Suzy K. Quinn – Egy rossz anya naplója

   Egy rossz anya 1

   A kétségbeeséstől az örömkönnyekig…

   Juliette Duffy újdonsült kismama, ám az anyaság nem éppen olyan, mint amilyennek elképzelte. Nem lakik álmai otthonában, ahol virágok nyílnak az ablak előtt. Fogalma sincs, hogyan kell elaltatni Daisyt, és nincs sodrófája. Ha pedig mindez nem volna elég, van Daisynek apja is…

   Egy újdonsült anya kudarcai és sikerei.

   Fergeteges szórakozás. Vesd bele magad!

   Könyvmolyképző, 2020

   Eredeti cím: The Bad Mother’s Diary, 2015

   Megrendelhető 

   Suzy K. Quinn nevével már korábban találkoztam, mikor egy másik kiadó gondozásában megjelent önéletrajzi jellegű írása (Majd lesz időd magadra, amikor a gyerek alszik). Tetszett a szókimondó, gyakran önironikus stílus, a mostanában annyira mellőzött humor, tehát kétség nem fért hozzá, hogy akarom a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában megjelenő könyvét is.

   Mire vártam a könyvtől? Könnyed, szórakoztató, romantikus történetre és ez be is jött. Bevallom, hogy amióta megkaptam a Kiadótól, már kétszer is elolvastam. És másodszorra is ugyanannyira tetszett. Most már csak azért szurkolok, hogy jöjjenek a folytatások, lehetőleg záros határidőn belül, mert ez bizony egy pillanatnyilag öt részből álló sorozat indítókötete – bár van előtte egy 0.5-ös rész, ami „a rossz anya” terhességéről szól. S már a cím is jelzi, hogy ez egy naplószerű olvasmány lesz, tehát E/1-ben íródott, maga a hősnő mesél/írja le naplójába a történéseket.

   Ez nem egy tipikus szerelmi történet, ahol nő és férfi találkozik, szenvednek egy kicsit a félreértések miatt, s majd jön a rózsaszín köd és a happy end. És nem is egy anyaságra fókuszáló valami. A történet kezdetén nő (Juliette) és férfi (Nick) már együtt él és van egy három hónapos kislányuk, Daisy. A gond csak az, hogy Nick valamikor az idők során abbahagyta a felnőtté válást. Olyan, mintha Juliette-nek két gyermeke lenne: Daisy, a kislánya, és Nick, gyermeke apja. Nick és Juliette kapcsolata kicsit sem rózsás. Nick munka nélküli színész, aki örökösen a nagy áttörésre vár, és emellett súlyos elköteleződés-fóbiában szenved. Csak akkor tesz lépéseket, mikor a körülmények kényszerítik.

   Az sem segít a párnak, hogy Nick anyjának városi lakásában élnek, a nő pedig minden lehető és lehetetlen időpontban felbukkan. Mondanom sem kell, hogy „anyós pajtás” nem rajong Juliette-ért, mint ahogy a nő családjáért sem. Egyébként róla lehetne mintázni a felkapaszkodott sznob prototípusát. Az a fajta újgazdag, aki mindenki mást lenéz. És miért tenne kivételt Juliette-tel és családjával, mikor a Duffy család nem tehetős, hanem csupán egy kocsmát működtetnek egy közeli faluban. Mi több, Juliette egyik húgának gyermeke is van, akinek apjáról mélyen hallgat. Tehát a Duffy család semmiképpen nem fér bele abba a képbe, amit a fiának megálmodott, és ennek többször hangot is adott.

   Juliette az a típusú karakter volt, akit néha megtéptem volna. Igazándiból tudja, hogy milyen felelőtlen alak Nick, de lenyeli minden szemétségét, mert ugye ő Daisy apja, és a gyereknek szüksége van az apjára. Néha jobb, ha egy ilyen figura minél távolabb van a gyerekétől, és Juliette sok kellemetlenségtől megóvta volna magát, ha hamarabb hátat fordít neki. Mert azért Juliette-nél is van egy határ, de Nicktől nem olyan könnyű megszabadulni, különösen, ha vetélytárs is feltűnik a színen, és nem is akárki.

   Ez egy könnyen olvasható, nagyon szórakoztató történet volt emberi kapcsolatokról, családról, hamis barátokról és sok-sok sznobériáról. Meg egy tüdéri kisbabáról. A szereplők valóságosak voltak, senki nem volt túlidealizálva, és kevés kivétellel valamennyien nagyon szerethetőek. A cselekmény hihető, és a szerző nagyon szórakoztatóan mesél nagyon is komoly dolgokról. Mondhatnám, hogy a végkifejlet borítékolható, de nem lenne igaz. Amilyen hülyén viselkedett Juliette, nem voltam biztos benne, hogy végül is ki mellett teszi le a voksát.

   Nagyon kedvelten, remekül szórakoztam, jöhetnek a folytatások, mert Juliette történetének még nincs vége. De ez ne rettentsen vissza senkit az olvasástól, mert a történet így is kerek és élvezhető, bár jó lenne tudni mi is történik a továbbiakban Juliette-tel és az egész társasággal, mert bőven vannak elvarratlan szálak.

Melissa Foster – Végre az enyém

Harmony Pointe 1

   Egy férfi, egy nő és egy teraszon hagyott kisbaba. Érdekel a téma? Minket igen! Kövesd bloggereinket turnéjukon, és ha a szerencse is melléd áll, tiéd lehet a Kiadó által felajánlott nyereménykönyv.

   A Sugar Lake-könyvek New York Times bestsellerszerzője, Melissa Foster egy élvezetes új sorozattal érkezik. Két jó barát, egy baba, szóval egy instant család és egy meglepő szerelem története ez.

   Ben Dalton mindennel kapcsolatban őszinte, kivéve a szívügyeket. Örök idők óta szerelmes legjobb barátjába, a pimasz, nagyszájú, okos Aurelia Starkba. Ben azonban mindig túl sokat tervezget, és az időzítés sosem volt az erőssége. Amikor végre eldönti, hogy lépne az ügyben, Aurelia közli, hogy másik városba költözik – ami felér egy ütéssel.

   Aurelia imádja új életét az elbűvölő városkában, Harmony Pointe-ban. Jó a lakása, saját könyvesboltja van, és ami a legjobb, a bűnösen dögös, elköteleződésfóbiás barátja, akibe évek óta bele volt zúgva, már nem egy köpésnyire van tőle. Talán végre túlteheti magát a viszonzatlan szerelmen, amit érzett, és továbbléphet.

