E. L. James – Sötét

Árnyalat 5

A sötét ötven árnyalata Christian Grey szerint.

E L James most új szemszögből közelít a Szürke ötven árnyalatának világához. Az eredeti romantikus történet világszerte több millió olvasót vett le a lábáról.

A perzselően érzéki affér szívszakadással és vádaskodással ér véget, de Christian Grey sehogy sem tudja kiverni a fejéből Anastasia Steele-t. Elhatározza, hogy visszaszerzi, ezért igyekszik elnyomni magában a sötét vágyakat és az uralkodási kényszert, és úgy szeretni Anát, ahogy a nő megkívánja.

Ám a gyerekkorában átélt szörnyűségek még mindig kísértik, Jack Hyde – a simlis főnök – pedig magának akarja megkaparintani Anát. Segíthet-e Dr. Flynn – Christian pszichológusa, egyben bizalmasa –, hogy legyőzze a múlt démonjait? Vagy a csábító Elena és a megszállottan ragaszkodó Leila nyer a végén?

És ha Christian mégis felülkerekedik, és visszaszerzi Anát? Vajon a férfinak, aki ennyire súlyos lelki sérült, lesz-e esélye őt megtartani?

Libri, 2018

Eredeti mű: E. L. James – Darker, Vintage, London, 2017

“– Ana, én szadista vagyok. Szeretem megkorbácsolni az olyan barna hajú kislányokat, mint te, mert mindnyájan úgy néztek ki, mint az a repedtsarkú ribanc – mint az anyám. Biztos kitalálod, miért.” *

Ugye megint a “Szürke”. Az, amin évek óta rágódik a világ jó része, megoszlanak a vélemények, agyonreklámozták, agyondícsérték és lehúzták a bányászbéka hátsója alá. S nem volt elég a film – aminek mellesleg csak az első részét láttam, a többire mai napig nem vagyok kiváncsi –, jött a történet másodszorra is, most a férfi főszereplő, Christian (Kriszcsön) Grey szemszögéből.

Már akkor is elmondtam/leírtam, amikor a Greyről szösszentem, hogy el kellett volna felejteni az egész trilógiát és alapból ezzel kezdeni, mert sok bosszúságtól megkíméltük volna magunkat és egymást. Például nem kaptunk volna sikítófrászt valahányszor Anastasia Steele (szólits csak Anának) belső istennője cigánykereket, dupla szaltót vagy  ki tudja még miket hány örömében vagy bánatában. Sokkal jobban elviselhető ez az érzelgős, önbizalomhiányos, néhol már nyálasan ömlengő fickó, mármint a történet főhőse, mint imádatának tárgya, azaz Ana, a maga kisded játékaival.

A történetről nincs értelme beszélni, akik olvasták az eredeti trilógiát, azok minden részében ismerik, a megváltoztatott szemszög sem hoz semmit pluszban a cselekményhez.

Amit pluszban kapunk az maga Christian Grey. Az ő gondolatait, érzelmeit, szorongásait, családjához való viszonyát. És természetesen az emlékeit is, bár ezek csupán foszlányok és sokkal többet is kaphattunk volna belőle. A jóból és a rosszból is, mert természetesen ezek az emlékfoszlányok Christian múltjának minden aspektusára kiterjednek: a gyermekkorra, mikor még biológiai anyjával élt és annak stricije kínozta, arra az időre, mikor fogadott családja minden tagja szeretettel fordul feléje – de főként az almáskertre, és természetesen emlékfoszlányok Elena Lincolnról, a történet Mrs Robinsonáról, aki saját vágyai beteljesítésére használt fel egy befolyásolható korban levő zavart kamaszt. Ugye Elena Lincoln az, aki a szexualitás világába bevezeti a 15 éves Christiant, s nem aprózza el, hanem egyenesen a BDSM világát ismerteti meg vele. Akik ismerik a történetet, azok tudják, hogy ebben a felállásban Elena a domináns és Christian az alávetett. Hogy mikor lett az alávetettből domináns, most sem derül ki.

