Lucinda Riley – Holdnővér

A hét nővér 5

Taygeta D'Apliese, azaz Tiggy az egyik testvérétől értesül a nevelőapja haláláról. A nővéreivel a Genfi-tó partján magasodó, gyermekkori otthonukban gyűlnek össze, hogy megemlékezzenek szeretett apjukról, és meghallgassák a végrendeletét. A különc milliárdos, Pa Salt mindnyájuknak egy különleges tárgyat és egy levelet hagyott örökül, amelyek segítségével – ha a lányok úgy döntenek – közelebb kerülhetnek a valódi gyökereikhez. 

Tiggy a megérzéseit követve úgy dönt, a mindentől elszigetelt Kinnaird-birtokon, a Skót-felföld egyik gyöngyszemén vállal munkát: vadvédelmi tanácsadóként a kihalás szélén álló skót vadmacskák megmentéséért küzd. A birtok urával, a meglehetősen zaklatott, ugyanakkor elképesztően jóképű férfival, Charlie-val azonnal megtalálja a közös hangot. Kinnaird a vadmacskákon túl számos meglepetést tartogat Tiggy számára: a birtokon élő, vén cigány ember azt állítja, hogy a lánynak sajátos képessége van, és vissza kell térnie a szülőföldjére, a spanyolországi Granadába. 

Tiggy vonakodva ugyan, de útra kel, és a régi mór erőd, az Alhambra árnyékában kideríti, milyen szálak is fűzik őt a sacromontei barlangok lakóihoz és nemzedéke egyik leghíresebb flamencotáncosához, Lucía Amaya Albaycínhoz. De vajon mit kezd az újonnan felfedezett örökségével? És vajon ki lesz az, aki megdobogtatja gyengélkedő szívét?

Lucinda Riley sorozatának ötödik kötete egy intuitív, önmagát és a származását kutató lány története, amelyben nagy szerepet kap a zene, a spiritualitás, a lélekben lakozó erő és a szenvedélyesség.

General Press, 2019

Eredeti cím: The Moon Sister, 2018

Ötödik részéhez érkezett Lucinda Riley A hét nővér sorozata, és semmivel sem jutottam közelebb ahhoz, ami igazándiból felkeltette az érdeklődésem. A szerző továbbra is remekül felcsigázza olvasója kiváncsiságát információmorzsákkal, és eléri azt, hogy hosszas kombinálásokba, találgatásokba bocsátkozzunk. Nálam ez remekül működött, később elmondom mit is gondolok az alaptörténetről, mi állhat a dolgok hátterében.

Bár egy sorozat ötödik része, önálló történetként is olvasható, hiszen a szerző tesz elég utalást az előző részek történéseire és magára az alaptörténetre ahhoz, hogy senkinek ne legyen hiányérzete, amennyiben ezzel a résszel kezdené ismeretségét A hét nővérrel.

Akik figyelemmel kísérik a sorozatot és ismerik az előzményeket, azoknak nem újdonság az alaptörténet: egy Svájcban élő titokzatos és excentrikus milliomos – a történetben Pa Salt néven fut – a világ különböző sarkaiból fogad örökbe hat lánygyermeket és neveli fel őket a genfi tó eldugott partján lévő kastélyszerű házában, minimális külső segítséggel. Ők a D’Apliese nővérek és a kis család a Plejádok csillagképet veszi mintául, a lányokat is egy-egy csillag után nevezik el. A lányok hatan vannak, a csillagkép pedig hét csillagot számlál, tehát a hetedik lány, akinek a Merope nevet kellene viselnie soha nem kerül a mesterséges családba. Hogy miért, ezt homály fedi, mint ahogy az excentrikus milliomos személyét is.

A hét nővér története akkor kezdődik, amikor a különc milliomos jobb létre szenderül és hagyatékként a lányok származására utaló dokumentumokat és jeleket hagy hátra, hogy a lányok megkereshessék gyökereiket, amennyiben ezt akarják.

A szerző követi az előző részekben már bejáratott sémát, tehát most is két idősíkban mozgunk. Egyrészt a beteges Taygeta-Tiggy jelenét ismerhettem meg, másrészt a szerző a 20 század elejére-közepére visz vissza, és a spanyorországi cigányok életét mutatja be.

Tiggy története Skóciában kezdődik, amikor új állást válal a Kinnaird birtokon, ahol a skót vadmacskák megmentésével és a helyi vadvilág helyreállításával foglalkozik. Itt legyinti meg a szerelem szele is, hiszen minden igyekezete ellenére gyengéd érzelmeket  táplál a birtok tulajdonosa, Charles Kinnaird iránt, aki ezt viszonozni is látszik, csupán egy kis bökkenő van: a fess doktor nős és gyermeke van. Már ez magában is elég lenne a zűrhöz, de hogy halmozódjon a feszültség, képbe kerül egy követelőző örökös, egy trófea-feleség, egy misztikus fehér szarvas és Charlie Kinnaird kamasz lánya, Zara. Meg egy Zed Eszu nevű milliomos, aki betelepszik a Kinnaird birtokon kialakított vendégházba, és aki keményen Tiggyre hajt. Aki olvasta a sorozat előző részeit annak elképzelhetően bevillan, hogy ez az alak egyszer már megkörnyékezte Maiát, a legidősebb nővért (A hét nővér című első részben) és Elektrával is volt már viszonya (az ő története lesz majd a következő, de lesznek utalások erre a viszonyra).

