A Dagály Klub
Mary Kay Andrews egyik legjobban sikerült regénye – rejtélyekkel, viharos
barátságokkal, elveszett szerelemmel átszőtt, lenyűgöző történet.
Az excentrikus
örökösnő, Josephine Warrick, aki a világtól visszavonultan a saját szigetén él,
és aki annak ellenére, hogy ritkán lehet látni, gyakori beszédtéma, magához
hívatja a nem túl sikeres ügyvédnőt, Brooke Trapnellt. Ahogy Josephine
elbeszélése alapján kibontakozik az ügyvédnő előtt a régi barátságokról, sötét
titkokról és egy rejtélyes gyilkosságról szóló történet, Brooke számára
világossá válik, hogy a meghívásnak több oka is van: hogy segítsen
Josephine-nek szeretett szigetét megmenteni, és hogy rendbe hozza a dolgokat a
régi barátnőivel, a szertartásszerűen meztelenül fürdőző titkos társaság tagjaival,
a Dagály Klub hölgyeivel.
Ahhoz, hogy
Brooke teljesíteni tudja az idős hölgy utolsó kívánságát, meg kell találnia
Josephine legközelebbi barátnőinek a leszármazottait. Mindeközben Brooke-nak
sikerül lelepleznie egy cselszövést, amely valakit mesésen gazdaggá tenne,
másvalakit pedig egy gyilkos célkeresztjébe állítana.
Az élet
virágos oldala, a Víkendezők és a Csajos esték szerzőjének újabb műve – egy
magával ragadó regény rég elásott titkokról és generációkon átívelő barátságról
– megjelenése után azonnal New York Times bestseller lett.
I.P.C., 2019
Erdeti cím:
The High Tide Club, 2018
Nagyon
kedvelem Mary Kay Andrews írásait, mert az egy dolog, hogy nőkről és nőknek
szóló regényeket ír, de teszi ezt azt ilyenkor többnyire szokásos és elvárt rózsaszín
köd nélkül. Történetei hihetőek, akár igazak is lehetnének. Termékeny szerző,
angolul számtalan könyve jelent meg, magyar nyelven ez a negyedik. Az előző
hármat is olvastam, kedveltem, tehát nem volt kétséges, hogy A Dagály Klubot is akarom.
A fülszöveg
már említi, hogy ez a szerző egyik legjobban sikerült regénye. Ezzel nem áll
szándékomban vitatkozni, csupán annyit fűznék hozzá, hogy merőben más, mint az
eddig olvasott, könnyed, csajos történetei – bár azoknak is van mondanivalójuk a szórakoztatáson kívül is..
Már abban is
különbözik, hogy a történet felváltva két idősíkban fut. Az egyik természetesen
a cselekmény jelene, amikor a kilencvenkilenc éves Josephine Warrick haldoklik –
tüdőrák utolsó stádiumában van és nincsenek egyenes ági leszármazottai –, és
megkeresi az ügyvéd Brooke Trapnellt, hogy néhány múltbeli tévedését
helyrehozza. A másik szál pedig a múlt század negyvenes éveinek elején játszódik,
amikor a négy barátnő, Josephine, Ruth, Millie és az alig tizennégy éves
színesbőrű Varina megalapítja a történet címét adó Dagály Klubot. Ez közvetlenül Millie eljegyzése után történik, Európában dúl a háború és hamarosan az Egyesült Államok is részese lesz ennek.
Mi is a Dagály
Klub? Nincs benne semmi titok, semmi misztikum: négy fiatal nő egy teliholdas
estén, dagály idején meztelenül fürdőzik a Georgia államhoz tartozó Talisa
szigeten, a Sellő öbölben. Hárman közülük a kor társaságának krémjéhez
tartozik: Ruth, Millie és Josephine. Ők már társasági hölgyek, a húszas éveik
elején járnak, s barátságuk sok-sok évre nyúlik vissza. A negyedik a tizennégy
éves, színes bőrű Varina, akit a három ifjú hölgy forma testvérévé fogadott. Ez
a szegregáció idején és egy hagyományosan déli államban nagy merészségnek
számított, hiszen azokban az időkben, annak ellenére, hogy a rabszolgaságot már
rég eltörölték, egy nem fehér ember alacsonyabb rendűnek számított, csak és
kizárólag alantas munkát végezhetett, nem volt hozzáférése a magasabb szintű
oktatáshoz és a társadalom peremére szorult.
