Akkor
találkoztam Drew Jaggerrel, amikor éppen betört a Park Avenue-i irodámba. Még
azelőtt tárcsáztam a 911-et, hogy kipróbáltam volna rajta a vadiúj, szuper menő
Krav Maga tudásomat. Gyorsan leállított, miközben jót kuncogott a nevetséges
támadási kísérletemen.
Naná hogy az
illetéktelen behatolónak arrogánsnak kellett lennie. Aztán kiderült, hogy nem
is volt annyira illetéktelen.
Drew
éppenséggel az irodám jogos tulajdonosa volt. Épp szabadságon volt, amíg a
saját flancos irodáját újították fel. Amit egy csaló adott nekem bérbe úgy,
hogy az valójában nem is volt bérelhető. A fickó tízezer dollárral
megrövidített.
Másnap, a
rendőrségen töltött hosszú órák után Drew-nak megesett rajtam a szíve, és tett
egy olyan ajánlatot, amit nem utasíthattam vissza. Cserébe, hogy felveszem a
telefonjait, amíg a titkárnője szabadságon van, ott maradhatok az irodában,
amíg nem találok magamnak másik helyet. Minden bizonnyal hálásnak kellett volna
lennem, és befognom a számat, amikor meghallottam, milyen tanácsokat ad az ügyfeleinek.
Nem bírtam megállni, hogy elrejtsem a véleményem. De nem számítottam arra,
hogyan reagál a testem minden egyes vitánkra. Pláne hogy úgy tűnt, mi csak
vitatkozni tudunk.
Mi ketten épp
egymás ellentétei voltunk. Drew egy keserű, haragos, a párkapcsolatokat
bámulatosan pusztító fickó, miközben az én munkám meg az, hogy segítsek az
embereknek megmenteni a házasságukat. Az egyetlen közös dolog köztünk, az az
iroda, amin osztoztunk. És a vonzalom, amit napról napra egyre kevésbe tudtunk
tagadni.
Álomgyár, 2019
Eredeti cím:
Egomaniac, 2016
Vi Keelandnak
öt könyve jelent meg magyar nyelven, bár ebből kettő közös munka Penelope
Warddal (Nagyképű öltönyös, Szívtipró
pilóta). Ez a negyedik könyv amit a szerző tollából olvastam, az Órákon át kívánlak címűt passzoltam,
mert már a hatásvadász címe is taszított, melynek érintőleges köze sem volt az
eredeti angolhoz.
Négy könyv után
határozottan állíthatom, hogy jobban kedvelem azokat a történeteket, amiket
kizárólag ő jegyez, és sajátos stílusa nem keveredik Ward sablonos
nyegleségével. Még az sem zavar, hogy írásaiban a váltott szemszöget kedveli és
a főhősök maguk mesélik el a történetet E/1-ben.
Az Egomániás
nem egy szimpla erotikus-romantikus, sablonos nyáltenger, hanem igenis van egy
meglehetősen izgalmas és csavarokkal teli történet is mellé. Bár nyilvánvaló,
hogy a szerző nincs tisztában egyes fogalmakkal, mint ahogy a párterápiával
sem, ezt csupán azok veszik észre, akik komolyabban foglalkoznak
pszichológiával.
Egománia – jelentése beteges önimádat,
nem tévesztendő össze az egocentrizmussal vagy a nárcizmussal, bár mindkettőhöz
némileg köze van. A történetben sajnálatos módon egyetlen szereplőt sem
találtam, akire ez érvényes lett volna, a főhősökre semmiképpen nem jellemző,
tehát nem igazán értettem meg honnan is jött ez a cím – ez nem egy újabb
kreatív magyar fordítás, az eredeti angol is ugyanezt jelenti.
Már az eleje egy vicces konfliktushelyzettel indul, ugyanis egy csaló kihasználja a hősnő,
Emerie Rose naivitását és bérbe adja neki Drew Jagger válóperes ügyvéd
felújítás alatt levő irodáját. A két főhős akkor találkozik, amikor a jogos
tulajdonos újév előestéjén hazatér nyaralásából és az épületben, ahol
irodája és magánlakása is van, ott találja az éppen otthonosan berendezkedő
párteraputát. Már a felállás is mosolyra ad okot, hiszen a nő mindent megtesz
mások házasságának megmentéséért, a férfi pedig azért teper, hogy kliensei
minél jobban jöjjenek ki a válással járó macerából. Drew Jagger kizárólag férfiakat képvisel, és ennek is megvan a magyarázata: saját házassága és válása
annyira mély nyomot hagyott benne, hogy a negatív élmény hatására kizárólag
férfiaknak segít megszabadulni hűtlen, anyagi javakra és luxuséletre utazó
házastársaiktól. Mondanom sem kell, hogy Drew Jagger nem egy olcsó ügyvéd. Őszintén szólva, ez a történet nem egy óda a női nemhez, de ne
legyünk álszentek, mindenkinek van legalább egy olyan nőismerőse, aki nem épp
tisztességesen játszik/játszott a párkapcsolatban.
Emerie Rose
iskolapéldája annak, hogy a pszichológusi diploma nem jelent felmentést az
emberi hülyeség alól. Az ál-ingatlanos símán átvágja, s bár párterápiával foglalkozik,
tehát elméletileg ismernie kellene az emberi viselkedés formáit és annak motivációját, a saját
nemlétező kapcsolatában mégis alapvető hibákat követ el. Emerie Rose ugyanis
egy férfi után fut – nem, nem a főhős lakik szíve csücskében, hanem volt
egyetemi tanácsadója. A férfi miatt költözik New Yorkba, mi több, a férfivel
szomszédos lakásba – már ha annak lehet nevezni azt a lyukat, ahová
begyömöszöli magát és ingóságait –, s bár nyilvánvaló Drew Jagger iránti
szexuális vonzódása, ő mégis rögeszmésen ragaszkodik egy megkérdőjelezhető
érzéshez a másik férfi iránt, aki természetesen fütyül rá, és más nőkkel
randizik.
A főhősök
kapcsolata lassal alakul. Előbb munkakapcsolatban állnak, hiszen Emerie-nek
nincs irodája, Drew-nak meg titkárnője, aki az életét és munkáját megszervezné.
S míg kölcsönösen segítenek egymáson, ez remek alkalom arra is, hogy jobban
megismerjék egymást és egy idő után engedjenek a kettőjük közötti szexuális
feszültség sürgetésének.
A dolgok még
bonyolultabbá válnak, mikor Emerie imádatának tárgya rádöbben, hogy a nő már
mással randizik és hirtelen érdeklődni kezd iránta mert hiányolja a nő
feltétlen rajongását. S ezzel egyidőben Drew volt felesége is megjelenik a
színen újabb észszeűtlen követeléseivel és a közös szülői felügyelet
megvonásának fenyegetésével.
Nem volt egy
könnyű, habos-babos szerelmi történet, az már biztos. Annyi könyv létezik az
emberi kapcsolatok csodálatos voltáról, hogy Dunát lehet rekeszteni velük. Ez
most a másik oldalt mutatja be, a bonyolultabbat, a valósághoz közelebb állót,
az alantas húzásokat. S van egy nagyon fontos mondanivalója: a szülői szeretet
nem genetikafüggő, legalábbis nem kellene annak lennie.
Bár a szerző
több helyen is hatásvadász túlzásokhoz folyamodott, kedveltem a történetet, és
várom a kiadó által már beharangozott Vi Keeland könyvek megjelenését. De
természetesen ízlések és pofonok…