 Ugyancsak itt találkozik Tiggy Jegessel, a fura, cigány származású emberrel is, akinek különcsége és múltról szóló történetei veszik rá a lányt, hogy származását felkutassa.

Jeges skóciai jelenléte kicsit kilógott az egészből, hiszen sehol sem találtam a legkisebb utalást sem arra, hogy végül hogyan került ő pont oda a Kinnaird birtokra, mikor a történet múltjában nagyon is jelen volt, de a világ teljesen más tájain.

A történet múltja Granadába visz, ahol a sacromontei barlanglakásokban él az a cigányközösség, melyhez Tiggy múltja köthető. Itt született és indult el a siker útján Lucía Amaya Albaycín, a kor egyik legtehetségesebb flamencotáncosa. Az ő történetén keresztül ismerhettem meg a spanyol cigányok hányatott sorsát, a szegénységet, a Franco-rezsim és a háború miatti üldöztetésüket, helyüket a társadalom peremén. És persze a népcsoportnak tulajdonított misztikus tulajdonságokat is: jövőbelátást, holtakkal való társalgást, vagy más természetfeletti kategóriába sorolható misztikus-spirituális dolgokat.

Kicsit zavart az, hogy a könyvben mindenhol a “gitano” megnevezés szerepelt, a cigány szó spanyol megfelelője. Tudom, hogy mostanság a cigány szó nagyrészt pejoratív jelzőként van jelen a köztudatban, de lépjünk túl ezen, ez egy népcsoport megnevezése és ne vesszünk el a politikai korrektség útvesztőiben.

S akkor elmondom, hogy a nagy, össznépi kavarodásban mit gondolok én erről a Pa Saltól, aki meglehetősen izgatja a fantáziámat. Azt hiszem, hogy ő azonos Eszu görög milliomossal, Zed apjával, hiszen mindkét férfi azonos időben hunyt el, a temetés is olyan volt, amilyen – bár Pa Salt halálával kapcsolatban nekem kétségeim vannak, mellesleg fiktív lányainak is, hiszen a halálesetről csak akkor értesültek, amikor már a tengeri temetés is lezajlott. S hogy miért találta ki magának ezt a párhúzamos életet? Fogalmam nincs, csupán feltételezem, hogy a kemény üzleti világban betöltöt szerepét akarta kompenzálni valami jóval, valami emberbaráti cselekedettel. Fia, a szemét Zed, valahogy rájöhetett erre és ezért próbál betartani a D’Apliese lányoknak ahol csak tud. Irigységből, féltékenységből, amiért idegenek kapták azt az apai szeretetet, ami neki járt volna. De mondom, ezt csak én gondolom így, és csak most, mert lehet a következő kötet teljesen más megvilágításba helyezi a történetet, s akkor még hol van a hetedik rész, amelynek emléletileg helyre kellene tennie a dolgokat.

Visszatérve a Holdnővérre, vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egyrészt remek betekintés a flamenco világába, a múlt századi Spanyolországban élő cigánycsoport életébe – mert bár a történet fikció, ezek a dolgok igenis megtörténtek, tehát ennek a résznek van valós történelmi alapja. Másrészt az én ízlésemnek túl sok volt a misztikus, természet feletti elem, túl sok véletlen egybeesés és Lucía Amaya Albaycínt, mint szereplőt, egy kicsit sem kedveltem a flamenco iránti elvakult elköteleződése miatt, ami mindent és mindenkit a háttérbe szorított. Akárcsak az előző részek hősnői, Tiggy is egy műveszeti ághoz kapcsolódik valamilyen formában, ez esetben a tánchoz híres flamencotáncos nagyanyján keresztül, annak ellenére, hogy ő nem aktív művelője annak.

Akárcsak az előző kötetek esetében, az utolsó fejezet most is a következő történetet vezeti fel, ami a modell Electráé lesz, aki ki mással kavar, mint a szemét Zeddel.

Sokszereplős, izgalmas történet, és minden vélt vagy valós hibája ellenére be tudja szippantani az olvasót. De valahogy már kopik a varázs, valószínűleg a sorozatra jellemző sablon miatt. De természetesen ízlések és pofonok…

Kapcsolódó bejegyzések:

A hét nővér

Viharnővér

Árnyéknővér

Gyöngynővér

Nicky Pellegrino – Olaszország, szeretlek!

Csodálatos történet a szerelemről és az itáliai konyha titkairól. 

1964, Dél-Olaszország. Mintha megállt volna az idő San Giulioban, a békés, napsütötte faluban. Az asszonyok itt még naponta frissen sütik a kenyeret, és esténként egy kis pletykálkodásra jönnek össze a Caffé Angeli illatos kávéi és süteményei mellett. 

1980, Róma. A Carozza család legidősebb lánya az olasz fővárosba szökik a szerelmével a kis faluból. Alig tud valamit a titokzatos férfiről, de szenvedélyesen szereti. Amikor keservesen csalódik benne, és terhes lesz tőle, nincs más választása, hazatér a szüleihez. 

2005, Dél-Olaszország. Egy fiatal nő érkezik Londonból a kis faluba…

„A Csokoládé című regény olasz unokatestvére.” Cleo Magazine 

„Senki nem ír úgy a szerelemről és az olasz ételekről, mint Nicky Pellegrino.” Sunday Times 

„Ez nem a fogyókúrázók regénye! Lapról lapra éhesebb leszel tőle.” Cosmopolitan

Lettero, 2018

Eredeti cím: Delicious, 2005

Nagyon szeretem a ‘60-as, ‘70-es évek európai – különösen az olasz és francia – filmjeit. S azért mondom ezt, mert ez a történet olyan volt mintha egy ’60-as években játszódó olasz filmbe csöppentem volna, ehhez pedig hozzájárult a szerző stílusa. Annyira olvasmányos, annyira tökéletesek a leírásai, hogy símán elhittem ott sétálok a faluban, vagy ott tartozkodom a közösségben.

