Lucinda Riley – Gyöngynővér

A hét nővér 4

Celaeno ​D'Apliese, azaz CeCe az egyik testvérétől értesül a nevelőapja haláláról. A nővéreivel a Genfi-tó partján magasodó, gyermekkori otthonukban
gyűlnek össze, hogy megemlékezzenek szeretett apjukról, és meghallgassák a végrendeletét. A különc milliárdos, Pa Salt mindnyájuknak egy különleges tárgyat meg egy levelet hagyott örökül, és ennek segítségével, ha a lányok úgy döntenek, közelebb kerülhetnek a valódi gyökereikhez.

Az örökké nyugtalan CeCe számára az útkeresés fájdalmas tapasztalással indul. Azzal, hogy a nővére, Csillag követte az apjuk által hátrahagyott nyomot, és megtalálta az új családját, a kettejük közti szoros kötelék mintha semmivé foszlana – és ezzel együtt olybá tűnik, hogy az ő lényének egy része is odaveszik. Csak egy fekete-fehér fényképbe és egy névbe tud kapaszkodni, amikor hosszú útra indul, hogy előbb Thaiföldre érve egy titokzatos idegennel ismerkedjen meg, majd Ausztrália festői, mégis nemegyszer kietlen vidékein megtapasztalja mindazt, amire ez idáig olyannyira vágyott: a valakihez, a valamihez tartozás érzését. Meglehet, hogy az örök utazó végül otthonra lel a vörös föld országában?

Lucinda Riley sorozatának negyedik kötetében egy évtizedeken és megannyi helyszínen átívelő nyomozás történetét meséli el. A letehetetlen családregény e kötetbeli főszereplője nemcsak a származásával kapcsolatos kérdésekre találja meg a választ, hanem kénytelen lesz azt is belátni: ahhoz, hogy teljes értékű életet élhessen, és rájöhessen, ki is ő valójában, szembe kell néznie a félelmeivel. Az önmagára találás útja pedig nem egy meglepő fordulatot tartogat számára.

General Press, 2018

Eredeti mű: Lucinda Riley – The Pearl Sister, 2017

Amikor A hét nővér sorozat valamelyik részéről írtam, mindig elmondtam, hogy a sorozat alapja a Plejádok legendája, és hogyan fogad örökbe egy titokzatos milliomos hat lánygyermeket – bár a legenda szerint a Plejádok heten vannak – s halála után hogyan vezeti vissza őket szülőhelyükre. Mert ezt teszi. Semmi sem véletlen amit a Pa Salt néven futó megboldogult úr tett. 

Ahogy haladunk előre a sorozat részeivel, egyre kevésbé hiszem, hogy a milliomos meghalt, s hogy tényleg úgy hívták, ahogy. Azt is el bírom képzelni, hogy valahol neki van/volt egy másik élete, családja, s a genfi tó eldugott szegletében levő rózsaszín kastély, ahol a lányok nevelkedtek,  csupán egy volt számtalan titkának. Bevallom, az ő karaktere jobban érdekel, mint bármi más ebben a sorozatban. Még három rész van hátra a sorozatból, nagyon remélem, hogy bár a végére megvilágosodunk ezzel kapcsolatban is, és nem az fog kiderülni, hogy a fickónak disszociatív személyiségzavara volt és évtizedeken keresztül tartó pszichózisa vette rá, hogy újrajátsza (és értelmezze) a csillagképről szóló legendát.

Ugye ez már a sorozat negyedik része és már felfedezhető egy bizonyos sablon, amit a szerző követ. A lányok a végrendelet szerint megkapják a maguk levelüket, a koordinátákat, ahonnan örökbefogadójuk elhozta őket és ami utalást tesz a származásukra. Minden esetben a lányok az illető országban rokonokra találnak, a hivatásuk valamilyen formában kapcsolódik a biológiai család valamelyik tagjának hivatásához. Természetesen szerelem is van minden történetben, kevés kivétellel mindig eljutunk a boldog végkifejlethez ezen a téren is. S az épp soron levő lány történetével párhúzamosan kapunk egy másik történetet is a múltból, amely csupán a kötet végére (legjobb esetben a háromnegyedénél) ad teljes képet arról, hogy tulajdonképpen mi köze is van az illető lányhoz.

