Homoszexualitás, hatalmi játszmák, képmutatás
„A papságon belüli homoszexualitás nagyon komoly kérdés, ami aggodalommal tölt el.”
Ferenc pápa
Papi cölibátus, az óvszerhasználattal szembeni egyházi tilalom, a szexuális visszaélések rendszeres eltussolása, XVI. Benedek pápa lemondása, a klérus nőgyűlölete, a papi hivatások számának drasztikus visszaesése, a Ferenc pápa elleni áskálódások – Frédéric Martel szerint ezeket a jelenségeket egyetlen titok köti össze, mely sokáig kimondhatatlan volt. A neve: Szodoma. A bibliai Szodoma városát a hagyomány szerint Isten azért pusztította el, mert lakosai homoszexuális gyakorlatot folytattak. Csakhogy korunkban éppenséggel a Vatikánon belül található a világ egyik legnagyobb homoszexuális közössége.
A francia szerző négy éven át belülről követte a Vatikán életét és nagyjából harminc országra kiterjedően folytatta nyomozásait. Több tucat kardinálisnak tette fel kérdéseit, több száz püspökkel és pappal találkozott.
Könyve, A Vatikán kínos titkai, az egyház rejtett oldalát tárja fel: azt a legkisebb papi szemináriumoktól a Vatikánig felépülő rendszert, amelyet egyszerre jellemez a homoszexuális kettős életvitel és a legradikálisabb homofóbia. A katolikus egyház Martel állítása szerint mélyen skizofrén: minél nyíltabban homofób egy papi méltóság a társadalom előtt, annál valószínűbb, hogy a magánéletében homoszexuális.
Park, 2020
Eredeti cím: In the Closet of the Vatican, 2020
Mielőtt bármit is mondanék Frédéric Martel könyvéről, előre szeretném bocsátani, hogy nem vagyok különösebben vallásos… és katolikus sem. Istenben való hit és a vallás mindenkinek magánügye (a szexuális hovatartozás is), és a kettő nem tévesztendő össze. Istenben vagy hisz valaki, vagy nem. Ez személyes választás kérdése, bár erre a választásra befolyást gyakorol a családi minta, a szociális-társadalmi megfelelési kényszer, és még sok minden más is. A vallást pedig emberek találták ki embereknek, és egyre gyakrabban akarják elhitetni velünk, hogy akik nem hódolnak neki, azok rossz emberek – legyen szó bármilyen vallásról.
Martel kényes témához nyúlt, mert időtlen idők óta az egyház, különösen a katolikus, az erkölcsi normák meghatározója volt – legalábbis ezt mutatták kifele, a hívők, a tömegek fele. Ezzel szemben Martel megdönteni igyekszik ezt az emberekben kialakult képet, azzal, hogy belenyúl a darázsfészekbe, és azt a látszatot próbálja kelteni, hogy a Vatikánban szinte mindenki korrupt, képmutató és homoszexuális. És homofób is. Írásában többször is kihangsúlyozza, hogy a Vatikánon belül található az egyik legnagyobb homoszexuális közösség, ami azért is vicces, mert a katolikus egyház (és igazándiból bármilyen egyház) meglehetősen elutasítóan viseltetik a homoszexualitás és egyáltalán a szexuális másság fogalmával. Amennyiben a könyvben leírtak igazak – és miért ne lennének igazak, hiszen négy évi kutatómunka és számtalan beszélgetés, interjú eredménye, nevekkel és helyszínekkel dokumentálva –, akkor az az egyik állítás máris igaznak bizonyul: a Vatikán képmutató.
Mit kaptam Martel könyvétől? Igazándiból sokat nem. Az utóbbi években azért már több, a katolikus egyházat érintő botrány is kipattant, megszellőztették a médiában, közfelháborodást okozott. Aki egy kicsit is odafigyelt, azt már tudta, hogy a Vatikán nem olyan hótiszta, mint amilyennek mutatja magát, hiszen védelmébe vett pedofíliával vádolt papokat, nem is egyszer. És itt most nem a falusi plébánosról van szó, hanem magas rangú egyházi méltóságokról. Azt is tudtam, hogy a kenetteljes hangon előadott prédikációk mögött a gyűlölet különböző fajtái lapulnak meg, azt viszont nem, hogy például II. János Pál elvakult nőgyűlölő volt (ugye, már nem is olyan szent?), mint ahogy az egyházi főméltóságok nagy része is az.
Martel monumentálisnak szánt műve – szinte 600 oldal – a múlt század első feléig megy vissza, magyarázatot keresve arra, hogy mi az oka ennek a nagy homoszexuális tömörülésnek a katolikus egyházon – különösen a Vatikánon – belül. Állítása szerint az utolsó öt pápa közül három nagy valószínűséggel homoszexuális volt. Nem térek ki a következtetéseire, akit érdekel, majd elolvassa a könyvet.
A szerző nem csak a Vatikánon belüli titkos homoszexualitással és az ebből adódó nyilvános homofóbiával foglalkozik könyvében, hanem részletesen leírja a kényesnek minősülő ügyek eltitkolásának módozatait, hogyan és hová járnak az egyházi főméltóságok, amikor férfi prostituáltat akarnak felcsípni, valamint azt is, hogyan hajtanak rá a fiatal szeminaristákra vagy a svájci gárda tagjaira, akiknek kemény titoktartási szerződést kell aláírniuk – olyan szerződést, mely a Vatikánon kívül, minden más állam jogrendszerével ellentkezik. Ugyanakkor kitér a korrupcióra, a hatalmi játékokra, a vitatható módon való meggazdagodásra és néhány egyházi főméltóság luxus iránti imádatára is. (Ugye mindenki emlékszik XVI. Benedek sikkes kis piros Prada cipellőire?)
S miközben a Vatikán belső ügyeit tárja fel – vagy legalább is megpróbálja – Martel megcsillogtatja saját műveltségét, és abszolút irreleváns részletekben veszlődik el, csapong és ismétel. Saját bevallása szerint könyve egyszerre húsz országban fog megjelenni, és arra vártam, hogy hatalmas botrányt kelt majd, nyilvánosan elégetik, bedarálják, tiltakoznak ellene – lásd a Meseország mindenkié című alternatív mesekönyv megjelenését övező botrányt Magyarországon. Ehhez képest nagy csend övezi megjelenését, igaz reklámja sem igazán volt. Bár az is lehet, hogy az érintettek inkább hallgatnak, nem foglalnak állást, hátha akkor észrevétlenül eltűnik ez a könyv, mert ugye a rossz reklám is reklám, s talán jobb lenne nem felhívni a figyelmet egy ilyen, leleplezésnek, tényfeltárásnak szánt írásra.
Nehezen emészthető olvasmány. Bevallom, hogy egyszerre csak 40-50 oldalt tudtam olvasni belőle a felesleges részletessége, a témától gyakori eltérése miatt. Nem vitatom Martel hozzáértését, sem a befektetett munkát. Hogy nyomozást folytatott volna? Azt erősen kétlem. Ez, ebben a megfogalmazásban nem állja meg a helyét. Ő kutatást végzett a témában, s nem is egyedül tette, hanem számos munkatársával együtt. Egy biztos: bár a nagy tömegeknek szánták, mégsem nekik íródott, mert a szerző – tudását csillogtatva – olyan filozófiai, egyház- és kánonjogi dolgokba merül el, melyek egy egyszerű olvasó számára nem ismeretesek, és igazándiból nem is vonzóak.
Nekem túl hosszú volt, dagályos és néhol unalmas, de nem vagyunk egyformák. S mennyire igaz a szólás, hogy vizet prédikál és bort iszik...