   De aztán amikor Ben egy nap egy kisbabát talál a tornácán – egy kisbabát, aki feltehetőleg az övé –, Aurelia ott lesz mellette, hogy támogassa. Egyikük sem tud semmit a babákról, de hát mi lehet olyan nehéz? Ben és Aurelia hirtelen belekerülnek egy világba, mely tele van szeretettel, nevetéssel, a baba anyjának felkutatásával, és még a végén a boldogan, amíg meg nem is a képbe kerülhet… csak épp nem úgy, ahogyan bármelyikük is várná.

   Maxim Kiadó, 2020

   Eredeti cím: Call Her Mine, 2019

   Megrendelhető 

  Új szerzővel ismerkedhettem meg a Maxim Kiadó jóvoltából. Melissa Foster neve teljesen ismeretlen volt a számomra, angolul sem olvastam tőle semmit, magyarul pedig végképp nem, hiszen ez a szerző első magyar nyelven megjelenő könyve.

   A Végre az enyém (eredetiben Call Her Mine) a Harmony Pointe nevű sorozat indítókötete, mely sorozat pillanatnyilag három részből áll – hogy még hány rész fogja ezeket követni, fogalmam sincs, nem jártam utána, és ha be kellene sorolnom valahová, akkor romatikus-erotikus new adulthoz tenném. Igen, van benne erotika, de nem abból a fajtából, ami már a pornográfia határait feszegetné.

   Történet rém egyszerű, s még csak eredetinek sem mondható, mert számtalan olyan könyv létezik a szórakoztató irodalomban, ahol a főszereplő férfi és nő (vagy lány és fiú) a legjobb barátok, miközben titokban egymásért epekednek. Bár azt mondják a nálam okosabbak, hogy férfi és nő között soha nem lehet csak barátság, ott mindig közbeszólnak az érzelmek, vagy azok hiányában a szexuális vágy.

   A szereplők sem szokatlanok: Aurelia – vagy Rels, Relsy, ahogy barátja szólítja –, egyszerű kisvárosi lány, aki elunja hogy mesziről imádja gyerekkori barátját, hogy pattanjon valahányszor annak szüksége van rá. Gondol egy merészet és a szomszédos városkába költözik, ahol könyvesboltot készül nyitni. Csakhogy nem bír ellenállni, amikor barátja ismét segitségét kéri és lényegében akár el se költözött volna, mert állandóan Ben Daltonnal együtt lebzsel.

   Ben Dalton – a történet férfi főhőse – kicsit ellentmondásos személyiség. Az a fajta ember, akinek nem szállt el az agya attól, hogy milliomos lett, továbbra is a helyes szomszéd fiú szerepében tetszeleg, nincsenek költséges hóbortjai, faksznijai. Viszont egyéjszakás kalandokban utazik. S bár többször is elhatározza, hogy lépni fog Aurélia irányába, az időzítés sosem volt jó, vagy nem volt kellő kurázsi benne, hogy megvallja érzéseit. De ezek az érzések nem akadályozzák meg abban, hogy a következő nőt levadássza. Egészen addig, míg egy reggelen a tornácon egy kisbabát találnak, akinek a jelek szerint Ben lenne az apja. Ez még akár vicces is lenne, ha nem két minden tapasztalatot nélkülőző emberre maradna egy alig néhány hetes kislány. Ben cukifiú ázsiója nálam nagyot esett, amikor kiderült, hogy több nő is szóba jöhet, mint potenciális anya, amennyiben ténylegesen ő a kislány apja.

   Nagyon élveztem a kisbabás jelenteket, annak ellenére, hogy az egész kisbaba-ügyet hatásvadásznak tartottam. Aki már húzamosabb időt eltöltött egy újszülöttel, annak már van némi fogalma arról az idétlenkedésről, amit a két teljesen tanácstalan és tapasztalatlan főhős elművelt, miközben megpróbálták ellátni a kislányt.

   Zavaros érzéseim vannak az anya megjelenésével kapcsolatban is. Rendben van, hogy mégiscsak látni akarja lányát, de a motiváció, amiért egy szinte ismeretlen férfi küszöbén hagyta gyermekét – mert azért egy egyéjszakás kalandot nem lehet ismeretségnek nevezni – zavarba hoz. Egyrészt megértem miért tette, másrészt ez a motiváció egy újabb hatásvadász megoldás volt, a drámát fokozandó.

   Két dolog zavart a történetben, illetve több is, de ez a kettő nagyon. Először is nyilvánvaló volt, hogy ez a történet kapcsolódik a szerző egy másik sorozatához, minek következtében hiányérzetem volt. Célzások történtek olyan dolgokra, amik abban a sorozatban történtek, megjelentek itt is annak a sorozatnak a szereplői is, én pedig kapkodtam a fejem, hogy miről is van szó tulajdonképpen? A másik dolog pedig az, hogy miután távolról évekig nyálaztak egymásért és semmit nem tettek azért, hogy tisztázzák a helyzetüket, a történetben nagyon hamar összejönnek. Az én ízlésemnek túl hamar történt meg ez.

   Zárásnak valami nagyon okosat kellene írnom, ami összefoglalja mindazt, amit erről a történetről gondolok. Ez most nem fog összejönni, mert magam sem tudom mit gondoljak róla. Néhol vicces, máshol hatásvadász módon drámai, előfordult az is, hogy a szereplők idegesítettek, időnként a mellékszereplők érdekesebbek voltak, mint maguk a főhősök. Azt mindenesetre pontoztam, hogy nem E/1-ben íródott a történet, és nincs váltott szemszög: megúsztam kevesebb lelki mizériával. Majd mindenki elolvassa és kialakítja a saját véleményét az egész sztoriról, mert nem vagyunk egyformák. A folytatásokkal – ha lesznek – azért megpróbálkozom majd.

Ben és Aurelia története a Maxim Kiadó Passion válogatásában jelent meg, ezért nyereményjátékunk is ehhez kapcsolódik. A turné minden állomásán egy-egy olyan páros nevét találjátok, melyek a Kiadó valamelyik Passion válogatásban megjelent könyvének főszereplői. A ti feladatotok az, hogy a Rafflecopter megfelelő dobozába beírjátok ennek a könyvnek a címét és szerzőjének nevét.

Figyelem! A beírt válaszokon már nem lehet változtatni. A nyertesnek 72 óra áll rendelkezésére a megküldött értesítő levélre válaszolni. A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz.

Rian Sutter és Pierce Whitfield 

a Rafflecopter giveaway

02.06 - Betonka szerint a világ...

