Lucinda Riley – Pillangószoba

   Posy Montague a hetvenedik születésnapjához közeledve még mindig a gyönyörű, suffolki házban él, ahol az idilli gyermekkorát a pillangók kergetésével töltötte, és ahol később a saját gyermekeit felnevelte. Az asszony tudja, annak ellenére, hogy az omladozó ház millió emlékét őrzi, az az észszerű döntés, ha minél előbb megválik az ingatlantól. 

   Posy gyökeresen változtatna az életén, ám ekkor felbukkan egy arc a múltból – Freddie, az első szerelme, aki ötven évvel korábban minden magyarázat nélkül elhagyta, és ezzel ezer darabra törte a szívét. Az asszony előtt hamar nyilvánvaló lesz, hogy volt szerelme és szeretett otthona pusztító titkot őriz. 

   General Press, 2020 

   Eredeti cím: The Butterfly Room, 2019 

   Megrendelhető 

   Töretlen kivácsisággal fordulok Lucinda Riley írásai felé, mert történetei annyira valósághűek, annyira hihetőek és elegánsak, hogy nyugisan hátra lehet dölni és elmerülni a cselekmény szövevényében. Igen, történetei sosem egyszerűek, nem is rövidek, és örvendetes módon mellőznek minden mostanság divatos klisét, tehát a túlzásba vitt erotikát is. 

   A szerző neve nem ismeretlen a magyar olvasóknak sem, hiszen a General Press Kiadó jóvoltából már számos könyvét olvashattuk magyar nyelven, többek között A hét nővér sorozat eddig megjelent köteteit is, melyből – ha minden igaz – sorozatfilm is készül majd, s aki figyelmesebben megnézi a bejegyzés alján a szerző fotóját, különösen azt amit a kezében tart, annak már nem lesz meglepetés: igen, A hét nővér zárókötetének kéziratát látjuk, tehát valamikor a sorozat rajongói magyarul is elolvashatják. 

   Természetesen több önálló kötetnek is örülhetünk magyar nyelven, köztük a kedvencemnek, A szerelmes levélnek, s ehhez csatlakozik a szerző néhány apja magyar nyelven is elérhető könyve, a Pillangószoba. 

   Ez egy családregény, mely több évtizedet ölel fel főhősének, Posy-nak életéből. 1943-ban kezdődik, a második világháború idején, mikor Adriana Rose Montague (a történetben csak Posy) hét éves, és szüleivel él az Admirális Ház nevű kúriában, és Posy hetven éves koráig tart, tehát több mint hatvan éven keresztül követhettem a hősnő és hozzátartozói, barátai életét. 

   Szerkezetileg hasonlít Riley korábban olvasott regényeihez, azaz a történet két idősíkban zajlik párhúzamosan: múltban és jelenben, a végére pedig teljes képet kapunk arról, hogy mi is történt annyi éven át a szereplőkkel. A mesélés módja is váltakozó, mert a hősnőről szóló részeket, visszaemlékezéseket maga Posy meséli el E/1-ben, a cselekmény többi részét a szerző mutatja be. 

   Nos, tehát 1943-tól indulunk, és Posy kedvenc tevékenységének hódol: természettudós apjával pillangókat fognak és eljátszák saját, kitalált játékukat, melyben ők mindketten egy tündérkirályság lakói, a lepkéket befogják, apja nektárral megeteti őket a királyság helyszínéül szolgáló dolgozószobjában, majd útjukra engedi őket. Ez a dolgozószoba a birtok egy különálló épületében van, egy toronyban, melynek alja raktárként szolgál, a torony tetején van a szentély, ahová Posynak szigorúan tilos belépni. És ebben a dolgozószobában történik majd valami, ami Posy egész életére kihatással lesz. 

   Posy apja eltávozáson van a seregből, ahol repülőgép pilótaként szolgálja a hazát, másnap vissza kell térnie a háborúba, és ezen az utolsó estén a szórakozást imádó anyja búcsúpartit rendez, olyan háborús módra. El kell mondanom Posy anyjáról, hogy vetekedett a történet legvisszataszítóbb szereplője címért. Egy nagyon önző és magának való volt francia bárénekesnő, aki csak a szórakozásnak élt, gyermekét az egyetlen megmaradt cselédjük gondjára bízta ,és amint férje visszatért a harctérre, Posyt le is passzolta Cornwallban élő apai nagyanyjának, hogy évekig meg is feledkezzen róla. Még akkor is felületesen kezelte a helyzetet, mikor Posy apja nem tért vissza a háborúból, úgy állítva be a dolgot, hogy Posynak tesz szivességet, amikor továbbra is nagyanyja gondjaira bízza. 

   Nyomon lehetett követni Posy életútját gyermekkorától kezdve, mikor elhagyta otthonát, a nagyanyjánál töltött éveket, a bentlakásos iskolát, az egyetemi világot, a szerelmeit. Megismertem Posy-t, a fiatal feleséget és anyát, majd nagyon gyorsan özvegyet, aki két fiát egyedül neveli, az Admirális Házhoz való kötődését, ami tulajdonképpen az apjához kapcsolódó emlékeket jelentette neki, és természetesen az idősődő, de még mindig nagyon aktív Posyt, a csalódásaival együtt. S mivel ez egy családregény, a Posyhoz tartozó emberek története sem marad titokban, tehát fiaié sem: az örök vesztes, manipulatív Samé, és a boldogságot kereső Nické. 

   Posy, mint központi figura néhol kissé idealizáltnak tűnt a tökéletességével: szófogadó gyermek, apjának köszönhetően mentálisan messze kortársai előtt jár, és a későbbiekben brilliáns eredményeket felmutató egyetemi hallgató. Posy életútján nemcsak az apai örökség érezhető, hanem valamikori szüfrazsett nagyanyja hatása is. Tanúja lehettem a 20. század második felében megszülető modern nőnek, aki egyetemet végez, tudományos pályát választ, majd az egészet feláldozza a család oltárán. 

   Mi ennek a könyve a mondanivalója a családi történeten túl? Az, hogy miként hatnak a gyermeknek jóhiszeműen előadott hazugságok a későbbi felnőttre. Mi történik akkor, amikor valakinek az egész életszemlélete alapjaiban reng meg, amikor lerombolódnak illúziói, és rájön arra, hogy saját hibáján kívül, az egész élete hazugságokra épült. 