“Szeretem a perverz malackodást” * – Grey, mondj valamit, amit még nem tudunk

Mivel a megfilmesített változatának második és harmadik részét nem láttam, bizony rég találkoztam ezzel a történettel, s már el is felejtettem, hogy mennyire önfejű liba Ana, néha mekkora seggfej tud lenni Christian, vagy mennyire nyomulós és lerázhatatlan Elena Lincoln. Mondanom sem kell, hogy ez egy erotikus történet, tehát lepedőszaggató szex is van benne bőven, bár ami azt illeti, ritkán jutnak el az ágyig, hogy kárt tehessenek az ágyneműben.

Nem fókuszáltam arra, hogy ennek a résznek a párbeszédei mennyire pontosan követik A sötét ötven árnyalatának párbeszédeit, volt már több kiadás, két különböző fordítása is az Ana szemszögéből megírt történetnek, tehát nem is érdemes ezzel foglalkozni. Viszont a Sötét fordításával igen.

“Bólint, és figyeli, mint rendezkedem. Charlie Tango gyűrötten hever az ágyon.

 – Hagyd békén a lufimat – figyelmeztet, amikor felemelem. Elengedem, és nézem, ahogy puhán a paplanra hullik.

 – Eszembe sincs, bébi, téged viszont nem foglak békén hagyni, és a lepedő is megkapja a magáét. – Ragacsosak leszünk. Nagyon.” *

Az egész könyv tele van a fentiekhez hasonló értelmetlen megfogalmazásokkal. Ez nyilvánvalóan nem egy Nobel-díjas alkotás, senki nem is várja el, hogy az életét gyökeresen megváltoztassa, de annyi azért alapkövetelmény lenne, hogy ne a fordítás baltázza szét. Ennek a könyvnek nem volt szerkesztője, hogy kiszúrja az ilyeneket, meg a sok csocsit, későbbet, rösztit és análrudakat? Egyébként, aki nem ismeri mit takar a szexuális perverzió kifejezés, az ne használja. Címke szinten sem.

Egy szó mint száz, a Sötét sokkal jobban emészthető, mint A sötét ötven árnyalata, de mindenki majd maga dönt arról, hogy hogyan is viszonyul a történet e variánsához, mert természetesen ízlések és pofonok...

  

* E. L. James – Sötét, Libri, 2018

A sorozat előző részei:

1. A szürke ötven árnyalata

Libri, 2016, Ulpius-ház, 2015, 2012

Fifty Shades of Grey, 2011

2. A sötét ötven árnyalata

Libri, 2017, 2015, Ulpius-ház, 2012

Fifty Shades Darker, 2011

3. A szabadság ötven árnyalata

Libri, 2018, 2015, Ulpius-ház, 2012

Fifty Shades Freed, 2012

4. Grey

Libri. 2015

Grey, 2015

Susan Mallery – A Három Nővér

Szeder-sziget 2

Miután Andi Gordont faképnél hagyták az oltár előtt, gondol egy merészet, megvásárolja Szeder-szigeten a híres Három Nővér egyikét, és büszke tulajdonosa lesz a meglehetősen viharvert háznak. Az épületre ugyanúgy ráfér a tatarozás, akárcsak a saját életére.

Amikor Deanna Phillips kérdőre vonja férjét a feltételezett viszonya miatt, kinyitja a boldogtalanság Pandóra-szelencéjét. Mindent elkövet, hogy tökéletes feleség legyen, és közben elveszíti önmagát… Sőt elveszítheti az egész családját is, ha nem történik valami változás.

A szomszédban lakó művész, Boston King azt hiszi, hogy a házassága örök életre szól. Ám egy váratlan tragédiát követően minden bizonytalanná válik. Úgy érzi, itt az ideje, hogy továbblépjen a férjével együtt – vagy nélküle.

A véletlen szeszélye folytán egymás mellé vetődött három nő szoros barátságot köt, sokat nevetnek, néha sírnak is, és közösen felfedezik, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben…

HarperCollins, 2018

Eredeti mű: Susan Mallery – Three Sisters, 2013

Több mint fél évvel a trilógia első részének megjelenése után (a Sorsdöntő nyár 2017 augusztusában jelent meg) máris olvashattunk egy újabb történetet, aminek cselekménye a Szeder szigethez kapcsolódik. Ebben az esetben valóban trilógiáról beszélhetünk, mert nincsenek kiegészítő novellák, sem további folytatások. Három rész és annyi, s reménykedhetünk, hogy esetleg még az idén végére járunk a szerző ennek a sorozatának is, hiszen év végéig azért még sok van és símán beleférne a harmadik rész is… a remény hal meg utoljára.

