Vi Keeland – Fiatal szerető

   Amikor először találkoztam Ford Donovannal, fogalmam sem volt, hogy ki ő…, néhány szembeötlő dolgot leszámítva.

   Tudtam róla, hogy túl fiatal hozzám, isteni a teste, sikeres és okos. De menjünk vissza a történet legelejére.
   A legjobb barátnőm kijelentette, hogy újra randiznom kellene, és a tudtom nélkül létrehozta a profilomat az egyik népszerű társkereső oldalon.
   Huszonegy és huszonhét éves kor között jelölte be a potenciális partnerek életkorát. Továbbá megjegyzésként odaírta, hogy az Orál Király és hasonló becenévvel rendelkezők azonnal a lista tetejére kerülnek.

   Nem lett volna szabad aktiválnia a profilomat…

   A lényeg, hogy így találkoztam Forddal. Elkezdtünk üzeneteket írogatni egymásnak. Megnevettetett, de ennek ellenére is zavart a kora, úgyhogy részemről csak barátságról lehetett szó.

   Miután hetekig győzködött, végül ráálltam, hogy egyetlenegyszer találkozzunk. Húsz évvel ezelőtt randiztam utoljára a középiskolai szerelmemmel. Tudtam, hogy nem lehet ebből semmi tartós, de kíváncsi voltam rá.

   Remegő lábbal léptem be az étterembe. Ford a bárpultnál ült. Amikor megfordult, elállt a lélegzetem. A szexi mosolyától majdnem lecsúszott a bugyim.

   De annyira ismerősnek tűnt…

   Ahogy közelebb értem, rájöttem, miért. A szomszéd nyaraló tulajdonosának a fia volt.

   A szomszéd fiú.

   Évek óta nem láttam, és ő időközben felnőtt férfi lett.

   Kimentem az étteremből és hagytam a fenébe ezt az őrültséget.

   Majd beköszöntött a nyár, és ki kezdett el ismét lejárni a családi nyaralóba?
   Vi Keeland #1 New York Times és USA Today bestsellerszerző legújabb regénye újszerű élményt ad ugyan, de most sem kell nélkülöznünk a szenvedélyt, a humoros, vérforraló csipkelődést és a romantikus érzelmeket sem.

   Álomgyár, 2020

   Eredeti cím: All Grown Up, 2019

   Vi Keeland már nem számít újoncnak a magyar olvasók körében, hiszen számos könyve jelent már meg. Írásai magyar nyelvű megjelenését két kiadó is gondozza, a Könyvmolyképző és az Álomgyár, s a kettő közötti különbség meglehetősen nagy. Ezen nem csak a csomagolás értendő, hanem a fordítás minősége is, de ezen most nem fogok elidőzni, mert semmi értelme.
   Nem mondanám, hogy nagy rajongója lennék a szerzőnek, de többnyire szívesen olvasom írásait, mert a mostanság elvárt romantika-erotika kombó mellett történet is van, méghozzá egészen hihető, ellentétben azokkal a szerzőkkel, ahol a hangsúly a csatakos erotikán van, olyan minél több, annál jobb alapon.
   Nem nagy filozófia kitalálni miről szól ez a történet, hiszen már a kreatív cím is sokat elmond: a fiatal szeretőről. Van ilyen témájú történet, nem is egy, tehát nem lenne nagy durranás, csakhogy az inkább megszokott idősebb férfi-fiatal nő kombináció helyett most egy fordított helyzettel találtam magam szemben, azaz a páros hölgytagja volt az idősebb, egészen pontosan tizenkét évvel.
   A való életben sem ritka az ilyen nagy korkülönbség a partnerek között, bár az esetek túlnyomó többségében tehetős idős urak cserélik le feleségeiket egy fiatalabb évjáratra, lehetőleg a saját lányuknál is fiatalabbra, mert azt hiszik, hogy ez jár nekik és ettől ők maguk is fiatalabbak lesznek egy dekoratív fiatal nő mellett. A fordított eset ritkább és hajlamosak vagyunk ítélkezni, hogy miért is lehetséges ez, mert ilyenek vagyunk mi, tele előítéletekkel.

   S pontosan ezek az előítéletek köszönnek vissza a könyv lapjain is, amikor Valentina a nála tizenkét évvel fiatalabb Forddal kezd randizni. Fordnak nincs gondja azzal, hogy egy idősebb nő társaságában lássák, Valentina viszont nem tudja magát túltenni a "mit fognak szólni az emberek" klisén.
   De mielőtt Ford és Valentina összejön, és megkezdődne az, ami tulajdonképpen egy egynyári kalandnak indul, a szerző bemutatja mindkét szereplőt. Kicsodák, honnan indultak és hovátartanak, milyen az életük.
   Valentina elvált asszony. Korán terhes maradt iskolai szerelmétől, s gyermekét tizenéves fejjel szülte. Bár egy ideje már vége a házasságának, még mindig nem tért vissza a randizáshoz, bármennyire is sürgeti barátnője. Még csak ott tart, hogy újra akarja kezdeni az életét, nyelvtanári képzést szeretne szerezni, s majd meglátja mi lesz
   Nos, igen, a barátnő, akinek minden történetben kötelező módon jelen kell lennie, és aki rendszerint ki is veri nálam a biztosítékot azzal, hogy kéretlenül beleavatkozik mások életébe, csupán azért, mert ő úgy gondolja, hogy ezt kell tennie. S a barátnő most sem tért el a megszokott sablontól, hiszen magánszorgalomból regisztrálja Valentinát egy társkereső oldalra. Nálam ez lett volna a barátság vége, de Valentina természetesen megbocsát barátnőjének. Erről a barátnőről még azt is tudni kell, hogy ő viszont egy nála sokkal idősebb férfi partnere.