   Figyelemre méltó alkotás, amit ki sem engedtem a kezemből, míg végig nem olvastam. Nem érdekelt, hogy ráment egy szombat estém, meg az egész éjszaka. Nagyon jól felépített történet titkokról, hazugságokról, szerelemről és családról. Izgalmas, tele van váratlan fordulatokkal és gyönyörű a nyelvezete. Imádtam minden sorát! 

A szerző nevéhez kapcsolódó bejegyzések: 

A hét nővér 

Viharnővér 

Árnyéknővér 

Gyöngynővér 

Holdnővér 

A szerelmes level 

Napnővér

Dorothea Benton Frank - Első feleségek klubja

Leslie ​és Wesley a hatvanadikat tapossák. Lányuk apa nélkül neveli gyermekét, sikertelen ingatlanügynök, fiuk egy szekta tagjaként próbálja megváltani a világot. Egyik barátjuk megözvegyült és egy feltűnően fiatal nő mellett kóstolgatja az élet örömeit, másik barátjuk pedig elválik feleségétől – ő is egy Barbie mellett köt ki. Úgy tűnik, fenekestől felfordult a világ…

Nyílnak-e új utak életünk utolsó éveiben? Újrakezdhetjük-e volt iskolatársunk oldalán? Átélhetjük-e a korábbi nagy, beteljesületlen szerelmeket idősebb korunkban? Vagy épp egy fiatal latin táncos oldalán találjuk meg a boldogságot? Létezhet-e barátság két ember között, miután elváltak? Átvállalhatjuk-e gyerekeinktől nagyszülőként unokáink nevelését? Elvárhatjuk-e a fiataloktól a felelősségteljes, felnőtt életet, ha azt sem tudjuk, a sajátunk merre tart?

És egy igazi Benton Frank-os befejezés: minden jó, ha a vége jó… A későn érő, felnőtt gyerekek megtalálják hivatásukat, fiatalok és idősebbek a párjukat, a konfliktusokra a megoldásokat. Ki a kórházban, ki a templomban döbben rá, hogy élni mindenképpen jó.

Dorothea Benton Frank Dél-Karolinában, a Sullivan-szigeten nőtt fel. New Yorkban él férjével.

XXI Század Kiadó, 2019

Eredeti cím: The Last Original Wife, 2013

A szerző tizenkilenc könyve közül a második, ami magyar nyelven is megjelent a Belépés csak meghívóval című után, melyet alíg néhány hónappal korábban jelentetett meg szintén a XXI Század Kiadó. Mivel azt a történetet kedveltem a nyilvánvaló “óda az amerikai déli életstílushoz” ellenére is, két kézzel kaptam az újabb Dorothea Benton Frank regény után, annak ellenére, hogy a fülszövegben feltüntetett korosztálytól még meglehetősen távol állok, de szeretem a felnőtt emberekről szóló történeteket olvasni, s végül is valamennyien eljutunk a hatvanas éveinkbe, ha előtte le nem terít valamilyen ruzsnya kór vagy egy csellengő kocsi.

Az Első feleségek klubja három középkorú házaspár története. Tulajdonképpen a férfiak barátok, akik együtt töltik minden szabad idejüket, és ennek következtében a nők is szoros baráti kapcsolatot alalkítanak ki. A hangsúly a Leslie-Wesley kettősön van. A történet jelenében ők még házasok, a férfitrió egyik tagja megözvegyült, de két hónappal később feleségül vette lányai korosztályához tartozó fitness-edzőjét, a másik férfi pedig szintén egy sokkal fiatalabb nőért hagyta ott feleségét. Ők a Barbie-k, ahogyan a szerző emlegeti könyvében ezt a típust.

Leslie és Wesley házassága még kitart, annak ellenére, hogy a férfi egy zsugori zsarnok, önimádó és tévedhetetlennek képzeli magát. Tehát Leslie az utolsó első feleség a baráti körben, a többiek lecserélődtek. Két felnőtt gyermekük csellengő egzisztencia. A nagyobbik távolkeleten készül megváltani a világot és apjától kunyerál pénzt, lányuk meg egyedül neveli gyermekét – illetve úgy tesz, mert minden lehetséges alkalommal lepasszolja a tündéri kislányt anyjának –, és az ingatlanosok elrettentő példája.

Leslie és Wesley tehetős, Atlanta elegáns környéken laknak, countryklubba járnak. Illetve Wesley tehetős, ő az aki dolgozik, aki mindent megenged magának, viszont ami feleségét illeti, neki meg kell indokolnia minden apró kiadást ami a szűkös háztartási pénzen kívül felmerül. Leslie a család cselédje, míg férje igaz szerelme a golf. Azt nem írhatja felül semmi és amilyen gyakran csak teheti barátaival a klub golfpályáján időzik, s e tevékenységet hosszas italozással zárják. Wesley emelett még homofób is, hiszen harminc évi házasság alatt már számtalan jelzővel illette Lesley homoszexuális bátyját, s szabályosan tiltotta, hogy a nő szorosabb kapcsolatot ápoljon vele. Ebben a családban Wesley a vezér, ő kezeli a pénzt, a feleségnek fogalma sincs az anyagi helyzetükről.

Sokminden hozzájárult ahhoz, hogy Leslie végülis egy merész elhatározással összecsomagoljon, elhagyja férjét és Charlestonba költözzön bátyja házába. Wesley viselkedése csak egy rész volt, de hozzájárult az is, hogy teljesen kivülállónak érezte magát férje baráti körében, melyben már nem voltak hozzá hasonló korú nők. Férje elinte nem is veszi komolyan az elköltözést, majd mikor tudomására jut, hogy felesége Charlestonban egy régi baráttal találkozgat, különböző módszerekkel próbálja rávenni, hogy térjen haza. Erre huszonkét millió dollárnyi oka van. Ennyit dugdosott Wesley a felesége elől, aminek legalább a felét a nő vinni fogja, ha ténylegesen válásra kerül sor. És az ingyen cselédről már ne is beszéljünk.

Nem mondom, hogy annyira kedveltem, mint a szerző korábban olvasott könyvét. Szórakoztatott, szó se róla, akár igaz is lehetne a történet, mert meggyőződésem, hogy vannak, akik ilyen életet élnek, de módfelett zavart a középkorú háztartásbeli nő gondolkodásmódja, határozatlansága. Igen, tudom: más generáció, más helyszín, más mentalítás.