A Három Nővér egy házegyüttes Szeder-sziget egyik dombjának tetején. Kizárólagosan egymás szomszédai, az utcában más ház nincs is, és mindegyik házhoz egy-egy hatalmas kert is tartozik. A három ház pedig három féle, akárcsak a tulajonosaik.

A korhűen rendbentarott és tökéletes házat Deanna Phillips örökölte nagynénjétől és családjával lakja be: férj és öt lány. A házban és környékén minden rendben és a helyén van, Deanna tökéletességre való törekvésének köszönhetően. Csakhogy az elégedettség és boldogság hamis, alatta Deanna ellenőrzésmániás, obszesszív-kompulzív zavarban szenved és élete célja az, hogy a tökéletesség látszatát mutassa a világ fele, megszólva mindent és mindenkit, aki nem ugyanerre törekszik. Deanne nem a legnépszerűbb családjában.

A másik ház messziről sugallja a művészi bohémséget, és ez így van jól, mert tulajdonosa Boston King – milyen nagyon örülnek a gyerekek, ha egy település nevét akasztják rájuk keresztnév gyanánt. Tökéletesen hangzana például Kovács Tápióbicske vagy Lakatos Tatabánya –, és ez így van jól, mert Boston (aki egyébként egy szexi fiatal nő) sikeres művész és a házban építkezési vállakozó férjével lakik. Kapcsolatuk irigylésre méltó, hiszen az iskola padjain kezdődött és mai napig szenvedélyesen rajonganak egymásért. Csakhogy a látszat csal: Boston és férje nem tudja magát túltenni bölcsőhalált halt gyermekük elvesztésén. Főképp Boston az, aki rögeszmésen újra és újra csecsemő fiát rajzolja, mintha azzal visszahozhatná. Férje az az éptkezési vállakozó, akit a harmadik ház új tulajdonosa megbíz a rendbehozatallal.

A harmadik ház egy tökéletes szemétdomb. Mivel évek óta lakatlan, az épület elhanyagolt, romos, kertje elvadult. Ezt vásárolja meg Andi Gordon, a Seattle-ből menekülő gyermekorvos, aki itt, a “világ végén” akarja újrakezdeni életét, miután vőlegénye nem jelent meg az esküvőjükön. Azért is fontos számára az újrakezdés, és főleg távol sikeres családjától, mert az orvostudomány terén híres és kiemelkedő karriert befutott szülei egyre többet várnak tőle, állandóan azt éreztetik vele, hogy szintén sikeres testvéreihez képest ő csalódás, mert az egyszerű gyermekorvosi pályát választotta, míg testvérei… Nos, itt a szerző elkövet egy hibát, mikor példaképnek állítja Andi nővérét, akinek kutatócsoportját Nobel-díjra terjesztették fel. A Nobel-díjra felterjesztettek listája titkos és ötven évig zárolt. A jelölőbizottság kivételével senki nem tudja ki szerepel rajta, maguk a jelöltek sem.

Erről a három házról és lakóikról szól a történet. Arról, ahogy az egymás számára idegen nő lassan megbarátkoznak egymással, egymás életének részei lesznek, ahogy megtanulnak bízni, segíteni, ott lenni a másiknak… és arról, ahogy a végére mindhárman egyenesbe jönnek a saját életükkel is. Mert a boldog végkifejlet az ugye kell.

Bár a Szeder-sziget trilógia második része, a történet önállóan is megállja a helyét, azok is élvezhetik, akik nem olvasták az első részt, mert sok köze nincs hozzá, csupán Deanne jelentkezik munkára az előző részben már megismert Szeder-sziget Fogadóba.

Igazi Susan Mallery-féle történet szerelemmel, belső konfliktusokkal, az élet nagy és kis dolgaival, újrakezdéssel és boldog végkifejlettel. Nem is tulságosan hosszú, egy-két este el lehet olvasni, és egy percig sem utat, mert annyi minden történik benne, hogy egyszerűen nincs mikor.

Kedveltem, kiváncsian várom, miről fog szólni majd a harmadik rész… és természetesen az ízlések, meg a pofonok.