Ez az állítás igazándiból a történet első részére érvényes, amit nagyon kedveltem, a másodikat már annál kevésbé és ehhez nagyban hozzájárult a hősnő is, aki anyjától eltérően kicsit sem volt sem szimpatikus, sem szerethető, legalábbis nekem.

A szerző neve teljesen ismeretlen volt számomra. Miután a kiadó nagy csindarattával beharangozta az Olaszország szeretlek! megjelenését  utánaolvastam, és a Goodreads-en számszerint tíz, a szerző által jegyzett könyvet találtam – természetesen angol nyelven. Nagyon kedvelem a gasztroregényeket, valószínűleg azért mert a gasztronómiai ismereteim éppen csak az éhenhalástól mentenek meg, tehát izgatottan vártam a történetet, hátha valami mégiscsak ragad rám a lelkesedésen kívül is.

Nem nagy filozófia kitalálni, hogy a cselekmény nagy része Olaszországban játszódik, hiszen erre utal a cím is, bár a történések Angliába is elkalauzolják az olvasót, hiszen Anglia az ami biztosítja az újrakezdést Mariának és az otthont, a gyermekkort, a családot lányának, Chiarának.

A történet igazádiból két részre osztható: Maria Domenica története, majd a Chiaraé, Maria Domenica felnőtt lányáé, és kezdődik 1964-ben, egy olaszországi kicsiny faluban, ahol a tizenhat éves Maria Domenica, a Carozza család legidősebb gyermeke már keményen megtapasztalta miről szól az élet, hiszen nemcsak a házimunkából kell keményen kivenni az részét, hanem anyja már ki is választotta neki jövendőbelijét a Manzoni család Marcójának személyében. Csakhogy sem Marcónak sem Mariának nem fűlik a foga a házassághoz, mindketten világot akarnak látni, távol a kis porfészektől képzelik el jövőjüket, és vonzza őket a nagyváros varázsa. Ezért meg is szöknek. Nem, nem együtt, hiszen mégcsak nem is kedvelik egymást. Előbb Marco, majd Maria is, aki időközben munkát vállalt a falu kávézójában, hogy pénze is legyen az új, városi életéhez. És ez nem 1980-ban történik, ahogy a fülszöveg írja, hanem a hatvanas évek második felében. Mint ahogy a könyv eredeti címe sem Under the Italian Skies, ahogy a Molyon tűntetik fel, a link pedig egy teljesen más Nicky Pellegrino regényhez vezet. Az is megtévesztő, hogy a magyar kiadás borítója viszont kísértetiesen hasonlít az Under the Italian Skies-éra.

Ez volt Maria első szökése. És azért az első, mert egy év után terhesen érkezik haza Rómából, szülei pedig hozzákényszerítik Marco Manzonihoz, akit szabályosan hazapofoztak Rómából, annak ellenére, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy a gyermek apja valaki más. Ebből a házasságból szökik meg másodszorra Maria és meg sem áll Angliáig, hogy ott nevelje fel lányát, Chiarát, újrakezdje életét és ismét rátaláljon a szerelem. Hogy miért éppen Anglia? Azt majd mindenki felfeldezi a könyv olvasásakor.

És itt véget is ért az, amit a történetben szerettem, mert huszonöt évet ugrott a cselekmény és Chiara főszereplésével folytatódott, őt pedig nem kedveltem. Több okból sem, kezdve azzal, hogy még gyermekként megtagadta anyja olasz örökségét és soha nem volt hajlandó egyetlen szót sem megtanulni olaszul, ami jól jött volna, amikor anyja családját – és apját – készül felkutatni Olaszországban. És meg is teszi, tehát a szerző ismét visszavisz San Giulioba, ahol az idő mintha megállni látszott volna, csupán az emberek lettek idősebbek és a család bővült.

S hol volt benne a gasztro? Olaszországról beszélünk, tehát szinte mindenhol.

Nagyszerű ábrázolása volt a múlt század második felének vidéki társadalmának, a szociális megfelelési kényszernek, a szokások hatalmának. És annak is, hogy vidéken a feljődés lassúbb, a berögzött szokásokat nehéz levetkőzni és az emberek nem igazán változnak.

Összességében egy szerethető történet, bár – mint említettem már – nekem Chiarát nem sikerült megkedvelnem. Aki olyan habos-babos romantikus történetre vár, az bele se fogjon, mert itt a romantika keserédes és bizony meghökkentő, botrányos dolgok is terítékre kerülnek.

Nem mondhatom, hogy imádtam, mert ez nem lenne igaz, hiszen Chiara számomra ellenszenves volt és ez sokat nyomot a latba. Viszont kedveltem annyira, hogy Nicky Pellegrino neve ismét kísértésbe hozzon, ha a kiadó újabb könyvét jelentetné meg magyar nyelven. De természetesen ízlések és pofonok…

Kimberley Freeman – Örökzöld-zuhatag

Kimberley Freeman legújabb regénye egy botrányos vonzalom, egy rég elfeledett titok meg egy furcsa szálloda története, ahol két nő élete egyszer és mindenkorra megváltozik.
1926-ot írunk. Violet Armstrong pincérnőként dolgozik a grandiózus Evergreen Spa Hotelben, ahol az ausztrál elit tölti téli vakációját. Sam és Flora Honeychurch-Black, a gazdag testvérpár hosszabb tartózkodásra rendezkedett be a szállóban. Violet és Sam között szenvedélyes, tiltott vonzalom alakul ki. 

Nyolcvannyolc évvel később Lauren Beck a Kék-hegységben vállal munkát: felszolgáló lesz egy kávézóban. Lauren megismerkedik Tomasszal, az Evergreen Spa Hotel felújítási munkálatait irányító dán építésszel. Mikozben kapcsolatuk egyre szorosabbá válik, a nő felfedez egy sor szerelmeslevelet, még 1926-ból. Nekilát a rég feledésbe merült rejtély felgöngyölítésének…

Athenaeum, 2018

Eredeti cím: Evergreen Falls, 2015

Megrendelhető

Első találkozásom Kimberley Freeman írásaival 2013-ban történt, amikor megjelent a Vadvirágok lányai. Akkor még nem létezett a blog, de később azért született a történetről egy bejegyzés, mert úgy a szerző, mint a történet a kedvencekhez tartozik. S nemcsak a szerzővel volt első találkozás, hanem a két idősíkú cselekménnyel is, ami lényegében két különböző történetet jelent, melyeknek valamilyen formában közük van/lesz egymáshoz. Nos, azóta ez a több idősíkú történetmesélés mondhatni divattá vált, bár nem mindenkinek jön be.

Mint oly gyakran, a szerző a cselekményt most is Ausztráliába helyezi, ami nem meglepő, hiszen ő maga is ausztrál. Már ez változatosságot jelent a sok amerikai kontinensen vagy az Egyesült Királyságban játszódó romantikus után.

Bár a történet a múlttal kezdődik, én előbb mégis a jelenéről mondanék néhány szót, különösen a hősnőről, Lauren Beckről. Nem különösebben szép, nem is zseniális és még gazdagnak sem mondható. Életében először van egyedül, a családjától távol. Attól a családtól, amely feláldozta a kamaszkorát és fiatalságának sok-sok évét bátyja, Adam betegségének oltárán. És az áldozat hiábavaló volt, mert Adam nem gyógyult fel, Lauren pedig nulla élettapasztalattal szökik meg zsarnok anyja túlzott féltése és ellenőrzése elől és vállal munkát Evergreen Fallsban.

A valamikor nagyon előkelő és híres Evergreen Spa Hotel elhanyagolt és romos, és visszaállításával egy dán építészt, Thomas Lindegaard-t bízták meg, Laurent pedig odaviszi egészséges kiváncsisága… meg a férfi iránt érzett vonzalma. S tulajdonképpen Lauren kiváncsisága az, aminek köszönhetően felgöngyölíthető a múlt század húszas éveiben játszódó, tragédiával körített szerelmi történet.

1926-ban Sam és Flora Honeychurch-Black, az előkelő és gazdag testvérpár szabályosan beköltözik Evergreen Falls Spa Hotelbe. Hosszúnak tervezett tartózkodásuknak több oka is van. Az egyik Sam ópiumfüggősége, és ezt felhasználva szeretné Flora minél messzebre tolni esküvője dátumát Tonyval, a felkapaszkodott gengszterrel, aki ezzel a házassággal vásárolná be magát az előkelő társaságba. Tony és gorillái természetesen elkísérték a testvéreket Evergreen Fallsba.

S a hotelben dolgozik egy jobb jövő reményében Violet Armstrong is, akibe a szenvedélybeteg Sam beleszeret. Hogy ennek a szerelemnek mi lesz a vége, Flora megússza-e a házasságot a kellemetlen Tonyval, nem fogom elmesélni, mindenki fedezze fel maga, ahogy azt is, hogy milyen kapcsolat van a történet múltja és jelene között. Annyit azért elmondhatok, hogy a kor, azaz a múlt század húszas éveinek ábrázolása remek volt. Átfogó képet kaptam úgy a gazdagok életéről, mint a kevésbé szerencsésekéről is. Nem kevés kutatómunka állhat mögötte.

A múltbeli kalandozások során Lauren nem csupán az emberöltőnyivel korábban történteket feldezi fel, hanem saját családjának titkaira is fény derül, olyan titkokra, melyek szőnyeg alá seprése miatt megrendül szüleibe vetett bizalma. Különösen ellenőrzésmániás anyjától fordul el, aki úgy viselkedik vele mintha még mindig kislány lenne – végül is valahol érthető az eltúlzott féltés, hiszen Mrs. Beck már elvesztett egy gyermeket.

Nagyszerű történet volt a múlt század húszas éveinek képmutatásáról, pénzről és hatalomról, szerelemről – hiszen több szerelmi történetet is kapunk a cselekmény során –,  szenvedélybetegségről, másságról és rossz döntésekről.

Az egyetlen dolog ami zavart az a cím és egyben a helység nevének fordítása. Nem értem miért kellett magyarra fordítani, de egyébként más történetben is idegesít, ha személyek vagy helységneveket lefordítják magyarra.