02.08 - Kelly és Lupi olvas

02.10 - Dreamworld

02.12 - Hagyjatok! Olvasok!

Julia Whelan – Egy év veled

   Julia Whelan első regénye egyszerre fejlődésregény, útikönyv és egy szerelmi történet. A fiatal Főszereplőnket Ella Durrant követve megismerkedhetünk Oxforddal és egy különleges emberrel. Tartsatok bloggereinkkel, játsszatok velünk minden állomáson, és megnyerhetitek a Maxim Kiadó jóvoltából ezt a különlegesen szép regényt 

   Az ​amerikai Ella Durran mindig is arról álmodott, hogy az Oxfordon tanuljon. 24 évesen végre teljesül az álma, és ösztöndíjat kap Angliába. Ám ekkor váratlanul felajánlanak neki egy hihetetlen pozíciót egy felemelkedőben lévő politikai sztár elnöki kampányában. És ez a visszautasíthatatlan ajánlat azt jelenti, hogy a lánynak az oxfordi év végén azonnal vissza kell mennie D. C.-be. Ella próbálja minél jobban kihasználni és élvezni ezt a kevés időt, egészen addig, amíg találkozik egy goromba férfivel, akinek túl nagy a szája, és a kocsija már az első nap tönkreteszi a felsőjét. 

   Amikor Ella rájön, hogy az angol irodalmat nem más tartja, mint ugyanaz a férfi, akibe belefutott, Jamie Davenport, életében először arra gondol, talán mégsem az Oxford az ő helye. Azonban egy késő esti ital mellett rájönnek, olyan kapocs van köztük, amire sosem számítottak, és a kezdeti könnyed flörtből hamar valami komolyabb válik. Azonban Jamie-nek van egy fájdalmas titka, és amikor Ella kideríti, mit rejteget, azonnal érzi, hogy az egész élete meg fog változni. 

   Maxim, 2020 

   Eredeti cím: My Oxford Year, 2018 

   Megrendelhető 

   Kicsit átvertem magam ezzel a történettel, mert a chick lit címkére buktam – fülszöveget el sem olvastam, mert elég az, hogy chick lit és Oxford –, és valamiért azt gondoltam, hogy a szereplők idősebbek lesznek. Elvégre ösztöndíjat bármilyen korban lehet kapni. Végül is nem bantam meg, hogy elolvastam, mert igazán szórakoztató történet volt, s még mondanivalója is van, csak ez a fiatalabb korosztálynak szól, abból én már kinőttem.

   Történet rém egyszerű, s a fülszöveg eleget el is árul belőle, tehát nem fogom lelőni a poént: az amerikai Ella Duran ösztöndíjat kap, és egy évet Oxfordban tanulhat, ami örvendetes, hisz ez szíve vágya (kinek nem?). Annak ellenére, hogy politikai pályán mozog – bár csak a szamárlétra legalján –, Ella az angol irodalmat választja tanulmányai témájának. S hogy a dolgok ne menjenek olyan símán, szinte azonnal egy olyan ajánlatot kap Washingtonból, amely a szakmájába vág, és aminek nem lehet ellenállni: egy politikai jelölt kampányának szervezésében kell részt vennie, amit egyelőre távmunkában old meg.

   Azzal sem mondok újat – legalábbis azoknak nem, akik tőlem eltérően a fülszöveget is elolvasták –, hogy Ella nagyon gyorsan megismerkedik Jamie Davenporttal, aki eleinte csupán az az arrogáns fickó, aki egy méregdrága kocsiban furikázik oldalán egy plázacicával, és akivel gyorsan összetűzésbe is kerül. Később viszont a férfiről kiderül, hogy tulajdonképppen a tanára. A férfi a doktorátusát írja és helyettesíteni kell azt a professzort, aki miatt Ella a hosszú útat megtette.

   A történet többnyire Oxford és a diákélet leírása, minden velejárójával. És ez nagyon jól esett, mert nosztalgiázhattam, ugyanis az első egyetemet én is ösztöndíjasként külföldön végeztem – sajnos nem Oxfordban. S mindaz, amit a diákéletről leírt, annyira hiteles volt, és annyi emléket idézett fel bennem. S természetesen közbeszól a szerelem is, mert nyílvánvaló, hogy Ella és Jamie vonzódik egymáshoz, és ennek a vonzalomnak nem tudnak ellenállni, viszont ez egy nagyon fura és nagyon ellentmondásos viszony volt tanár és diák között, mely mintha csak a szexuális vonzalomra lett volna kihegyezve.

   A szereplőkben semmi különös nem volt (bár Jamie a felső tízezerhez tartozó családból származik), random emberek, s ez így van jól. Ella öntudatos fiatal nő, tudja mit akar elérni az életben és mindent meg is tesz ennek érdekében. Oxford csak egy kitérő, egy olyan dolog, amire mindig vágyott, s két kézzel kapott a lehetőségen. Tudja, hogy az év elteltével vissza kell mennie Washingtonba, ahol fizikai jelenlétével is be kell kapcsolódnia a kampányba. Jamie pedig egy léha dzsigolónak tűnik viselkedésével. Halmozza az élvezeteket, megbízhatatlan, teljes intenzítással éli az életet, és minek kerteljek: hazudozik is. Egészen addig, míg a történet egy nem várt csavarral teljesen más irányt ad az egésznek. Nem mintha ettől Jamie szerethetőbb lett volna a számomra, csak megértettem, hogy mit miért tesz.

   Ez, ahogy a cím is mutatja, egy egy évre szóló kapcsolat története. Élvezhető, szórakoztató volt, kellő drámával, melyet akkor épített be a történetbe a szerző, amikor a legkevésbé vártam. Nekem bejött, annak ellenére, hogy nem rajongok a new adult történetekért.

   Julia Whelan díjnyertes hangoskönyv felolvasó. A játékban olyan könyvek fülszövegéből idézünk, amelyeknek angol változatánál ő volt a narrátor. Megfejtésként a könyv szerzőjét és magyar címét kérjük a megfelelő sorba írni. 

   Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz. 