A sorozat részei:

1.. Sorsdöntő nyár

HarperCollins, 2017

Barefoot Season, 2012

3. Evening Stars, 2013

Bridget Asher - A férjem szeretői

Artie ​Shoreman igazi szoknyavadász, képtelen ellenállni a nőknek. Mikor jóval fiatalabb felesége, Lucy rájön hazugságaira, elhagyja a férfit. De hamarosan kiderül, hogy hűtlen férje gyógyíthatatlan beteg, már csak hetei vannak hátra, ezért úgy dönt, nem hagyja magára. Visszamegy hozzá, hogy utolsó napjaiban ápolja és megpróbálja enyhíteni szenvedéseit. 

Egy este, némi alkoholtól felbátorodva, beleolvas Artie hírhedt fekete noteszébe, és rájön, hogy valami nagyon nem stimmel. Ha férje szeretői ott voltak, amikor minden jól ment, akkor most miért nem ők vannak mellette? Hirtelen ötlettel szép sorban felhívja az összes volt barátnőt, hogy azok is vegyék ki a részüket Artie ápolásából. 

Lucy számára a szeretők felvonulása számos tanulsággal szolgál a férjével kapcsolatban, akinek megbocsátani ugyan nem tud, de magára hagyni sincs szíve. Miközben a nők titkokat osztanak meg egymással, együtt sírnak, együtt nevetnek, és rájönnek, mennyi közös van bennük, szinte új családra lelnek egymásban. Lucy azonban érzi, hogy az igazi meglepetések még hátra vannak…

Bridget Asher felejthetetlen regénye anyákról és lányokról, apákról és fiúkról, mély barátságokról, kedves hazudozókról és szeretnivaló szélhámosokról szól – arról, miért szeretünk valakit minden észérv ellenére is, és a megbocsátás hogyan tudja teljesen megváltoztatni az ember életét.

Bridget Asher Floridában él a férjével, aki szeretnivaló, kedves, megbízható, és nem adott okot az írónőnek arra, hogy egykori kedvesei iránt érdeklődjön.

Kelly, 2009

Erdeti mű: My Husband’s Sweethearts, 2008

“Akiket szeretünk, azokat szeretjük, akkor is, amikor utáljuk őket. A szívnek nem lehet parancsolni.”

Évek óta polcomon van ez a kis könyvecske, de valamiért sosem vettem kézbe, sajnos arra sem emlékszem kitől kaptam, mert hogy nem én vásároltam az teljesen biztos. S nem emlékszem arra sem, hogy a szerző más, magyar nyelven is megjelent könyvével valaha is találkoztam volna.

Nem egy terjedelmes történet, egyetlen este el lehet olvasni és el lehet gondolkozni rajta… vagy nem. Ezt majd mindenki eldönti magában, mert ez lehet egy egyszerű szórakoztató történet – ami azt illeti, kissé elrugaszkodva a valóságtól, de néha a legvalószínütlenebb történetek a legigazabbak –, vagy olvasás közben-után esetleg lehet azon filózni, hogy ki mit tett volna az adott helyzetben.

Adott a történet főhőse, Artie Shoreman, a szegény fiúból lett tehetős vállalkozó, mellesleg a női nem nagy kedvelője, értsd: a legyet is röptében... S mivel neki sincs felmentése a szerelem alól, mikor Ámor nyila rendesen eltalálja, feleségül is veszi a nála 18 évvel fiatalabb Lucyt. Csakhogy a szerelem nem elég, és Lucy sem elég, Artie pedig nem bírja zárva tartani a sliccét – bár ő ezt csupán enyelgésnek, flörtnek nevezi –, hanem szinte házasságuk első pillanataitól kezdve megcsalja Lucyt, aki erre csak négy év után jön rá, tiszta véletlenül, mert ugye mindig a feleség tudja meg utoljára.

Artie engem kicsit a szomszéd srácra emlékeztetett, akivel még néhány egyetemi kurzuson is együtt ücsörögtünk, s aki imádta az egész női nemet, legyen annak képviselője sovány vagy kövér, szép vagy kevésbé vonzó, okos van butácska, ő mindenkiben megtalálta azt, amiért akkor és ott kedvelni tudta, csupán a hűségre volt allergiás és nyíltan be is vallotta, hogy számára a hűtlenség fiziológiai szükséglet. Nos, Artie, a főhősünk is ilyen.