   Ez a társkereső oldal hozza össze a nőt a huszonöt éves Forddal. S mit tesz a fikció ördöge? Valentina és Ford már időtlen idők óta ismerik egymást, hiszen mindkét családnak Hamptonsban van nyaralója, s egymás tőszömszédai. Ford pedig annak a Donovan házaspárnak a fia, akiknek házasságát, kapcsolatát Valentina mindig is csodálta, s legyünk őszinték: irigyelte is, hiszen az ő hazassága soha nem volt ahhoz hasonlítható. 
   S hogy mit keresett a társkereső oldalon Ford? Nem társat, hiszen nőkben sosem volt hiánya. A kiváncsiság vitte oddal, mivel ingatlanfejlesztő cége, mit korán elhunyt szüleitől örökölt, pont azon az oldalon hírdetett. Vicces, ugye? Nekem eszembe nem jutna társkereső oldalon ingatlant hírdetni, bár kaptam már ajánlatot, hogy a blogon például pólókat reklámozzak.

   Tehát Ford és Valentina összejön a neten, majd a hosszas üzenetváltások után sor kerülne a személyes találkozásra is, amikor is Valentina rájön, hogy Ford a szomszéd fiú és bár szimpatikus neki, jól meg is értették egymást, míg csupán a neten üzengettek, a nő számára nem opció egy kapcsolat egy nála ennyivel fiatalabb férfivel. Őt magát is egy fiatalabb nőre cserélték le, benne van a félsz, hogy a tehetős és mutatós Ford nagyon gyorsan valamilyen fiatal csinibaba után fog nézni, hiszen jelentkezőkből nincs hiány.
   Hogy ebből mégis hogyan lesz happy end, abban a hamptonsi nyaralásnak nagy szerepe lesz, bár nem mondanám, hogy egyértelmű hogyan is fog alakulni a kapcsolat. Zárójelként megjegyzem, hogy mindig volt bennem egy jó adag irigység az olyan könyves hősök iránt, akik megengedhették maguknak, hogy nyaranta 2-3 hónapot vakációzzanak.

   A történethez még hozzátartozik egy idős nő, akivel Ford egy alkoholizálás miatti félretárcsázás alkalmával ismerkedik meg. A nő egy idősotthon lakója és jövőbelátó álmai vannak Forddal kapcsolatban. No, lehet, hogy ez másoknak cuki és vicces lesz, akár megható is, nekem ez olyan felesleges volt, mint döglött lovon a patkó.
   Összességében egy kellemes, olvasható történet volt, némi giccsel és erotikával. Nem jelenteném ki határozottan, hogy újraolvasós, de egyszer mindenképpen el lehet olvasni, mert az idősebb nő-fiatalabb férfi kapcsolat azért még mindig kényes téma, és azért, hogy Ford és Valentina kapcsolata működhessen, szembe kell menniük a társadalmi előítéletekkel. Azt is nagyon szépen szemlélteti, hogy egy házasságban nem minden úgy van, ahogyan azt a felek a külvilágnak mutatják. 
   Ez egy újabb E/1-ben és váltott szemszögből megírt történet, és továbbra sem rajongok ezért a megoldásért. De nem vagyunk egyformák, meg ízlések és pofonok...

A szerző nevéhez kapcsolódó bejegyzések:

A beosztott

Nagyképű öltönyös (Penelope Warddal közösen)

Egomániás

A vetélytárs

Kathryn Taylor – Fény a sötétségben

   A Dunmore-kastély tikai

   Egy elvarázsolt vár, sötét titkok és heves vágyak

   Mintha ismerné ezt a helyet… Lexie Cavendish, a fiatal lakberendezőnő a főnöke megbízásából Írország viharos északi vidékére utazik, hogy előkészítse a Dunmore-kastély felújítási munkálatait. Az egykor bizonyára méltóságteljes épületet és a környékét furcsán ismerősnek érzi. Lehet, hogy kisgyerekként már járt itt? Mivel szülők nélkül kellett felnőnie, régóta szeretne többet megtudni a múltjáról. Miközben lassanként visszatérnek az emlékei, gyötrelmes rémálmokkal próbál megküzdeni. Vigaszt és segítséget pedig éppen Grayson Fitzgeraldnál talál, aki a várkastély urának a fia, és Lexie főnökének a legnagyobb vetélytársa is egyben. De vajon tényleg megbízhat a férfiban? 

Kossuth, 2020

Eredeti cím: Das Licht im Dunkeln, 2019

   Mindent elolvastam, ami Kathryn Taylor tollából magyar nyelven megjelent, valószínüleg többet is olvastam volna, ha a szerző nem német nyelven publikál, hanem angolul, ugyanis a német nyelv nekem annyira merőleges, mint tehénnek a balett.
   Úgy általánosságban véve kedvelem az írásait, kivéve a Szerelem színei sorozatát – legalábbis, ami megjelent belőle magyar nyelven –, mert annak nagyon "szürke" szaga volt. Ha jól számolom, akkor ez éppenséggel a kilencedik könyv lenne a szerzőtől – nem mindegyikről született blogbejegyzés, és az nem is baj.
   Namármost, ez nyilvánvalóan egy sorozat kezdő része. Hogy egészen pontosan hány része is lesz, meg nem tudnám mondani. A pillanatnyi állás még egy kötetet jelez, ami semmit sem jelent, mivel símán megjelenhet még egy-két folytatás. S mivel a német nyelvvel semmi közös nincs bennünk, még a második rész fülszövege alapján sem tudnám megsaccolni, hogy akkor most az a vég, vagy folyt.köv., mivel nem értem az oda leírtakat. S azt sem tudnám meegmondani, hogy az eredeti boritóhoz képest, a sorozat nevéhez a magyar variánsban hogyan került a végére az e betű, mert németul csak a Dunmor kastélyról esik szó és nem Dunmore-ról. No, de ezek olyan apróságok, amik miatt nem érdemes kekeckedni, lássuk miről is szól maga a történet.

   Ahogy azt már megszoktuk a szerzőtől, most is angolszász területre viszi olvasóit. Amit eddig olvastam tőle, a történetek cselekménye vagy az Egyesült Királyságban, vagy Írországban játszódik. Most ismét Írországban időzhetünk, a festői és kissé lepukkant Dunmore kastély környékén, meg a hozzá tartozó faluban, ami olyan mint minden kis település szerte a világon: mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindent mindenkiről, és folyik a pletyka orrba-szájba. Ebbe a faluba érkezik meg Lexie (Alexandra) Cavendish, hogy a kastélyt szemrevételezze. A fiatal hölgy ugyanis belső építész és egy ingatlanfejlesztőnek dolgozik, aki a kérdéses kastélyt akarja megvásárolni és hotelé alakítani.

