2020. december 27., vasárnap

Bridgerton – a filmsorozat – első szezon



   Nem szoktam filmekről, sorozatokról írni, mert igazándiból nem is emlékszem mikor voltam utoljára moziban, s a tévézés a hírekben ki is merül nálam, ritka amikor filmet vagy sorozatot nézek. Dobjátok a követ, Outlander rajongó létemre, annak sem láttam csak az első szezonját. Különösen olyan filmeket nem szoktam nézni, melyek alapjául szolgáló történetet könyvben olvastam, mert akkor állandóan azért morgok, hogy a könyvben ez másképp volt. Most mégis filmsorozatról fogok írni, ami minden tökéletlensége ellenére néhány órányi elfoglaltságott biztosított, tehát nem kellett azon filózni, hogy épp mit csinálnék, ha ez a tetves vírus nem köpött volna bele a levesbe. 
   Bridgerton – a sorozat, amiről egy ideje már mindenki beszél, legalábbis azok biztosan, akik olvasták és kedvelik Julia Quinn azonos nevű, kilenc könyvből álló sorozatát. Én mindkét kategóriában jeleskedem, azaz olvastam és kedvelem is, bár be kell vallanom, hogy a nyolcadik részt soha nem olvastam végig. 
   Nos, a zsáner rajongói minden bizonnyal tudják, hogy a Netflix filmre vitte a sorozatot, és már a megjelenés előtt vitatéma volt több okból is. Először is, mert sokan úgy hittük, hogy akkor a nyolc rész majd a nyolc könyvet fogja jelenteni, azaz a nyolc Bridgerton csemete történetét. Ehhez képest az első szezon (ha minden igaz, a második szezon 2022 decemberében lesz elérhető, és talán egy harmadikban is reménykedhetünk) mind a nyolc része az első könyvet fedi le – The Duke and I, magyarul A herceg és én címmel jelent meg a Gabo Kiadó gondozásában még 2010-ben, s senki nem késett le róla, mert jövőre ismét a boltokba kerül azzal a bűnronda filmes borítóval. Igen, nyolc rész lesz Daphne Bridgerton és Simon Basset, Hastings hercege története, amit tulajdonképpen négy részben is el lehetett volna mesélni, ha nem kerülnek be a történetbe olyan karakterek és történések, melyek vagy egyáltalán nem szerepeltek a könyvsorozat egyik részében sem, vagy valamikor egy későbbi kötetben bukkannak fel. 
   A másik dolog, ami nálam kiverte a biztosítékot, az a szereposztás volt. A történet a politikai korrektség nevében elvesztette a hitelességét. Nekem senki bőrszínével, vagy bármilyen kisebbséghez való tartozásával nincs bajom, de ne akarjon beetetni senki, hogy a 18. század első felében a londoni arisztokrácia fele más etnikumú volt. S még ezzel sem lett volna bajom, mert a második-harmadik résznél már rohadtul nem érdekelt senkinek a bőrszíne vagy a szeme formája, ha nem hangzik el a filmben néhány olyan mondat, aminek qrvára semmi köze nem volt a történethez, viszont ismét a politikum és a diszkrimináció fele terelte a dolgokat, amelynek nem volt helye ebben a történetben. Ennek a túl gyakori emlegetése nem megértést és elfogadást fog szülni, hanem ellenszenvet azokban is, akiket eddig rohadtul nem érdekelt a téma. Ez egy 19. század első felében játszódó történet, akkor ilyen idők jártak, tegyük túl magunk rajta és haladjunk, mert a siránkozással nem lehet semmit megváltoztatni.
   Tehát én valami olyasmire számítottam, mint anno a Büszkeség és balítélet feldolgozása, abszolút korhűen és tökéletesen követve a könyv történéseit. Ez nem olyan volt a már korábban említett teljesen új történések és karakterek megjelenése miatt, valamint más kötetekből való epizódok beleszövésével. Azt el kell ismernem, hogy Daphne és Simon története nagyjából stimmel, és megegyezik azzal, amire én a könyvből emlékszem, amit kétszer is olvastam, de nem mostanában. S azt is el kell mondanom, hogy Lady Whistledown is a helyén volt. 
   A szereposztásról sokat nem tudnék mondani. Mint mondtam, nem vagyok nagy filmrajongó, tehát nem sok színészt ismernék fel arcról vagy név után, bár itt-ott beugrott egy-egy ismerősebb figura. Mivel én az eredeti angol nyelvű variánst láttam – ki nem állhatom a szinkront –, meg kell említenem a narrátort (és Lady Whistledownt), melyhez Julie Andrews adta a hangját, s bár érezhető, hogy a színésznő már nem fiatal, mégis a legcsodálatosabb, legtökéletesebb angolt beszéli, amit valaha is hallottam. És volt egy csodálatos Lady Danbury is, aki pont olyan idegesítő és kotnyeles volt, mint amilyennek Julia Quinn a könyvében megalkotta. Bár az én álom-szereposztásomban Lady Danbury szerepét Judi Dench játszotta volna, az afroamerikai Adjoa Andoh sem maradt el mögötte. A főszereplő Daphne Bridgerton pedig... nos, a hölgy többnyire nem hamvas angol rózsának nézett ki, hanem inkább kis penészvirágnak, bár el kell ismernem, hogy megvoltak a maga villanásai, amikor kimondottan szép volt. Ez általában olyankor fordult elő, amikor épp bálba ment és jobban összeszedte magát. De hát nem ilyenek vagyunk valamennyien? Ha épp „bálba” megyünk, akkor jobban kikupáljuk magunkat? Kivéve a Featherington lányok, mert ők mindig nagyon színesek.
   A kosztümök miatt is ingadozom. Többnyire azért, mert kissé keveredett a régensség korabeli empír stílus a rokokóval (lásd a királynő és udvartarása), másrészt, mert míg néhány szereplőn tökéletesen álltak azok a korhű kosztümök, másokra mintha ráhányták volna. 
   Mit mondhatnék? Minden valós vagy vélt hibája ellenére imádtam. Látványról, színészi játékról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Még a méhecske is megjelent többször is – bár én dongónak láttam –, sőt a kamera célzottan ráközelített Benedict Bridgerton keményített inggallérjára is, ahová rá is hímezték. Nem maradt ki az erotika sem – kellő mennyiségű szexi, hercegi pucér hátsót csodálhattam meg akció közben. 
   Ami viszont nagyon kivágta a biztosítékot, az a sorozat utolsó filmkockái: a nézők számára lelepleződik Lady Whistledown, s aki olvasta a könyvsorozatot, az pontosan tudja, hogy ez azért néhány könyvvel később történik meg. Értem én, hogy a producerek nem voltak biztosak a folytatásokban, de ez akkor is nagy szemétség volt, mert akit érdekelt volna, az elolvassa a könyvet. 
  A zsáner kedvelőinek látniuk kell ezt a sorozatot. 

   A bejegyzésben szereplő fotók természetesen a sorozatból származnak.