Elin Hilderbrand – A tökéletes pár

Minden párnak megvannak a maguk kis titkai…

„Hilderbrand elég csavart labdát dob, hogy végig bizonytalanságban tartsa az olvasóit, de közben rá jellemző módon, megőrzi a hangulat könnyedségét is, melytől oly népszerűek a regényei.” – Booklist

Az esküvő közeledtével egyre fokozódik a feszültség…

Amikor az előkelő nantucketi esküvő katasztrófába torkollik – mielőtt még elkezdődött volna –, minden szereplő gyanúsítottá válik, ugyanis a szertartás reggelén, az óceánparton holtan találják a menyasszony tanúját.

Mikor Ed Kapenash rendőrfőnök a nyomozás során vájkálni kezd a vőlegény tanújának és híres krimiíró anyjának életében, rájön, hogy ez az esküvő, még a tragédia nélkül is, egy valóságos aknamező – és hogy igaz az a közhely, hogy nincs tökéletes pár.

I.P.C. 2019

Eredeti cím: The Perfect Couple, 2018

A szerző hetedik magyar nyelven megjelent könyve, az előző hatot is olvastam, s mivel ilyen-olyan közösségi fórumokon azt legendázzák, hogy ez Hilderbrand legjobban sikerült története, kértség nem fért hozzá, hogy olvasni akarom. Amúgy kedvelem a szerző történeteit, annak ellenére, hogy lokálpatriotizmusból kifolyólag történetei cselekményét Nantuchetre helyezi. Hogy ennek a helyiek mennyire örülnek, meg nem tudnám mondani, de remek helyleírásai jó kis reklámot jelenthetnek a szigetnek, még akkor is ha nem minden éppen úgy van, ahogy ő a könyveiben leírja.

Azért is kedvelem az írásait, mert nem a most divatos romantikus-erotikus zsánert követi, és nem is az ifjúságnak ír, hanem célközönsége a felnőtt korosztály.

Miután több helyen is olvastam, hogy mostanáig ez a legjobb regénye, természetesen az elvárásaim is ennek megfelelőek voltak. Ez egy önálló történet, de előnyt élveznek azok, akik már olvasták a szerző korábban megjelent könyveit is, mert a szereplők közül néhányan már feltűntek itt-ott, legjobb példa erre maga a fülszövegben is említett Ed Kapenash rendőrfőnök.

Maga cselekmény olyan 24-36 órában bonyolódik, ennyi telik el attól a pillanattól, mikor a rendőrfőnököt vizihulla miatt riasztják, egészen addig, míg eljutnak az ügy megoldásáig. Ezt kéretik megjegyezni, mert később fontos lesz, és visszatérek rá, hogy miért. De miközben a rendőrség nyomoz és tanúkat hallgat ki, több évre visszamenő emlékek látnak napvilágot, tehát a történet minden résztvevőjének – és vannak elegen – életútját, gondolatait, titkait megismeri az olvasó. Talán túlságosan is jól. Néhol túlzásba menően, és előfordult, hogy elvesztem az olyan részletekben, amiknek semmilyen relevanciájuk nem volt a történet szempontjából.

A történet abban is szokatlan, hogy nincsenek főhősei. Mondhatnám azt, hogy nem egy-két személy áll a központban, hanem a főszereplő maga a helyzet: a helyi gazdag fiú és a jövevény szegény lány esküvőjének hajnalán a menyasszony excentrikus tanúja holtan lebeg az óceánban, a parthoz közel. Baleset volt, öngyilkosság vagy idegenkezűség? Bármelyik variánsra reális esély van.

A rendőrség természetesen nyomozni kezd, kihallgatja a menyasszont, a vőlegényt, a családjaikat, a közeli és távoli barátokat, a személyzetet, és mindenkit, aki kapcsolatba hozható az esküvővel és annak szereplőivel, és miközben lassan csordogálva mindenkinek a magánéletével és múltjával megismerkedhettem, kiderült, hogy mindenkinek van legalább egy titka és több embernek is érdekében állt a menyasszony tanúját kiiktatni a képből.