   Lexie-ről tudni kell, hogy nevelőotthonban élt, miután az a nő, akit az anyjának hitt drog túladagolásban meghalt. S történt ez valahol az Egyesült Államokban. A fiatal nő a munkája miatt jön Írországba, barátnője közbenjárására. S most főnöke a kastély átalakításával bízza meg még a tényleges vásárlás előtt.
   A fiatal nőről még azt is tudni kell, hogy néha rémálmai vannak, ami alvajárással is párosul, mert álmában mindig menekül egy ismeretlen fenyegetés elől. S most, hogy a faluba érkezett, állandóan déjá vu érzése van, mintha ismerné a helyet. Ez pedig annyira feelkavarja, hogy rémálmai és alvajárása gyakoribb lesz. Az első ilyen alkalommal pedig szó szerint belefut Grayson Fitzgeraldba, akiről tudja, hogy főnöke vetélytársa, s hogy a dolog bonyolódjon, ráadásul a kastély urának törvénytelen fia is.

   Ez a történet két sokat próbált, sokat megélt ember találkozása egy olyan helyen, amely tele van titkokkal, olyan titkokkal, amiket Lexie nem ismer, és minél többet nyomoz, annál nagyobb veszélyek leselkednek rá. S hogy a dolgok még jobban bonyolódjanak, nyilvánvaló, hogy ezek a titkok valamilyen formában hozzá kötődnek, a múltjához, édesanyja hirtelen és nyomtalan eltűnéséhez. Az sem segít, hogy a falu lakosai pontosan tudják kicsoda ő, s úgy viszonyulnak hozzá, ahogy annak idején anyjához: vannak barátságosak, segítőkészek, viszont olyanok is, akik nyíltan ellenségesek. Lexie pedig nem igazán tudja kiben bízhat meg, sőt főnöke tisztességében is meginog a bizalma. Tehát van itt kavarás bőven. És akkor miért van éjszakánként fény a kastély elhagyatott tornyában, ahová neki nem szabad felmenni? Grayson Fitzgerald érdeklődése Lexie iránt őszinte és érzelmektől vezérelt, vagy csupán a saját érdekeit szolgálja?

   Azt még el kell mondanom, hogy aki nem szereti a függővéges sztorikat, az kerülje messze ezt a könyvet, mert nagyon izgalmas, tele van titkokkal, meglepetésekkel, fordulatokkal, elcsepegtetett információkkal, tehát a szerző mindent megtesz, hogy ébren tartsa az érdeklődést, viszont egy lépéssel sem hoz közelebb a megoldáshoz, hanem egyre jobban összezavar, s akkor hagyja abba, amikor a legizgamasabb, és egy ember élete épp a levegőben lóg. Szó szerint.
   Kedveltem a történetet és idegesít, hogy a folytatásra ki tudja mennyit kell várni. Meg ízlések és pofonok...

A szerző nevéhez kapcsolódó bejegyzések:

Lecsupaszítva (A szerelem színei 2)

Az örökös (Daringham Hall 1)

A döntés (Daringham Hall 2)

A visszatérés (Daringham Hall 3)

Karácsonyi küldetés

Vadvirágos nyarak

Ahol a szívem rád talál

Lucy Dillon – A fénysugár

   

Egy felemelő könyv a második esélyről. Mert az összetört szívet váratlan módokon lehet meggyógyítani.
   Lorna egyetlen dolgot biztosan tud: a bátorság egy pillanat alatt elillanhat. Főleg akkor, ha minden megtakarított pénzét egy kisvárosi galériába fektette, egyetlen támasza pedig egy pici és rendkívül ijedős tacskó. És ez a kutyus épp mellette remeg a galéria ajtajában.
   Lorna ugyanis megunta a nagyvárosi életet, és hazautazott a szülőfalujába, hogy megvalósítsa az álmát. A nő csak egy új kezdetre vágyik, de vajon Longhampton erre a megfelelő hely? Hiszen a családja itt élte át a legnagyobb veszteségeket, innen erednek a kételyei önmagában, és itt esett először szerelembe – majd itt törték a szívét ezer darabra.
   Ám Lorna végre nem menekül, és ha képes megnyitni a szívét a szerelem és a szeretet előtt, ki tudja, mi vár rá…

   General Press, 2020

   Eredeti cím: Where the Light Gets In, 2018

   Harmadik könyvem Lucy Dillontól, ugyanis pontosan ennyi jelent meg magyar nyelven a szerző tollából. Az első az Elveszett kutyák, magányos szívek még 2013-ban került a boltokba a megboldogult Ulpius-ház kiadásában, majd ezt követte 2019-ben a Minden vágyam, a General Press kiadásában. S ha az idén is kaptunk már egy Lucy Dillon könyvet, akkor merem remélni, hogy a kiadó elkötelezte magát a szerző és írásai mellett, s ezentúl minden évben örülhetünk legalább egy könyvnek a kiadó Íris könyvek sorozatában.

   Három könyv olvasása után mit tudok a szerzőről? Hogy történetei az Egyesült Királyságban játszódnak, de általa kitalált helyszíneken. Távol áll tőle a mostanság divatos, erotikára súlyt helyező romantika. Bár írásai nem teljesen erotikamentesek, a hangsúly a történeten és a szereplőkön van. Azokon a szereplőkön, akik abszolút közönséges emberek, tehát nincs lelki bajos, de csudaszexi milliomos fickó és csodaszép, de annál butább és idegesítőbb szegény lány sem. S még azt is tudom, hogy könyveiben előszeretettel szerepeltet állatokat, különösen kutyákat. Azt nem tudom, hogy a szerző szeret-e kötni, vagy sem, de ebben a történetben jelentős szerepet kap a kézimunka ezen fajtája is, annyira, hogy erősen kísértésbe estem, hogy magam is elővegyem a kötőtűket (csak tudnám hová pakoltam őket).

