2019. június 6., csütörtök

Mary Kay Andrews – A Dagály Klub


A Dagály Klub Mary Kay Andrews egyik legjobban sikerült regénye – rejtélyekkel, viharos barátságokkal, elveszett szerelemmel átszőtt, lenyűgöző történet. 
Az excentrikus örökösnő, Josephine Warrick, aki a világtól visszavonultan a saját szigetén él, és aki annak ellenére, hogy ritkán lehet látni, gyakori beszédtéma, magához hívatja a nem túl sikeres ügyvédnőt, Brooke Trapnellt. Ahogy Josephine elbeszélése alapján kibontakozik az ügyvédnő előtt a régi barátságokról, sötét titkokról és egy rejtélyes gyilkosságról szóló történet, Brooke számára világossá válik, hogy a meghívásnak több oka is van: hogy segítsen Josephine-nek szeretett szigetét megmenteni, és hogy rendbe hozza a dolgokat a régi barátnőivel, a szertartásszerűen meztelenül fürdőző titkos társaság tagjaival, a Dagály Klub hölgyeivel. 
Ahhoz, hogy Brooke teljesíteni tudja az idős hölgy utolsó kívánságát, meg kell találnia Josephine legközelebbi barátnőinek a leszármazottait. Mindeközben Brooke-nak sikerül lelepleznie egy cselszövést, amely valakit mesésen gazdaggá tenne, másvalakit pedig egy gyilkos célkeresztjébe állítana. 
Az élet virágos oldala, a Víkendezők és a Csajos esték szerzőjének újabb műve – egy magával ragadó regény rég elásott titkokról és generációkon átívelő barátságról – megjelenése után azonnal New York Times bestseller lett.


