes levél


Titkot őrizni veszélyes játék…
London, 1995 
Amikor nemzedékének egyik legnagyobb színésze, Sir James Harrison kilencvenöt évesen meghal, nemcsak egy gyászoló családot és egy rendkívül gazdag életművet hagy maga után, hanem egy felkavaró titkot is, amely az egész országot megrendítheti… 
Joanna Haslam, a fiatal, ambiciózus újságíró kapja meg a feladatot, hogy közvetítsen a legendás színészóriás gyászszertartásáról. Egy jól sikerült írás sokat lendíthetne a karrierjén, Joanna figyelmét a gyászoló hírességek helyett mégis egy ismeretlen, idős hölgy köti le. Sötét titkot sejt a csillogó felszín alatt: a rejtély kulcsa egy levél lehet, amelynek tartalmát hetven éve próbálják titokban tartani. Vakmerő lépés olyan játékba kezdeni, amelynek nem vagyunk tisztában a szabályaival, és Joanna is egyhamar rádöbben, hogy ezúttal egy jó sztorinál sokkal több forog kockán. Valaki vagy valakik bármit megtennének azért, hogy a szerelmes levél titka örökre rejtve maradjon a nagy nyilvánosság előtt. 
A szerelmes levél egyszerre megkapó családregény és sodró lendületű krimi, amelynek szálait ezúttal is a két legnagyobb játékos alakítja: a hatalom és a szenvedély.


General Press, 2019
Eredeti cím: The Love Letter, 2018 (Lucinda Edmonds: Seeing Double, 2000)



Kedvelem Lucinda Riley írásait, de nem állítanám, hogy elvakult rajongója lennék. Szinte minden magyar nyelven megjelent írását olvastam – az Éjféli rózsa az egyetlen, amit első próbálkozás után feladtam, de nem zárom ki, hogy valamikor ismét teszek vele egy próbát –, vannak írásai melyeket nagyon kedvelek, és olyanok is, melyeket kevésbé.
A szerelmes levél című könyve 2019 augusztus elején jelent meg a General Press Kiadónál, és bizony hetekig tologattam, míg rávettem magam az olvasásra. Ennek egyszerű oka volt: a szerző A hét nővér sorozata, melynek utóbb magyarul megjelent ötödik része (Holdnővér) már nagyon követte a sorozatra jellemző sablont, és nem igazán tudott lekötni, annak ellenére, hogy még mindig érdekel a nagy titok és szemfényvesztés, ami az örökbefogatott lányok története mögött áll. Mert, hogy abban a történetben semmi nem az, aminek látszik (különösen a titokzatos Pa Salt), arra akár mérget is vennék.
A fülszöveg tartalmán kívül semmit nem tudtam erről a könyvről, tehát meglepetésként ért a szerző megjegyzése mindjárt a könyv elején. Az ilyesmit általában a könyv végén szokták elkövetni, de olvasás után nagyon is egyetértettem azzal, hogy ennek itt volt a helye.
Miről is szól ez a szerzői megjegyzés? Tulajdonképpen egy rövid infó a könyv keletkezéséről és arról, ami utána következett. A történet eredetije 2000-ben jelent meg először, Lucinda Edmonds név alatt (a szerző addig ezen a néven publikált) és Seeing Double (Kettőslátás) címmel. Annak ellenére, hogy a történet fikció, a könyv nem aratott osztatlan sikert, kényes témája miatt a szerzőt évekig parkolópályára tették. A kényes téma pedig a brit királyi család, akinek abban az időben rengeteg összeesküvés-elmélettel kellett szembenéznie, ez a történet pedig újabbakra adott volna okot, hiszen pihentagyúak mindig vannak és lesznek.
2018-ban a történet kapott egy újabb esélyt, hiszen az eredeti megjelenés időpontját övező szóbeszédek már csitultak, és idén magyar nyelven is olvashattuk A szerelmes levél címmel.
A történet egyszerre családregény, thriller, szerelmes történet vagy akár politikai krimi, melynek központjában egy, a múlt század húszas éveiben írt kompromittáló szerelmes levél áll – micsoda meglepetés, ugye? Minden ami történik ennek a réges-régen megírt levélnek rendelődik alá, mindenki ezt akarja megszerezni, akár emberéletek árán is, mert, ha a tartalom nyilvánossságra kerül, az akár a morarchia végét is jelenthetné.
Amikor ez a történet íródott, a brit királyi család éppen nem állt valami előkelő helyen alattvalóik népszerűségi listáján, és a könyv tartalmát tekintve egy kicsit sem csodálkozom, hogy a szerzőt leírták és évekig nem jelenhetett meg egyetlen könyve sem.
A történet hősnője (a címadó szerelemes levelen kívül) Joanna Haslam, egy fiatal, pályakezdő újságíró és az egész cselekmény egy véletlenből indul. A lánynak ott sem kellene lennie a híres színész, Sir James Harrison temetésén, mert egyrészt szabadnapos, másrészt dögróváson van, de mint pályakezdő, akkor kell pattannia, amikor főnöke utasítja. A gyászszertartáson pedig teljesen véletlenül egy idős nő mellé ül le. Ez pedig egy olyan eseménysorozatot indít el, melynek egyetlen szabálya van: ne bízz senkiben! Se a szerelmedben, se gyermekkori barátodban, se munkatársadban, lassan a családodban sem. Joanna Haslam körül pedig rengeteg ember van, számuk egyre növekszik, és mind ugyanazt akarja: a levelet, vagy az információt, hogy meddig jutott el a lány a nyomozásban.
Lucinda Riley története két dologról szól: hatalomról és szenvedélyről. Igen, el tudom hinni, hogy a hatalom mindenre képes, azért, hogy titkait megőrizze, nem riad vissza a megfélemlítéstől, a mocskos módszerektől és a gyilkosságtól sem – bár ismét elmondom: a történet fikció.
Az én olvasatomban ez a szerző messze legjobb könyve volt. A cselekmény pörgött és Riley nagyszerűen építette fel, mindig csak egy apró információmorzsát dobva az olvasónak, hogy ébren tartsa a figyelmet. Meglepő volt, botrányos, véres… és szenzációs. Mikor azt hittem már sínen vannak a dolgok, akkor meglepetésszerűen jött még egy csavar, ami új löketet adott a történetnek és más megvilágításba helyezte a dolgokat.
Imádtam! És ízlések, meg pofonok…



A szerző nevéhez kapcsolódó bejegyzések:











2019. június 6., csütörtök

Mary Kay Andrews – A Dagály Klub


A Dagály Klub Mary Kay Andrews egyik legjobban sikerült regénye – rejtélyekkel, viharos barátságokkal, elveszett szerelemmel átszőtt, lenyűgöző történet. 
Az excentrikus örökösnő, Josephine Warrick, aki a világtól visszavonultan a saját szigetén él, és aki annak ellenére, hogy ritkán lehet látni, gyakori beszédtéma, magához hívatja a nem túl sikeres ügyvédnőt, Brooke Trapnellt. Ahogy Josephine elbeszélése alapján kibontakozik az ügyvédnő előtt a régi barátságokról, sötét titkokról és egy rejtélyes gyilkosságról szóló történet, Brooke számára világossá válik, hogy a meghívásnak több oka is van: hogy segítsen Josephine-nek szeretett szigetét megmenteni, és hogy rendbe hozza a dolgokat a régi barátnőivel, a szertartásszerűen meztelenül fürdőző titkos társaság tagjaival, a Dagály Klub hölgyeivel. 
Ahhoz, hogy Brooke teljesíteni tudja az idős hölgy utolsó kívánságát, meg kell találnia Josephine legközelebbi barátnőinek a leszármazottait. Mindeközben Brooke-nak sikerül lelepleznie egy cselszövést, amely valakit mesésen gazdaggá tenne, másvalakit pedig egy gyilkos célkeresztjébe állítana. 
Az élet virágos oldala, a Víkendezők és a Csajos esték szerzőjének újabb műve – egy magával ragadó regény rég elásott titkokról és generációkon átívelő barátságról – megjelenése után azonnal New York Times bestseller lett.