A történet váltott szemszögben E/1-ben íródott, Leslie és Wesley maguk mesélik el hogyan is látják mindazt, ami velük történik. Egészen jó volt az indítás: a házaspár terápián vesz részt a férj kérésére (követelésére, mert ugye ott az a huszonkét millió), s majd innen térünk vissza a konfliktusok kezdetéhez, hogy teljes egészében megismerhessük Leslie és Wesley házasságát és az okokat, melyek a helyzet romlásához s a majdani boldog végkifejlethez vezettek.

Különösen zavart, hogy ebben a könyvben sem jött ki a matek. Ugye már a fülszöveg is írja, hogy a házaspár a hatvanas éveit tapossa. Többször is szó esik arról, hogy harminc éve házasok, meg arról is, hogy ők ketten tulajdonképpen a főiskolán ismerkedtek meg, amit Leslie már be sem fejezett, mert terhes maradt első gyermekével és összeházasodtak. Akkor, ha harminc éve házasok és a főiskolán keltek egybe, akkor nem a hatvanas éveiket tapossák, hanem símán tíz évvel fiatalabbak. Ha viszont tényleg hatvanasak, akkor a gyermekeik is lassan már középkorú lúzerek, ami megint nem passzol azzal, amit az utódok koráról ír. Totál zavar, s segítettem lehetőleg még jobban összezavarodni.

Az is kicsit riasztó, ahogy a hősnő a nála fiatalabb korosztályhoz tartozó nőkhöz viszonyul. Igen, aranyásók mindig is voltak és mindig is lesznek, öregedő férfiak is, akik ha tehetősek lecserélik feleségüket egy fiatalabb évjáratra, mert ettől érzik fiatalnak és menőnek magukat, de nem mindenki “Barbie”, még a tehetősebb nők közül sem. Ennek az attitűdnek kissé irigység-szaga volt: ők fiatalok a hősnő meg nem, és szándékosan (?) üresfejű plázacicáknak voltak beállítva, hogy alapból mindenki a hősnő korosztályával szimpatizáljon.

Ez egy újabb bemutatója volt az Egyesült Államok déli társadalma középosztályának, a megfelelési kényszernek, a szokások hatalmának. Kicsit vontatott volt, kicsit csapongó, de egy próbát megér. Érettebb korú olvasóknak ajánlom, hiszen róluk, nekik szól… és ízlések, meg pofonok…

Kapcsolódó bejegyzés:

Belépés csak meghívóval

Daniela Sacerdoti – Vigyél haza

Glen Avich 2

Segíthetnek-e a múlt szellemei szebb jövőt találni?

Inary Monteith élete válaszúthoz érkezett. Miután egy lopott éjszakát töltött közeli barátjával, Alexszel, közli vele, hogy ez az egész szörnyű hiba volt, és ezzel összetöri a férfi szívét. Amikor beteg húga állapota hirtelen rosszabbra fordul, haza kell sietnie Londonból a skót Felföldre… és a visszatéréssel együtt szembe kell néznie a fájdalmas emlékekkel, amelyek elől oly elszántan igyekezett elmenekülni. 

Hazatérve az élete még bonyolultabbá válik, mint azt képzelte volna. Húga betegsége, bátyja ellenségessége, egy önelégült ex, akit soha többé nem akar újra látni, a Londonban maradt Alex iránt érzett ellentmondásos érzelmei és a Glen Avichben megismert jóképű amerikai. Mindezek betetőzéseként rejtélyes módon elveszíti a hangját, viszont visszanyeri egy különleges gyerekkori képességét… a hatodik érzékét, amely családi örökség. És amikor egy múltbéli hang egyre csak azt hajtogatja „Vigyél haza!”, olyan titok nyomára bukkan, amelyről tudja, meg kell fejtenie ahhoz, hogy szabaddá legyen. 

A Vigyél haza gyönyörű történet szerelemről, veszteségről, az igazi képességek felfedezéséről, de legfőképpen arról, hogy sohase felejts el, igazából ki vagy.

Gabo, 2019

Eredeti cím: Take Me Home, 2013

A sorozat első könyvét Kinga haverinámtól kaptam közvetlenül a megjelenés után. Nem emlékszem milyen alkalomból, de akár csak úgy is lehetett, mert szokott ő ilyesmiket csinálni. Kedveltem a történetet – bár a szellemet kihagytam volna belőle –, és megcsillant a szemem, amikor a kiadó jelezte a romatikus regényeinek szentelt blogján (a blog azóta is hibernál), hogy folytatni kívánja a sorozatot. Mert ez természetesen egy sorozat nyitókötete volt, amiről nekem olvasás előtt fogalmam sem volt, mert miért is néztem volna utána.

A könyv négy éve jelent meg, a kiadó a következő évben ígérte a folytatásokat, ahhoz képest az idén nyáron jelent meg a második rész. Ami azt illeti tavaly is boltokba került egy Daniela Sacertodi könyv (Ments meg), de az egy teljesen más sorozat indítókötete (Seal Island – Fóka Sziget), további részeinek sorsáról semmi hírem nincs, de nem is baj, mert nem kedveltem a történetet.

Az olasz származású szerző valahol Glasgow mellett él családjával, tehát nem véletlen, hogy történetei cselekménye Skócia túlmisztifikált vidékein játszódnak. Ezt alátámasztandó, Sacerdoti történetei több-kevesebb misztikus elemet is tartalmaznak, és igazándiból semmilyen kategóriába nem sorolhatóak. Én misztikus elemekkel feldúsított romantikus történeteknek nevezem őket, melyek elgondolkoztatóak a maguk módján, viszont olyan világba viszi el olvasóit, melyre nem mindenki nyitott, még fikció szintjén sem, hiszen nem mindenki szereti a paranormális képességekkel megáldott hősöket. Ezek a történetek nemcsak a most oly divatos erotikát nélkülözik, hanem a humort is, borongós hangulatúak és kellő hangulat kell ahhoz, hogy az ember lánya élvezze őket, és ne vágja a sufniba ötven oldal után.

Mint már említettem ez egy sorozat második része, de azok is olvashatják, akik nem ismerik az első rész történéseit, hiszen csupán a helyszín közös, bár epizódikusan megjelennek az első rész szereplői is.

Míg a sorozat első könyvében egy anya szelleme terelgeti gyermekét egyedül nevelő fiát a szerelem és boldog családi élet fele, ebben a második történetben egy olyan lányt ismerhettem meg, aki rendelkezik egy hatodik érzékkel: az elhunytak szellemét látja. Ez családi adottság, anyai ágon öröklődik, és Inaryban ez a képeség erősebben jelen van, mint valaha is a családja nőtagjaiban, bár ezt a képességét egy trauma során gyermekkorában elvesztette.

Inary Montieth Londonban él, szerkesztőként dolgozik egy kis kiadónál és maga is írói álmokat dédelget, de egyelőre a fiókjának ír. Akkor hagyta hátra szülőfaluját és testvéreit, mikor vőlegénye szakított vele, és új életét a nagyvárosban képzelte el barátaival, köztük Alexszel, a reklámgrafikussal, aki évek óta csendben szerelmes bele. Inarynak viszont haza kell térnie, mert a szívbeteg húga halálán van, a szívátültetés már nem opció. S történik mindez egy Alexszel töltött szenvedélyes éjszaka után.

Odahaza ismét megjelennek a látomások és ezzel egyidőben a lány elveszti a hangját. Mindenki a haláleset okozta lelki traumára fogja, de sokkal több van mögötte. Ahhoz, hogy Inary megnyugodjon és az élete ismét egyenesbe jöjjön, meg kell oldania annak a fiatal nőnek a rejtélyét, akinek a szellemét egyre gyakrabban látja, és rá kell jönnie milyen kapcsolat van a gyermekkori trauma és a szellem között. S ha még ez nem lenne elég, Alex iránti érzelmeit is tisztáznia kell, első sorban saját magával, figyelnie kell Loganra, bátyjára, aki a családot ért veszteség fájdalmát alkohollal tompítja, szembe kell néznie minden jóval és rosszal, ami egy kis településre jellemző, ahol mindenki ismeri egymást.

Nem mondanám, hogy különösebben rajonganék a történetért, mert az előző részhez képest ebben túl sok volt a paranormális elem. Tulajdonképpen az egész történet Inary szellemlátása köré épült és neki meg kell oldania az évszázados rejtélyt ahhoz, hogy továbbléphessen. Nem beszélve arról, hogy Inary különleges képessége erősen emlékeztetett a Hatodik érzék című filmre, erre van is utalás a történetben. Az is nyilvánvaló már a kezdettől, hogy merre tart ez a történet, tehát világot megrengető meglepetésekkel sem szolgált. De ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok kiváncsi a folytatásra, ugyanis a sorozatból még hátra van két könyv. Remélhetőleg nem kell ismét éveket várni a megjelenésükre.

És természetesen ízlések és pofonok…

Kapcsolódó bejegyzés:

Vigyázz rám

Gayle Forman – Engedj el

Ebben ​a regényben, amellyel Gayle Forman bemutatkozik a felnőtt olvasóközönségnek, a rá jellemző humorral és emberismerettel arról mesél, hogy néha el kell hagynunk az otthonunkat azért, hogy ismét megtalálhassuk.

Mindazoknak a nőknek, akik valaha is álmodtak arról, hogy hazafelé elhúznak a lehajtó mellett, és nem loholnak haza vacsorát főzni, mindazoknak, akik elképzelték már, hogy felszállnak egy vonatra, és elmennek egy olyan helyre, ahol senki sem követel örökös odafigyelést, bemutatjuk Maribeth Kleint, a meghajszolt dolgozó anyát, aki olyan lelkiismeretesen gondoskodik a férjéről és az ikreiről, hogy még azt sem veszi észre, amikor szívrohamot kap.

Ám, amikor megdöbbenésére azt kell tapasztalnia, hogy lábadozása teher azoknak, akik eddig mindenben rá támaszkodtak, Maribeth megteszi az elképzelhetetlent: becsomagol és elmegy. De mint ez oly gyakran megtörténik, amint eljutunk oda, ahova menni szeretnénk, egészen más szemszögből látjuk az életünket. Távol a család és a foglalkozás állandó elvárásaitól, és a felszabadító új barátságoknak köszönhetően Maribeth végre veszi a bátorságot azoknak a rejtélyeknek a megismeréséhez, amelyeket mindeddig titkolt szerettei és önmaga elől.

Az Engedj el nagyszívű, csetlő-botló, fejlődni és megbocsátani tudó alakjai arra tanítanak, hogyan számoljunk le a félelmeinkkel. Gayle Forman, az emberi természet nagy ismerője szembenéz a modern anyaság ellentmondásaival.

Gabo, 2017

Eredeti mű: Gayle Forman – Leave me, 2016

Valamikor régebben olvastam már a szerző egyik írását, de mivel az akkoriban megjelent könyvei első sorban az ifjúságnak szóltak és számomra eltúlzottan belemélyedtek a mondvacsinált lelki mizériákba,  nem lettem sem a szerző, sem az írásai rajongója.

Ugye, már a fülszöveg első mondata is arról szól, hogy ez egy felnőttekről-felnőtteknek szóló történet, gondoltam megér egy próbát. Nos, a témát nagyon kedveltem, igazándiból az vett rá, hogy néhány hetes tologatás után elolvassam a könyvet. Az is mellette szól, hogy önálló történet, nem egy sorozat része és nincsenek hozzá kapcsolódó novellák sem... még.

Sokak számára ismerős helyzet: dolgozó, kétgyermekes anya, aki a negyvenes évei közepén jár – mellesleg a kora teljesen mellékes, mert látni a huszas évei végén járó lehurbolt anyát is. A mi Maribethünk mindent megtesz, hogy megfeleljen a sztereotípiáknak és a környezete elvárásainak: gondoskodik elkényeztetett gyermekeiről és férjéről, munkájában is lelkiismeretes – egy magazinnál dolgozik, melynek főszerkesztője valamikori legjobb barátnője. Ez a barátság tulajdonképpen most is tart, de a barátnő az, aki befutott, akinek dúsgazdag férje van, Maribeth az örökösen güriző nőt testesíti meg. Egészen addig amíg szívrohamot nem kap, s a dolog műtéttel végződik, majd mikor végre hazakerül a kórházból lábadozni, besokal.

Férje az a típus, aki egész napot elvan a munkájával és valamikor a kamaszkor táján megállt a fejlődésben, tehát rá semmiképpen nem számíthat. Sőt! A férj állandó jelleggel más családokkal vagy azok babysittereivel példálózik, hogy ők mennyivel jobban megszervezik az életüket és sikeresebben megoldják a felmerülő problémáikat. Nevelőanyja – mert Maribeth-et örökbefogadták – lelkesen beköltözik hozzájuk, de inkább smúzol a kéretlen látogatók hadával, mint valós támasz és segítség. Hősnőnknek nincs lehetősége a műtét utáni lábadozásra, mert mindenki továbbra is mindent tőle vár és őt nyúzza.