   “A közös fedél estéről estére mégis összehozza a furcsa párost, és a vidám sztorizgatással, nevetéssel töltött hónapok alatt lassan barátság szövődik köztük, sőt talán valami több is. De vajon a bimbózó románc elég ahhoz, hogy maguk mögött hagyják a múltat? Talán ahogy a baseballban, úgy az életben is mindig van esély fordítani, amíg le nem fújják a meccset…”

a Rafflecopter giveaway

01.23. Könyvvilág
01.26. Olvasónapló
01.29. Deszy könyvajánlója
02.01. Veronika’s Reader Feeder
02.04. Betonka szerint a világ

Judith Pollack – Óhaza, Újvilág

   Utak és álmok 1, 2 

   Az eddigiektől eltérően ez egy kicsit rendhagyó bejegyzés lesz. Több okból is. Előszőr is azért, mert egy bejegyzésben írok egy sorozat eddig megjelent két részéről – ritkán szoktam ilyesmit elkövetni. S azért is szokatlan, mert  fura volt a találkozásom a könyvekkel, ugyanis néhány napja a második rész került kezembe (Újvilág) és akkor fedeztem fel, hogy ez tulajdonképpen egy sorozathoz tartozik. De akkor hol van az első rész – mint utóbb kiderült már második kiadásánál tart –, és én még miért nem hallottam róla? (mintha minden megjelenésről tudnék...) A kiadót ismertem, hiszen a gondozásukban jelenik meg Rita Falk Franz Eberhofer, a bajor antirendőr szerfelett mulatságos történeteiről szóló sorozat (apropó, a következő rész mikor?), a szerző neve teljesen ismeretlen volt, de hát Google a barátom, hajrá. 

   Google ez esetben nem segített, legalább is nem úgy, ahogy én szerettem volna, mert találtam ugyan egy Judith Pollack Schneyer nevő szerzőt az Amazonon, de nagyon hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az a Judith Pollack nem ez a Judith Pollack, mint ahogy az ajánlásban leledző Deutschtaler Literarische Zeitung sem található sehol, és a könyvek eredetinek feltüntetett német címei (Träume und Wege – In der alten Heimat, 2015 valamint Träume und Wege – In der Neuen Welt, 2019) sem hoznak semmilyen találatot. A logikus következtetés az lenne, hogy akkor egy magyar szerzővel állok szemben, akinek identitását így igyekszik eltitkolni kiadója (vagy akár ő maga), hogy kerülje a magyar szerzőkkel szembeni előítéletet. 

   Nos, akármi is lenne az igazság, a két kötetet három este (és fél éjszaka) alatt olvastam ki, s hozzá kell tennem, hogy ez közel 900 oldalt jelent. A történet családregény, melynek központi alakja Josephine „Josh” Pickerington, és a 19. század első felében kezdődik Angliában, hogy majd a második könyvben a felnőtt Josht követhessük Montanában, ami akkor az amerikai vadnyugatnak számított. 

Óhaza 

„Lenyűgöző történet egy fiatal nőről, aki nem hagyja magát letéríteni az álmai felé vezető útról.” 

(Deutschtaler Literarische Zeitung) 

   Josephine „Josh” Pickerington okos, érzékeny fiatal leány, akinek gyermekkora óta nagy vágya, hogy tanítónő lehessen. Ez azonban nem könnyű a XIX. századi Angliában, s Josh számos akadályt kell leküzdjön az álmai beteljesüléséhez vezető úton.  

   A regénytrilógia első részében, az Óhazában a főszereplő elbeszélésében ismerjük meg Josh gyermekkorának és felnőtté válásának történetét, otthona, a jellegzetes angol vidéki kisváros lakóit, életüket s a forradalmi újdonságokat, amelyek bámulatos gyorsasággal alakítják át az évszázadok óta változatlan mindennapokat… 

   Magistra, 2020, 2018 

   A fülszöveg meglehetősen pontosan megfogalmazza, hogy mi is várható a történet első részétől: Josh Pickerington kisasszony gyermekkorát és felnőtté válásának történetét ismerhettem meg, egy olyan gyermek, fiatal nő történetét, aki a kor (ne feledkezzünk meg róla, hogy mindez az 19. század eleji Angliában játszódik) áldozata. Bár nagyon tehetséges, minden kvalitása megvan, hogy álmait követve tanítónő lehessen, a társadalmi követelmények által neki kijelölt út teljesen más, hiszen abban az időben a nők csak nagyon kivételes esetekben tanulhattak tovább az elemi iskola után – már akinek az elemi iskola luxusa is megadatott. 

   A főhősnő életútja mellett a történet tökéletes korkép is arról, hogy milyen volt a 19. századi társadalom, milyenek voltak az elvárások és követelmények, mennyire idegenkedtek az újtól, a fejlődéstől, valamint kitűnő példája az egyház visszahúzó erejének. 

   Josh Pickerington nagyon pozitív hősnő, néha már émelyítően az lenne, ha nem lenne egyben áldozat is. Korának és családjának áldozata, a sors sem kényeztette el, bár szűkölködnie soha nem kellett. Családja és a kor követelményei megakadályozzák továbbtanulását, mikor lehetőség nyilna rá, és harmincon túl Josh ott találja magát egyedül, “szegény Josh”-ként emlegetett vénkisasszonyként, aki csak kívülröl szemléli szűkebb-tágabb családjának boldogságát, miután szinte mindenkiért áldozatokat hozott, és lassan feladja azt az álmát is, hogy valaha is megtalálja a párját. Ekkor gondol egy merészet, és csatlakozik az anglikán egyház missziójához, hogy az amerikai kontinensen tanítónő lehessen egy eldugott kis településen. De ez már a második könyv története. 

Újvilág 

   Az „Utak és álmok” trilógia első részében ("Óhaza") megismert okos, érzékeny fiatal nő, Josh Pickerington otthonát és addigi, békésen eseménytelen életét hátrahagyva Amerikába utazik, hogy az Anglikán Misszió szervezésében tanítónőnek álljon egy vadnyugati kisvárosban. Új, ismeretlen világba érkezik, amely egészen más, mint megszokott, jól ismert angliai otthona – egy kihívásokkal teli, minden napra új élményeket tartogató világ. Josh lelkesen lát munkához, s új barátai – közöttük egy Berlinből kivándorolt német család és egy titokzatos múltú, magányos farkas vadnyugati seriff – segítségével nemcsak a városka életét változtatja meg, de hosszas várakozás után talán a szerelem is rátalál végre… 

   Magistra, 2020 

   A második könyv nyilvánvalóan Josh újvilági kalandjait mutatja be. Kicsit sem rajongok az ilyen vadnyugati történetekért, de be kell vallanom, hogy ez bizony nagyon jó volt. Részletes leírást kaptam a hosszas utazásról Angliából egészen a Montana állambeli Camilla településig, ahol a hősnő lesz a városka első iskolájának tanítőnője. Igazi vadnyugati történet volt telepesekkel, bevándorlókkal, randalírozó banditákkal és egy nagyon fess seriffel. 