Azt el kell ismerni, hogy Hilderbrand nagyszerűen szőtte a szálakat, a legeslegutolsó pillanatig nem lehetett tudni, hogy mi történt, s akárcsak a rendőrség, én is csak feltételezésekbe bocsájtkozhattam. Viszont Hilderbrand sose írjon többet krimire hajazó könyvet. Én elhiszem, hogy Amerika a lehetőségek országa, azt is, hogy Nantuchet a legszuperebb hely a kerek világon, de egy gyanús halálesettel kapcsolatos nyomozást lefolytatni 24-36 óra alatt és levonni a következtetéseket, hogy mi is történt valójában? No, ez már nem fikció, hanem egyenesen fantasy!

S mi volt a nagy durranás? Az, hogy egyáltalán nem volt nagy durranás. A szövevényes és titkokkal teli történetnek egy nagyon váratlan és nagyon lapos befejezést választott a szerző, bár nem tudom, hová lehetett volna ezt tovább fokozni.

Ettől függetlenül olvasható, kedvelhető, bár azt nem mondanám, hogy a szerző legjobb könyve lenne. Tele van eredeti figurákkal, titkokkal, váratlan csavarokkal, s sajnos klisékkel is. Egyszerűen kitalálhatatlan a végkifejlet… és ízlések és pofonok.

A szerző nevéhez kapcsolódó bejegyzés:

Amerikai paradicsom 

Mike Menders – Macsóbőrben

Te mit tennél, ha más bőrében ébrednél?

Milyen érzés lehet más bőrében ébredni? Mit tennél, ha új külsővel kellene élned? Felrúgnál mindent, vagy beilleszkednél? Tudod, ki vagy te, és ki akarsz lenni?

Magánkiadás, 2019

Néhány nap múlva, pontosabban szeptember 17-én jelenik meg Mike Menders, alias Halasi Miklós erotikus kisregénye… nagyon erotikus kisregénye. Ez, ugyebár, teljesen új részéről, hiszen, akik olvassák írásait, azok a sukitore-hoz szoktak, a párban írt erotikus szösszenetekhez, a szexpercesekhez, vagy terjedelmesebb regényekhez. A Macsóbőrben rövid (de velős!), terjedelmét tekintve még egy Harlequin-füzetben megjelenő történetnél is rövidebb – bocsánat, már nem így hívják őket, hiszen azóta már kétszer is nevet változtattak. Szóval a Macsóbőrben nem egy terjengős valami, hanem egy óra alatt, egy este alatt el lehet olvasni, annak függvényében, hogy ki milyen gyorsan falja a betűket.

A szerző virtuális tér-beli ismerősöm, néha beszélgetünk, előfordult, hogy vitáztunk is, amikor a bennem levő hisztis díva összetalálkozott a benne levő hisztis íróval, de ettől függetlenül elvagyunk.

S akkor itt van ez az újabb erotikus írás, mely egy abszolút reális témát dolgoz fel, hiszen legalább egyszer mindenki fejében megfordult a gondolat, hogy mi lenne, ha csodaszép teste lenne, ha messzi sugározna belőle a szexualitás, ha döggazdag lenne, ha korlátlan hatalma lenne, s ezt a listát a végtelenig lehetne folytatni. Ez teljesen normális, mindenkinek vannak álmai, vágyai, bár ezt egyesek egészen a pszichózisig viszik.

Indulásból szeretném tisztázni, hogy amit itt elmondok/leírok, az a saját, egyszerű olvasói véleményem, senki ne magyarázzon bele többet, vagy mást.

A történet főhőse az átlag férfi, nem túl sikeres, nem is igazán mutatós, és akkor egy ivászattal töltött este után egy másik testben és egy másik életben ébred fel. A téma nem új, számtalan film játszadozott már el vele, könyvben is előfordult. Nos, ez az átlag ember – neve Péter, ahogy a történet végén kiderül – megéli legféltettebb fantáziáját, amikoris mindene megvan: pénz, hatalom, társadalmi pozíció, ellenálhattalan test, karizma és természetesen bombázó kinézetű készséges nők.