Nem lövöm le a poént azzal, hogy elmondom, Lucy pakol és elhagyja férjét és a karrierjére koncentrál. Ugyanis Lucy nem otthon ülő trófeafeleség, hanem könyvvizsáló és jó is abban, amit csinál. A történetet is ő meséli el E/1-ben

Hat hónapi különélés után jön a hír, hogy alig ötven éves férje haldoklik és Lucy inkább az anyai nyomásnak engedve tér vissza, mert szentül meg van győződve, hogy a betegség nem is létezik, az egész Artie újabb manipulatív húzása, hogy őt visszacsalogassa a házba és a kapcsolatba.

A betegség viszont nagyon is valós: Artienak szívizom gyulladása van, amit a tudomány mai állása szerint gyógyítani nem lehet és a leépülés nagyon gyors. Tehát Lucy ott áll haldokló, hűtlen férjével, aki már ápolásra szorul… és annak kis fekete noteszével, ami a volt szeretők elérhetőségét tartalmazza. S ha lúd, akkor legyen kövér: Artie azt is bevallja, hogy házasságon kívül született egy fia is. Lucy pedig gondol egy merészet – némi alkohol is hozzájárult a bátorsághoz – és sorra hívogatja férje szeretőit, hogy bizony álljanak csak mellé akkor is, amikor haldoklik. Ez a fekete notesz klisé kicsit nehezen volt emészthető. Miért minden férfinak (már akinek van) pont fekete a notesza?

A házban szinte állandó jelleggel ott tartózkodik Joan, Lucy anyja, aki maga is  több férjet fogyasztott (s állandóan egy újabbat keres), valamint szuszpenzorban járó tacskója, Virsli. Hozzájuk csapódik Elspa, a piecingekkel és tetoválásokkal teli ex-drogos szobrász és Eleanor, egy fogorvos özvegye – mindketten Artie exei –, aki rögtön kézbe is veszi a dolgokat és a ház hamarosan olyan lesz mint a belváros karácsonyi vásár idején, csakhogy itt nem az érdeklődők jönnek-mennek, hanem Artie szeretői, és ők vannak bizony elegen. És mindenkinek megvan a maga története, ahogy Johnnak, Artie felnőtt, feltételezett fiának is.

A Molyon ezt a történetet erotikus, nemi élet és szexualitás címkékkel látták el, hát Hamupipőke meséjében több a szexualitás és az erotika, mint ebben a könyvben.

Bármennyire is valószínűtlen (de szórakoztató!) történet, engem elgondolkoztatott, hogy én vajon mit tettem volna, ha Lucy helyében vagyok? Pakolok és elhagyom, ahogy Lucy tette, vagy nevetségessé teszem magam azzal, hogy megkeresem ezeket a nőket és cirkuszkodom velük? Visszamegyek-e és bocsánatot nyer csak azért  mert beteg? Körbetelefonálom a volt és jelen szeretőket, hogy haldoklik? S ezen érdemes minkenkinek elgondolkodni, mert félrekacsintgató partnerek nem csak a könyvek lapjain léteznek.

Nem mindennapi történet, pörög, meglep, szórakoztat, elgondolkoztat. Szerethetőek a karakterei is, még a hűtlen Artie is, akinek túl nagy a szíve, pont az a szív, ami az elmúlásba viszi, az az Artie, aki minden nőnek valami olyasmit adott, amire annak épp szüksége volt. Lucy viszont nem mindig volt szimpatikus, néha túl sokat és feleslegesen gondolkozott-fecsegett, s amennyire határozott volt amikor férjét elhagyta, most annyira elveszett. 

Nem egy mostanság megjelent könyv, de aki teheti olvassa el. S természetesen ízlések és pofonok…

Hóvégi klasszikus: Joseph Heller - A 22-es csapdája

„Csak egy csapda volt, és ez a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valós helyzetben saját biztonságára gondol, az döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyságot. Orr őrült, tehát le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült, és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges, és mennie kell.” *

Annyian és annyiszor használják “a 22-es csapdája” kifejezést, anélkül, hogy valójában tudnák mit is jelent vagy honnan származik. A nyelvhasználatba beépült szólást lehetne akár az ördögi körnek is nevezni, de tulajdonképpen egy regény címe.