Most sincs ez másként, hiszen Celaeno D’Apliese, azaz CeCe ugyanúgy megkapja a maga levelét és koordinátáit mint a többiek, pluszban ő egy örökséget is kap, ami viszont nem nevelőapjától származik. Akik olvasták az Árnyéknővért, azok tudják, hogy ebből a pénzből veszi meg a puccos londoni lakását. S miután az előző részben Csillag, a nővére akit legközelebb érzett magához és akivel szinte szimbiózisban élt, megtalálja a maga útját, kicsit elárulva, elhagyva érzi magát, de azért nekiindul végigjárni azt az utat, aminek a végén a származásáról szóló információkat reméli megtalálni.

CeCe útja Ausztráliába vezet, de mielőtt oda eljutna tesz egy kitérőt Thaiföldre is, ahol előző évben olyan remekül elszórakozott nővére, Csillag társaságába, és ahol most testi-érzelmi kapcsolatba bonyolódik egy titokzatos férfivel. Nem egészen értettem, hogy ez az epizód mire volt jó, főleg, mikor a továbbiakban kiderül, hogy CeCe elképzelhetően saját neméhez vonzódik. Nem vagyok szakértő a nemi identitás kialakulásában, de a szerző által használt megoldás kicsit fura volt és számomra hihetetlen.  

Visszatérve a thaiföldi kitérőre, a történet végén értelmet nyer, hogy miért is kellett az, különösen, mikor a rózsaszín gyöngy átka is képbe kerül. De ennek ellenére én valahogy másképp képzeltem el a történet ehhez kapcsolódó részét.

CeCeről már az előző részekből tudjuk, hogy diszlexiája miatt tanulási nehézségei vannak és inkább a művészetekkel kacérkodik, azon belül is a festészettel, de kételkedik tehetségében. A történet azt is megmutatja, hogy ez a tehetség honnan származik és mi kell ahhoz, hogy CeCe végre megtalálja önmagát. Egyébként az is érdekes, hogy eddig minden nővér valamilyen formában kapcsolódott a művészetek valamelyik ágához. Maia ugye nyelvzseni és műfordító, Ally hajós, de profi módon fuvolázik is, Csillag pedig írói álmokat dédelget. Most pedig itt van CeCe a maga festészetével.

Természetesen most is megkapjuk a történet múlthoz kapcsolódó részét, mely az 1900-as évek elejének Egyesült Királyságából indul és főszereplője Kitty Mercer (született McBride), egy kétségbevonható erkölcsű lelkész nagyobbik lánya. A későbbiekben belőle lesz Ausztrália első női gyöngybárója, mivel a német származású Mercer családba házasodik be, Mercerék pedig gyöngyhalászattal gyarapítják amúgy is tekintélyes vagyonukat. Kitty az a személy, aki az erkölcsi és etikai normák miatt eltékozolta a szerelmet, az esélyt arra, hogy boldog lehessen.  

A történetben – úgy a 20. század eleji részében, mint a jelenkoriban – az őslakosokról is többet megtudhatunk, arról, ahogy még mindig egy bizonyos fajta elnyomás alatt élnek – bár jogilag már egyenlőek a többi állampolgárral –, valamint megismerjük a Plejádok legendájának ausztrál őslakos változatát is.

Kicsit csalódott vagyok, mert a történet nem úgy alakult ahogy én elképzeltem, de ez nem jelenti azt, hogy nem volt jó. Mert az volt. Pörgős, szórakoztató, izgalmas, de valahogy mégsem az igazi. Nekem valamennyi már olvasott történet közül ez tetszett a legkevésbé. Nem tudnám megmondani, hogy miért. Talán mert túl sok kérdés maradt megválaszolatlanul (vagy éppen csak fél mondattal elintézve) és túl sok volt a véletlen egybeesés – bár mint mondtam, ebben a sorozatban minden okkal történik. Csakhogy már annyi megválaszolatlan kérdésem gyűlt össze ezzel a sorozattal kapcsolatban…

A történetben epizódikusan megjelenik Csillag, a kedvenc nővér, akiről az előző rész szólt és Ma, a hölgy, aki a svájci villában nevelte a lányokat, de a többiekről kevés információt kapunk. Eddig minden részben valamelyik lány látni-hallani vélte nevelőapját itt-ott. Ez most nem történik meg, de Cece az előző részben már átesett egy ilyen epizódon.