I.P.C., 2019
Erdeti cím: The High Tide Club, 2018



Nagyon kedvelem Mary Kay Andrews írásait, mert az egy dolog, hogy nőkről és nőknek szóló regényeket ír, de teszi ezt azt ilyenkor többnyire szokásos és elvárt rózsaszín köd nélkül. Történetei hihetőek, akár igazak is lehetnének. Termékeny szerző, angolul számtalan könyve jelent meg, magyar nyelven ez a negyedik. Az előző hármat is olvastam, kedveltem, tehát nem volt kétséges, hogy A Dagály Klubot is akarom.
A fülszöveg már említi, hogy ez a szerző egyik legjobban sikerült regénye. Ezzel nem áll szándékomban vitatkozni, csupán annyit fűznék hozzá, hogy merőben más, mint az eddig olvasott, könnyed, csajos történetei – bár azoknak is van mondanivalójuk a szórakoztatáson kívül is..
Már abban is különbözik, hogy a történet felváltva két idősíkban fut. Az egyik természetesen a cselekmény jelene, amikor a kilencvenkilenc éves Josephine Warrick haldoklik – tüdőrák utolsó stádiumában van és nincsenek egyenes ági leszármazottai –, és megkeresi az ügyvéd Brooke Trapnellt, hogy néhány múltbeli tévedését helyrehozza. A másik szál pedig a múlt század negyvenes éveinek elején játszódik, amikor a négy barátnő, Josephine, Ruth, Millie és az alig tizennégy éves színesbőrű Varina megalapítja a történet címét adó Dagály Klubot. Ez közvetlenül Millie eljegyzése után történik, Európában dúl a háború és hamarosan az Egyesült Államok is részese lesz ennek.
Mi is a Dagály Klub? Nincs benne semmi titok, semmi misztikum: négy fiatal nő egy teliholdas estén, dagály idején meztelenül fürdőzik a Georgia államhoz tartozó Talisa szigeten, a Sellő öbölben. Hárman közülük a kor társaságának krémjéhez tartozik: Ruth, Millie és Josephine. Ők már társasági hölgyek, a húszas éveik elején járnak, s barátságuk sok-sok évre nyúlik vissza. A negyedik a tizennégy éves, színes bőrű Varina, akit a három ifjú hölgy forma testvérévé fogadott. Ez a szegregáció idején és egy hagyományosan déli államban nagy merészségnek számított, hiszen azokban az időkben, annak ellenére, hogy a rabszolgaságot már rég eltörölték, egy nem fehér ember alacsonyabb rendűnek számított, csak és kizárólag alantas munkát végezhetett, nem volt hozzáférése a magasabb szintű oktatáshoz és a társadalom peremére szorult.
Talisa szigete Josephine Warrick családjáé. És ez a sziget, s főleg a tulajdonjoga képezi a későbbi vita tárgyát, amikoris Josephine még halála előtt rendezni szeretné földi dolgait és valamilyen módon kompenzálni régi barátnőit (vagy azok leszármazottait), akik közül csupán Varina van még életben. Hogy a barátnők végülis is miért hidegültek el egymástól, erre nem derül fény a történetben. Csupán annyit tudunk meg, hogy egy idő után Josephine mindenkivel megszakítja a kapcsolatot és évtizedeken keresztül Varina az egyetlen, akivel még néhanapján összefutnak. A négy nőnek pedig van egy közös titka, s mint utóbb kiderül, van ott több is.
Itt lép be a képbe Brooke Trapnell ügyvédnő, nem véletlenül, hiszen Josephine pontosan azért kereste meg őt, mert Millie barátnője unokája.
Brooke egyedül neveli három éves fiát, akinek létezéséről apja nem is tud. Korábban egy nagyon előkelő ügyvédi irodában dolgozott, de miután esküvője előtti nap bedobta a törölközőt és szabályosan elmenekült Savannah-ból, új életét egy kisvárosban építi fel, itt próbál talpra állni, szüli meg gyermekét. S mivel nem fogad el segítséget jómódú, elvált szüleitől, sokszor úgy érzi, hogy a dolgok kicsúsznak az irányítása alól. Egyetlen segítsége az érettségi előtt álló Farrah, aki meglehetősen színes figura, okos, talpraesett, megbízható és aki az iskola mellett Brooke asszisztense, babysittere, s minden más, amire épp szükség van. Tehát Brooke-nak nagyon jól jön a dúsgazdag Josephine megkeresése, hiszen anyagilag állandóan a padlón van.
Mivel anyja és ő maga is a végrendelet kedvezményezettjei között lennének és ez érdekellentétet jelentene, Brooke jóhiszeműen bevonja az ügybe volt főnökét is, aki sokkal tapasztaltabb, különösen, hogy az állam is szeretné kisajátítani a szigetet, ami egy újabb jogi bonyodalmat jelent.
Az ügyvéd és öt nő érkezik meg Talisa szigetére: Brooke és az anyja, Varina és az unokahúga és Ruth unokája, egy szabadúszó újságíró… macskástól. Másnap reggel Josephine-t holtan találják a füdőszobájában, látszólag baleset áldozata, és megkezdődik a harc az örökségért. Nem is akárhogyan, hiszen rögtön megjelennek a távoli rokonok, meg egy férfi is, aki azt állítja magáról, hogy Josephine törvénytelen fia.
“Rejtélyekkel, viharos barátságokkal, elveszett szerelemmel átszőtt, lenyűgöző történet.” – írja a fülszöveg, és ez mind igaz. Josephine nem volt szerethető a történet egyetlen pontján sem. Csupán a végén értettem meg, hogy mindaz, ami beleavatkozásnak, önfejűségnek, parancsolgatásnak tűnt, az tulajdonképpen kármentés volt, hiszen Josephine azt tette, amit akkor és ott helyesnek és a legjobbnak látott.
Nagyon kedveltem a történetet, mert ténylegesen rengeteg csavar, meglepetés volt benne, nem lehetett előre borítékolni, hogy mi fog történni, lesz-e egyáltalán boldog végkifejlet, de… Azért de, mert sok évvel ezelőtt olvastam Shirley Conran 1983-ban megjelent Lace című könyvét – magyar nyelven a Maecenas Kiadó jelentette meg 1994-ben Csipkedísz címmel –, és ez az egész négy barátnős felállás, amiben három gazdag lány van és egy szegény cseléd, meg a törvénytelen gyermek, akit dugdosnak a világ elől, hogy a történet egy része a második világháború ideje játszódik, engem nagyonis arra a könyvre emlékeztetett. Azzal a különbséggel, hogy a Csipkedísz nagyrészt Európában játszódik, A Dagály Klub pedig az Egyesült Államokban. Természetesen a körítés más volt, de az alapok ugyanazok.
De ettől függetlenül ez egy nagyon izgamas történet volt, nagyon szerethető, és aki nem olvasta Shirley Conran könyvét, annak nem tűnik fel a hasonlóság. Stílusában Tasmina Perry könyveihez hasonlítanám, de csupán ezt a történetet, a szerző többi magyar nyelven megjelent könyve teljesen más.
Kedveltem, ajánlom… és ízlések, meg pofonok…



A szező nevéhez kapcsolódó bejegyzések:

  




  

2019. április 30., kedd

Rhys Bowen – Holttest a könyvesboltban

Őfelsége kémnője 2



1932, London. Lady Georgiana vadonatúj bűnügybe csöppen. A királynő megkéri, hogy néhány röpke hétre lássa vendégül Hannit, egy bajor hercegkisasszonyt. Ekkor Georgie még nem sejti, milyen terhet vesz a nyakába. Vigyázat, Hanni nem szokványos kékvérű nőszemély: 
angol nyelvtudását amerikai gengszterfilmeken edzette 
erősen kleptomániás 
odavan a jóképű pasikért
Lady Georgiana számára az események akkor kezdenek felpörögni, amikor Hanni egy holttestre bukkan egy rejtélyes könyvesboltban. Vajon ki az áldozat? És ez csak az első a gyanús halálesetek sorában… Ha Lady Georgiana ki akar mászni a slamasztikából, saját magának kell kinyomoznia a gyilkosságokat.
A sorozat minden kötetete önálló detektívtörténet.