Maribeth gondol egy merészet, kiüríti bankszámláját, néhány dolgot összecsomagol és búcsú nélkül meg sem áll Pittsburgh-ig, ahol biológiai szüleiről remél információkat találni és egy teljesen másik életet kezd felépíteni új kezelőorvossal, szomszédokkal, környezettel, hogy első sorban gyógyulhasson a szívműtét után, és hogy megtehesse mindazokat a dolgokat, melyeket a család és időhiány miatt nem tehetett meg. Például elolvassa mindazokat a könyveket, melyekre sosem volt ideje, vagy éppenséggel megtanuljon úszi.

Eddig a történet hihető és rendben is volt. Ami ezután következett nekem sok volt és nem is kedveltem. Igazándiból nem is értettem, hogy néhány történés mire volt jó? Például a flört a pittsburgh-i orvosával, vagy miért kellett a szomszéd srácnak egy olyan melegnek lennie, aki féltékeny heteroszexuális lány lakótársnőjére, amiért az randizni kezd. Egyébként a szomszédban lakó két fiatal és az ő baráti körük pótolja majd a családot Maribeth számára. Azt sem igazán értettem, hogy a családja hónapokon keresztül nem is érdeklődik, nem keresik, mert úgymond hagyják, hogy megtalálja önmagát. Mert itt nem egy-két nap vagy hét távollétről beszélünk, hanem hosszú hónapokról.

   A végével sem igazán vagyok kibékülve. Erőltetett és összecsapott. Maribeth csak úgy hirtelen megvilágosodik, hogy tulajdonképpen a családja nem is olyan rossz – lényegében rossz, de képtelen nélkülük élni –, és kész visszatérni a megszokott taposómalomba, elkényeztetett gyermekeihez és érzelmileg éretlen férje mellé. És már az sem fontos, hogy a biológiai anyja válaszolni fog-e a megkeresésre.

A fülszöveg alapján teljesen másra vártam, és amit helyette kaptam csak részében nyerte el a tetszésemet, körülbelül addig, amíg Maribeth összecsomagol és elmegy otthonról. A többi felesleges és hatásvadász jelenetek tömkelege volt, soknak semmilyen jelentősége nem volt, sem a történet fő szála, sem pedig a hősnő szempontjából, csupán a szerzőre jellemző lelki mizériát volt hivatott biztosítani.

Egyszer olvasós, felejtős, de természetesen ízlések és pofonok…

Lucinda Riley – Gyöngynővér

A hét nővér 4

Celaeno ​D'Apliese, azaz CeCe az egyik testvérétől értesül a nevelőapja haláláról. A nővéreivel a Genfi-tó partján magasodó, gyermekkori otthonukban
gyűlnek össze, hogy megemlékezzenek szeretett apjukról, és meghallgassák a végrendeletét. A különc milliárdos, Pa Salt mindnyájuknak egy különleges tárgyat meg egy levelet hagyott örökül, és ennek segítségével, ha a lányok úgy döntenek, közelebb kerülhetnek a valódi gyökereikhez.

Az örökké nyugtalan CeCe számára az útkeresés fájdalmas tapasztalással indul. Azzal, hogy a nővére, Csillag követte az apjuk által hátrahagyott nyomot, és megtalálta az új családját, a kettejük közti szoros kötelék mintha semmivé foszlana – és ezzel együtt olybá tűnik, hogy az ő lényének egy része is odaveszik. Csak egy fekete-fehér fényképbe és egy névbe tud kapaszkodni, amikor hosszú útra indul, hogy előbb Thaiföldre érve egy titokzatos idegennel ismerkedjen meg, majd Ausztrália festői, mégis nemegyszer kietlen vidékein megtapasztalja mindazt, amire ez idáig olyannyira vágyott: a valakihez, a valamihez tartozás érzését. Meglehet, hogy az örök utazó végül otthonra lel a vörös föld országában?

Lucinda Riley sorozatának negyedik kötetében egy évtizedeken és megannyi helyszínen átívelő nyomozás történetét meséli el. A letehetetlen családregény e kötetbeli főszereplője nemcsak a származásával kapcsolatos kérdésekre találja meg a választ, hanem kénytelen lesz azt is belátni: ahhoz, hogy teljes értékű életet élhessen, és rájöhessen, ki is ő valójában, szembe kell néznie a félelmeivel. Az önmagára találás útja pedig nem egy meglepő fordulatot tartogat számára.

General Press, 2018

Eredeti mű: Lucinda Riley – The Pearl Sister, 2017

Amikor A hét nővér sorozat valamelyik részéről írtam, mindig elmondtam, hogy a sorozat alapja a Plejádok legendája, és hogyan fogad örökbe egy titokzatos milliomos hat lánygyermeket – bár a legenda szerint a Plejádok heten vannak – s halála után hogyan vezeti vissza őket szülőhelyükre. Mert ezt teszi. Semmi sem véletlen amit a Pa Salt néven futó megboldogult úr tett. 

Ahogy haladunk előre a sorozat részeivel, egyre kevésbé hiszem, hogy a milliomos meghalt, s hogy tényleg úgy hívták, ahogy. Azt is el bírom képzelni, hogy valahol neki van/volt egy másik élete, családja, s a genfi tó eldugott szegletében levő rózsaszín kastély, ahol a lányok nevelkedtek,  csupán egy volt számtalan titkának. Bevallom, az ő karaktere jobban érdekel, mint bármi más ebben a sorozatban. Még három rész van hátra a sorozatból, nagyon remélem, hogy bár a végére megvilágosodunk ezzel kapcsolatban is, és nem az fog kiderülni, hogy a fickónak disszociatív személyiségzavara volt és évtizedeken keresztül tartó pszichózisa vette rá, hogy újrajátsza (és értelmezze) a csillagképről szóló legendát.

Ugye ez már a sorozat negyedik része és már felfedezhető egy bizonyos sablon, amit a szerző követ. A lányok a végrendelet szerint megkapják a maguk levelüket, a koordinátákat, ahonnan örökbefogadójuk elhozta őket és ami utalást tesz a származásukra. Minden esetben a lányok az illető országban rokonokra találnak, a hivatásuk valamilyen formában kapcsolódik a biológiai család valamelyik tagjának hivatásához. Természetesen szerelem is van minden történetben, kevés kivétellel mindig eljutunk a boldog végkifejlethez ezen a téren is. S az épp soron levő lány történetével párhúzamosan kapunk egy másik történetet is a múltból, amely csupán a kötet végére (legjobb esetben a háromnegyedénél) ad teljes képet arról, hogy tulajdonképpen mi köze is van az illető lányhoz.