I.P.C., 2019
Erdeti cím: The High Tide Club, 2018



Nagyon kedvelem Mary Kay Andrews írásait, mert az egy dolog, hogy nőkről és nőknek szóló regényeket ír, de teszi ezt azt ilyenkor többnyire szokásos és elvárt rózsaszín köd nélkül. Történetei hihetőek, akár igazak is lehetnének. Termékeny szerző, angolul számtalan könyve jelent meg, magyar nyelven ez a negyedik. Az előző hármat is olvastam, kedveltem, tehát nem volt kétséges, hogy A Dagály Klubot is akarom.
A fülszöveg már említi, hogy ez a szerző egyik legjobban sikerült regénye. Ezzel nem áll szándékomban vitatkozni, csupán annyit fűznék hozzá, hogy merőben más, mint az eddig olvasott, könnyed, csajos történetei – bár azoknak is van mondanivalójuk a szórakoztatáson kívül is..
Már abban is különbözik, hogy a történet felváltva két idősíkban fut. Az egyik természetesen a cselekmény jelene, amikor a kilencvenkilenc éves Josephine Warrick haldoklik – tüdőrák utolsó stádiumában van és nincsenek egyenes ági leszármazottai –, és megkeresi az ügyvéd Brooke Trapnellt, hogy néhány múltbeli tévedését helyrehozza. A másik szál pedig a múlt század negyvenes éveinek elején játszódik, amikor a négy barátnő, Josephine, Ruth, Millie és az alig tizennégy éves színesbőrű Varina megalapítja a történet címét adó Dagály Klubot. Ez közvetlenül Millie eljegyzése után történik, Európában dúl a háború és hamarosan az Egyesült Államok is részese lesz ennek.
Mi is a Dagály Klub? Nincs benne semmi titok, semmi misztikum: négy fiatal nő egy teliholdas estén, dagály idején meztelenül fürdőzik a Georgia államhoz tartozó Talisa szigeten, a Sellő öbölben. Hárman közülük a kor társaságának krémjéhez tartozik: Ruth, Millie és Josephine. Ők már társasági hölgyek, a húszas éveik elején járnak, s barátságuk sok-sok évre nyúlik vissza. A negyedik a tizennégy éves, színes bőrű Varina, akit a három ifjú hölgy forma testvérévé fogadott. Ez a szegregáció idején és egy hagyományosan déli államban nagy merészségnek számított, hiszen azokban az időkben, annak ellenére, hogy a rabszolgaságot már rég eltörölték, egy nem fehér ember alacsonyabb rendűnek számított, csak és kizárólag alantas munkát végezhetett, nem volt hozzáférése a magasabb szintű oktatáshoz és a társadalom peremére szorult.
Talisa szigete Josephine Warrick családjáé. És ez a sziget, s főleg a tulajdonjoga képezi a későbbi vita tárgyát, amikoris Josephine még halála előtt rendezni szeretné földi dolgait és valamilyen módon kompenzálni régi barátnőit (vagy azok leszármazottait), akik közül csupán Varina van még életben. Hogy a barátnők végülis is miért hidegültek el egymástól, erre nem derül fény a történetben. Csupán annyit tudunk meg, hogy egy idő után Josephine mindenkivel megszakítja a kapcsolatot és évtizedeken keresztül Varina az egyetlen, akivel még néhanapján összefutnak. A négy nőnek pedig van egy közös titka, s mint utóbb kiderül, van ott több is.
Itt lép be a képbe Brooke Trapnell ügyvédnő, nem véletlenül, hiszen Josephine pontosan azért kereste meg őt, mert Millie barátnője unokája.
Brooke egyedül neveli három éves fiát, akinek létezéséről apja nem is tud. Korábban egy nagyon előkelő ügyvédi irodában dolgozott, de miután esküvője előtti nap bedobta a törölközőt és szabályosan elmenekült Savannah-ból, új életét egy kisvárosban építi fel, itt próbál talpra állni, szüli meg gyermekét. S mivel nem fogad el segítséget jómódú, elvált szüleitől, sokszor úgy érzi, hogy a dolgok kicsúsznak az irányítása alól. Egyetlen segítsége az érettségi előtt álló Farrah, aki meglehetősen színes figura, okos, talpraesett, megbízható és aki az iskola mellett Brooke asszisztense, babysittere, s minden más, amire épp szükség van. Tehát Brooke-nak nagyon jól jön a dúsgazdag Josephine megkeresése, hiszen anyagilag állandóan a padlón van.
Mivel anyja és ő maga is a végrendelet kedvezményezettjei között lennének és ez érdekellentétet jelentene, Brooke jóhiszeműen bevonja az ügybe volt főnökét is, aki sokkal tapasztaltabb, különösen, hogy az állam is szeretné kisajátítani a szigetet, ami egy újabb jogi bonyodalmat jelent.
Az ügyvéd és öt nő érkezik meg Talisa szigetére: Brooke és az anyja, Varina és az unokahúga és Ruth unokája, egy szabadúszó újságíró… macskástól. Másnap reggel Josephine-t holtan találják a füdőszobájában, látszólag baleset áldozata, és megkezdődik a harc az örökségért. Nem is akárhogyan, hiszen rögtön megjelennek a távoli rokonok, meg egy férfi is, aki azt állítja magáról, hogy Josephine törvénytelen fia.
“Rejtélyekkel, viharos barátságokkal, elveszett szerelemmel átszőtt, lenyűgöző történet.” – írja a fülszöveg, és ez mind igaz. Josephine nem volt szerethető a történet egyetlen pontján sem. Csupán a végén értettem meg, hogy mindaz, ami beleavatkozásnak, önfejűségnek, parancsolgatásnak tűnt, az tulajdonképpen kármentés volt, hiszen Josephine azt tette, amit akkor és ott helyesnek és a legjobbnak látott.
Nagyon kedveltem a történetet, mert ténylegesen rengeteg csavar, meglepetés volt benne, nem lehetett előre borítékolni, hogy mi fog történni, lesz-e egyáltalán boldog végkifejlet, de… Azért de, mert sok évvel ezelőtt olvastam Shirley Conran 1983-ban megjelent Lace című könyvét – magyar nyelven a Maecenas Kiadó jelentette meg 1994-ben Csipkedísz címmel –, és ez az egész négy barátnős felállás, amiben három gazdag lány van és egy szegény cseléd, meg a törvénytelen gyermek, akit dugdosnak a világ elől, hogy a történet egy része a második világháború ideje játszódik, engem nagyonis arra a könyvre emlékeztetett. Azzal a különbséggel, hogy a Csipkedísz nagyrészt Európában játszódik, A Dagály Klub pedig az Egyesült Államokban. Természetesen a körítés más volt, de az alapok ugyanazok.
De ettől függetlenül ez egy nagyon izgamas történet volt, nagyon szerethető, és aki nem olvasta Shirley Conran könyvét, annak nem tűnik fel a hasonlóság. Stílusában Tasmina Perry könyveihez hasonlítanám, de csupán ezt a történetet, a szerző többi magyar nyelven megjelent könyve teljesen más.
Kedveltem, ajánlom… és ízlések, meg pofonok…



A szező nevéhez kapcsolódó bejegyzések: