2018. április 7., szombat

Gayle Forman – Engedj el

Ebben ​a regényben, amellyel Gayle Forman bemutatkozik a felnőtt olvasóközönségnek, a rá jellemző humorral és emberismerettel arról mesél, hogy néha el kell hagynunk az otthonunkat azért, hogy ismét megtalálhassuk.
Mindazoknak a nőknek, akik valaha is álmodtak arról, hogy hazafelé elhúznak a lehajtó mellett, és nem loholnak haza vacsorát főzni, mindazoknak, akik elképzelték már, hogy felszállnak egy vonatra, és elmennek egy olyan helyre, ahol senki sem követel örökös odafigyelést, bemutatjuk Maribeth Kleint, a meghajszolt dolgozó anyát, aki olyan lelkiismeretesen gondoskodik a férjéről és az ikreiről, hogy még azt sem veszi észre, amikor szívrohamot kap.
Ám, amikor megdöbbenésére azt kell tapasztalnia, hogy lábadozása teher azoknak, akik eddig mindenben rá támaszkodtak, Maribeth megteszi az elképzelhetetlent: becsomagol és elmegy. De mint ez oly gyakran megtörténik, amint eljutunk oda, ahova menni szeretnénk, egészen más szemszögből látjuk az életünket. Távol a család és a foglalkozás állandó elvárásaitól, és a felszabadító új barátságoknak köszönhetően Maribeth végre veszi a bátorságot azoknak a rejtélyeknek a megismeréséhez, amelyeket mindeddig titkolt szerettei és önmaga elől.
Az Engedj el nagyszívű, csetlő-botló, fejlődni és megbocsátani tudó alakjai arra tanítanak, hogyan számoljunk le a félelmeinkkel. Gayle Forman, az emberi természet nagy ismerője szembenéz a modern anyaság ellentmondásaival.


Gabo, 2017
Eredeti mű: Gayle Forman – Leave me, 2016


Valamikor régebben olvastam már a szerző egyik írását, de mivel az akkoriban megjelent könyvei első sorban az ifjúságnak szóltak és számomra eltúlzottan belemélyedtek a mondvacsinált lelki mizériákba,  nem lettem sem a szerző, sem az írásai rajongója.
Ugye, már a fülszöveg első mondata is arról szól, hogy ez egy felnőttekről-felnőtteknek szóló történet, gondoltam megér egy próbát. Nos, a témát nagyon kedveltem, igazándiból az vett rá, hogy néhány hetes tologatás után elolvassam a könyvet. Az is mellette szól, hogy önálló történet, nem egy sorozat része és nincsenek hozzá kapcsolódó novellák sem... még.
Sokak számára ismerős helyzet: dolgozó, kétgyermekes anya, aki a negyvenes évei közepén jár – mellesleg a kora teljesen mellékes, mert látni a huszas évei végén járó lehurbolt anyát is. A mi Maribethünk mindent megtesz, hogy megfeleljen a sztereotípiáknak és a környezete elvárásainak: gondoskodik elkényeztetett gyermekeiről és férjéről, munkájában is lelkiismeretes – egy magazinnál dolgozik, melynek főszerkesztője valamikori legjobb barátnője. Ez a barátság tulajdonképpen most is tart, de a barátnő az, aki befutott, akinek dúsgazdag férje van, Maribeth az örökösen güriző nőt testesíti meg. Egészen addig amíg szívrohamot nem kap, s a dolog műtéttel végződik, majd mikor végre hazakerül a kórházból lábadozni, besokal.
Férje az a típus, aki egész napot elvan a munkájával és valamikor a kamaszkor táján megállt a fejlődésben, tehát rá semmiképpen nem számíthat. Sőt! A férj állandó jelleggel más családokkal vagy azok babysittereivel példálózik, hogy ők mennyivel jobban megszervezik az életüket és sikeresebben megoldják a felmerülő problémáikat. Nevelőanyja – mert Maribeth-et örökbefogadták – lelkesen beköltözik hozzájuk, de inkább smúzol a kéretlen látogatók hadával, mint valós támasz és segítség. Hősnőnknek nincs lehetősége a műtét utáni lábadozásra, mert mindenki továbbra is mindent tőle vár és őt nyúzza.
Maribeth gondol egy merészet, kiüríti bankszámláját, néhány dolgot összecsomagol és búcsú nélkül meg sem áll Pittsburgh-ig, ahol biológiai szüleiről remél információkat találni és egy teljesen másik életet kezd felépíteni új kezelőorvossal, szomszédokkal, környezettel, hogy első sorban gyógyulhasson a szívműtét után, és hogy megtehesse mindazokat a dolgokat, melyeket a család és időhiány miatt nem tehetett meg. Például elolvassa mindazokat a könyveket, melyekre sosem volt ideje, vagy éppenséggel megtanuljon úszi.
Eddig a történet hihető és rendben is volt. Ami ezután következett nekem sok volt és nem is kedveltem. Igazándiból nem is értettem, hogy néhány történés mire volt jó? Például a flört a pittsburgh-i orvosával, vagy miért kellett a szomszéd srácnak egy olyan melegnek lennie, aki féltékeny heteroszexuális lány lakótársnőjére, amiért az randizni kezd. Egyébként a szomszédban lakó két fiatal és az ő baráti körük pótolja majd a családot Maribeth számára. Azt sem igazán értettem, hogy a családja hónapokon keresztül nem is érdeklődik, nem keresik, mert úgymond hagyják, hogy megtalálja önmagát. Mert itt nem egy-két nap vagy hét távollétről beszélünk, hanem hosszú hónapokról.
   A végével sem igazán vagyok kibékülve. Erőltetett és összecsapott. Maribeth csak úgy hirtelen megvilágosodik, hogy tulajdonképpen a családja nem is olyan rossz – lényegében rossz, de képtelen nélkülük élni –, és kész visszatérni a megszokott taposómalomba, elkényeztetett gyermekeihez és érzelmileg éretlen férje mellé. És már az sem fontos, hogy a biológiai anyja válaszolni fog-e a megkeresésre.
A fülszöveg alapján teljesen másra vártam, és amit helyette kaptam csak részében nyerte el a tetszésemet, körülbelül addig, amíg Maribeth összecsomagol és elmegy otthonról. A többi felesleges és hatásvadász jelenetek tömkelege volt, soknak semmilyen jelentősége nem volt, sem a történet fő szála, sem pedig a hősnő szempontjából, csupán a szerzőre jellemző lelki mizériát volt hivatott biztosítani.
Egyszer olvasós, felejtős, de természetesen ízlések és pofonok…