Lettero, 2019
Eredeti cím: A Royal Pain, 2008



Igazándiból még a tavaly reménykedtem abban, hogy ez a történet megjelenik, hiszen a sorozat  első könyve még 2017-ben került a könyvesboltokba. Ilyenkor természetesnek tartom azt az elvárást, hogy évente legalább egy résszel boldogítsa a kiadó olvasóit, kettő még jobb lenne. Ha ténylegesen az egész sorozatot szándékukban áll megjelentetni, s mivel az angol eredeti 13. részének megjelenése várható az idénre, ilyen iramban húsz év múlva is arra várunk, hogy összejön-e végre az ügyetlen Lady Georgie, a sorozat hősnője, és a sármos és titokzatos Darcy O’Mara, akivel már az első résztől fogva kerülgetik egymást.
Kedveltem az első részt, mert más volt mint egy klasszikus romantikus történet, volt benne egy szemernyi valós elem is és vicces volt. Ez a szemernyi valós elem most is megmarad, hiszen Wallis Simpson továbbra is jelen van a történetben, mint ahogy a David néven futó walesi herceg is – a későbbi VII. Edward –, valamint az angol király pár. Az 1930-as évek elején a birodalom trónján épp V. György ült, Mary királynéval. Ők valós történelmi személyek, mint ahogy az amerikai Wallis Simpson is, akinek jelenléte meglehetősen irritálja a kornás főket. Ez a történetben is úgy lesz.
A főszerepben természetesen most is Lady Georgiana lesz, aki Viktória királynő dédunokája – erre egyébként legalább tucatszor történik utalás –, harmincötödik a trónöröklésben, egy vitatható erkölcsű színésznő és egy skót herceg törvényes csemetéje és szegény mint a templom egere. Szószerint. Bátyja nem igazán támogatja, mert nincs miből, még nagyravágyő feleségének is meg kell húznia az övet, Apja halott, anyja pedig saját magával van elfoglalva, ahogyan az elmúlt években is mindig. Tehát Őlédisége magára marad és magának kell a megélhetéséről gondoskodnia
Míg az első részben csak egyetlen hulla okozott galibát, ebben már hárommal is meg kell bírkózni és abból csupán egy az a bizonyos, ami a könyvesboltban és a könyv címében szerepel. S ami igazán nevetséges volt, a Scotland Yard valamint az egész birodalmi rendőrség nem tudott a rejtéllyel megbírkózni, ehhez a királynénak egy huszonegy éves, hebrencs leányzót kell megbíznia a nyomozással… meg azzal is, hogy amennyiben lehet Wallis Simpsont távolítsa el a trónörökös közeléből… de hát ilyen a fikció ördöge.
Ez a második rész nekem kicsit sok volt, bajor hercegnő ide vagy oda. S erről jut eszembe: értem én, hogy 1932-ben járunk, de azért senki nem tudta leellenőrizni, hogyan néz ki az a bizonyos hercegnő?
No, de nem a Hanni miatt volt ez sok, hanem három hulla, szerveződő kommunisták, náci feneyegetés Németország felől, és akkor a szerző ezt még megfejelte egy összeesküvéssel is, ami politikai és diplomáciai botrányt volt hivatott kirobbantani. S erre hősnőnk mind-mind rájön és megoldja a rejtélyt. Ó! Nem egyedül. Segítségére lesz anyai nagyapja, aki visszavonult rendőr, és aki mellesleg egy nagyon okos, kedves öregúr.
Igazándiból egy kedves kis limonádé volt a történet, a kemény krimikhez szokott olvasók ne is várjanak tőle sokat. Bár a hősnő iránt vegyes érzéseim vannak – egyrészt vicces, hogy mennyire idétlen, másrészt idegesítő a nagyképűsége –, minden bizonnyal elolvasom majd a folytatásokat is, amennyiben lesznek. S akkor sem sírom vizesre a párnám, ha Lady Georgie egyetlen további kalandját sem fogom megismerni. De ízlések és pofonok…


Kapcsolódó bejegyzés:





2019. február 7., csütörtök

Lucinda Riley – Holdnővér


A hét nővér 5


Taygeta D'Apliese, azaz Tiggy az egyik testvérétől értesül a nevelőapja haláláról. A nővéreivel a Genfi-tó partján magasodó, gyermekkori otthonukban gyűlnek össze, hogy megemlékezzenek szeretett apjukról, és meghallgassák a végrendeletét. A különc milliárdos, Pa Salt mindnyájuknak egy különleges tárgyat és egy levelet hagyott örökül, amelyek segítségével – ha a lányok úgy döntenek – közelebb kerülhetnek a valódi gyökereikhez. 
Tiggy a megérzéseit követve úgy dönt, a mindentől elszigetelt Kinnaird-birtokon, a Skót-felföld egyik gyöngyszemén vállal munkát: vadvédelmi tanácsadóként a kihalás szélén álló skót vadmacskák megmentéséért küzd. A birtok urával, a meglehetősen zaklatott, ugyanakkor elképesztően jóképű férfival, Charlie-val azonnal megtalálja a közös hangot. Kinnaird a vadmacskákon túl számos meglepetést tartogat Tiggy számára: a birtokon élő, vén cigány ember azt állítja, hogy a lánynak sajátos képessége van, és vissza kell térnie a szülőföldjére, a spanyolországi Granadába. 
Tiggy vonakodva ugyan, de útra kel, és a régi mór erőd, az Alhambra árnyékában kideríti, milyen szálak is fűzik őt a sacromontei barlangok lakóihoz és nemzedéke egyik leghíresebb flamencotáncosához, Lucía Amaya Albaycínhoz. De vajon mit kezd az újonnan felfedezett örökségével? És vajon ki lesz az, aki megdobogtatja gyengélkedő szívét?
Lucinda Riley sorozatának ötödik kötete egy intuitív, önmagát és a származását kutató lány története, amelyben nagy szerepet kap a zene, a spiritualitás, a lélekben lakozó erő és a szenvedélyesség.


