Ebben a
regényben, amellyel Gayle Forman bemutatkozik a felnőtt olvasóközönségnek, a rá
jellemző humorral és emberismerettel arról mesél, hogy néha el kell hagynunk az
otthonunkat azért, hogy ismét megtalálhassuk.
Mindazoknak a
nőknek, akik valaha is álmodtak arról, hogy hazafelé elhúznak a lehajtó
mellett, és nem loholnak haza vacsorát főzni, mindazoknak, akik elképzelték
már, hogy felszállnak egy vonatra, és elmennek egy olyan helyre, ahol senki sem
követel örökös odafigyelést, bemutatjuk Maribeth Kleint, a meghajszolt dolgozó
anyát, aki olyan lelkiismeretesen gondoskodik a férjéről és az ikreiről, hogy
még azt sem veszi észre, amikor szívrohamot kap.
Ám, amikor
megdöbbenésére azt kell tapasztalnia, hogy lábadozása teher azoknak, akik eddig
mindenben rá támaszkodtak, Maribeth megteszi az elképzelhetetlent: becsomagol
és elmegy. De mint ez oly gyakran megtörténik, amint eljutunk oda, ahova menni
szeretnénk, egészen más szemszögből látjuk az életünket. Távol a család és a
foglalkozás állandó elvárásaitól, és a felszabadító új barátságoknak
köszönhetően Maribeth végre veszi a bátorságot azoknak a rejtélyeknek a
megismeréséhez, amelyeket mindeddig titkolt szerettei és önmaga elől.
Az Engedj el
nagyszívű, csetlő-botló, fejlődni és megbocsátani tudó alakjai arra tanítanak,
hogyan számoljunk le a félelmeinkkel. Gayle Forman, az emberi természet nagy
ismerője szembenéz a modern anyaság ellentmondásaival.
Gabo, 2017
Eredeti mű:
Gayle Forman – Leave me, 2016
Valamikor
régebben olvastam már a szerző egyik írását, de mivel az akkoriban
megjelent könyvei első sorban az ifjúságnak szóltak és számomra eltúlzottan
belemélyedtek a mondvacsinált lelki mizériákba,
nem lettem sem a szerző, sem az írásai rajongója.
Ugye, már a
fülszöveg első mondata is arról szól, hogy ez egy felnőttekről-felnőtteknek
szóló történet, gondoltam megér egy próbát. Nos, a témát nagyon kedveltem,
igazándiból az vett rá, hogy néhány hetes tologatás után elolvassam a könyvet. Az is mellette szól, hogy önálló történet, nem egy sorozat része és nincsenek hozzá kapcsolódó novellák sem... még.
Sokak számára
ismerős helyzet: dolgozó, kétgyermekes anya, aki a negyvenes évei közepén jár –
mellesleg a kora teljesen mellékes, mert látni a huszas évei végén járó
lehurbolt anyát is. A mi Maribethünk mindent megtesz, hogy megfeleljen a sztereotípiáknak
és a környezete elvárásainak: gondoskodik elkényeztetett gyermekeiről és
férjéről, munkájában is lelkiismeretes – egy magazinnál dolgozik, melynek
főszerkesztője valamikori legjobb barátnője. Ez a barátság tulajdonképpen most
is tart, de a barátnő az, aki befutott, akinek dúsgazdag férje van, Maribeth az
örökösen güriző nőt testesíti meg. Egészen addig amíg szívrohamot nem kap, s a
dolog műtéttel végződik, majd mikor végre hazakerül a kórházból lábadozni,
besokal.
Férje az a
típus, aki egész napot elvan a munkájával és valamikor a kamaszkor táján
megállt a fejlődésben, tehát rá semmiképpen nem számíthat. Sőt! A férj állandó
jelleggel más családokkal vagy azok babysittereivel példálózik, hogy ők
mennyivel jobban megszervezik az életüket és sikeresebben megoldják a felmerülő
problémáikat. Nevelőanyja – mert Maribeth-et örökbefogadták – lelkesen
beköltözik hozzájuk, de inkább smúzol a kéretlen látogatók hadával, mint valós
támasz és segítség. Hősnőnknek nincs lehetősége a műtét utáni lábadozásra, mert
mindenki továbbra is mindent tőle vár és őt nyúzza.
Maribeth
gondol egy merészet, kiüríti bankszámláját, néhány dolgot összecsomagol és
búcsú nélkül meg sem áll Pittsburgh-ig, ahol biológiai szüleiről remél
információkat találni és egy teljesen másik életet kezd felépíteni új kezelőorvossal, szomszédokkal, környezettel, hogy első sorban gyógyulhasson a szívműtét után, és hogy megtehesse mindazokat a dolgokat, melyeket a család és időhiány miatt nem tehetett meg. Például elolvassa mindazokat a könyveket, melyekre sosem volt ideje, vagy éppenséggel megtanuljon úszi.
Eddig a
történet hihető és rendben is volt. Ami ezután következett nekem sok volt és
nem is kedveltem. Igazándiból nem is értettem, hogy néhány történés mire volt
jó? Például a flört a pittsburgh-i orvosával, vagy miért kellett a szomszéd
srácnak egy olyan melegnek lennie, aki féltékeny heteroszexuális lány
lakótársnőjére, amiért az randizni kezd. Egyébként a szomszédban lakó két fiatal és az ő baráti körük pótolja majd a családot Maribeth számára. Azt sem igazán értettem, hogy a családja
hónapokon keresztül nem is érdeklődik, nem keresik, mert úgymond
hagyják, hogy megtalálja önmagát. Mert itt nem egy-két nap vagy hét távollétről
beszélünk, hanem hosszú hónapokról.
A végével sem
igazán vagyok kibékülve. Erőltetett és összecsapott. Maribeth csak úgy hirtelen
megvilágosodik, hogy tulajdonképpen a családja nem is olyan rossz – lényegében rossz, de képtelen nélkülük élni –, és kész
visszatérni a megszokott taposómalomba, elkényeztetett gyermekeihez és érzelmileg
éretlen férje mellé. És már az sem fontos, hogy a biológiai anyja válaszolni fog-e a megkeresésre.
A fülszöveg
alapján teljesen másra vártam, és amit helyette kaptam csak részében nyerte el
a tetszésemet, körülbelül addig, amíg Maribeth összecsomagol és elmegy
otthonról. A többi felesleges és hatásvadász jelenetek tömkelege volt, soknak
semmilyen jelentősége nem volt, sem a történet fő szála, sem pedig a hősnő
szempontjából, csupán a szerzőre jellemző lelki mizériát volt hivatott
biztosítani.
Egyszer
olvasós, felejtős, de természetesen ízlések és pofonok…