Könnyen olvasható, gördülékeny és izgalmas. Egyetlen pillanatig sem unatkoztam, nincsenek benne klisék, eltúlzott lelki drámák sem. Nagyon kedveltem és kicsit sem zavart, hogy egy idő után abszolút kiszámítható volt merre tart a történet. Felnőtt olvasónak ajánlom. Nem csak az Örökzöld-zuhatagot, hanem a szerző valamennyi könyvét, de természetesen ízlések és pofonok…

Kapcsolódó bejegyzések:

Vadvirágok lányai

Parázs-sziget

Sarah Addison Allen – A varázslat tava

    
Gyönyörű, felejthetetlen történet régi és új szerelmekről, az eltéphetetlen kötelékek erejéről… 

Eby Pim képeslapon látta először a Lost Lake-et. Egy régi fotó, rajta néhány vastag betűvel szedett szó, ám Eby úgy érezte, mintha a jövőjébe pillantana bele.
Mindez fél emberöltővel ezelőtt történt. Férje, George, már rég eltávozott. A fárasztó rokonok is elmentek. Semmi sem maradt, csak néhány tóparti kabin, ami sikeresen ellenállt a georgiai hőségnek és párának, továbbá a kallódók maroknyi csapata, akik – kimondatlan álmaiktól és vágyaiktól vezérelve – évről évre hűségesen ellátogatnak a Lost Lake-hez. 

Ez nem csekélység, Eby ennek ellenére kijelenti, az idei lesz az utolsó nyár, amit a tónál tölt, aztán eladja a területet egy építési vállalkozónak. Amíg az utolsó szalmaszálat jelentő családtag be nem kopogtat hozzá. 

Kate Pheris tizenkét évesen az utolsó legszebb vakációját töltötte a Lost Lake-nél; még azelőtt, hogy megismerte volna a magányt, a fájdalmat, a veszteséget. Azóta ezek az érzelmek uralják az életét, de azért – talpraesett lányának, Devinnek, és saját céltudatosságának köszönhetően – a remény sem halt ki a szívéből. Talán a Lost Lake-nél Devin kiélvezheti gyerekkorának utolsó hónapjait… és Kate is újra felfedezheti azt a valamit, ami annak idején olyan hirtelen siklott ki az ujjai közül. 

Az emberek egymás után zarándokolnak el a tóhoz, hátha ott megtalálják azt, amit már oly régóta keresnek: szeretetet, megnyugvást, reményt az újrakezdésre, békét, egy rejtély megoldását, a felejtés lehetőségét. De vajon még időben érkeznek? 

A különleges hangulatú, varázslatos regény Sarah Addison Allen egyik legkiválóbb írása az ember titkos vágyairól és a hétköznapi csodákról, amik a legvalószínűtlenebb helyeken lepnek meg minket. 

Könyvmolyképző, 2017

Eredeti mű: Sarah Addison Allen – Lost Lake, 2014

“– A múltadat nem tudod megváltoztatni, de a jövődet igen. Ez a könyvekre is igaz. Ha nem tetszik a befejezés, költesz egy másikat.”

Mindent elolvastam, ami magyar nyelven Sarah Addison Allen tollából származik, s kacérkodom az angol nyelvű könyveivel is, de el kell mondanom, hogy legalább három éve nem jelentetett meg új könyvet és pillanatnyilag csak két olyan írása van, amit még nem ismernek magyar rajongói.

Nagyon kedvelem a szerző könyveit, bár valamennyi közül talán ez tetszik a legkevésbé. Nincs semmi baj a történettel, nagyon élveztem a kalandozást múltban és jelenben, szerethetőek a szereplői is. Viszont nem tetszik az a csipetnyi fantasy (vagy mágikus realizmus – kinek hogy tetszik), ami a szerző könyveire jellemző. Akik olvassák Sarah Addison Allen könyveit, azok tudják miről beszélek. Én nem rajogok a fantasy-ért, sőt, amennyiben lehet kerülöm is, de a szerző eddigi könyveiben nagyszerűen oldotta meg ezt az írásaira annyira jellemző természetfelettit. Szépen kiegészítette a történetet, adott neki egy csipetnyi misztériumot.

Ebben a történetben számomra túlzásba ment az, ami azt a csipet misztériumot volt hivatott szolgálni, mert el tudok fogadni egy csodatevő almafát vagy egy-két szellemet a házban, viszont a fiút, aki krokodillá változik, csak azért, mert annyira szereti a krokodilokat, már nem igazán.

Túl sokat nem szeretnék mondani a könyvről, hiszen egy nagyon terjedelmes fülszöveget kaptunk a kiadótól. Azt viszont mindenképpen el kell mondanom, hogy igenis megéri elolvasni a történetet, mert egyszere tud szórakoztató és megható lenni. Egyidőben szól szeretetről, családról, szerelemről, egész élettörténetekről, múltról, jelenről, jövőről…

Lost Lake egy tóparti üdülőtelep, és minden szereplő – legyen bármilyen jelentéktelen szerepe a történetben – a helyhez kötődik, testileg-lelkileg. Azt is el merném mondani, hogy a történet főhőse maga az üdülőtelep és a személyek csupán mellékszereplők a maguk történeteikkel. Természetesen minden szereplőt alkalmunk lesz megismerni, honnan jönnek, hová tartanak és közben az üdölőtelep történetét is megismerjük, s azt is, hogy a szereplők közül ki miért ragaszkodik a helyhez.