   Az ország néhány évvel a polgárháború után van, még mindig fájnak az akkor szerzett sebek, néhányan még mindig reménykednek az aranyból való hirtelen meggazdagodásban, és akkor még ott van az indián őslakosok kérdése is, bár ezt a témát épp csak érintette a szerző. Ez a hely, ahol az angliai „szegény Josh” kivirágzik, otthonra talál és megtalálja önmagát, az életcélját is, bár a honvágy időnként erőt vesz rajta. Ez egy épülő közösség története, úgy, ahogy egy teljesen más világból érkező fiatal nő látja.

   A történet – és ez mindkét részre érvényes – E/1-ben íródott, Josh meséli el a maga történetét, a maga szemszögéből. Nagyon olvasmányos, nagyon részletező, csodálatos nyelvezettel és még csodálatosabb leírásokkal. S ami a legfontosabb: elhittem, hogy mindez így megtörténhetett, annak ellenére, hogy fogalmam sincs mennyire hiteles volt mindaz, amit a szerző például az angol ipari forradalomról, a tömeges kivándorlásról, vagy az amerikai polgárháborúról leírt – annyira azért nem vagyok otthon a témában. Mellőz minden divatos klisét, nem játszik rá arra, hogy erotikával adja el a történetet, mert ebben bizony egy szikra erotika sincs, bár nem iktatja ki a szerelmet a történet egyik részéből sem. Mondhatnám azt is, hogy ez egy régimódi stílusban megírt család- vagy kalandregény, mely felüdülést hozott a sok kortárs romantikus-erotikus sablontörténet után. 

   Bárki is rejtőzne Judith Pollock neve mögött, abba ne hagyja az írást, mert én mindkét történetet nagyon kedveltem, és nagyon várom a trilógia befejező részét. Nálam ez a sorozat a maradandó élmény kategóriában fut. 

   Imádtam, ajánlom!

Frédéric Martel – A Vatikán kínos titkai

   Homoszexualitás, hatalmi játszmák, képmutatás 

   „A ​papságon belüli homoszexualitás nagyon komoly kérdés, ami aggodalommal tölt el.”

Ferenc pápa 

   Papi cölibátus, az óvszerhasználattal szembeni egyházi tilalom, a szexuális visszaélések rendszeres eltussolása, XVI. Benedek pápa lemondása, a klérus nőgyűlölete, a papi hivatások számának drasztikus visszaesése, a Ferenc pápa elleni áskálódások – Frédéric Martel szerint ezeket a jelenségeket egyetlen titok köti össze, mely sokáig kimondhatatlan volt. A neve: Szodoma. A bibliai Szodoma városát a hagyomány szerint Isten azért pusztította el, mert lakosai homoszexuális gyakorlatot folytattak. Csakhogy korunkban éppenséggel a Vatikánon belül található a világ egyik legnagyobb homoszexuális közössége. 

   A francia szerző négy éven át belülről követte a Vatikán életét és nagyjából harminc országra kiterjedően folytatta nyomozásait. Több tucat kardinálisnak tette fel kérdéseit, több száz püspökkel és pappal találkozott. 

   Könyve, A Vatikán kínos titkai, az egyház rejtett oldalát tárja fel: azt a legkisebb papi szemináriumoktól a Vatikánig felépülő rendszert, amelyet egyszerre jellemez a homoszexuális kettős életvitel és a legradikálisabb homofóbia. A katolikus egyház Martel állítása szerint mélyen skizofrén: minél nyíltabban homofób egy papi méltóság a társadalom előtt, annál valószínűbb, hogy a magánéletében homoszexuális. 

   Park, 2020 

   Eredeti cím: In the Closet of the Vatican, 2020 

   Mielőtt bármit is mondanék Frédéric Martel könyvéről, előre szeretném bocsátani, hogy nem vagyok különösebben vallásos… és katolikus sem. Istenben való hit és a vallás mindenkinek magánügye (a szexuális hovatartozás is), és a kettő nem tévesztendő össze. Istenben vagy hisz valaki, vagy nem. Ez személyes választás kérdése, bár erre a választásra befolyást gyakorol a családi minta, a szociális-társadalmi megfelelési kényszer, és még sok minden más is. A vallást pedig emberek találták ki embereknek, és egyre gyakrabban akarják elhitetni velünk, hogy akik nem hódolnak neki, azok rossz emberek – legyen szó bármilyen vallásról. 

   Martel kényes témához nyúlt, mert időtlen idők óta az egyház, különösen a katolikus, az erkölcsi normák meghatározója volt – legalábbis ezt mutatták kifele, a hívők, a tömegek fele. Ezzel szemben Martel megdönteni igyekszik ezt az emberekben kialakult képet, azzal, hogy belenyúl a darázsfészekbe, és azt a látszatot próbálja kelteni, hogy a Vatikánban szinte mindenki korrupt, képmutató és homoszexuális. És homofób is. Írásában többször is kihangsúlyozza, hogy a Vatikánon belül található az egyik legnagyobb homoszexuális közösség, ami azért is vicces, mert a katolikus egyház (és igazándiból bármilyen egyház) meglehetősen elutasítóan viseltetik a homoszexualitás és egyáltalán a szexuális másság fogalmával. Amennyiben a könyvben leírtak igazak – és miért ne lennének igazak, hiszen négy évi kutatómunka és számtalan beszélgetés, interjú eredménye, nevekkel és helyszínekkel dokumentálva –, akkor az az egyik állítás máris igaznak bizonyul: a Vatikán képmutató. 

   Mit kaptam Martel könyvétől? Igazándiból sokat nem. Az utóbbi években azért már több, a katolikus egyházat érintő botrány is kipattant, megszellőztették a médiában, közfelháborodást okozott. Aki egy kicsit is odafigyelt, azt már tudta, hogy a Vatikán nem olyan hótiszta, mint amilyennek mutatja magát, hiszen védelmébe vett pedofíliával vádolt papokat, nem is egyszer. És itt most nem a falusi plébánosról van szó, hanem magas rangú egyházi méltóságokról. Azt is tudtam, hogy a kenetteljes hangon előadott prédikációk mögött a gyűlölet különböző fajtái lapulnak meg, azt viszont nem, hogy például II. János Pál elvakult nőgyűlölő volt (ugye, már nem is olyan szent?), mint ahogy az egyházi főméltóságok nagy része is az. 

   Martel monumentálisnak szánt műve – szinte 600 oldal – a múlt század első feléig megy vissza, magyarázatot keresve arra, hogy mi az oka ennek a nagy homoszexuális tömörülésnek a katolikus egyházon – különösen a Vatikánon – belül. Állítása szerint az utolsó öt pápa közül három nagy valószínűséggel homoszexuális volt. Nem térek ki a következtetéseire, akit érdekel, majd elolvassa a könyvet. 