S ezzel elérkeztem az egyik olyan dologhoz, amit nem értek. A kortárs magyar írók nagy többsége többnyire angolszász hangzású név alatt publikál, mert így talán nem utasítják el indulásból írásaikat. Nincs mit szépíteni, az olvasók nagy része ellenérzéssel viseltetik a pályájuk elején levő magyar írókkal szemben – bizonyos esetekben jogosan –, tehát símán elfogadom, ha valaki jól csengő nevet választ magának. De akkor miért kell magyar helyszínt és magyar szereplőket (Péter, István, Ferenc, Ildikó és Veronika) használni a történetben? 

Ugyanilyen ellenérzésem van azzal kapcsolatban is, hogy a fejezeteknek címűk van és nem egyszerűen számozottak, azért, mert ez a megoldás forma a számba rágja, hogy mire számíthatok a következő néhány oldalban.

A történet E/1-ben íródott és maga a főhős Péter/Ferenc meséli el. S mivel ezt egy férfi írta, elképzelhető, hogy korrekt az, ahogyan egy átlagférfi álmait, vágyait ábrázolta, bár volt itt néhány olyan megoldás, amivel már itt-ott találkoztam, még a futurisztikus vendéglővel is, bár nem ennyire fantasy-világba illően. És igen, el tudom fogadni azt is, hogy az átlagos Péter így reagál akkor, amikor egy olyan világban ébred, ami csak az álmaiban létezik: kicsit sután, kicsit bizalmatlanul, óvatosan, de kihasználja az adott lehetőségeket. Én is ezt tenném.

Ezt a történetet annak kell elfogadni ami: egy humoros-erotikus fantázia… és ízlések meg pofonok.

Kapcsolódó bejegyzések:

Házinyuszi (Hangulatkeringő 1)

Krisztin

Mondjuk a magunkét… Halasi Miklóssal

Sierra Simone – A pap

Egy szerelem története

Számtalan törvény van, melyeket egy lelkész nem szeghet meg. 

Nem nősülhet meg. 

Nem hagyhatja magára a gyülekezetét. 

Nem fordíthat hátat Istennek. 

Mindig e törvények szerint éltem. 

Egészen addig, míg ő be nem lépett az életembe. 

Akkor új szabályokat tanultam.

Tyler Anselm Bellnek hívnak. 

Huszonkilenc éves vagyok. 

Hat hónappal ezelőtt megszegtem a cölibátusi fogadalmamat, a saját templomom oltárán, és Isten látja a lelkemet, újra megtenném.

A nevem Tyler Anselm Bell, lelkész vagyok, és íme, a gyónásom.

Művelt Nép, 2019

Eredeti cím: Priest, 2015

Komoly fenntartásaim vannak a kiadó és termékei iránt, de be kell vallanom, hogy olvastam tőlük származó jó történeteket is – igaz ez nem mostanság volt –, és ez az, ami motivál, hogy egy újabb Művelt Nép által gondozott könyvet a kezembe vegyek. Itt ismertem meg Rita Falk  rendőrparódiáját – azóta átvette egy másik kiadó, és elképzelhetően komolyabban veszik a megjelenésekre tett ígéreteiket –, itt találkoztam először Santa Montefiore nevével (a Deverill krónikákat azóta sem fejezték be), Marie Force Végzetes sorozatával, aminek egyetlen részét adták ki, és E. K. Blair Fekete Lótusz trilógiájával, mely harmadik részének megjelenésével még mindig hitegetik a jónépet. Körülbelül ennyi az, amit én a kiadótól kedvelek, és valamennyi sorozatot abbahagyták, ők tudják miért. Valószínűleg azért, mert a szex mindent elad, történet már nem is kell, jöjjön az ígénytelen pornográfia, mert ennek van piaca. Ezek után nem mondhatom azt, hogy nem tudtam milyen zsánerű könyvekkel kereskedik a kiadó és mit várhatok, de a remény hal meg utoljára…

Amikor Sierra Simone könyvének beharangozója először megjelent, rögtön társult hozzá a kiváncsiság, hogy tudott-e valami mást, jobbat írni, mint Tiffany Reisz, aki egy kísértetiesen hasonló témával tett szert világhírnévre. Bevallottan az Eredendő bűnösök sorozat rajongója vagyok, és határozottan kijelenthetem, hogy ezt a könyvet és a szerző nevét nem szabad egy mondatban említeni semmivel, ami Reisz nevéhez kapcsolódik. Sőt! Még ugyanazon a napon sem, mert az sértés lenne Reiszre nézve, mint ahogy az is az, hogy Simone meglehetősen sokat “kölcsönzött” a már említett Eredendő bűnösökből, kezdve a főhős személyével, akinek megjelenése (és nemcsak!) meglehetősen hasonlít egy Stearns nevű atyához.