Továbbra is kedvelem a szerzőt és könyveit, remélem visszatér az alkotókedve és további történetekkel örvendeztet meg minket. De addig is reménykedjünk, hogy a kiadó más könyveit is elhozza a magyar nyelven olvasó rajongóknak. És természetesen ízlések és pofonok…

Kapcsolodó bejegyzések

A csodálatos Waverley-kert 

Könyvmolyképző, 2010

Sugar Queen – Édes élet

Könyvmolkézpő, 2012

Susan Wiggs - Mézédes nyár

Bella Vista lankái 2

A napsütötte Bella Vistán, ezen a csodaszép és dúsan termő birtokon nevelkedett Isabel Johansen a nagyszülei féltő gondoskodása mellett. A lány úgy dönt, hogy gyerekkori otthonában főzőiskolát nyit, ahová eljöhetnek azok, akik megcsömörlöttek a nagyvárosi élettől, változásra vágynak, és meg akarják ismerni a szakácsművészet titkait. A gyümölcsösök és szőlők, a virágoskertek a kaptárakkal eszményi helyszínül szolgálnak ehhez az elképzeléshez. A birtokon felbukkan az újságíró Cormac O'Neill – aki a munkája során a világ számtalan forrongó pontján megfordult már –, hogy anyagot gyűjtsön a könyvhöz, amelyet Isabel nagyapjáról rendelt tőle egy kiadó. A férfi régi titkokról, megrázó tragédiákról lebbenti fel a fátylat. Vajon a múlt megismerése és egy váratlan, mindent elsöprő szerelem elég ahhoz, hogy Isabel kövesse az álmait?

HarperCollins, 2018

Eredeti mű: Susan Wiggs – The Beekeeper’s Ball, 2014

A Kaliforniában játszódó Bella Vista lankái második része, és ezzel záródik is a sorozat, annak ellenére, hogy a történet végén nem minden kapott rózsaszínű közbe burkolt happy endet, sőt néhány dolog határozottan nyitott maradt. Elképzelhető, hogy annak idején a szerző további folytatásokkal akarta tovább szőni ezt a történetet – lett volna hová és kivel is, de mivel már négy éve írta meg a második részt, nem valószínű, hogy valaha is választ kapok majd azokra a dolgokra, amik nyitottak maradtak.

Akik már olvasták a történet első részét, azok ismerik a helyszínt is, és nagyjából a szereplőket is, hiszen túl sok új szereplő nem jelenik meg. Az egyik ilyen a férfi főhős lesz, Cormac O’Neill, az író, aki azért érkezik Bella Vistára, hogy Magnus Johansen történetét megírja. És azt is tudják, hogy ez a rész természetesen Isabel Johansenről fog szólni, hiszen nagyon szépen fel volt ez vezetve az előző részben.

Akárcsak a Megtalált álmokban, most is szinte minden a birtok körül forog, ahol a család almatermesztéssel foglalkozik. Ehhez jön hozzá Isabel a maga történetével és megálmodott főzőiskolájával, valamint nővére esküvői előkészületeivel.

Mivel Cormac az idős Johansen történetéért utazik Bella Vistára ismét elmerülhetünk a második világháború Dániához köthető eseményeiben, és abban, hogy milyen hatása volt ennek a Johansen családra, akik kénytelenek voltak menekülni, mivel a dán ellenálláshoz tartoztak. Néhány erről szóló részlet már ismerős az előző részből, nem érettem az ismétlés mit akart kihangsúlyozni.

Be kell vallanom, hogy a háborús részeket nem kedveltem, mert személy szerint nem vagyok oda a háborús vagy zsidóüldözésről szóló történetekért, ez pedig a könyv durván egyharmadát tette ki.

Isabel a főzőiskolája mellett a méhészkedéssel is kacérkodik, de mivel kezdő, szüksége van egy szakember segítségére is. Itt kerül a képbe a másik új szereplő: Jamie. Ő egy nagyon fiatal, rocker kinézetű lány, aki ráadásul terhes is, viszont mindent tud a méhekről, a méhészetről és reális segítség a kicsit elveszett Isabel számára. Ő az egyik olyan szereplő, akinek a története lezáratlan maradt, mert a lány ugyan elhatározza, hogy lemond a gyermekéről, de a birtokon mindenki finoman, vagy nyiltabban az ellentkezőjéről próbálja meggyőzi. Arról, hogy ez sikerül-e, a továbbiakban egy szó sem esik.

Ugyanakkor Erik, a lányok apjának története is új löketet kap, mikor Cormac egy kicsit kutakodni kezd a baleset körülményei után és újabb információkkal áll elő, de ez is elsikkad – bár ami azt illeti, pont a végére tartogatta a szerző ezt a kis durranást.

Isabel, akit nagyszülei neveltek – Erik, az apja még születése előtt meghalt autóbalesetben, anyja pedig két nappal később nem élte túl a szülést –, nos ő minden információért hálás, ami a szüleivel összefügg, de most egyszerűen közömbösen fogadja a hírt:

“– Nem is tudom... Lehet, hogy nyugodni kellene hagynunk a dolgot – gondolkodott hangosan, aztán hátrált egy lépést, és felnézett Macre, a szerelmére, aki az egész világot és a jövőt jelentette számára. – Vagy legközelebb majd Tangerbe utazunk.”

 Nekem kicsit összecsapottnak tűnt, mintha a szerző túl sok információt akart volna egyetlen kötetbe belezsugorítani, és azt is megfejelte a múltba való kaladozások fejezeteivel. Úgy néz ki, most az a trend, hogy egy könyven belül legalább két generáció történeteit kapjuk meg ide-oda ugrálva az időben.