General Press, 2019
Eredeti cím: The Moon Sister, 2018



Ötödik részéhez érkezett Lucinda Riley A hét nővér sorozata, és semmivel sem jutottam közelebb ahhoz, ami igazándiból felkeltette az érdeklődésem. A szerző továbbra is remekül felcsigázza olvasója kiváncsiságát információmorzsákkal, és eléri azt, hogy hosszas kombinálásokba, találgatásokba bocsátkozzunk. Nálam ez remekül működött, később elmondom mit is gondolok az alaptörténetről, mi állhat a dolgok hátterében.
Bár egy sorozat ötödik része, önálló történetként is olvasható, hiszen a szerző tesz elég utalást az előző részek történéseire és magára az alaptörténetre ahhoz, hogy senkinek ne legyen hiányérzete, amennyiben ezzel a résszel kezdené ismeretségét A hét nővérrel.
Akik figyelemmel kísérik a sorozatot és ismerik az előzményeket, azoknak nem újdonság az alaptörténet: egy Svájcban élő titokzatos és excentrikus milliomos – a történetben Pa Salt néven fut – a világ különböző sarkaiból fogad örökbe hat lánygyermeket és neveli fel őket a genfi tó eldugott partján lévő kastélyszerű házában, minimális külső segítséggel. Ők a D’Apliese nővérek és a kis család a Plejádok csillagképet veszi mintául, a lányokat is egy-egy csillag után nevezik el. A lányok hatan vannak, a csillagkép pedig hét csillagot számlál, tehát a hetedik lány, akinek a Merope nevet kellene viselnie soha nem kerül a mesterséges családba. Hogy miért, ezt homály fedi, mint ahogy az excentrikus milliomos személyét is.
A hét nővér története akkor kezdődik, amikor a különc milliomos jobb létre szenderül és hagyatékként a lányok származására utaló dokumentumokat és jeleket hagy hátra, hogy a lányok megkereshessék gyökereiket, amennyiben ezt akarják.
A szerző követi az előző részekben már bejáratott sémát, tehát most is két idősíkban mozgunk. Egyrészt a beteges Taygeta-Tiggy jelenét ismerhettem meg, másrészt a szerző a 20 század elejére-közepére visz vissza, és a spanyorországi cigányok életét mutatja be.
Tiggy története Skóciában kezdődik, amikor új állást válal a Kinnaird birtokon, ahol a skót vadmacskák megmentésével és a helyi vadvilág helyreállításával foglalkozik. Itt legyinti meg a szerelem szele is, hiszen minden igyekezete ellenére gyengéd érzelmeket  táplál a birtok tulajdonosa, Charles Kinnaird iránt, aki ezt viszonozni is látszik, csupán egy kis bökkenő van: a fess doktor nős és gyermeke van. Már ez magában is elég lenne a zűrhöz, de hogy halmozódjon a feszültség, képbe kerül egy követelőző örökös, egy trófea-feleség, egy misztikus fehér szarvas és Charlie Kinnaird kamasz lánya, Zara. Meg egy Zed Eszu nevű milliomos, aki betelepszik a Kinnaird birtokon kialakított vendégházba, és aki keményen Tiggyre hajt. Aki olvasta a sorozat előző részeit annak elképzelhetően bevillan, hogy ez az alak egyszer már megkörnyékezte Maiát, a legidősebb nővért (A hét nővér című első részben) és Elektrával is volt már viszonya (az ő története lesz majd a következő, de lesznek utalások erre a viszonyra).
 Ugyancsak itt találkozik Tiggy Jegessel, a fura, cigány származású emberrel is, akinek különcsége és múltról szóló történetei veszik rá a lányt, hogy származását felkutassa.
Jeges skóciai jelenléte kicsit kilógott az egészből, hiszen sehol sem találtam a legkisebb utalást sem arra, hogy végül hogyan került ő pont oda a Kinnaird birtokra, mikor a történet múltjában nagyon is jelen volt, de a világ teljesen más tájain.
A történet múltja Granadába visz, ahol a sacromontei barlanglakásokban él az a cigányközösség, melyhez Tiggy múltja köthető. Itt született és indult el a siker útján Lucía Amaya Albaycín, a kor egyik legtehetségesebb flamencotáncosa. Az ő történetén keresztül ismerhettem meg a spanyol cigányok hányatott sorsát, a szegénységet, a Franco-rezsim és a háború miatti üldöztetésüket, helyüket a társadalom peremén. És persze a népcsoportnak tulajdonított misztikus tulajdonságokat is: jövőbelátást, holtakkal való társalgást, vagy más természetfeletti kategóriába sorolható misztikus-spirituális dolgokat.
Kicsit zavart az, hogy a könyvben mindenhol a “gitano” megnevezés szerepelt, a cigány szó spanyol megfelelője. Tudom, hogy mostanság a cigány szó nagyrészt pejoratív jelzőként van jelen a köztudatban, de lépjünk túl ezen, ez egy népcsoport megnevezése és ne vesszünk el a politikai korrektség útvesztőiben.
S akkor elmondom, hogy a nagy, össznépi kavarodásban mit gondolok én erről a Pa Saltól, aki meglehetősen izgatja a fantáziámat. Azt hiszem, hogy ő azonos Eszu görög milliomossal, Zed apjával, hiszen mindkét férfi azonos időben hunyt el, a temetés is olyan volt, amilyen – bár Pa Salt halálával kapcsolatban nekem kétségeim vannak, mellesleg fiktív lányainak is, hiszen a halálesetről csak akkor értesültek, amikor már a tengeri temetés is lezajlott. S hogy miért találta ki magának ezt a párhúzamos életet? Fogalmam nincs, csupán feltételezem, hogy a kemény üzleti világban betöltöt szerepét akarta kompenzálni valami jóval, valami emberbaráti cselekedettel. Fia, a szemét Zed, valahogy rájöhetett erre és ezért próbál betartani a D’Apliese lányoknak ahol csak tud. Irigységből, féltékenységből, amiért idegenek kapták azt az apai szeretetet, ami neki járt volna. De mondom, ezt csak én gondolom így, és csak most, mert lehet a következő kötet teljesen más megvilágításba helyezi a történetet, s akkor még hol van a hetedik rész, amelynek emléletileg helyre kellene tennie a dolgokat.
Visszatérve a Holdnővérre, vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egyrészt remek betekintés a flamenco világába, a múlt századi Spanyolországban élő cigánycsoport életébe – mert bár a történet fikció, ezek a dolgok igenis megtörténtek, tehát ennek a résznek van valós történelmi alapja. Másrészt az én ízlésemnek túl sok volt a misztikus, természet feletti elem, túl sok véletlen egybeesés és Lucía Amaya Albaycínt, mint szereplőt, egy kicsit sem kedveltem a flamenco iránti elvakult elköteleződése miatt, ami mindent és mindenkit a háttérbe szorított. Akárcsak az előző részek hősnői, Tiggy is egy műveszeti ághoz kapcsolódik valamilyen formában, ez esetben a tánchoz híres flamencotáncos nagyanyján keresztül, annak ellenére, hogy ő nem aktív művelője annak.
Akárcsak az előző kötetek esetében, az utolsó fejezet most is a következő történetet vezeti fel, ami a modell Electráé lesz, aki ki mással kavar, mint a szemét Zeddel.
Sokszereplős, izgalmas történet, és minden vélt vagy valós hibája ellenére be tudja szippantani az olvasót. De valahogy már kopik a varázs, valószínűleg a sorozatra jellemző sablon miatt. De természetesen ízlések és pofonok…