Igen, atyához. Mert a katolikusoknál nincsenek lelkészek, hanem plébánosok, atyák, papok. S a katolikusok nem konfirmálnak, mint ahogy a sekrestyében őrzött megszentelt olajnál említődik, hanem első áldoznak és bérmálnak, de ezt ugye a fordító nem tudja, mert minek? S mindez benne marad a fordításban azután is, hogy egy közösségi oldalon többen is felhördültek, amikor a könyv borítóján A lelkész cím jelent meg egy nyilvánvalóan katolikus pap fotójához társitva. Tehát a fordítás most sem volt a topon, de ezen nem kell csodálkozni, mikor van a kiadó esetében?

Mi is ez a történet? A pornográfia találkozása a vallással, és nem mondanám, hogy ez a randi szerencsésen működött. Hogy tabu téma lenne? Nem hinném. Már nem abban a világban élünk, ahol tabuk vannak, ahol nem szabad beszélni bizonyos dolgokról. Csak az nem tud a katolikus egyházban eddig szőnyeg alá sepert problémákról, aki nem akar. Tehát az, hogy a szerző egy katolikus pap szerelmére és testi vágyakozásaira építette a történetet nem új és nem is igazán eredeti. Megtették előtte többen is, toronymagasan jobban.

A történet főhőse Tyler Anselm Bell, 29 éves katolikus pap, akinek papi elhivatottsága erősen kétségbe vonható. Rendben van, hogy a katolikus papok is férfiből vannak, de a magát nagyon is szabálytisztelőnek beállított Bell atya két dologra gondol: a szexre és a szex miatti esetleges bűntudatra. S mivel ez egy E/1-ben megírt történet, aminek nagy részét maga Bell atya meséli el, meglehetősen sok erotikus fantáziával ismerkedhettem meg. A gond az, hogy nem csak a fantáziával, hanem annak materializálódásával is, és nem kell különösebb erőfeszítés kitalálni, hogy hol történnek meg ezek a pornográfiába illő események. A szerző igazándiból a papi státusz mögött álló emberre fókuszál, meg arra, hogy mindezt ellensúlyozza azzal a spiritualitással, ami egy egyházi személytől elvárt. Ez meglehetősen erőltetettre sikeredett.

Természetesen partner is jár Bell atyához, más is, mint a keze, tehát a történetnek van egy női főszereplője is, akinek a szemszöge lényegesen kevesebb teret kap a történetben, és aki nekem antipatikus volt. Ó, te szegény gazdag lány, aki jó dolgodban már azt sem tudod mit csinálj, és az jelent neked kihívást és izgalmat, ha elcsábítasz egy katolikus papot, akit előzőleg megbotránkoztattál gyónásoddal! Te, aki azzal fejezed ki szüleid elleni kései lázadásod, hogy hátat fordítasz annak az értékrendszernek, amiben nevelkedtél, hogy szexklubban táncolj és vetkőzz.

A történetnek folytatása is van, melyről nem tudom, hogy kapcsolódik-e Bell atya szexuális tévelygéseihez, mert ez a sorozat és elképzelhetően a szerző is leíródott nálam. Mikor fog megjelenni nem tudom és nem is érdekel. Azt már mindenki tudja, hogy a kiadó megjelenési dátumaira nem szabad alapozni, ez a történet véletlenül korábban jelent meg, mint ahogy beharangozták, de mindig van egy kivétel a szabályt erősítendő.