Talisa szigete
Josephine Warrick családjáé. És ez a sziget, s főleg a tulajdonjoga képezi a
későbbi vita tárgyát, amikoris Josephine még halála előtt rendezni szeretné
földi dolgait és valamilyen módon kompenzálni régi barátnőit (vagy azok
leszármazottait), akik közül csupán Varina van még életben. Hogy a barátnők
végülis is miért hidegültek el egymástól, erre nem derül fény a történetben.
Csupán annyit tudunk meg, hogy egy idő után Josephine mindenkivel megszakítja a
kapcsolatot és évtizedeken keresztül Varina az egyetlen, akivel még néhanapján
összefutnak. A négy nőnek pedig van egy közös titka, s mint utóbb kiderül, van ott több is.
Itt lép be a
képbe Brooke Trapnell ügyvédnő, nem véletlenül, hiszen Josephine pontosan azért
kereste meg őt, mert Millie barátnője unokája.
Brooke egyedül
neveli három éves fiát, akinek létezéséről apja nem is tud. Korábban egy nagyon
előkelő ügyvédi irodában dolgozott, de miután esküvője előtti nap bedobta a
törölközőt és szabályosan elmenekült Savannah-ból, új életét egy kisvárosban
építi fel, itt próbál talpra állni, szüli meg gyermekét. S mivel nem fogad el
segítséget jómódú, elvált szüleitől, sokszor úgy érzi, hogy a dolgok kicsúsznak
az irányítása alól. Egyetlen segítsége az érettségi előtt álló Farrah, aki
meglehetősen színes figura, okos, talpraesett, megbízható és aki az iskola
mellett Brooke asszisztense, babysittere, s minden más, amire épp szükség van.
Tehát Brooke-nak nagyon jól jön a dúsgazdag Josephine megkeresése, hiszen
anyagilag állandóan a padlón van.
Mivel anyja és
ő maga is a végrendelet kedvezményezettjei között lennének és ez
érdekellentétet jelentene, Brooke jóhiszeműen bevonja az ügybe volt főnökét is,
aki sokkal tapasztaltabb, különösen, hogy az állam is szeretné kisajátítani a
szigetet, ami egy újabb jogi bonyodalmat jelent.
Az ügyvéd és
öt nő érkezik meg Talisa szigetére: Brooke és az anyja, Varina és az unokahúga
és Ruth unokája, egy szabadúszó újságíró… macskástól. Másnap reggel Josephine-t
holtan találják a füdőszobájában, látszólag baleset áldozata, és megkezdődik a
harc az örökségért. Nem is akárhogyan, hiszen rögtön megjelennek a távoli
rokonok, meg egy férfi is, aki azt állítja magáról, hogy Josephine törvénytelen
fia.
“Rejtélyekkel, viharos barátságokkal,
elveszett szerelemmel átszőtt, lenyűgöző történet.” – írja a fülszöveg, és
ez mind igaz. Josephine nem volt szerethető a történet egyetlen pontján
sem. Csupán a végén értettem meg, hogy mindaz, ami beleavatkozásnak,
önfejűségnek, parancsolgatásnak tűnt, az tulajdonképpen kármentés volt, hiszen
Josephine azt tette, amit akkor és ott helyesnek és a legjobbnak látott.
Nagyon
kedveltem a történetet, mert ténylegesen rengeteg csavar, meglepetés volt
benne, nem lehetett előre borítékolni, hogy mi fog történni, lesz-e egyáltalán
boldog végkifejlet, de… Azért de, mert sok évvel ezelőtt olvastam Shirley Conran 1983-ban megjelent Lace
című könyvét – magyar nyelven a Maecenas Kiadó jelentette meg 1994-ben
Csipkedísz címmel –, és ez az egész négy barátnős felállás, amiben három gazdag
lány van és egy szegény cseléd, meg a törvénytelen gyermek, akit dugdosnak a
világ elől, hogy a történet egy része a második világháború ideje játszódik,
engem nagyonis arra a könyvre emlékeztetett. Azzal a különbséggel, hogy a Csipkedísz nagyrészt Európában játszódik,
A Dagály Klub pedig az Egyesült
Államokban. Természetesen a körítés más volt, de az alapok ugyanazok.
De ettől
függetlenül ez egy nagyon izgamas történet volt, nagyon szerethető, és aki nem
olvasta Shirley Conran könyvét, annak nem tűnik fel a hasonlóság. Stílusában
Tasmina Perry könyveihez hasonlítanám, de csupán ezt a történetet, a szerző
többi magyar nyelven megjelent könyve teljesen más.
Kedveltem,
ajánlom… és ízlések, meg pofonok…