   Most sincs ez máshogy, – mármint ami a kutyát illeti –, mert a történet hősnője megörököl egy nagyon problémás tacskót. Nem vicc, a Rudy nevű tacsi mindentől fél, lassan a  saját árnyékától is, ezzel rengeteg gondot okozva új gazdájának.

   Lorna, a történet hősnője egy művészeti alapítványnál dolgozik, s mert nem lehetett szülei mellett, mikor azok eltávoztak az élők sorából, kompenzálás gyanánt önkénteskedik. Egy kórház elfekvőjébe jár olyanokat látogatni, akiket más nem látogat. Egy ilyen idős hölgytől örökli meg a kutyát és nemcsak. Betty ráébreszti arra, hogy követnie kell az álmát, hogy a biztonságos életmód, amivel nyugis életét óvja, már nem opció, ha teljes életet akar élni.

   Lornáról azt is tudni kell, hogy minden erejével azon volt, hogy híres festő-grafikus anyja nyomdokaiba lépjen, aminek egy akadálya volt: a tehetség hiánya. Az idős hölgy halála egy újabb löketet ad, hogy valamit kezdjen az életével, és ismét megpróbálkozik a saját művészeti galériával. Azért ismét, mert korábban voltak már próbálkozásai, melyek csúfos véget értek és anyagi veszteséggel jártak. Jessica, a nővére, szkeptikusan fogadja az újabb galéria ötletét, s azt is, hogy Lorna otthagyja londoni állását, hogy egy vidéki kisvárosban, Longhamptonban telepedjen le.

   A hely nem ismeretlen, hiszen tanár apjuk miatt a lányok többször is költöztek oda, ahol az apjuk éppenséggel állást kapott, s volt néhány év, amit a festői, de a valóságban nem létező városkában töltöttek. Mindketten itt lettek szerelmesek. Jessica mai napig azzal a fiúval (ma már férfival) él, akibe annak idején beleszeretett, de természetesen már máshol. Lorna szerelme viszont viszonzatlan volt, mert Sam, Jessica eljövendő férjének barátja csak a kishúgot, a jó barátot látta benne. 

   Lorna új élete meglehetősen izgalmasan alakul. Egyrészt leköti a galéria, másrészt a városka vezetőségének határozott tervei vannak a hely kulturális-művészeti fellendítésére, amiben Lornának és galériájának is jelentős szerepet szánnak. S ehhez kapcsolódóan még le kell vadásznia egy évek óta visszavonultan élő, meglehetősen antiszociális festőnőt is.

   S ha ez még nem lenne elég bonyodalom, akkor tiszta véletlenül belefut Sambe, kamaszkori szerelmébe, akiről utolsó információja az volt, hogy továbbra is Londonban él és nagymenő gazdasági szakember.

   Ha mindez még mindig nem lenne elég érzelmi megrázkodtatás Lornának, akkor fokozzuk: Hattie, kamasz unokahúga furán kezd viselkedni. Egy kamaszhoz képest is furán, viszont senkivel nem hajlandó megosztani azt, hogy miért, míg egy nap, hosszas győzködés után Lorna kicsalogatja belőle az igazságot, ami nővére házasságát romokba döntheti.

   Egy percig sem lehet unatkozni, annyi minden történik ebben a könyvben. Ez a történet egyszerre szól családról, a közösség összetartó erejéről, romantikáról, múltról és jelenről... és természetesen házi kedvencekről. Könnyed, pörgős, olvastatja magát, egyszerre tud vicces lenni és megható. A szereplők szerethetőek és könnyen lehet azonosulni velük. Olyan jó nyugis romantikus.

   Akárcsak a szerző előző könyveit, ezt is kedveltem, tehát szívesen olvasnék még tőle más írásokat is. De, ugye, nem vagyunk egyformák és ízlések és pofonok...

Kapcsolódó bejegyzések:

Elveszett kutyák, magányos szívek

Nyári ajánló – 2019

Vi Keeland – A vetélytárs

   Bennett Fox egy pokolian vacak hétfő reggelen sétált be az életembe.
   Késésben voltam a munkahelyemről. Épp aznap, amikor egy váratlan fúzió miatt versenyeznem kellett a pozíciómért.

Mialatt a holmimat cipeltem át az új irodámba, megbírságolt a parkolóőr.

   Sorban ragasztgatta az autókra a büntető cetliket – kivéve arra az Audira, ami előttem parkolt, és ami pontosan olyan volt, mint az enyém.

   Mérgemben átragasztottam a saját bírságomat arra az autóra, amelyik megúszta a büntetést, hátha a tulajdonos kifizeti és észre sem veszi a trükkömet. Csakhogy, miközben rátettem a cédulát, véletlenül eltörtem az ablaktörlőjét…

   Egy nehéz nap szörnyű kezdete…

   Azt hittem, minden jóra fordul, amikor megláttam egy csodás férfit a liftben… Úgy pillantottunk egymásra, ahogy a filmekben szoktak: a tested felvillanyozódik, tűzijáték robban, és a levegő megtelik köztetek elektromossággal.

   A forró pillantásától egészen elpirultam.

   Talán mégsem annyira szörnyű ez a nap…

   Ezt gondoltam, egészen addig, míg be nem sétáltam az új főnököm irodájába, és meg nem pillantottam a vetélytársamat.

   A nagyszerű fickó volt az. Az, akivel a liftben találkoztam. Akkor jöttem rá, hogy perzselő pillantását nem a kölcsönös vonzalom okozta, hanem a tény, hogy látta, amint megrongáltam az autóját.

   És most alig várta, hogy elpusztítsa a riválisát.

   Nagyon keskeny a határ a szerelem és a gyűlölet között – és nem kellene átlépnünk.

   Nem kellene, de átlopakodni rajta mégis annyira jó mulatság.

   Vi Keeland New York Times bestsellerszerző legújabb, perzselően szenvedélyes regénye elvarázsolja az olvasókat.