Nekem nem jött be ez a spiritualitással kevert pornográfia. Szereplői kidolgozatlanok, a téma sem eredeti, de attól még lehetett volna egy elfogadható, mi több, érdekes történetet kerekíteni belőle, ha a szerző nem a szexre helyezi a hangsúlyt. Nem éreztem azt, hogy a főhősnek tényleg lelkiismereti problémái lettek volna azzal, hogy ő testi vágyat érez egy nő iránt és, Uram bocsá’!, megszegi cölibátusi fogadalmát. Ennek a férfinak az volt az első gondolata, hogyan dugja meg hamarabb a gyóntatószékben levő ismeretlent. Nem értettem miért választotta az egyházi pályát, azon túl, hogy egy adott pillanatban meghallotta a “hívást”, és miért ment el egészen a felszentelésig, mikor a gondolatai meglehetősen gyakran a szexualítás fele fordulnak.

Az is elcsépelt és már-már közhelyes, hogy Isten szolgájából előjön a domináns férfi, aki a másik megalázásában éli ki vágyait, s mit tesz a fikció ördöge? Poppynak pontosan erre van szüksége. Poppy mellesleg nimfomán.

A történet nyelvezete szókimondó és triviális, valamint az is nagyon érződik, hogy ezt egy nő írta, akit csak ennyire vitt a fantáziája. S ez nem igazán lelkesítő, lévén, hogy a történet nagy része a férfi főhős szemszögéből van megírva. Itt nem a szerelmen van a hangsúly, hanem csak és kizárólag a testi vágyon.

Ez a könyv az “először, utoljára és soha többé” kategóriába fut nálam, és erősen kétlem, hogy a szerző neve valaha még kísértésbe tudna hozni. A közeljövőben biztosan nem. De kinek a pap, kinek a paplan… az explicít erotika kedvelőinek elképzelhetően tetszeni fog.

Kirsten Lobe – Párizsi macskajaj

Sikeres New York-i divatguru, aki szívtipró pasijával egy háromszintes tetőtéri lakásban éli a felső tízezer pazar életét. A szíve mégis üres még ha a szekrény roskadozik is a Gucci táskák súlya alatt hiányzik a mindent elsöprő szerelem. Egy napon búcsút mond eddigi életének, hogy valóra váltsa gyermekkori vágyát, és Puccini nevű macskájával, no meg a piperekészletével elköltözik Párizsba. A fény városában keresi azt a sármos franciát, aki gyermekei leendő apja lehetne, de minduntalan zsákutcába fut: megismerkedik a lezseren szexis Alexandre-ral, egyszerre randizik három Jean nevű férfival, és találkozik egy nős arisztokratával, aki a kitartott nő szerepét szánja neki…

Uplius-ház, 2007

Eredeti cím: Paris Hangover, 2006

Egy ideje vajúdok azon, hogy megírjam ezt a bejegyzést vagy sem, mert… nos, ennek több oka is van.

Sok éve megjelent könyv – kiadója már el is tűnt a könyvpiacról ebben a formában –, valamiért eddig nem került a kezembe, most is csak kölcsön kaptam azzal, hogy pont erre lenne most szükségem, mert vicces, szórakoztat és feldob a komolyabb témájú könyvek után. Ám legyen, gondoltam, a fülszöveg olvasása után ígéretesnek tűnt, és főleg egy olyan olvasmánynak, amin nem kell majd sokat gondolkodni. Nem egy rövidke kis szösszenet, de nem a mennyiség a fontos és belefogtam, annak ellenére, hogy már a borítója taszított.

Akik már többször is olvasták a bejegyzéseim tudják, hogy nem szoktam egy könyv borítójával cikizni – kivéve, ha annyira ronda és primitív, hogy nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Hát ez bűnronda és a primitivitás iskolapéldája. Olyan mintha a tipikusan szőke amerikai plázamacának félresikerült volna a plasztikai műtéte. (Szegény nem tudja, ha a plasztikai sebész várójában Picasso festmények lógnak a falon, onnan fénysebességgel teperni kell.) De, ugye, nem a csomagolás számít, hanem a tartalom, a fülszöveg pedig egy könnyed, kalandos, romantikus történetet ígért. A Moly címkéje felnőtt tartalmat is, bár én ezt sehol nem találtam meg.