Annak ellenére, hogy rengeteg minden volt belezsúfolva, egyes részek már-már vontatottnak tűntek, a jelenben játszódó jelenetek egy része is arra volt hangolva, hogy egy-egy szereplő (az idősebbek közül) hogyan élete meg a második világháború atrocitásait, és erről mesélt annak, aki épp hajlandó volt meghallgatni. De lényegében erről szól a történet, hiszen Cormac O’Neill azért jön a birtokra, hogy ezeket a történeteket első kézből hallhassa és könyvében a világ elé tárhassa.

Akárcsak az első részben, a szerző most is megörvendezteti a vállalkozó kedvű olvasókat receptekkel. Míg az első részben minden az alma körül forgott, most természetesen a méz lesz a főszereplő, hiszen Isabel új hobbija a méhészkedés, és receptei is e körül forognak. Lehet próbálkozni.

Nem kedveltem, nekem egyszer olvasós marad, de természetesen ízlések és pofonok…

A Bella Vista lankái sorozat első része:

1. Megtalált álmok

HarperCollins, 2017

The Apple Orchard, 2013

Lucinda Riley – Gyöngynővér

A hét nővér 4

Celaeno ​D'Apliese, azaz CeCe az egyik testvérétől értesül a nevelőapja haláláról. A nővéreivel a Genfi-tó partján magasodó, gyermekkori otthonukban
gyűlnek össze, hogy megemlékezzenek szeretett apjukról, és meghallgassák a végrendeletét. A különc milliárdos, Pa Salt mindnyájuknak egy különleges tárgyat meg egy levelet hagyott örökül, és ennek segítségével, ha a lányok úgy döntenek, közelebb kerülhetnek a valódi gyökereikhez.

Az örökké nyugtalan CeCe számára az útkeresés fájdalmas tapasztalással indul. Azzal, hogy a nővére, Csillag követte az apjuk által hátrahagyott nyomot, és megtalálta az új családját, a kettejük közti szoros kötelék mintha semmivé foszlana – és ezzel együtt olybá tűnik, hogy az ő lényének egy része is odaveszik. Csak egy fekete-fehér fényképbe és egy névbe tud kapaszkodni, amikor hosszú útra indul, hogy előbb Thaiföldre érve egy titokzatos idegennel ismerkedjen meg, majd Ausztrália festői, mégis nemegyszer kietlen vidékein megtapasztalja mindazt, amire ez idáig olyannyira vágyott: a valakihez, a valamihez tartozás érzését. Meglehet, hogy az örök utazó végül otthonra lel a vörös föld országában?

Lucinda Riley sorozatának negyedik kötetében egy évtizedeken és megannyi helyszínen átívelő nyomozás történetét meséli el. A letehetetlen családregény e kötetbeli főszereplője nemcsak a származásával kapcsolatos kérdésekre találja meg a választ, hanem kénytelen lesz azt is belátni: ahhoz, hogy teljes értékű életet élhessen, és rájöhessen, ki is ő valójában, szembe kell néznie a félelmeivel. Az önmagára találás útja pedig nem egy meglepő fordulatot tartogat számára.

General Press, 2018

Eredeti mű: Lucinda Riley – The Pearl Sister, 2017

Amikor A hét nővér sorozat valamelyik részéről írtam, mindig elmondtam, hogy a sorozat alapja a Plejádok legendája, és hogyan fogad örökbe egy titokzatos milliomos hat lánygyermeket – bár a legenda szerint a Plejádok heten vannak – s halála után hogyan vezeti vissza őket szülőhelyükre. Mert ezt teszi. Semmi sem véletlen amit a Pa Salt néven futó megboldogult úr tett. 

Ahogy haladunk előre a sorozat részeivel, egyre kevésbé hiszem, hogy a milliomos meghalt, s hogy tényleg úgy hívták, ahogy. Azt is el bírom képzelni, hogy valahol neki van/volt egy másik élete, családja, s a genfi tó eldugott szegletében levő rózsaszín kastély, ahol a lányok nevelkedtek,  csupán egy volt számtalan titkának. Bevallom, az ő karaktere jobban érdekel, mint bármi más ebben a sorozatban. Még három rész van hátra a sorozatból, nagyon remélem, hogy bár a végére megvilágosodunk ezzel kapcsolatban is, és nem az fog kiderülni, hogy a fickónak disszociatív személyiségzavara volt és évtizedeken keresztül tartó pszichózisa vette rá, hogy újrajátsza (és értelmezze) a csillagképről szóló legendát.

Ugye ez már a sorozat negyedik része és már felfedezhető egy bizonyos sablon, amit a szerző követ. A lányok a végrendelet szerint megkapják a maguk levelüket, a koordinátákat, ahonnan örökbefogadójuk elhozta őket és ami utalást tesz a származásukra. Minden esetben a lányok az illető országban rokonokra találnak, a hivatásuk valamilyen formában kapcsolódik a biológiai család valamelyik tagjának hivatásához. Természetesen szerelem is van minden történetben, kevés kivétellel mindig eljutunk a boldog végkifejlethez ezen a téren is. S az épp soron levő lány történetével párhúzamosan kapunk egy másik történetet is a múltból, amely csupán a kötet végére (legjobb esetben a háromnegyedénél) ad teljes képet arról, hogy tulajdonképpen mi köze is van az illető lányhoz.