Álomgyár, 2020

Eredeti cím: We Shouldn't, 2019

   "Lehet, hogy van egy határvonal a szerelem és a gyűlölet között… de olyan szórakoztató ezen a vonalon egyensúlyozni!"

   Egy ideje már nyilvánvaló, hogy az Álomgyár Kiadó ritkán tud meglepni kiadványaival, s nem sok könyvükről mondhatom el, hogy azta! ezt érdemes volt elolvasni. Nem vagyunk egyformák, vannak olyan olvasók, akiknek éppen ez az erotikus-romantikus stílus jön be, amire a kiadó az utóbbi években a hangsúlyt helyezte. Nincs semmi baj az erotikával, amennyiben nem azért van jelen egy írásban, hogy eladja azt, olyan minél több, annál jobb módon.
  Vi Keeland azon kevés Álomgyárnál megjelenő (bár nemcsak) szerzők közé tartozik, akiknek írásait szívesen olvasom, de nem mindig rajongok érte. Ezért sem rajongtam, mert már annyiszor lenyúzták a bőrt az eltúlzott lelki nyavalyákkal küzdő mutatós férfiak témáról, meg a mások gyerekét bűntudatból látogatókról is, a munkahelyi afférról, ahol a vetélytársakból szerelemesek lesznek, hogy lassan semmi újat nem lehet kiadni ebben a témában.

   A vetélytárs egy munkahelyi affér története, s nem nehéz kitalálni hogyan végződik, annak ellenére, hogy a való életben ezek a munkahelyi kapcsolatok az esetek túlnyomó részében teljesen máshogy végződnek, de – mint tudjuk – óriási igény van az idealizált happy endre, a rózsaszín ködre, lehetőleg kemény lepedőszaggatással jól megspékelve.
   A történet E/1-ben íródott, váltott szemszögben, s a történéseket természetesen a főhősök mesélik el: Bennett és Annalise, valamint abszolút felesleges naplórészleteket olvashattam Bennett gyermekkori barátnője (kizárólag baráti kapcsolat volt közöttük) naplójából, akinek halála miatt a férfinak bűntudata van, különösen miután kiderült, hogy Sophie többet érzett iránta egyszerű barátságnál. S akkor még ott van Lucas, Sophie gyermeke egy korábbi kapcsolatból, akit a nagymama nevel, és akit Bennett bűntudattól hajtva látogat. Ehhez hasonlót már több könyvben is lelőttek, kisebb-nagyobb változtatásokkal.

   Nos, Bennett és Annalise találkozása a munkával függ össze. Mindketten egy-egy reklámcégnél dolgoznak azonos pozícióban, a két cég összeolvadása után csak egyiküknek van hely kreatív igazgatóként, a másiknak el kell költöznie Texasba, hogy a cég ottani irodájában töltse be ugyanazt a funkciót. Hogy kettejük közül melyik lesz az, azt verseny dönti el. Mindketten ugyanannak a három ügyfélnek mutatnak be egy-egy reklámtervet és az ügyfelek választanak. Kettő a háromól alapon a győztes marad, a vesztes megy. Csakhogy közbeszólnak az érzelmek is, bár eleinte mindkét szereplő csak és kizárólag a nyerésre játszik, egy esetleges affér kettejük között szóba sem jöhet.

   A történet mellett szól, hogy a kliségyűjtemény mellett volt humora, voltak szellemes párbeszédei, vicces szituációi, melyek feldobták és próbálták ellensúlyozni a sok véletlen egybeesést, a főszereplők fikizai tökéletességét és lelki nyomoraikat. Mert miért csak Bennettnek lennének sötét foltok az életében, mikor lehet fokozni a dolgokat Annalise esetében is egy sikkes kis közlekedési fóbiával, vagy éppenséggel egy szemét expasival. S a lány autóbalesete már a giccs határát súrolta, annyira közhelyes volt.
  A fodítás sem volt a topon, de ez nem újdonság a kiadó esetében, csak nem értem, hogy akkor hol voltak a szerkesztők. S többször is elmondtam, hogy nem érdekelnek a könyvek csomagolásai, de talán fejlődni kellene, s leszokni az ölelkező párocskáról s az igénytelen megoldásokról.
  Nem mondom, hogy rossz volt, mert nem volt az, de olyan sem, hogy akkor feltegyem az újraolvasandó könyveim listájára. Vannak ennél rosszabb könyvek is, ez pedig szépen besorjázott a most divatos sablonkönyvek közé. Tehát nekem ez egyszerolvasós, de ízlések és pofonok

A szerző nevéhez kapcsolódó bejegyzések:

A beosztott

Nagyképű öltönyös (Penelope Warddal közösen)

Egomániás

Katherine Stone – Laura

   A négy nővér, Laura, Ardath, Dinah és Yardley látszólag semmiben sem szenved hiányt. Mind szépek és sikeresek, ki-ki a maga útját járja, ám boldogságuk látszat csupán. Egyikük sem volt képes feldolgozni és elfogadni egy gyermekkori traumát, édesanyjuk titokzatos halálát. Miközben feltárul a fájdalmas gyermekkor, és feltépődnek a régi, már begyógyultnak vélt sebek, lassanként fény derül számos titokra, amelyet hosszú éveken át őriztek magukba fojtva, s mindannyian rátalálnak arra a férfira, aki életük társa, méltó párjuk lehet. 

   A négy különböző egyéniségű lánytestvér sorsát a négy szerző egy-egy önálló történetben meséli el.
   A váratlan fordulatokkal és helyzetkomikummal tartkított regény szálai a legvégén fonódnak össze ismét, keretbe foglalva romantikus sorozatunk e kevert műfajú, s ilyen értelemben egyedülálló, legújabb darabját.