Sosem hallottam a szerző nevét, ezért úgy ötven oldalnyi olvasás után, meggugliztam kicsoda-micsoda Kirsten Lobe. Volt divattervező (hallott valaki róla?), aki feladta a hivatását, hogy világpolgár legyen. Körbeutazta a bolygót és egyedül neveli gyermekét. Meg írt összesen három könyvet, ez az egyetlen, ami magyar nyelven is napvilágot látott, s nagyon jól van ez így.

Ekkor már megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon mennyi az, amit a saját maga által megélt kalandok közül a történetben felhasznált? Mert, ugye, a szerző és a hősnő személye kísértetiesen hasonlít. Kivéve talán azt, hogy a hősnő a kötelező bombázó szupernő, amit én a szerzőről nem mondanék el, de álmodni lehet, a történet fikció (gondolom többnyire) és a szépség relatív. A történetet is E/1-ben meséli el a hősnő, naplószerűen, összegzésként külön kiemelve egy-egy időszak csúcs- és mélypontjait

Térjünk rá akkor erre az újabb fikciós szupernőre.

Lauren Klein. Így hívják, de a szakmában a Klein név alatt fut, s a történet elején dobálózik is a nagy márkanevekkel, akikkel volt szerencséje együtt dolgozni. Mondhatni Klein az ő márkaneve.

Klein 34 éves, háromszintes lakása van New York szívében, döggazdag francia szeretője, egy Puccini nevű macskája és gardróbja dugig márkás cuccokkal – ezt többször is az olvasó tudomására hozza. Klein betegesen vonzódik mindenhez ami francia. Nagy álma, hogy egyszer majd Párizsban élhessen bohém festőként, lehetőleg egy döggazdag francia pasi oldalán, akivel majd együtt nevelgetik tökéletes francia-amerikai gyermekeiket. Nos, a döggazdag pasi adva van, ő maga a megtestesült tökély, illetve majdnem, mivel van egy aprócska hibája: nem akar gyerekeket. Kleinnek meg ketyeg a biológiai órája és a francia férfiak iránt érzett obszesszív ragaszkodásához még társul egy rögeszme: gyermeket akar.

Hogy miért gondolta, hogy mindez neki összejön ha átcuccol Párizsba, sosem értettem meg. Nincs azzal semmi gond, ha az ember lánya követi az álmait, de amit ez az elfuserált szőkeség művelt nem vicces volt, hanem szánalomra méltó. Azt ugyan el kell ismernem, hogy az elején volt néhány megmosolyogtató jelenet, de ezeken hamar túltette magát a szerző, és az egész történet átment a jősnő egyik ágyból a másikba való vándorlásába a tökéletes francia pasit keresendő.

A történet tele van következetlenségekkel. Hogy csak egyet említsek: Klein anyagi helyzete. Ha valaki magát sikeres divatgurunak állítja be, háromszintes lakásban él New York központjában és csak úgy, egy kósza gondolat hatására egy hét alatt átköltözik Párizsba,  akkor joggal feltételezhető, hogy némi pénz is van a bankszámláján. De Kleinnak nincs, csak hitelkártyái vannak, melyeket gyorsan le is nulláz. Állandóan a pénz, illetve annak hiánya miatt sír, viszont semmit nem tesz a jövedelemszerzés érdekében, hanem a saját művészetének szenteli idejét. Már amikor nem vásárolgat, partizik és sajnálja magát, hogy nincsenek barátai, és hogy a tökéletes pasik sem verik le egymást körülötte, bár eleinte minden potenciális jelölt maga volt álmai férfija.

Bevallom, hogy felén túl már csak lapozgattam, mert lényegében ugyanazok a dolgok ismétlődnek újra és újra, csak a soros ágyas személye más. 

Ez a legalja mindennek, amit az idén olvastam. Se stílusa, se nyelvezete, se humora. Az egyetlen említésre méltó dolog az a helyszínek leírása, Párizs hangulata, az olyan apróságok, amiket az ember nem igazán lát meg, ha turistaként elrángatják a város nevezetességei előtt.