A szerző nem csak a Vatikánon belüli titkos homoszexualitással és az ebből adódó nyilvános homofóbiával foglalkozik könyvében, hanem részletesen leírja a kényesnek minősülő ügyek eltitkolásának módozatait, hogyan és hová járnak az egyházi főméltóságok, amikor férfi prostituáltat akarnak felcsípni, valamint azt is, hogyan hajtanak rá a fiatal szeminaristákra vagy a svájci gárda tagjaira, akiknek kemény titoktartási szerződést kell aláírniuk – olyan szerződést, mely a Vatikánon kívül, minden más állam jogrendszerével ellentkezik. Ugyanakkor kitér a korrupcióra, a hatalmi játékokra, a vitatható módon való meggazdagodásra és néhány egyházi főméltóság luxus iránti imádatára is. (Ugye mindenki emlékszik XVI. Benedek sikkes kis piros Prada cipellőire?) 

   S miközben a Vatikán belső ügyeit tárja fel – vagy legalább is megpróbálja – Martel megcsillogtatja saját műveltségét, és abszolút irreleváns részletekben veszlődik el, csapong és ismétel. Saját bevallása szerint könyve egyszerre húsz országban fog megjelenni, és arra vártam, hogy hatalmas botrányt kelt majd, nyilvánosan elégetik, bedarálják, tiltakoznak ellene – lásd a Meseország mindenkié című alternatív mesekönyv megjelenését övező botrányt Magyarországon. Ehhez képest nagy csend övezi megjelenését, igaz reklámja sem igazán volt. Bár az is lehet, hogy az érintettek inkább hallgatnak, nem foglalnak állást, hátha akkor észrevétlenül eltűnik ez a könyv, mert ugye a rossz reklám is reklám, s talán jobb lenne nem felhívni a figyelmet egy ilyen, leleplezésnek, tényfeltárásnak szánt írásra.

   Nehezen emészthető olvasmány. Bevallom, hogy egyszerre csak 40-50 oldalt tudtam olvasni belőle a felesleges részletessége, a témától gyakori eltérése miatt. Nem vitatom Martel hozzáértését, sem a befektetett munkát. Hogy nyomozást folytatott volna? Azt erősen kétlem. Ez, ebben a megfogalmazásban nem állja meg a helyét. Ő kutatást végzett a témában, s nem is egyedül tette, hanem számos munkatársával együtt. Egy biztos: bár a nagy tömegeknek szánták, mégsem nekik íródott, mert a szerző – tudását csillogtatva – olyan filozófiai, egyház- és kánonjogi dolgokba merül el, melyek egy egyszerű olvasó számára nem ismeretesek, és igazándiból nem is vonzóak. 

   Nekem túl hosszú volt, dagályos és néhol unalmas, de nem vagyunk egyformák. S mennyire igaz a szólás, hogy vizet prédikál és bort iszik...

Jonas Jonasson – Édes a Bosszú Részvénytársaság

   Jonas Jonasson új regényében egy kreatív svéd reklámszakember cége, az Édes a Bosszú Rt. vállalja különféle sérelmektől szenvedő ügyfelei részére a bosszúállás lebonyolítását – a törvényesség határain belül. 

   Egy fiatal fehér nő és egy fekete fiú a cégtulajdonos segítségével szeretne bosszút állni az életüket tönkretevő, gátlástalan neonáci műkereskedőn. De ahogy megszokhattuk már a svéd író történeteinél, ez nem olyan lesz egyszerű. A jonassoni fordulatokban gazdag cselekménynek rajtuk kívül fontos szereplője még egy afrikai javasember, továbbá Irma Stern, a világhírű dél-afrikai festőművésznő és egy nyugdíjazás előtt álló rendőrnyomozó. A szerző humora Kúnos László sziporkázó fordításában ezúttal is ellenállhatatlan, világszemlélete fájdalmasan aktuális és lényeglátó. 

   Athenaeum, 2020 

   Eredeti cím: Hämden är ljuv AB, 2020 

   Megrendelhető 

   Ha jól számolom, az Édes a Bosszú Részvénytársaság Jonas Jonasson ötödik magyar nyelven megjelent könyve. Eddig még semmit nem olvastam a szerzőtől, és aljas módon ennek is a címe vonzott, mert legyünk őszinték: legalább egyszer mindenkinek megfordult a fejében, hogy meg kellene torolni valakin az őt ért sérelmeket. Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy milyen kevés skandináv szerzőt olvasok-olvasunk, mert a magyar könyvkiadás nem jeleskedik a műveik kiadásában. Kivétel, persze, a skandináv krimik, melyeknek nagy rajongótábora van, de én nem vagyok krimirajongó, és sokan mások sem. 

   Jonasson könyve akkor jött velem szembe, amikor szükségem volt valami másra, valami újra, ami lehetőleg megnevettet, a szerzőről pedig azt olvastam, hogy könyveit meglehetősen sajátos humor szövi át. – köszönet az Athenaeum Kiadónak a recenziós példányért. Tehát abszolút nyitottan álltam hozzá, hogy befogadjam a Jonasson-jelenséget, és a rá jellemző abszurd humort. 

   Engedtessék meg, hogy beidézzem a történet prológusát, mely finoman céloz arra, hogy az abszurd helyzetek és különleges szereplők által generált humor mellett mire akarja a szerző felhívni a figyelmet: nacionalizmusra és fajgyűlöletre. 

   “Élt egyszer az Osztrák–Magyar Monarchiában egy szerény képességű festőművész. Adolfnak hívták, és nevét nem a művészete tette ismertté a világban. 

   Az ifjú Adolf azt gondolta, az igazi művészetnek a szemmel látható valóságot kell ábrázolnia. Nagyjából úgy, ahogy a fénykép, csak színesben. „Az szép, ami igaz”, mondta, és ezzel egy francia ember mondását idézte, akiről egyébként hallani sem akart. 

   Jóval később, amikor már nem volt ilyen fiatal, Adolf gondoskodott róla, hogy könyveket, műtárgyakat, sőt, embereket is égessenek a helyes világfelfogás nevében. Ebből lett a továbbiakban a világtörténelem eddigi legnagyobb háborúja. Adolf elveszítette a háborút, és meghalt. 

   A világszemlélete azóta a téli álmát alussza.” 