Kapcsolódó bejegyzések:











2018. október 20., szombat

Michelle Marly – Coco Chanel és a szerelem illata

Legendák övezik a 20. század egyik legjelentősebb tervezőjének életútját, melyeket hol maga, hol pedig a közbeszéd teremtett meg körülötte. Michelle Marly vállalkozott arra, hogy Coco Chanel  Chanel No 5 parfümjének megálmodásának eredjen nyomába, melyet egy lebilincselő életrajzi regény formájában örökített meg. A Kossuth Kiadó jóvoltából már magyar nyelven is olvasható regénnyel a Blogturné Klub négy bloggere kalauzol Titeket körbe a történetben. Ne feledjétek, az érdekességek és vélemények mellett, a turné végén a kötet egy-egy példányát is kisorsoljuk.




1919. Párizs. 
Coco Chanel, a párizsi divat nagyasszonya szép szakmai sikereket ért már el, mikor a magánélete szörnyű válságba jut. Szerelme autóbalesetben életét veszti, s a boldogtalan nő képtelen a gyásszal megbirkózni. Támogató barátnője segítségével idővel új életcélt talál, amikor a szeretett férfival közös ötletüket, egy Chanel-parfüm megalkotását veszi tervbe. A nagy csoda, a Chanel No 5 megálmodása az első lépés egy olyan úton, amelynek a vége a szerelem illatának felfedezése. A gyötrelmes útra a saját múltjának árnyaival is küzdő Coco szerető lelki társat kap a sorstól, a karizmatikus Dmitrij Romanov herceget.


Kossuth, 2018
Eredeti cím: Mademoiselle Coco und der Duft der Liebe, 2018




“Nem állítom, hogy regényem az egyedüli igazságot tartalmazza, a történet azonban – reményeim szerint – a lehető legközelebb áll a valósághoz. Mindazonáltal dramaturgiai okokból arra kényszerültem, hogy a cselekmény keretein belül bizonyos eseményeket lerövidítve vagy időben kissé eltolva jelenítsek meg. Könyvem ugyanis regény, nem pedig szakkönyv, és nem is kíván az lenni. Ezért arra kérem kedves olvasóimat, legyenek megértők velem, ha valahol esetleg hibára bukkannak benne.”
(Michelle Marly: Coco Chanel és a szerelem illata, Kossuth, 2018)