   General Press, 2003

   Eredeti cím: Sisters and Secrets, 1998

   Bár már jól benne járunk februárban, azért nem mondhatjuk el, hogy a kiadók nagyon igyekeznének a friss megjelenésekkel. Nem mintha nem lenne három emberéletre elég olvasnivalóm, hiszen az évek során annyi könyv jelent meg, s olyan kevés az idő az olvasásra.
   Zárójel: ha valaki szert tesz valamilyen időcsináló gépre, megköszönném, ha elárulná nekem is a forrást.
   Nos, mivel friss megjelenésekről nem igazán számolhatok be – mindössze egyetlen 2020-ban megjelent könyvet olvastam – az elmúlt hetekben rengeteg régebbit újraolvastam, aztán jött az ötlet, hogy olvasnivalót keressek olyan szerzőktől, akiknek eddig egyetlen könyvét sem olvastam, s vannnak bőven, ami azt illeti. Így került a kezembe Katherine Stone Laura című könyve. A szerzőnek több magyar nyelven is megjelent könyve van, gondolom vannak olyanok, akik valamennyit olvasták már. Ha e könyv után kellene megítélni a szerzőt, akkor teljesen biztosan soha az életben egyetlen sort sem olvasok tőle. Megsúgom: nem is áll szándékomban újabb Katherine Stone könyvre pazarolni az időm.

   Az első meglepetés akkor ért amikor a fülszöveget olvasva rájöttem, hogy itt négy történetnek kellene lennie, a címben pedig csak az egyik nővér neve szerepel. Aztán gyorsan jött is a következő: a négy lány történetét négy különböző szerző írta meg és az egész egyetlen kötetbe tömörül, aminek a kiadó miért is adta volna az eredeti angol cím magyar megfelelőjét? És miért nem szerepel a többi szerző (Anne Stuart, Donna Julian, Jodie Larsen) neve is a borítón? Tehát ez a kötet négy kisregényt tartalmaz négy különböző szerző tollából, és az egyetlen közös bennük az – az elő- és nyálas utószó kivételével –, hogy mindegyik történet egy-egy nővér történetét meséli el. Na, meg a Lady Smith revolver, ami mint egy családi ékszer, úgy öröklődik anyáról lányára generációkon keresztül. Nyugodt lélekkel állíthatom, hogy a könyv és valamennyi benne levő történet főszereplője ez a gyöngyházberakásos Lady Smith revolver.

   A könyv 1977 telére repíti vissza az olvasót, amikor karácsony napján a Smith lányok anyja tesz egy sétát az erdőbe a sokat emlegetett revolver társaságában, és soha nem tér onnan élve vissza. Hogy tulajdonképpen miért vetett véget önkezüleg az életének soha ki nem derül, a négy kisregény során is csak találgatásokba bocsátkozik mindenki, de semmi konkrétum. Valószínűnek tartom, hogy a hölgy depressziós volt és épp egy rossz napja volt, semmi több. Nos, a négy lánygyermek közül is csak a nagyobbak értik, hogy mi történik, amikor anyjuk karácsony napján eltűnik, viszont a ház és a környék megtelik rendőrökkel. A kicsik még mindig abban reménykednek, hogy ez a karácsony is olyan lesz mint a többi, és annak ellenére, hogy anyjuk eltávozott, attól még az ünnep ünnep marad, fénnyel és ajándékokkal.

   S innen a cselekmény már húsz évet ugrik, hogy sorra elmesélje a négy lány történetét, melyben – bár négy különböző szerző írta négy különböző hősnőről – ott szerepel a családi revolver. S nem ez az egyetlen közös a történetekben, hanem a dögös férfi főhős is, aki látszólag a főgonosz, de mégsem, hanem ő az aki a valódi főgonosztól majd megmenti az épp aktuális hősnőt. S ha ez még mindig nem lenne elég, akkor ott van a vacakul klisés szerelem első látásra, megismerkedésük másnapján már csöpögnek az érzelmek, tombol a vágy és folyik a csapból is a szerelemi vallomás, miközben fegyverek dördülnek el és életek vannak veszélyben.

   Lényegében ezt a könyvet úgy kell elképzelni, mint egy másik, nevét sokat változtató kiadó időszakos kiadványait, melyek "különszám" címszó alatt futnak és esetenként három vagy négy rövid történetet tartalmaznak. Azzal a különbséggel, hogy azok összehasonlíthatatlanul jobbak ennél – bár rég olvastam utoljára olyant is –, mert ennél bugyutább, nyálasabb, primitívebb történetegyüttes rég került a kezembe.
   Igazándiból a harmadik történetnél abba is akartam hagyni, de aztán mégsem tettem meg, mert kiváncsi voltam, ha a negyedik könyv szerzője is ugyanarra a kaptafára húzza a soron következő testvér történetét. Mert a keret ugyanaz, csak a szereplők és a helyszín változik minden esetben. Ó, és említettem, hogy a férfi főhősök mind dögös és tehetős fazonok?
   Nos, én ezt a könyvet senkinek nem ajánlom olvasásra, kivéve, ha valaki hajlamos az önkínzásra. De nem vagyunk egyformák...

Adam Kay – Ez fájni fog

   Egy fiatal orvos naplója

   A szerző Nagy-Britanniában orvosrezidensként dolgozott 2004 és 2010 között. Képzése alatt mindvégig naplót vezetett; az Ez fájni fog lapjain a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat frontvonalának esetei és napjaink válságának elemzései olvashatók. Egy fiatal orvos számol be életéről, örömeiről, bánatairól, áldozatvállalásokról és a számunkra, magyarok számára is ismerős őrjítő bürokráciáról. Kész szerelmi vallomás ez azokhoz, akiken bármelyik pillanatban az életünk múlhat.

   A morbid humor kedvelői ki ne hagyják!

   Íme a naplóm a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatnál töltött időmből, a véres valóság. Hogy milyen volt a frontvonalban, hogyan csapódtak le a dolgok a magánéletemben, hogyan sokalltam be egy szörnyű napon. (Elnézést a spoilerezésért, na de a Titanic vetítésén is tudni tetszettek, mi a vége.)