A 22-es csapdája a második világháború ideje alatt játszódó történet a háború értelmetlenségéről, arról, hogy a résztvevők lassan beleőrülnek ebbe a felesleges, mások által generált konfliktusba, az abszúrd szabályokba, melyeket a bürokrácia szül. Aki látta a hetvenes években készült MASH című filmet (esetleg olvasták a könyvet, ami a film alapjául szolgált), vagy az ennek folytatásában készült és unalomig ismételt M*A*S*H* televíziós sorozatot, annak fogalma lehet, hogy milyen is ez a történet. Igen sok a hasonlóság, és ugyanarra épül mint a könyv (bár a két történetnek semmi köze egymáshoz): hogyan lehet elviselhetővé tenni egy értelmetlen háborút. A 22-es csapdája szereplői nemcsak az ellenségtől félnek, hanem saját bajtársaiktól, feletteseiktől, az értelmetlen szabályoktól is.

A regény az Olaszországban állomásozó amerikaiak 256-os századának néhány tagjáról szól, de központi alakja John Yossarian repülőstiszt, aki századosi rangban szolgál. A történéseket többnyire az ő szemén keresztül látjuk, de vannak ismétlődő jelenetek, és ennek a célja az, hogy az illető eseményt más-más szereplő szemszögéből is megismerhessük. Tehát a váltott szemszöget nem mostanában találták fel. Kéretik nem félreérteni, ez nem egy E/1-ben írt történet, mert a szerző mesél, csupán azt váltogatja, hogy most épp kinek a szemszögéből meséli el a dolgokat.

„A texasiról kiderült, hogy jóindulatú, nagylelkű és kedves ember. Három nap múlva mindenki utálta.” *

Paradoxonokkal és kettős értékrendekkel teli történet, amely egyszerre szórakoztat és megbotránkoztat. Még az is talál benne szórakozást, aki nem kedveli a háborús történeteket, mert ugyan a történet központjában maga háború áll és minden ahhoz viszonyítódik, a történet azért érinti az élet más területeit is, bár el kell mondanom, hogy ez többnyire a katonák közötti beszélgetéseken, visszaemlékezéseken keresztül történik meg.

S mivel az egész történet az abszurd iskolapéldája, miért ne lenne a felépítése más? Még a fejezeteken belül is ide-oda ugrálunk az időben, s maguk a fejezetek sincsenek időrendbe egymás után. Lényegében csak a teljes könyv elolvasása után kaphatunk egy viszonylag egységes képet arról, hogy miről is szól ez. És nem egy rövid kis szösszenetről beszélek, hanem 600+ oldalról (kiadás függvényében).

„Borzasztó dolog a faji előítélet, Yossarian. Tényleg az. Borzasztó dolog, hogy becsületes, hű indiánokkal úgy bánnak, mint holmi niggerekkel, bibsikkel vagy koszos digókkal.”*

A címben levő 22-es számnak semmilyen jelentősége nincs, bármilyen szám lehetett volna helyette. Eredetileg 18-as számmal jelent volna meg, de a kor könyv- és filmmegjelenéseit figyelembe véve, marketingfogásból változtatta meg a szerző, kiadója kérésére.

1970-ben film is készült belőle, a bejegyzésben szereplő fotók a filmből származnak. 1994-ben pedig a szerző megjelentette a történet folytatását Záróra (Closing Time) címmel.

Először közvetlenül az érettségi utáni nyáron olvastam és nem élveztem annyira, mint amikor évekkel később újraolvastam. Lényegében annak idején nem is értettem meg, hogy miben áll ennek a műnek a zsenialitása, mert mindenképpen kell egy bizonyos fokú érettség ahhoz, hogy az abszurdban, a szürreálisban is megtaláld a mondanivalót. Nagyon kedvelem a történetet és ajánlom azoknak, akik valami mást is szeretnének olvasni, nemcsak a most divatos YA/NA vagy erotikus történeteket. Semmiképpen nem finomlelkű, romantikára vágyó hölgyeknek való olvasmány, de természetesen ízlések és pofonok...