Most sincs ez másként, hiszen Celaeno D’Apliese, azaz CeCe ugyanúgy megkapja a maga levelét és koordinátáit mint a többiek, pluszban ő egy örökséget is kap, ami viszont nem nevelőapjától származik. Akik olvasták az Árnyéknővért, azok tudják, hogy ebből a pénzből veszi meg a puccos londoni lakását. S miután az előző részben Csillag, a nővére akit legközelebb érzett magához és akivel szinte szimbiózisban élt, megtalálja a maga útját, kicsit elárulva, elhagyva érzi magát, de azért nekiindul végigjárni azt az utat, aminek a végén a származásáról szóló információkat reméli megtalálni.

CeCe útja Ausztráliába vezet, de mielőtt oda eljutna tesz egy kitérőt Thaiföldre is, ahol előző évben olyan remekül elszórakozott nővére, Csillag társaságába, és ahol most testi-érzelmi kapcsolatba bonyolódik egy titokzatos férfivel. Nem egészen értettem, hogy ez az epizód mire volt jó, főleg, mikor a továbbiakban kiderül, hogy CeCe elképzelhetően saját neméhez vonzódik. Nem vagyok szakértő a nemi identitás kialakulásában, de a szerző által használt megoldás kicsit fura volt és számomra hihetetlen.  

Visszatérve a thaiföldi kitérőre, a történet végén értelmet nyer, hogy miért is kellett az, különösen, mikor a rózsaszín gyöngy átka is képbe kerül. De ennek ellenére én valahogy másképp képzeltem el a történet ehhez kapcsolódó részét.

CeCeről már az előző részekből tudjuk, hogy diszlexiája miatt tanulási nehézségei vannak és inkább a művészetekkel kacérkodik, azon belül is a festészettel, de kételkedik tehetségében. A történet azt is megmutatja, hogy ez a tehetség honnan származik és mi kell ahhoz, hogy CeCe végre megtalálja önmagát. Egyébként az is érdekes, hogy eddig minden nővér valamilyen formában kapcsolódott a művészetek valamelyik ágához. Maia ugye nyelvzseni és műfordító, Ally hajós, de profi módon fuvolázik is, Csillag pedig írói álmokat dédelget. Most pedig itt van CeCe a maga festészetével.

Természetesen most is megkapjuk a történet múlthoz kapcsolódó részét, mely az 1900-as évek elejének Egyesült Királyságából indul és főszereplője Kitty Mercer (született McBride), egy kétségbevonható erkölcsű lelkész nagyobbik lánya. A későbbiekben belőle lesz Ausztrália első női gyöngybárója, mivel a német származású Mercer családba házasodik be, Mercerék pedig gyöngyhalászattal gyarapítják amúgy is tekintélyes vagyonukat. Kitty az a személy, aki az erkölcsi és etikai normák miatt eltékozolta a szerelmet, az esélyt arra, hogy boldog lehessen.  

A történetben – úgy a 20. század eleji részében, mint a jelenkoriban – az őslakosokról is többet megtudhatunk, arról, ahogy még mindig egy bizonyos fajta elnyomás alatt élnek – bár jogilag már egyenlőek a többi állampolgárral –, valamint megismerjük a Plejádok legendájának ausztrál őslakos változatát is.

Kicsit csalódott vagyok, mert a történet nem úgy alakult ahogy én elképzeltem, de ez nem jelenti azt, hogy nem volt jó. Mert az volt. Pörgős, szórakoztató, izgalmas, de valahogy mégsem az igazi. Nekem valamennyi már olvasott történet közül ez tetszett a legkevésbé. Nem tudnám megmondani, hogy miért. Talán mert túl sok kérdés maradt megválaszolatlanul (vagy éppen csak fél mondattal elintézve) és túl sok volt a véletlen egybeesés – bár mint mondtam, ebben a sorozatban minden okkal történik. Csakhogy már annyi megválaszolatlan kérdésem gyűlt össze ezzel a sorozattal kapcsolatban…

A történetben epizódikusan megjelenik Csillag, a kedvenc nővér, akiről az előző rész szólt és Ma, a hölgy, aki a svájci villában nevelte a lányokat, de a többiekről kevés információt kapunk. Eddig minden részben valamelyik lány látni-hallani vélte nevelőapját itt-ott. Ez most nem történik meg, de Cece az előző részben már átesett egy ilyen epizódon.

A kötet végén egy rövid kis beleolvasó található a sorozat következő részéből, ami majd Tiggy története lesz, aki Skóciában él. A teljes történetet mikor fogjuk olvasni, fogalmam sincs. Egyelőre még angol nyelven sem jelent meg, idénre várható, de a pontos dátum nem ismeretes. Az azt követő kettő közül az egyik minden bizonnyal a modell Electra története lesz, de hogy a másik miről fog szólni, azt csak feltételezni tudom: talán a hiányzó hetedik lány, Merope, mégis létezik valahol?

A szerző és a sorozat rajongóinak kötelező olvasmány és ajánlom mindenki másnak, aki néhány nyugis estét szeretne eltölteni egy nagyon szépen megírt történet társaságában. Kis jóindulattal akár önálló kötetként is megállja a helyét, tehát azok is belefoghatnak, akik nem ismerik az előző három rész történéseit. Meg természetesen az ízlések és a pofonok…

A sorozat magyar nyelven megjelent részei a General Press Kiadó gondozásában: 

1. A hét nővér, 2016

The Seven Sisters, 2015

2. Viharnővér, 2017

The Storm Sister, 2015

3. Árnyéknővér, 2017

The Shadow Sister, 2016

Tasmina Perry - A lánykérés

1958. ​A tizennyolc éves Georgia Hamiltont Londonba küldik a társaságba bevezetendő ifjú hölgyek, az „első bálozók” szezonjára, ám a független szellemű lány, akinek titkos álma, hogy író legyen, egyáltalán nem óhajt részt venni a férjfogási versenyben. Amikor azonban bekövetkezik egy tragédia, Georgia sorsa megpecsételődik.