   „Fájdalmasan mulatságos. A fájdalom és a mulatságosság hogy, hogy nem, valami teljességgel jóvá, nemessé és szerethetővé adódik össze.” Stephen Fry

   Athenaeum, 2019

   Eredeti cím: This is Going to Hurt, 2017

   Nem sokkal megjelenése után olvastam ezt a könyvet, és el kellett telnie egy bizonyos időnek, amíg meg tudom osztani azokat az érzéseket, amiket az olvasása kiváltott. Mert nagyon vegyesek. Szó se róla, nagyon szórakoztató, vicces, mert az egészségügyet nem lehete túlélni egészséges humorérzék és egy adag "leszarom" attitűd nélkül. Sehol a világon, kivéve, ha valamilyen méregdrága magánklínika alkalmazottja az ember lánya-fia. De még ott sem igazán, mert a páciens nagyon hajlamos a pénzéért elvárni a Napot, a Holdat s lehetőleg a fél csillagos eget is. S ha az egészségéről van szó, akkor jogos ez az elvárás, és bizonyos esetekben a pénz sem számít.

   "Nem tudom, min kaptak össze, de kiviharzik egy nő a nőgyógyászati ambulanciáról, és ordít a nővérrel:

   – Tőlem kapja a fizetését! Tőlem kapja a fizetését!
   A nővér visszaordít:
   – Akkor lesz szíves emelni?!"

   Adam Kay orvosból lett angol humorista. Családi hagyományt követve választotta az orvosi hivatást, melyet akkor adott fel, amikor már lényegében túl volt azon a kicsit sem leányálom-szerű perióduson ami a gyakornokságot jellemzi. Mert, ugye, senki nem születik főorvosnak. Nem feltétlenül értettem meg, miért volt a váltás, de inkább egy jó humorista, mint egy olyan orvos, aki csak azért van a pályán, mert annak idején milyen jó ötletnek tűnt beszállni a családi orvosdinasztiába.

   Ez fájni fog naplóregény, hosszabb-rövidebb bejegyzésekkel, mely valós képet próbál mutatni arról, hogy milyen az egészségügy állapota az Egyesült Királyságban (még mindig jobb mint a volt keleti blokk államaiban), milyen utat kell bejárnia valakinek, ha ebben a szférában képzeli el a jövőjét, s kendőzetlenül ír a frusztrációkról, a vége-nincs ügyeletekről, a bizarr esetekről és a kevés pénzről. Csupán azt felejti el elmesélni, hogy a kevés pénz a magas orvosi műhiba-biztosítás miatt olyan kevés, ami ugye egy biztonsági háló az olyanoknak, akik beavatkozás előtt futják át életükben először a procedúrát a tankönyvből, aztán vagy sikerül, vagy nem. 

   "Már volt eset, hogy a páciens felrótta, nem engedtem neki a vajúdás közben a gyertyagyújtást. – Igazán nem nagy dolog – fogalmazott beadványában. Mármint a nyílt láng mindjárt az oxigéntartályok mellett."

   A szöveg hemzseg az orvosi szakkifejezésektől, de ez senkit ne rettentsen el az olvasástól, hiszen minden ilyen kifejezést lábjegyzetben megmagyaráz, s estleg még ragad az olvasóra némi olyan ismeret is, aminek a későbbiekben hasznát veheti - bár jobb lenne, ha ez nem történne meg. Mármint az, hogy szükség legyen ezekre az ismeretekre.

   Jó szórakoztam olvasás közben, szó se róla, viszont kiverte a biztosítékot az, hogy a könyv nagyrészt arról szól, hogy milyen hülye a páciens (azért van benne valami), mi mindent kell kiszedegetni ilyen-olyan testnyílásokból, mennyire nem értékelik az ő erőfeszítéseiket. Ezek a történetek nem fabulációk, minden egészségügyi dolgozónak van a tarsolyában több hasonló is. Viszon nagyon kevés szó esik arról, hogy milyen hülye az orvos és az egészségügyi személyzet (tisztelet a kivételnek), de ők soha semmiért nem hibásak, szakszervezetileg kialkudott teaszünetük pedig szent és sérthetetlen. Mert erről is könyvet lehetne írni, nem is egyet. Talán Adam Kay is meg fogja tenni valamikor, hiszen azóta már ő sem orvos, hanem páciens, és abból a szemszögből is saját bőrén tapasztalhatja az angol egészségügyet.

   "Ma egy húszéves beteghez riasztanak, a vérképe rendellenes veseműködésre vall. A fiú mindkét karján teljes gipsz, olyan, mint a Scooby-Doo – A múmia átkából a gonosz múmia. Nincs bekötve neki infúzió, érintetlen a pohár víz az éjjeliszekrényén – nem vonom kétségbe az akaraterejét, de a fizikával nyilván nem dacolhatott az utóbbi pár napban. A páciensnek sóoldatos infúziót rendelek, a tisztelt kollégákba meg nem ártana egy kis józan észt csepegtetni."

   Bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezt az írást szerzője kizárólag szórakoztatásnak szánta, első sorban ennek felel meg. De túl kell látni a viccesnek tűnő helyzeteken, mert ami mögötte van, az sajnos a valóság. És a mi bőrünkre megy.

   Azóta megjelent magyar nyelven is a szerző újabb könyve Mert szülni karácsonykor kell címmel. Már nem szórakoztatott annyira, mint ez, végig sem olvastam. De ízlések és pofonok...

   "Az éjszakai műszak viszont olyan volt, hogy ahhoz képest Dante pokla kész Disneyland…"

Rosalie Ham – A ruhakészítő

   A ​szerelem, a gyűlölet és az haute couture felejthetetlen regénye

   Még csak tízéves volt, amikor a kis Myrtle „Tilly” Dunnage-ot elüldözték szülővárosából. Húsz év elteltével, miután a legnevesebb párizsi divatházaknál kitanulta a ruhatervező és -készítő szakma minden csínját-bínját, hazatér. Eredetileg csak egy rövid látogatást tervezett, ám aztán úgy dönt, otthon marad, hogy gondoskodhasson beteg anyjáról.

   Ám Dungatar, ez a poros, isten háta mögötti ausztrál városka nem felejt: itt nem csak a bűnök, az emlékek és a vádaskodások árnyéka is messzire nyúlik. Tilly szinte számkivetettként tengeti a napjait, egyedül Farrat őrmester, a ruha- és divatbolond rendőr hajlandó szóba állni vele – és mindenki nagy döbbenetére Teddy, az ünnepelt futballsztár.