Ismét egy kitűnő amerikai regény a második világháborúról. Joseph Heller könyve Norman Mailer, James Jones, Irvin Shaw világhírű műveivel egyenrangú alkotás: a legjobbak egyike. Heller tétele, hogy a háború a legnagyobb őrültség, amit az ember valaha kitalált. S ezen az abszurd helyzeten – a háborún – belül minden abszurd, ami csak történik. Sorra feltárulnak a hadat viselő amerikai társadalom ellentmondásai, amelyek közül a leglényegesebb, hogy Yossariannak és társainak, a Pianosa szigetén állomásozó bombázóegység pilótáinak igazi ellensége nem más, mint a saját parancsnokuk, aki a háborút remek alkalomnak tartja a saját karrierje előmozdítására. Yossarian keresztüllát a parancsnokok számításain, és elhatározza, hogy ezentúl csak egy dologra fog ügyelni: a saját testi épségére. Közben persze állandóan összeütközésbe kerül a felsőbbséggel, és folyton beleesik a 22-es csapdájába… A 22-es csapdája abszurd, vad, őrült szatíra, amelynek olvasása közben az ember hahotázik és káromkodik.

Eredeti mű: Joseph Heller – Catch-22, 1961

Magyar nyelven előszőr 1969-ben jelent meg az Európa kiadó gondozásában, és azóta még tizenegyszer, legutóbb 2011-ben az Akkord Kiadó jóvoltából.

* Joseph Heller – A 22-es csapdája

Pam Godwin - Vágyakra hangolva

„Mondhatod, hogy könnyűvérű vagyok. Talán igazad is van. Néha csinálok olyan dolgokat, amiket megbánok. Néha a férfiak csinálják ezt velem, kérdezés nélkül. Mi van nekem? A zene. Egy évem van hátra a középiskolából és van egy tervem. Egy céllal. Emeric Marceaux. Ő az, aki megmondja, mit akarok, átveszi az uralmat felettem, és vágyakra hangol. Amikor játékra parancsol, mindenemet neki adnám. Térdelek a büntetésért, remegek egy érintéséért. Mindent feladnék egy titkos közös pillanatért. Ő az én rögeszmém, a mesterem, a zeném. És a tanárom.”

Pam Godwin New York Times és USA Today bestseller szerző romantikus-erotikus regénye egy titkolt tanár-diák kapcsolatba repíti el az olvasót. Az első oldaltól lebilincsel…

Álomgyár, 2018

Eredeti mű: Pam Godwin – Dark Notes, 2016

“A KIADÓ ELŐSZAVA A MAGYAR KIADÁSHOZ

Egy kiadónak nemcsak feladata, hanem felelőssége is, hogy a szórakoztatás mellett megosztó és kényes témákat is felkaroljon. Mi a kiadónál fontosnak tartjuk, hogy érzékeny kérdésekre is felhívjuk a figyelmet, beszéljünk róluk.

A Vágyakra hangolva című könyvben a szerző egy megosztó témát dolgoz fel egy nehéz sorsú lányról, akit a tanára meghódít és hatalmába kerít. Ez akár velünk, rokonainkkal és barátainkkal is megtörténhet. Az áldozatok sokszor nem mernek megszólalni, és néha rajtunk is múlhat, hogy napvilágra kerüljön.

Figyeljünk és vigyázzunk egymásra!”

(Pam Godwin – Vágyakra hangolva, Álomgyár, 2018)

Nem állt szándékomban elolvasni ezt a történetet, csakhogy jött a sok pozitív visszajelzés, a szuperlatívuszok sokasága, hogy nem az aminek látszik. Hallgatnom kellett volna a megérzésemre, mert ez az, amire számítani lehet a fülszöveg elolvasása után: egy újabb olyan történet, ahol a férfinak büntetni kell, hogy a férfiasságát bizonyítsa, a nő meg vígan s dalolva megy bele, annak ellenére, hogy fogalma sincs a játék szabályairól. Az egyetlen különbség a több hasonló felállású könyvhöz képest az, hogy itt a történet pikantériáját a tanár-diák viszony adja meg.

E/1-ben megírt történet, váltott szemszög, tehát mindkét főhős gondolatait megismerhetjük. Szerencsére kiegészítik egymást, nem ismétlődnek a történések. Ennek ellenére kicsit elkapkodottnak, átgondolatlannak, erőltetettnek éreztem az egészet.

Renden van az, hogy titkolni kell egy tanár-diák viszonyt. Ilyent az oktatás semmilyen szintjén nem tűrnek el, ennek ellenére létezik. Ebben a történetben egy 17 éves végzős lány és 27 éves zongoratanára szeret egymásba, bár nem igazán tudnám szerelemnek nevezni mindazt ami közöttük történik.