Nincs a világon ember – legalábbis nő – aki valamilyen formában ne hallott volna Coco Chanelről, hiszen könyvek, filmek, dokumentumfilmek szólnak a divat nagyasszonyáról. Bevallom, eddig egyetlen életrajzi jellegű írást sem olvastam Chanelről, nem kedvelem a műfajt, filmet viszont láttam többet is. Kedvencem a 2008-as Coco Chanel című tévéfilm, melyben Shirley McLaine alakítja az idős Chanelt.
Ugye nem kell elmonanom ki volt Coco Chanel és milyen szerepe volt a modern nő és a divat kialakulásában? A Chanel név nemcsak egy márka, hanem egy fogalom is. Rengeteg dolgot lehetne róla és nonkonformizmusáról mondani. Például ő már akkor is dohányzott, amikor még nem volt divatos megtenni - egyébként élete végéig láncdohányos volt -, hogy ő volt az első, aki nem törődött a szokásokkal és lovagláshoz férfi bricsesznadrágot húzott, aki megszüntette a 20. század elején trendi monumentális kalap-költeményeket és egy új, sokkal egyszerűbb és letisztultabb vonalat hozott divatba. Ez az új, egyszerűbb vonal az általa tervezett ruhákra is ugyanúgy érvényes volt, és a felsorolást hosszan folytatni lehetne, viszont két olyan dolgot alkotott, amivel beírta magát a divat történelmébe (és nemcsak): a kis fekete ruhát, aminek kötelezően ott kell lennie minden nő szekrényében, és a Chanel № 5 parfümöt.
Mint említettem, nem szeretem az életrajzi könyveket, mert általában száraz, adatokra és tényekre alapozó írások, és annak függvényében, hogy éppen ki írja őket és főleg kinek a megrendelésére, itt-ott még meg is szépítik a valóságot. Chanellel szemben viszont elfogult vagyok, tehát kétség nem fért hozzá, hogy ezt a könyvet akarom, hiszen nem igazán voltak ismereteim arról, hogy hogyan is született meg a parfüm ötlete. Persze, tudom, hogy mostanság szinte kötelező, hogy egy-egy divatház a saját neve alatt futó parfümkollekciót is piacra dobjon – hogy a celebekről már ne is beszéljünk –, de nem gondoltam, hogy ez már a múlt század húszas éveire is jellemző volt.
Ez a könyv a Chanel № 5 története, és nemcsak, hiszen szorosan kapcsolódik névadója egy életszakaszához. Azért csupán névadója, mert a parfümöt természetesen nem Coco Chanel alkotta, ő csupán kiválasztotta a neki megfelelő variánst a parfümőr által bemutatott minták közül. Az ötös számút, ami számára egyben jelzésértékű is volt, hiszen különös kapcsolata volt az ötös számmal és számára ez azt jelentette, hogy helyes irányba indult el. Megérzései helytállóak voltak, hiszen az általa megálmodott parfüm nemsokára századik születésnapját ünnepli majd.
Chanel számára a parfüm örök emlékeztető viharos szerelmére Boy Capellel. Úgy az illat összeállítása mint a csomagolás hosszú munka eredménye és természetesen jelentőséggel bír Chanel számára, tehát nem véletlen, hogy a dizájn mai napig változatlan maradt.
A történet ott kezdődik, amikor a hősnő tragikus balesetben elveszíti szerelmét, a Boy-ként ismert Arthur Capelt, akitől tulajdonképpen a parfüm ötlete is származik. Megismerhettem egy olyan nőt, aki a külvilág számára erős és határozott, de tulajdonképpen a karrierjén és anyagi jólétén kívül semmije sem volt. Családtagjait sorra elvesztette, szerelmei önzők voltak és soha nem kezelték egyenrangú partnerként, csupán saját céljaikra használták fel, többnyire anyagi lehetőségei miatt, hiszen ekkor Coco Chanel már tehetős és ismert divattervező volt. Megismertem azt a nőt, akinek a stílusáért a felső tízezer rajongott, de annyira azért nem, hogy őt is maguk közzé tartozónak érezzék, akit a bohém művészvilág csupán az anyagiak miatt tartott odatartozónak, azt a nőt, aki tulajdonképpen csak egy dolgot akart az élettől: hogy szeressen és viszontszeressék. Ezt viszont soha nem kapta meg, annak ellenére, hogy számos híres szeretője is volt: Arthur Capel diplomata, Igor Sztravinszkij, Pablo Picasso vagy Dmitrij Romanov nagyherceg. 
Nagyon kedveltem a történetet. Annak ellenére, hogy egy életrajzi jellegű írás, mely bizonyos korlátokat szab az írói szabadságnak, mégiscsak egy regény és a szerző stílusa élvezhetővé, izgamassá tette. Bár a szerző saját bevallása szerint a történet csak a parfüm körül forog és a múlt század húszas éveitől követi Coco Chanel életét, visszaemlékezésekből, szereplők közötti beszélgetésekből teljes képet kapunk arról, hogy kicsoda is Coco Chanel, honnan indult és hogyan lett belőle az aki.
Korhatár nélkül olvasható és mindenkinek ajánlom, mert szerzációs olvasmány – ez  nem egy habos-babos romatikus-erotikus mese, tehát aki olyasmire vágyik, az bele se fogjon... de természetesen ízlések és pofonok.
Személyes megjegyzés: a Chanel № 19 parfümöt  jobban kedvelem ötös számú elődjénél..

“A nőnek, aki nem visel parfümöt, nincs jövője”
Coco Chanel






Az életrajzi regényben számos 20. századi ikonnal, művésszel és ismert személyiséggel megismerkedhetünk, akik valamiféle kapcsolatba kerültek Coco Chanellel, akik közül játékunkhoz kiválasztottunk négyet. Az állomásokon találtok egy-egy rövid életrajzi leírást. A feladatotok, hogy kitaláljátok, kiről van szó, és a nevét beírjátok a Rafflecopter megfelelő sorába.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Kérjük, hogy levelünkre 72 órán belül válaszoljatok, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk! A kiadó csak magyarországi címre postáz.




Spanyol képzőművész (1881-1973), író, a párizsi iskola kiemelkedő képviselője, a 20. századi avantgárd egyik legjelentősebb festője. Nem tudott élni szerelem nélkül. Az igazi, a mindent elsöprő, legnagyobb szerelme, a festészet volt.








10. 20. - Betonka szerint a világ…
10. 22. - Szembetűnő
10. 26. - KönyvParfé



2018. október 1., hétfő

Nicky Pellegrino – Olaszország, szeretlek!