   A lány saját tervezésű, extravagáns ruhái eleinte csak irigységet váltanak ki a nőkből, ám aztán megtörik a jég: Tilly egyre több megrendelést kap, és a Dungatarba tévedő utazó nem győz csodálkozni a legfrissebb divatkreációkban páváskodó kisvárosi háziasszonyok láttán. Egy tragikus baleset azonban ismét Tilly ellen fordítja a lakókat, aki ezt az igazságtalanságot már nem tűrheti, és elhatározza, hogy bosszút áll…

   A történet mozifilmen is megtekinthető Kate Winslet, Judy Davis, Liam Hemsworth és Hugo Weaving főszereplésével.

   I.P.C., 2015

   Eredeti cím: The Dressmaker, 2015, 2000

   Nem ismertem a szerzőt, a könyvet sem és a filmet sem láttam – bár itt-ott azt lehet olvasni róla, hogy jobb mint maga a könyv, ami nagy szó, mert általában fordítva szokott lenni. Egy ismerős ajánlására olvastam el a könyvet és Isten bizony nem bántam, meg, mert valóságos felüdülés volt a sok romantikus-erotikus sablon-történet után, amivel mostanság tele a könyvpiac.
   Ausztrál szerző hazai környezetben játszódó története, a kisvárosi közösségeknek tartott görbe tükör, mely a maga egyszerűségével teszi nagyszerűvé a fura figurákat felvonultató cselekményt, és rávilágít arra, hogy a kis települések társadalma mindenhol egyforma, földrajzilag bárhol is helyezkednének el. Ugyanaz a pletykaáradat, sznobizmus, kiközösítés, szőnyeg alá seprés, látszatvilág jellemző erre az ausztrál városkára, mint bármely másra a világon.

   A cselekmény a múlt század ötvenes éveibe vitt vissza. Ekkor tér vissza a poros Dungatar nevű városkába húsz év távollét után Tilly (Myrtle) Dunnage. Anyját jön meglátogatni, ápolni, majd ott ragad a közösségben, ami ennyi idő után sem hajlandó befogadni sem őt, sem anyját, akit csak a bolond Molly-ként emlegetnek. És megbocsájtani sem hajlandóak azt a húsz évvel korábbi sajnálatos eseményt, ami miatt a helyi elöljáró agresszív fia meghalt, a tíz éves Tillynek pedig el kellett hagynia anyját és otthonát. Csakhogy a dolgok nem úgy történtek, ahogy a városka lakói tudják, az igazságra igazándiból soha nem derül fény, de azért az olvasók tisztában lesznek azzal, hogy mi történt és hogyan alakult Tilly sorsa, miután elszakították anyjától.

   Tilly elegánsan belibegett Dungatarba magával hozva Singer varrógépét, és fel is kavarta az álmos-poros városka életét. Európából tér haza, ahol vezető divatházaknál tanulta ki a ruhakészítés mesterségét, haut couture szinten űzi és hamarosan Dungatar lesz a legelegánsabb település a kontinensen, de ez még nem jelenti azt, hogy Tillynek megbocsátottak, hogy végre elfogadják őt és fura anyját, akit hatalmas szeméttengerben talál, betegen és bomlott elmével, hiszen ő a település bolondja. Mint a későbbiekben kiderült Molly nem is volt annyira bolond, mint ahogyan szomszédai képzelték, csak belefáradt a szélmalomharcba.

   A történet sokszereplős, hiszen egy egész városka lakosságát lehet megismerni és tele van nagyon fura, nagyon eredeti karakterekkel, akik másságukat nagyon jó tudják titkolni a nyilvánosság elől, vagy éppenséggel kérkednek azzal, amik. Például az összeférhetetlen, feljelentgető szomszédasszony, aki a napját a rendőrörsön kezdi, s ha épp nincs kit-mit feljelentenie, akkor kitalál valamit. De hatátozottan állíthatom, hogy szinte mindenkinek van titkolnivalója és senki sem az, aminek a szomszédai hiszik, hiszen szinte mindenkiben van egy jó nagy adag rosszindulat is. Ilyen fura karakter az öreg Parkinson-kórban szenvedő patikus, aki mások fotóin csámcsog, a leszbikus postásnő, aki előszeretettel bontja fel mások levelezését, csomagjait, mert a bennük lévő információ aranyat ér számára, a sznob farmtulajdonos asszony, aki egyetemet végzett fiában látja saját maga felemelkedését, a nagyravágyó szatócslány, a nimfomániás kocsmárosné, a transzvesztita rendőr, a szexuális ragadozó helyi elöljáró, a helyi szemetes fura családja, s a sort hosszan lehetne folytatni.

   Tilly mindent megtesz, hogy elfogadtassa magát és anyját a közösséggel, ami annak ellenére, hogy ruháit vele csináltatja, mégsem hajlandó megbocsájtani a húsz évvel korábban történteket, s amikor még egy sajnálatos baleset történik, és a helyi rögbicsapat sztárja életét veszti, ismét a lány ellen fordul. Amikor pedig anyját is elveszti, Tillynek már nincs miért Dungatarban maradnia, de nem távozhat anélkül, hogy meg ne torolná a közösségen az őt és anyját ért sérelmeket.
   Zseniális volt, imádtam minden sorát! Nagyszerű kor és karakterábrázolás, szenzációs leírások, bár néha túlságosan is elmerültünk a ruhadarabok leírásába, de hát Tilly varrónő, mibe másba merülhettünk volna el?

   Hogy van-e boldog végkifejlet? Ez nézőpont kérdése. Ez a történet nem szerelemről szól, a szerelmesek nem találnak egymásra, de nekem ez így volt kerek, ahogy volt. Bár teljesen erotikamentes, mégis kizárólag felnőtt olvasóknak ajánlom, hiszen kell egy jó adag élettapasztalat ahhoz, hogy ez a történet élvezhető, szerethető legyen. De ízlések és pofonok...

   *A bejegyzésben szereplő fotók az 2015-ben bemutatott A ruhakészítő című filmből származnak