2012. A szerelméhez siető Amy Carrell azt reméli, hogy a mai este megváltoztatja a sorsát. Így is történik – csak nem egészen úgy, ahogyan képzelte. A lesújtott lány mindenáron el akar szabadulni Londonból, ezért egy újsághirdetésre válaszolva elvállalja az útitárs szerepét egy rejtélyes idegen hölgy mellett, aki Manhattanbe akar utazni. Nem is sejti, hogy útközben felfed egy szerelmi történetet, amely ötven éve vár arra, hogy elmeséljék – és megnyit egy szívet, amely arra vár, hogy ismét életre kelhessen…

„Elbűvölő mese a második esélyről a modern Manhattanben és az ötvenes évek Londonjában. Ellenállhatatlan, letehetetlen könyv.” Marie Claire

„Rég eltemetett titkok története… Perry mesterien szövögeti a szerelem és az árulás finom hálóját.” Daily Express

TASMINA PERRY a Sunday Times Top Ten bestseller szerzőinek egyike. Jogi karriert hagyott el azért, hogy belépjen a női magazinok kiadói világába. Díjnyertes író, és olyan lapok munkatársa lett, mint az Elle, a Glamour és a Marie Claire. 2004-ben elindította saját utazási és divatmagazinját Jaunt címen, és az In Style lapot szerkesztette, amikor elhagyta ezt az iparágat, hogy minden idejét a könyvírásnak szentelje. Regényei tizenhét országban jelentek meg. Tasmina férjével és fiával Londonban él, ahol a következő regényén dolgozik.

XXI. Század, 2017

Eredeti mű: Tasmina Perry – The Proposal, Headline 2013

Szinte mindent elolvastam, ami magyar nyelven Tasmina Perry tollából megjelent, tehát mondanom sem kell, kedvelem a szerző történeteit és a stílusát is. Természetesen vannak írásai amik jobban és olyanok is, amik kevésbé nyerték el a tetszésemet, de ez természetes is. Általánosságban véve Tasmina Perry neve nálam garancia arra, hogy valami olyasmit olvasok, ami szórakoztatni vagy elgondolkodtatni fog, és nem fintorgásra késztet. Tehát két kézzel kaptam az új magyar nyelvű könyv után.

A lánykérés két fiatal nő története, tulajdonképpen a szerelmük története. Az egyik 1958-ban játszódik, a másik 2012-ben, és annak ellenére, hogy több mint ötven év távolság van a kettő között, sajnos a világ és a társadalom, valaki származásának megítélése túl sokat nem változott

Elsőként Amy Cantrell-lel ismerkedünk meg, a New Yorkból származó tácosnővel, aki karrierje érdekében költözik Londonba. Csakhogy a várt áttörés nem jön, és külügyminisztériumi karierről álmodó barátja és annak családja nem lelkesedik sem a lány foglalkozásáért, sem pedig magáért Amyért, akinek sem származása, sem viselkedése nem eléggé előkelő a Lyons család számára.

Itt kerül képbe a hirdetés:

„Idősebb hölgy keres udvarias útitársat manhattani kalandhoz. December 23–27. között szabadnak kell lennie az utazáshoz. Repülőjegyek és New York-i szállás fizetve.”*

Így ismerkedik meg Amy az idős Georgiával, aki nyugalmazott könyvkiadó-tulajdonosként New Yorkba, a könyvkiadás fellegvárába szeretne utazni, mert bármennyire is bizarr, de soha nem járt még ott.

S kezdetét veszi a kalandos utazás térben és időben, melynek során megismerjük Georgiát, mint álmokkal és reményekkel teli fiatal lányt 1958-ban, abban az évben amikor az angol társadalom krémje az utolsó “szezont” éli, azt a társadalmi eseményt, ami tulajdonképpen az első bálozók bemutatása és kiengedése a házasságpiacra. Ezeknek a partiknak a leírása valahogy nem az ötvenes végét juttatta eszembe, hanem inkább A nagy Gatsby húszas éveit. Ez a szezon potosan olyan mint amilyenre a 18-19. században játszódó klasszikus romantikus könyvekből emlékeztem: bálok, vidéki összejövetelek, puccos ruhák, ambiciózus anyák és magukat kellető lányaik, csupán az ötvenes évek végének Egyesült Királyságában játszódik.

Ebbe a hajszába kényszerítik bele a 19 éves Georgiát, aki szegény rokonként végig a társaság peremén egyensúlyozik, amíg rá nem talál a szerelem és a rózsaszín ködös boldogság. Csakhogy közbeszól az irigység, a kapzsiság, a rosszindulat.

“A szerelem csodálatos érzés, a problémát csak azok az érzelmek jelentik, amelyekkel együtt jár.”*

Az oda-vissza út és a három napos kiruccanás New Yorkban alkalmat ad a két nőnek, hogy jobban megismerje egymást, és Amy felismeri magában az ötven évvel korábbi Georgiát, aki – akárcsak ő maga – nem tud mit kezdeni az előkelő társaság viselkedési normáival. Georgia pedig segíteni próbál Amynek, hogy megállhassa helyét ebben a közegben is. Nem lesz Hamupipőke meséje, hiszen nem fog gyökeresen megváltozni és Amyből nem lesz hercegnő, hanem egy helyes, magabiztos lány, aki tudja mennyit ér, hová tart és már nem lehet zavarba hozni.

"... a stílus annyi, mint tudni ki vagy, és fütyülni minden másra. Öreg barátom, Gore Vidal mondta ezt, és még ma is ugyanúgy igaz." *

Amy Georgia segítségére lesz abban is, hogy megkapja azokat a válaszokat, melyekre ötven éve vár, amelyek gyökeresen megváltoztatták az életútját, és amelyek miatt évtizedek óta semmilyen kapcsolatot nem tart fent egyetlen családtagjával sem, csupán egy távolabbi unokaöccs képez alkalmankénti kivételt.

Nagyon kedveltem. Kicsit sem volt zavaró, hogy a történet folyamatosan váltotta a helyszínt és az idősíkot. Egy tökéletes romantikus történet szerelemről, családi kapcsolatokról, sznobizmusról, emberi gonoszságról és még annyi minden másról. Az a fajta, ami könnyeket csal az ember lánya szemébe. Bár szinte teljes egészében erotika- és erőszakmentes, nem ajánlom a YA korosztálynak, viszont mindenki másnak igen. Különösen azoknak, akik kedvelik a szerzőt és a műfajt és nem fogja zavarni őket, hogy nem minden szerelmi történet végződik habos-babos happy enddel. De természetesen ízlések és pofonok…

* Tasmina Perry – A lánykérés, XXI. Század, 2017

Fern Michaels - Elégtétel

Sisterhood 2

Hét ​nagyon különböző nő testvéri szövetségbe tömörül az örök barátság jegyében, hogy orvosolják a jelent is beárnyékoló múltbeli sérelmeiket, és visszacsempésszék az örömöt, a nevetést az életükbe. Myra Rutledge barátnőivel, gyönyörű virginiai otthonukban, családias hangulatban, rózsaszín tulipánok között, rákfalatkákkal és jeges teával kényeztetik magukat a hétköznapokban. 