Csodálatos történet a szerelemről és az itáliai konyha titkairól. 
1964, Dél-Olaszország. Mintha megállt volna az idő San Giulioban, a békés, napsütötte faluban. Az asszonyok itt még naponta frissen sütik a kenyeret, és esténként egy kis pletykálkodásra jönnek össze a Caffé Angeli illatos kávéi és süteményei mellett. 
1980, Róma. A Carozza család legidősebb lánya az olasz fővárosba szökik a szerelmével a kis faluból. Alig tud valamit a titokzatos férfiről, de szenvedélyesen szereti. Amikor keservesen csalódik benne, és terhes lesz tőle, nincs más választása, hazatér a szüleihez. 
2005, Dél-Olaszország. Egy fiatal nő érkezik Londonból a kis faluba…

„A Csokoládé című regény olasz unokatestvére.” Cleo Magazine 
„Senki nem ír úgy a szerelemről és az olasz ételekről, mint Nicky Pellegrino.” Sunday Times 
„Ez nem a fogyókúrázók regénye! Lapról lapra éhesebb leszel tőle.” Cosmopolitan


Lettero, 2018
Eredeti cím: Delicious, 2005


Nagyon szeretem a ‘60-as, ‘70-es évek európai – különösen az olasz és francia – filmjeit. S azért mondom ezt, mert ez a történet olyan volt mintha egy ’60-as években játszódó olasz filmbe csöppentem volna, ehhez pedig hozzájárult a szerző stílusa. Annyira olvasmányos, annyira tökéletesek a leírásai, hogy símán elhittem ott sétálok a faluban, vagy ott tartozkodom a közösségben.
Ez az állítás igazándiból a történet első részére érvényes, amit nagyon kedveltem, a másodikat már annál kevésbé és ehhez nagyban hozzájárult a hősnő is, aki anyjától eltérően kicsit sem volt sem szimpatikus, sem szerethető, legalábbis nekem.
A szerző neve teljesen ismeretlen volt számomra. Miután a kiadó nagy csindarattával beharangozta az Olaszország szeretlek! megjelenését  utánaolvastam, és a Goodreads-en számszerint tíz, a szerző által jegyzett könyvet találtam – természetesen angol nyelven. Nagyon kedvelem a gasztroregényeket, valószínűleg azért mert a gasztronómiai ismereteim éppen csak az éhenhalástól mentenek meg, tehát izgatottan vártam a történetet, hátha valami mégiscsak ragad rám a lelkesedésen kívül is.
Nem nagy filozófia kitalálni, hogy a cselekmény nagy része Olaszországban játszódik, hiszen erre utal a cím is, bár a történések Angliába is elkalauzolják az olvasót, hiszen Anglia az ami biztosítja az újrakezdést Mariának és az otthont, a gyermekkort, a családot lányának, Chiarának.
A történet igazádiból két részre osztható: Maria Domenica története, majd a Chiaraé, Maria Domenica felnőtt lányáé, és kezdődik 1964-ben, egy olaszországi kicsiny faluban, ahol a tizenhat éves Maria Domenica, a Carozza család legidősebb gyermeke már keményen megtapasztalta miről szól az élet, hiszen nemcsak a házimunkából kell keményen kivenni az részét, hanem anyja már ki is választotta neki jövendőbelijét a Manzoni család Marcójának személyében. Csakhogy sem Marcónak sem Mariának nem fűlik a foga a házassághoz, mindketten világot akarnak látni, távol a kis porfészektől képzelik el jövőjüket, és vonzza őket a nagyváros varázsa. Ezért meg is szöknek. Nem, nem együtt, hiszen mégcsak nem is kedvelik egymást. Előbb Marco, majd Maria is, aki időközben munkát vállalt a falu kávézójában, hogy pénze is legyen az új, városi életéhez. És ez nem 1980-ban történik, ahogy a fülszöveg írja, hanem a hatvanas évek második felében. Mint ahogy a könyv eredeti címe sem Under the Italian Skies, ahogy a Molyon tűntetik fel, a link pedig egy teljesen más Nicky Pellegrino regényhez vezet. Az is megtévesztő, hogy a magyar kiadás borítója viszont kísértetiesen hasonlít az Under the Italian Skies-éra.
Ez volt Maria első szökése. És azért az első, mert egy év után terhesen érkezik haza Rómából, szülei pedig hozzákényszerítik Marco Manzonihoz, akit szabályosan hazapofoztak Rómából, annak ellenére, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy a gyermek apja valaki más. Ebből a házasságból szökik meg másodszorra Maria és meg sem áll Angliáig, hogy ott nevelje fel lányát, Chiarát, újrakezdje életét és ismét rátaláljon a szerelem. Hogy miért éppen Anglia? Azt majd mindenki felfeldezi a könyv olvasásakor.
És itt véget is ért az, amit a történetben szerettem, mert huszonöt évet ugrott a cselekmény és Chiara főszereplésével folytatódott, őt pedig nem kedveltem. Több okból sem, kezdve azzal, hogy még gyermekként megtagadta anyja olasz örökségét és soha nem volt hajlandó egyetlen szót sem megtanulni olaszul, ami jól jött volna, amikor anyja családját – és apját – készül felkutatni Olaszországban. És meg is teszi, tehát a szerző ismét visszavisz San Giulioba, ahol az idő mintha megállni látszott volna, csupán az emberek lettek idősebbek és a család bővült.
S hol volt benne a gasztro? Olaszországról beszélünk, tehát szinte mindenhol.
Nagyszerű ábrázolása volt a múlt század második felének vidéki társadalmának, a szociális megfelelési kényszernek, a szokások hatalmának. És annak is, hogy vidéken a feljődés lassúbb, a berögzött szokásokat nehéz levetkőzni és az emberek nem igazán változnak.
Összességében egy szerethető történet, bár – mint említettem már – nekem Chiarát nem sikerült megkedvelnem. Aki olyan habos-babos romantikus történetre vár, az bele se fogjon, mert itt a romantika keserédes és bizony meghökkentő, botrányos dolgok is terítékre kerülnek.
Nem mondhatom, hogy imádtam, mert ez nem lenne igaz, hiszen Chiara számomra ellenszenves volt és ez sokat nyomot a latba. Viszont kedveltem annyira, hogy Nicky Pellegrino neve ismét kísértésbe hozzon, ha a kiadó újabb könyvét jelentetné meg magyar nyelven. De természetesen ízlések és pofonok…