   A prológus utolsó mondatával sajnos ellent kell mondanom, mert nagyon jól tudjuk, hogy ez a beteg világszemlélet nem halt ki, nem alussza téli álmát, hanem nagyon is jelen van napjainkban is. Néha nyiltan, de többnyire a felszín alatt, s mi már nem égetünk könyveket. Mi daráljuk őket. Ebben a történetben a nacionalista fajgyűlölet pedig többször is visszaköszön a műkereskedő személyében. 

   Ha valaki megkérdezné, hogy ki ennek a könyvnek a főhőse, nem tudnék egyértelmű választ adni, mert ez egy sokszereplős történet, és mindenki fontos a maga nemében. Először is Stockholmban van egy nagyon kreatív reklámszakember, aki megunja azt amit csinál és kitalálja az Édes a Bosszú Részvénytársaságot, ahol ő az egyedüli részvényes. Valahol Afrika mélyén, egy nagyon primitív faluban, melyet az emberi korlátoltság tart a primitivitás szintjén, van egy javasember és egyben rettenthetetlen maszáj harcos, akit a sors csak lánygyermekekkel áldott meg. 

   Ugyancsak Stokholmba van egy Victor nevű simlis fazon, aki egyformán gyűlöli a külföldieket, a bevándorlókat, a más fajhoz tartozókat és a nőket. Minden amit tesz érdekből van, így halad előre a szamárétrán, vágja át munkáltatóját, a műkereskedőt és annak naív lányát, míg végül sikerül teljesen kisemmiznie a világ dolgaiban teljesen járatlan nőt. A simlis Victor a város egyik elismert galériájának a tulajdonosa lesz és egyben műkincs kereskedő. Victor nacionalizmusa és fajgyűlölete nem terjed ki arra, hogy naiv felesége mellett egy színesbőrű szeretőt tartson, de arra már igen, hogy a kapcsolatból származó gyermeket megtagadja, sőt lehetőleg el is veszítse. 

   Ezeknek az embereknek látszóag semmi közük egymáshoz, addig a pillanatig, míg Victor a gyermekét nem pont Afrikába „veszíti el” és azt a maszáj kuruzsló találja meg. És ameddig a fiú fejében meg nem fogan a bosszú gondolata, és visszaszökve Svédországba az átvert feleséggel nem szövetkezik. Csakhogy a maszáj harcos nem akar lemondani égből pottyant fiáról és utánaered a nagyvilágba. Svédországba érve egy újabb fura és szórakoztató karakterrel bővül a történet: egy elfásult, nyugdíjazás előtt álló rendőrrel. S természetesen nagyon fontosak Irma Stern dél-afrikai festőnő alkotásai, melyek meglehetősen nagy kavarodást okoznak a cselekmény során, s melyek nélkül ez a történet szegényebb lett volna.

   A cselekmény intenzítása hullámzó volt. Néhol elült, látszólag felesleges információkkal árasztva el az olvasót, máskor pörgött, de a humor végig jelen volt. Egyszerre több szálon is fut, hogy majd a végére legyen teljes a kép, és mindenki megértse, hogy mire is voltak jók, azok a látszólag felesleges információk. Szereplői többnyire két kategóriához sorolhatóak: a naívak és a helyezkedő kreatívak, de mindenképpen színesek és többségük szerethető is, mert teljesen átlagos emberek.

   Nagyon szórakoztató történet volt, s teljesen biztosan nem az utolsó Jonas Svensson könyv amit olvastam. 

ViszontNEMlátásra 2020!

   Lassan véget ér a 2020-as év, melyet isten bizony kihagytam volna az életemből, első sorban a rohadt SARS-CoV2 miatt. A járvány sajnálatos módon ráébresztett arra, hogy mennyi idióta él a világban (ez nem feltétlenül rossz), egy részük sajnos a közvetlen környezetemben is (no, ez már sokkal rosszabb). Tele a hócipőm az álhír terjesztőkkel, az összeesküvéselméleteket gyártókkal/terjesztőkkel, azokkal, akik dilettáns létükre osztják az észt egy olyan dologban, amiről a leghalványabb fogalmuk sincs, és különösen azokkal, akik semmilyen óvintézkedést nem tartanak be, mert nekik jogaik vannak. Mint ahogy mindenki másnak is... például az egészséghez. 

   Végül is nem volt olyan rossz ez az év, mert nem utaztam el nyaralni, nem repülőztem annyit, amennyit máskor szoktam, amikor itthonról haza megyek (mivel ez utoljára februárban történt meg), ergo egy csomó pénzt megspóroltam. És rúzst sem kellett venni, mert a maszk alatt ki látja, viszont annál több kézkrémet, mert a sok fertőtlenítéstől és kesztyűviselettől olyan lett a kezem, mint a smirgli – gyengébbek kedvéért dörzspapír. 

   Ez az év arra is jó volt, hogy kihasználva a karantént, olyan dolgokkal foglalkozzam, amit eddig elhanyagoltam. Többek között felfrissítsem a francia nyelv tudásom – mégsem volt hiába az a tizenegy év tanulás –, megnézzek néhány olyan filmet, sorozatot, amikre sosem szakítottam időt, és 200+ könyvet elolvassak. Nem, főzni most sem tanultam meg. Vannak dolgok, melyeket jobb nem erőltetni.

   Mi hiányzott? Ó, sok minden. A szabadban való tartózkodás, a megszokott sporttevékenységek. Ahhoz képest, hogy tavaly jótékonysági félmaratonra készültem, a múlt héten negyedóra a futópadon is halálközeli élményt okozott. Hiányzik, hogy bármikor kiléphessek az utcára, és maszk nélkül, szabadon jó mélyet lélegezhessek a nagyváros szmogjából, a termelői piacon való hétvégi csámborgás, a családdal, barátokkal, ismerősökkel való találkozások. Összességében a vírus előtti életem sírom vissza, ahogy sokan mások is. 

   Hogy milyen lesz 2021? Senki meg nem tudja mondani. Csak reménykedhetünk, hogy jobb, mint amilyen ez volt. Rajtunk is múlik, hogy mit hozunk ki belőle. És igen, én beoltatom magam.

  Balázs Fecó dalával búcsúzom tőled 2020, nem örülök, hogy megismertelek... Boldogabb új évet!