A barátnők nekilátnak küldetésüknek, hogy kidolgozanak egy édes bosszút egy társukért. 

Julia Websterért, akinek férje, az Egyesült Államok szenátora korábban felesége kifinomultságát és eleganciáját használta a karrierje építéséhez. Mindeközben minden pillanatban visszaélt a nő bizalmával és romba döntötte az álmait. Legnagyobb politikai győzelme estéjén azonban komoly lecke vár rá. A szenátor nem sejti, hogy mekkora hiba volt annak a nőnek ártani, aki mellett hat másik sorakozik fel, hogy elégtételt vegyenek a piszkos húzásokért.

Egy különös szövetség hihetetlenül izgalmas kalandjai bontakoznak ki: hét bátor nő, akit az igazságszolgáltatás semmibe vett, saját kezébe veszi a bíráskodást.

Álomgyár, 2017

Eredeti mű: Fern Michaels – Payback, 2005

A Sistehood sorozat második része és be kell vallanom, az első rész ismeretében (Kesztűs kézzel) nagyon vártam.

A történet kis jóindulattal önálló könyvként is megállja a helyét. A szerző tesz elég utalást és visszaemlékezést ahhoz, hogy akik nem olvasták az előző részt, azok is élvezhessék a történetet… vagy nem. Aki még nem olvasta az első részt és azzal szeretné kezdeni, az most kihagyja a következő bekezdést.

Ugye azt már tudjuk, hogy Myra Rutledge, a csokoládé-milliomos, egy olyan nőkből álló csoportosulást hoz létre, akiket az igazságszolgáltatás valamilyen módon nem kárpótolt az ellenük elkövetett bűnök miatt. Ők maguk szolgáltatnak igazságot és ebben segítségűkre van Myra élettársa, egy parkolópályára tett, volt MI6-os ügynök és nevelt lánya, az ügyvéd Nikki Quinn. S Myra teszi ezt, mert saját gyermekét egy autobalesetben vesztette el, a gyilkos pedig nyugisan elsétált, mert diplomáciai mentességet élvezett.

Azt mondtam/írtam az előző résznél, hogy ez majd Alexis, a színesbőrű brókerhölgy története lesz majd, mint ahogy az a beleolvasóból kiderült. Az első meglepetésem az volt, hogy a történet végül nem róla szólt, hiszen Alexis rögtön a csapat első találkozásakor bedobja a törölközőt, mert nem érzi felkészültnek magát a bosszúra. Helyét azonnal átveszi Julia Webster plasztikai sebész, aki halmozná is az bosszút és az élvezeteket. Egyrészt hűtlen férjét, Mitchell Webster szenátort akarja megbűntetni, amiért megfertőzte AIDS-szel, ezzel véget veteve ragyogó karrierjének és erősen csökkentve életminőségét, másrészt a Monarch család ellen indítana bosszúhadjáratot. Monarchékról azt kell tudni, hogy a kezükben tartják a három legjelentősebb egészségbiztosítót és önkényesen döntik el kinek a kezelését finanszírozzák, ezzel emberek százait küldve anyagi romlásba és a biztos halálba. Tehát itt már beleszorult a történetbe és a bosszúba egy kis szociális érzékenység is.

Míg a sorozat első részét kedveltem, ezt nagyon nem. Ugye nagyon szép és jó, hogy a bosszúval morális elégtételt szolgáltatnak az áldozatoknak, de azért ez mégiscsak egy bűnszervezet és semmivel sem teszi őket jobbá, mint azok, akiket megbüntetnek. Persze, a bosszú az nagyon jó, meg érthető is, de azzal nem teszik meg nem történté az őket ért sérelmeket.

S akkor itt van a volt MI6-os ügynök, aki egy egész hadműveleti központot működtet a pincébe. Charlie az álneve, mint a Charlie angyalaiban, és az is ami ebben a könyvben történik legalább annyira elrugaszkodott a valóságtól, mint a film történései. Charlie (és Myra is) minden lehető kapcsolatát és tudását felhasználja az ügy érdekében, szivességeket kér, nyomoz, titkos adatbázisokhoz fér hozzá és megteheti ezt nyugodtan és büntetlenül, nem szól rá senki, sem a CIA, sem az FBI, sőt a világ egyetlen titkosszolgálata sem, hogy azért ejnye-bejnye, te azért vagy ott mert már nem vagy használható a szakmában, tehát jobb ha nyugodtan ülsz. A csapat egyszerűen brilliáns és legyőzhetetlen. Még csak a fénykardot kellett volna előrántaniuk a tökéletességhez. 

Nem fogom részletezni, hogy a bosszú és büntetés milyen módját alkalmazták, aki kiváncsi rá, elolvassa a történetet. De azt nem tudom elhinni, hogy senki nem keresi az egyik pillanatról a másikra eltűnt ismert szenátort, aki ráadásul az alelnöki tisztségért indult volna,  és a Monrach családot sem, aki szintén közszereplő volt. S ez nem történik meg akkor, amikor Jack Emery államügyész és barátja, az FBI-os Mark Lane folyamatosan a csapat nyakában liheg.

S ha lúd, legyen kövér! Myra tovább beszélget meghalt lánya szellemével – bár ez inkább akkor szokott előfordulni, mikor az üvegért nyúl. Egyébként az akció végén történt sorsolásnál a cédulán Myra neve volt. Elképzelhető, hogy a következő történet az ő bosszúja lesz, de a precedens ismeretében erre azért mérget nem vennék.

Nekem ez a rész kissé primitív és erősen felejtős volt úgy a történet, mint a megoldások szempontjából. Nem tudom, a kiadó tervezi-e a folytatások magyar nyelvű megjelentetését – egy meglehetősen hosszú sorozatról beszélünk, ami egy szintén hosszú, másik sorozattal folytatódik. Ha igen, a szerző és a sorozat kap még egy esélyt a következő résszel. De természetesen ízlések és pofonok…

A sorozat előző része:

Kesztyűs kézzel

Álomgyár, 2017

Weekend Warriors