Ugye itt van Ivory, a 17 éves félárva zongorazseni, az előkelő zenetanoda diákja annak ellenére, hogy szegény mint a templom egere. Mindenért prostituálja magát, amióta 13 éves korában bátyja barátja megerőszakolta. S a férfi teszi ezt azóta is folyamatosan, csakhogy Ivorynak senki nem hisz, amikor ezt szóvá teszi. Ivory a pozitív, önfeláldozó hős, aki egymaga fizeti a család számláit, nehogy már anyja és bátyja az utcára kerüljön, s teszi ezt abból a pénzből, amit a teste árulásából szerez. Még véletlenül sem választaná az egyenes utat, miután családjában senki nem hallgatja meg, nem fordul a hatóságokhoz, hanem a jobb jövőről álmodozik, ha majd bejut a még előkelőbb zeneakadémiára. Két pozitív dolog van az életében: Schubert, a macskája és a lepukkant zenebolt, ahol az idős tulaj jóvoltából nap mint nap gyakorolhat.

Az utolsó év megfosztja kedvenc zenetanárától és helyébe a fiatal Emericet hozza, akinek már távoznia kellett egy hasonló intézményből, mert szexuális viszonyt folytatott munkatársával. Ebben az iskolában is csak azért kapott állást, mert az igazgatónőnek szüksége volt családja befolyására, hogy fiát bejuttassa az előkelő zeneakadémiára. Mindenki tisztában van azzal, hogy Emericnek miért kellett előző munkahelyéről távozni. A férfinak lényegében nincs is szüksége arra, hogy dolgozzék, családja gazdag és tovább gazdagodik, és már az első órán kinézi magának a bögyös-faros Ivoryt, aki fizikailag koránál sokkal fejlettebb.

Hogy Ivory miért megy bele ebbe a kapcsolatba?  Nem nehéz kitalálni. Neki első sorban kell a tanári ajánlás a zeneakadémiára, nélküle labdába sem rúghat, még a felvételiig sem jutna el. És mert szeretethiánya van, mert arra vágyik, hogy valaki törődjön vele, valakinek fontos legyen. 

Mocskos játékokkal teli történet, s ki-ki eldönti majd hogyan viszonyul hozzá. Nekem csalódás volt, mert a szerző annyira a pár tagjaira koncentrált, hogy egyszerűen elhanyagolta a környezet éberségét, amikor szerinte a történet úgy kívánta meg. Mondhatnám úgy is, hogy mintha hülyéknek nézte volna a pár környezetét. Elképzelhető, hogy sikerül eltitkolni, hogy egy idő után egy házban laknak, de az már senkinek nem tűnik fel, hogy az addig szakadt Ivory csak úgy egyből dizájner-cuccokban kezd járni és Porshe-t vezet? Ez csak egy példa volt a sok kis apróság közül, amik úgy nem találtak bele a történetbe.

Nem kedveltem a két főhőst sem. Ivoryt a túlzott önfeláldozása, saját maga viktimizálása  miatt – értsd: ő mindennek és mindenkinek az áldozata. Emeric pedig olyan, mint aki magát isteni ajándéknak tartja minden nő számára. Felelőtlen, beképzelt, öntelt és kisebbségi komplexusát dominanciával takarja, ami inkább szadizmus, hiszen fájdalmat okoz Ivorynak akkor is, amikor nem bünteti. Szóval ez a BDSM beütés ismét felületes ismereteket takart és a hatásvadászat számlájára írnám.

Nem kedveltem a történetet, mert nem így kellett volna megoldani egy nagyon is valós témát, amit, ugye a szerző egy ál-BDSM történet szintjére degradált, egy olyan férfi főhőssel, aki egy egész pszichiátriai klínikának adna munkát éveken keresztül. Nem csak a pszichopaták kezdenek viszonyt tanítványaikkal, bármennyire is etikátlan ez.

Az erotika rajongói minden bizonyal kedvelni fogják ezt a történetet, hiszen erre a kategóriára hajt rá a cím nagyon kreatív fordítása is: Sötét hangjegyek helyett Vágyakra hangolva, de természetesen ízlések és pofonok…
   Viszont jó a zene...