Bridgerton – a filmsorozat – első szezon

   Nem szoktam filmekről, sorozatokról írni, mert igazándiból nem is emlékszem mikor voltam utoljára moziban, s a tévézés a hírekben ki is merül nálam, ritka amikor filmet vagy sorozatot nézek. Dobjátok a követ, Outlander rajongó létemre, annak sem láttam csak az első szezonját. Különösen olyan filmeket nem szoktam nézni, melyek alapjául szolgáló történetet könyvben olvastam, mert akkor állandóan azért morgok, hogy a könyvben ez másképp volt. Most mégis filmsorozatról fogok írni, ami minden tökéletlensége ellenére néhány órányi elfoglaltságott biztosított, tehát nem kellett azon filózni, hogy épp mit csinálnék, ha ez a tetves vírus nem köpött volna bele a levesbe. 

   Bridgerton – a sorozat, amiről egy ideje már mindenki beszél, legalábbis azok biztosan, akik olvasták és kedvelik Julia Quinn azonos nevű, kilenc könyvből álló sorozatát. Én mindkét kategóriában jeleskedem, azaz olvastam és kedvelem is, bár be kell vallanom, hogy a nyolcadik részt soha nem olvastam végig. 

   Nos, a zsáner rajongói minden bizonnyal tudják, hogy a Netflix filmre vitte a sorozatot, és már a megjelenés előtt vitatéma volt több okból is. Először is, mert sokan úgy hittük, hogy akkor a nyolc rész majd a nyolc könyvet fogja jelenteni, azaz a nyolc Bridgerton csemete történetét. Ehhez képest az első szezon (ha minden igaz, a második szezon 2022 decemberében lesz elérhető, és talán egy harmadikban is reménykedhetünk) mind a nyolc része az első könyvet fedi le – The Duke and I, magyarul A herceg és én címmel jelent meg a Gabo Kiadó gondozásában még 2010-ben, s senki nem késett le róla, mert jövőre ismét a boltokba kerül azzal a bűnronda filmes borítóval. Igen, nyolc rész lesz Daphne Bridgerton és Simon Basset, Hastings hercege története, amit tulajdonképpen négy részben is el lehetett volna mesélni, ha nem kerülnek be a történetbe olyan karakterek és történések, melyek vagy egyáltalán nem szerepeltek a könyvsorozat egyik részében sem, vagy valamikor egy későbbi kötetben bukkannak fel. 

   A másik dolog, ami nálam kiverte a biztosítékot, az a szereposztás volt. A történet a politikai korrektség nevében elvesztette a hitelességét. Nekem senki bőrszínével, vagy bármilyen kisebbséghez való tartozásával nincs bajom, de ne akarjon beetetni senki, hogy a 18. század első felében a londoni arisztokrácia fele más etnikumú volt. S még ezzel sem lett volna bajom, mert a második-harmadik résznél már rohadtul nem érdekelt senkinek a bőrszíne vagy a szeme formája, ha nem hangzik el a filmben néhány olyan mondat, aminek qrvára semmi köze nem volt a történethez, viszont ismét a politikum és a diszkrimináció fele terelte a dolgokat, amelynek nem volt helye ebben a történetben. Ennek a túl gyakori emlegetése nem megértést és elfogadást fog szülni, hanem ellenszenvet azokban is, akiket eddig rohadtul nem érdekelt a téma. Ez egy 19. század első felében játszódó történet, akkor ilyen idők jártak, tegyük túl magunk rajta és haladjunk, mert a siránkozással nem lehet semmit megváltoztatni.

   Tehát én valami olyasmire számítottam, mint anno a Büszkeség és balítélet feldolgozása, abszolút korhűen és tökéletesen követve a könyv történéseit. Ez nem olyan volt a már korábban említett teljesen új történések és karakterek megjelenése miatt, valamint más kötetekből való epizódok beleszövésével. Azt el kell ismernem, hogy Daphne és Simon története nagyjából stimmel, és megegyezik azzal, amire én a könyvből emlékszem, amit kétszer is olvastam, de nem mostanában. S azt is el kell mondanom, hogy Lady Whistledown is a helyén volt. 

   A szereposztásról sokat nem tudnék mondani. Mint mondtam, nem vagyok nagy filmrajongó, tehát nem sok színészt ismernék fel arcról vagy név után, bár itt-ott beugrott egy-egy ismerősebb figura. Mivel én az eredeti angol nyelvű variánst láttam – ki nem állhatom a szinkront –, meg kell említenem a narrátort (és Lady Whistledownt), melyhez Julie Andrews adta a hangját, s bár érezhető, hogy a színésznő már nem fiatal, mégis a legcsodálatosabb, legtökéletesebb angolt beszéli, amit valaha is hallottam. És volt egy csodálatos Lady Danbury is, aki pont olyan idegesítő és kotnyeles volt, mint amilyennek Julia Quinn a könyvében megalkotta. Bár az én álom-szereposztásomban Lady Danbury szerepét Judi Dench játszotta volna, az afroamerikai Adjoa Andoh sem maradt el mögötte. A főszereplő Daphne Bridgerton pedig... nos, a hölgy többnyire nem hamvas angol rózsának nézett ki, hanem inkább kis penészvirágnak, bár el kell ismernem, hogy megvoltak a maga villanásai, amikor kimondottan szép volt. Ez általában olyankor fordult elő, amikor épp bálba ment és jobban összeszedte magát. De hát nem ilyenek vagyunk valamennyien? Ha épp „bálba” megyünk, akkor jobban kikupáljuk magunkat? Kivéve a Featherington lányok, mert ők mindig nagyon színesek.

   A kosztümök miatt is ingadozom. Többnyire azért, mert kissé keveredett a régensség korabeli empír stílus a rokokóval (lásd a királynő és udvartarása), másrészt, mert míg néhány szereplőn tökéletesen álltak azok a korhű kosztümök, másokra mintha ráhányták volna. 

   Mit mondhatnék? Minden valós vagy vélt hibája ellenére imádtam. Látványról, színészi játékról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Még a méhecske is megjelent többször is – bár én dongónak láttam –, sőt a kamera célzottan ráközelített Benedict Bridgerton keményített inggallérjára is, ahová rá is hímezték. Nem maradt ki az erotika sem – kellő mennyiségű szexi, hercegi pucér hátsót csodálhattam meg akció közben. 

   Ami viszont nagyon kivágta a biztosítékot, az a sorozat utolsó filmkockái: a nézők számára lelepleződik Lady Whistledown, s aki olvasta a könyvsorozatot, az pontosan tudja, hogy ez azért néhány könyvvel később történik meg. Értem én, hogy a producerek nem voltak biztosak a folytatásokban, de ez akkor is nagy szemétség volt, mert akit érdekelt volna, az elolvassa a könyvet. 

  A zsáner kedvelőinek látniuk kell ezt a sorozatot. 

   A bejegyzésben szereplő fotók természetesen a sorozatból származnak.