Mazochistákon kívül senkinek nem ajánlom ezt a könyvet. Ha az én példányom lett volna, ki is teszem a kuka mellé, mert begyújtani még nem kell… de hát ízlések és pofonok…

Johanna Lindsey – Szívedben a válasz

Callahan–Warren 1

Vannak azok az ifjú hölgyek, akik pénzért és társadalmi rangért mennek férjhez, és van az a néhány szerencsés, aki szerelemből házasodik. Tiffany Warren azonban azért, hogy véget vessen egy viszálynak. Édesanyja ígéretéhez híven Tiffany vonakodva bár, de a vadnyugatra utazik, hogy találkozzon rég elfeledett apjával és az apja ősi ellenségének legidősebb fiával, Hunter Callahannel. Amint a két család frigy révén egyesül, okafogyottá válnak a kérdéses földterület körüli viták. 

A vonatrablás zűrzavarában Tiffany megragadja a kínálkozó alkalmat, és úgy dönt, hogy a családjuk új házvezetőnőjének bőrébe bújik, így ott élhet az apja közelében, és megismerheti az igazi természetét, ahogy a szomszédban élő marhapásztorét is, akit jegyesének szántak. De Tiffany túl későn eszmél rá, hogy a Warren és a Callahan család közti viszály időközben elfajult, mert Callahanék elrabolják Warrenék házvezetőnőjét, amint leszállt a vonatról. 

Tiffany, aki Jennifer Flemingnek adja ki magát, hirtelen az ellenség táborában találja magát, egy fedél alatt a vőlegényével. Hamarosan megtudja, hogy jövendőbelije jóképű, sima beszédű nőcsábász, akit minduntalan el kell hessegetnie, mert le sem tudja venni a szemét – sem a kezét – Jenniferről. 

Miután Tiffany színjátéka lelepleződik, a lány nem hajlandó feleségül menni Hunterhez csak azért, hogy ezzel véget vessen a viszálynak. 

Hunter mindenképp meg akarja hódítani a menyasszonyát, és tudja jól, habár két nőt szeret – az illedelmes, elegáns Tiffanyt és a vadóc, szenvedélyes Jennifert –, valójában egyetlen szívet kell megnyernie.

Gabo, 2019

Eredeti cím: One Heart to Win, 2013

Hú, de kínos erről a történetről írni és ennek több oka is van.

Először is azért, mert a szerző nálam a szeretlek-is-meg-nem-is kategóriában fut. Nem olvastam minden magyar nyelven megjelent könyvét – zárójelként megjegyzem, hogy bizony sok van belőlük –, de felét biztosan, és akár egy-egy sorozatán belül is vannak történetei melyeket kedvelek és olyanok, amiket nem, de mindig hajlandó vagyok esélyt adni a következő magyar nyelven megjelenő könyvének, mert soha nem tudható előre, hogy a mérleg nyelve merre fog billenni.

Nyilvánvaló, hogy kedvelem a klasszikus romantikus történeteket, viszont a vadnyugati témát nem. Még kortárs formában sem, ez pedig az aranyláz idején játszódó történet. Az utolsó ilyen zsánerű könyvet még valamikor a gimnázium alsóbb osztályaiban olvastam – kölcsönkapott és rongyosra olvasott filléres kiadású Zane Gray kötet volt – és ezzel be is felyeztem a zsáner feltérképezését.

Ezek ismeretében komoly, személyes jellegű fenntartásaim voltak az új Johanna Lindsey könyvvel (sorozattal) kapcsolatban és mielőtt magamévá tettem, véleményeket gyűjtöttem a blogom Facebook oldalához tartozó beszélgetős csoportban – igen, nekem is van ilyen csoportom. A hölgyek nagyon lelkesek voltak és megnyugtattak, hogy ez igenis élvezhető, szórakoztató és vicces, a középpontban családok közötti konfliktus áll és nem cowboyokra, indiánokra és marhacsordák lasszózására fókuszál. És győzött a kiváncsiság!

A fülszöveg eleget mesél arról, hogy tulajdonképpen mi is várható a történettől, nem áll szándékomban tovább részletezni, viszont van néhány dolog ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni.