Most sincs ez másként, hiszen Celaeno D’Apliese, azaz CeCe ugyanúgy megkapja a maga levelét és koordinátáit mint a többiek, pluszban ő egy örökséget is kap, ami viszont nem nevelőapjától származik. Akik olvasták az Árnyéknővért, azok tudják, hogy ebből a pénzből veszi meg a puccos londoni lakását. S miután az előző részben Csillag, a nővére akit legközelebb érzett magához és akivel szinte szimbiózisban élt, megtalálja a maga útját, kicsit elárulva, elhagyva érzi magát, de azért nekiindul végigjárni azt az utat, aminek a végén a származásáról szóló információkat reméli megtalálni.

CeCe útja Ausztráliába vezet, de mielőtt oda eljutna tesz egy kitérőt Thaiföldre is, ahol előző évben olyan remekül elszórakozott nővére, Csillag társaságába, és ahol most testi-érzelmi kapcsolatba bonyolódik egy titokzatos férfivel. Nem egészen értettem, hogy ez az epizód mire volt jó, főleg, mikor a továbbiakban kiderül, hogy CeCe elképzelhetően saját neméhez vonzódik. Nem vagyok szakértő a nemi identitás kialakulásában, de a szerző által használt megoldás kicsit fura volt és számomra hihetetlen.  

Visszatérve a thaiföldi kitérőre, a történet végén értelmet nyer, hogy miért is kellett az, különösen, mikor a rózsaszín gyöngy átka is képbe kerül. De ennek ellenére én valahogy másképp képzeltem el a történet ehhez kapcsolódó részét.

CeCeről már az előző részekből tudjuk, hogy diszlexiája miatt tanulási nehézségei vannak és inkább a művészetekkel kacérkodik, azon belül is a festészettel, de kételkedik tehetségében. A történet azt is megmutatja, hogy ez a tehetség honnan származik és mi kell ahhoz, hogy CeCe végre megtalálja önmagát. Egyébként az is érdekes, hogy eddig minden nővér valamilyen formában kapcsolódott a művészetek valamelyik ágához. Maia ugye nyelvzseni és műfordító, Ally hajós, de profi módon fuvolázik is, Csillag pedig írói álmokat dédelget. Most pedig itt van CeCe a maga festészetével.

Természetesen most is megkapjuk a történet múlthoz kapcsolódó részét, mely az 1900-as évek elejének Egyesült Királyságából indul és főszereplője Kitty Mercer (született McBride), egy kétségbevonható erkölcsű lelkész nagyobbik lánya. A későbbiekben belőle lesz Ausztrália első női gyöngybárója, mivel a német származású Mercer családba házasodik be, Mercerék pedig gyöngyhalászattal gyarapítják amúgy is tekintélyes vagyonukat. Kitty az a személy, aki az erkölcsi és etikai normák miatt eltékozolta a szerelmet, az esélyt arra, hogy boldog lehessen.  

A történetben – úgy a 20. század eleji részében, mint a jelenkoriban – az őslakosokról is többet megtudhatunk, arról, ahogy még mindig egy bizonyos fajta elnyomás alatt élnek – bár jogilag már egyenlőek a többi állampolgárral –, valamint megismerjük a Plejádok legendájának ausztrál őslakos változatát is.

Kicsit csalódott vagyok, mert a történet nem úgy alakult ahogy én elképzeltem, de ez nem jelenti azt, hogy nem volt jó. Mert az volt. Pörgős, szórakoztató, izgalmas, de valahogy mégsem az igazi. Nekem valamennyi már olvasott történet közül ez tetszett a legkevésbé. Nem tudnám megmondani, hogy miért. Talán mert túl sok kérdés maradt megválaszolatlanul (vagy éppen csak fél mondattal elintézve) és túl sok volt a véletlen egybeesés – bár mint mondtam, ebben a sorozatban minden okkal történik. Csakhogy már annyi megválaszolatlan kérdésem gyűlt össze ezzel a sorozattal kapcsolatban…

A történetben epizódikusan megjelenik Csillag, a kedvenc nővér, akiről az előző rész szólt és Ma, a hölgy, aki a svájci villában nevelte a lányokat, de a többiekről kevés információt kapunk. Eddig minden részben valamelyik lány látni-hallani vélte nevelőapját itt-ott. Ez most nem történik meg, de Cece az előző részben már átesett egy ilyen epizódon.

A kötet végén egy rövid kis beleolvasó található a sorozat következő részéből, ami majd Tiggy története lesz, aki Skóciában él. A teljes történetet mikor fogjuk olvasni, fogalmam sincs. Egyelőre még angol nyelven sem jelent meg, idénre várható, de a pontos dátum nem ismeretes. Az azt követő kettő közül az egyik minden bizonnyal a modell Electra története lesz, de hogy a másik miről fog szólni, azt csak feltételezni tudom: talán a hiányzó hetedik lány, Merope, mégis létezik valahol?

A szerző és a sorozat rajongóinak kötelező olvasmány és ajánlom mindenki másnak, aki néhány nyugis estét szeretne eltölteni egy nagyon szépen megírt történet társaságában. Kis jóindulattal akár önálló kötetként is megállja a helyét, tehát azok is belefoghatnak, akik nem ismerik az előző három rész történéseit. Meg természetesen az ízlések és a pofonok…

A sorozat magyar nyelven megjelent részei a General Press Kiadó gondozásában: 

1. A hét nővér, 2016

The Seven Sisters, 2015

2. Viharnővér, 2017

The Storm Sister, 2015

3. Árnyéknővér, 2017

The Shadow Sister, 2016