Az egyik ilyen maga a hősnő személye. Tiffany Warren New Yorkban nevelkedett úri kisasszony, tele előítéletekkel, gyűlölettel, frusztrációval. Cserfes, nagyképű és egyetlen cél lebeg a szeme előtt: megúszni az előre kialkudott házasságot, ami családja és a szomszédos Callahanék közötti évtizedek óta tartó viszályt hivatott elsimítani. Fogalma nincs miről szól ez a viszály, arról sem, hogy mi robbantotta ki, azt sem tudja, hogy szülei miért élnek tizenöt éve külön – apja és fiútestvérei Montanában, ő pedig anyjával New Yorkban –, de neki eltökélt szándéka, hogy pikk pakk megoldja a gordiuszi csomót és húz is vissza New Yorkba kényelmes életéhez. Említettem, hogy Tiffany Warren mindössze 18 éves és egy elkényeztetett liba?

Nos, a 18 éves, nagyvárosi úri kisasszony a véletlenek játéka folytán házvezetőnőnek adja ki magát a másik családnál. Ez vicces volt! Kínosan vicces, mert Tiffany a fennkölt eszméi és konok elhatározása mellett semmihez sem ért. Odahaza egy sereg szolga leste minden kívánságát és egy szalmaszálat sem kellett keresztbe tennie. Ez pedig egyenesen a következő megválaszolatlan kérdésemhez vezetett: ha szülei kölön élnek, semmilyen kapcsolatot nem tarthatnak fent egymással – ha elolvasod a történetet, akkor megtudod miért van ez így –, akkor miből telik Tiffanynak és anyjának a luxuséletre New Yorkban? Ilyen sokat örökölt anyuci anyai ágon?

Ami pedig a családok közötti viszályt illeti… az már inkább egymás bosszantása, mert milyen jó buli megviccelni a másikat és páholyból nézni, hogyan robban a méregtől. Ez a családok közötti konfliktus kicsit túllihegett volt. Lehet szándékosan, hogy takarja a valódi problémát, de ha ez volt az írói szándék, akkor gyenge megoldás volt, mert könnyen kitalálható, hogy ki, mi áll a történések hátterében.

Ami a szerelmi szálat illeti, abban sem brillírozott Lindsey. Előre borítékolható, hogy a két főhős egymásba szeret, és sajnos elpufogtatta a “szűz vagyok, de első szexuális élményemnél is hú de nagyot élvezek” klisét.

Minden ízében vadnyugati történet volt: vonatrablással, tehenészfiúkkal, marhacsordákkal, szerencsevadászokkal és a kötelező lövöldözéssel. Bővelkedett konfliktusokban, félreértésekben, megtévesztésekben, csupán egy baj volt: minden megoldás, történés előre borítékolható volt

A szereplők nem lettek a kedvenceim. Tiffany olyan amilyen, Hunter pedig egy nőcsábász, akit megsuhint a szerelem szele és egyből megjavul - újabb klisé. Az egyetlen érdekes figura a Callahan család által védelmezőnek alkalmazott Degan Grant mesterlövész volt, akinek a történet végéig sikerült megőriznie titokzatosságát és visszafogottságát. Ja, és Malacka, ugyanis a városból odapottyant finom kisasszony nem kiskutyát és nem is kiscicát választ házikedvencnek, hanem egy dagonyázó kismalacot. Rosszul mondom: Malacka választja gazdinak a hősnőt.

Engem nem győzött meg a történet. Középszerű volt és nem sikerült felülírnia a zsánerrel szembeni fenntartásaim. Ezt nem az a Johanna Lindsey írta, akit én szeretek olvasni.  Ha valaha is ráveszem magam a folytatások olvasására, akkor az azért lesz, mert a következő rész a titokzatos Degan Grant története lesz. De hát ízlések és pofonok…

A jó hír pedig az, hogy a Callahan-Warren trilógia mindhárom kötete már a boltokban van

Kapcsolódó bejegyzések:

Gyönyörű vihar (Malory 12)

Ha magadba bolondítasz

Sherring Cross trilógia