A kötet végén egy rövid kis beleolvasó található a sorozat következő részéből, ami majd Tiggy története lesz, aki Skóciában él. A teljes történetet mikor fogjuk olvasni, fogalmam sincs. Egyelőre még angol nyelven sem jelent meg, idénre várható, de a pontos dátum nem ismeretes. Az azt követő kettő közül az egyik minden bizonnyal a modell Electra története lesz, de hogy a másik miről fog szólni, azt csak feltételezni tudom: talán a hiányzó hetedik lány, Merope, mégis létezik valahol?

A szerző és a sorozat rajongóinak kötelező olvasmány és ajánlom mindenki másnak, aki néhány nyugis estét szeretne eltölteni egy nagyon szépen megírt történet társaságában. Kis jóindulattal akár önálló kötetként is megállja a helyét, tehát azok is belefoghatnak, akik nem ismerik az előző három rész történéseit. Meg természetesen az ízlések és a pofonok…

A sorozat magyar nyelven megjelent részei a General Press Kiadó gondozásában: 

1. A hét nővér, 2016

The Seven Sisters, 2015

2. Viharnővér, 2017

The Storm Sister, 2015

3. Árnyéknővér, 2017

The Shadow Sister, 2016

Santa Montefiore – Az ombu-fa árnyékában

Sofia ​Solanas a végtelen és forró argentin pampa egyik nagybirtokán él. Akaratos és talpraesett lány, anyja mégis eltaszítja magától, mert ő maga nem találja a helyét ebben a vadidegen, gyönyörű, de kegyetlen világban. Sofia szenvedélyesen beleszeret unokatestvérébe, Santiba. Amikor anyja tudomást szerez az előkelő családra szégyent hozó bűnös viszonyról, a botránytól rettegve Európába küldi Sofiát. Ezzel húsz évre elűzi a lányát az otthonából, s persze elszakítja a szeretett férfitól. De egy napon Sofia hazatér…

A Solanas família története egy pattanásig feszült, ezer fokon lángoló szerelem és egy csillapíthatatlan családi viszály nagyregénye.

Santa Montefiore fiatal kora ellenére máris világszerte ismert bestseller szerző. Regényeiből csak Európában több mint kétmillió példány fogyott, mind sikerlista-vezető lett, nevét a legtehetségesebb nőírók között említik a kritikák. A Buenos Airesben töltött évek után jelenleg Angliában él. Sikerkönyveinek sorát ezzel a regénnyel indítja útjára az Ulpius-ház.

„Balcsillagzat alatt született szerelem, egzotikus környezet és egy dúsgazdag család élete” Daily Mail

Ulpius-ház, 2007

Eredeti mű: Meet Me Under the Ombu Tree, 2002

“Az ombunak nincs párja a föld kerekén. Valóságos óriás. Vízszintes ágai oly hosszúra nőnek, hogy a fa kerülete sokszor a tizenkét métert is meghaladja. Rücskös csápokhoz hasonló vastag gyökerei sugár alakban nyúlnak ki a földből, mintha maga a fa indult volna olvadásnak, és úgy terülne szét a talajon, akár a gyertyáról lecsurgó viasz. De nemcsak az alakja különleges. A száraz síkságok fái közül az argentin pampán egyedül az ombu őshonos – az egyetlen, amelyiknek valóban ez a vidék az igazi hazája. A bennszülött indiánok az isteneiket látták az ágai között, és állítólag ma sem akad olyan gaucho, aki nyugovóra merne térni alatta. A Santa Catalinán felnőtt gyerekek mindig mágikus erejű fának tekintették, amely teljesíti a kívánságaikat, ha jónak látja, amellett a legjobb kilátótorony, ahonnan kilométerekre elláthat az ember. De az ombu, immár nemzedékek óta, elsősorban a titokzatos, megfoghatatlan varázsával vonzza az ágai közt kalandot kereső gyereksereget.”

Most már elmondhatom, hogy szinte mindent elolvastam, ami magyar nyelven Santa Montefiore tollából valaha is megjelent. Azért csak szinte, mert az egyetlen kivétel A francia kertész című regénye, mely egy Reader’s Digest válogatás keretén belül látott napvilágot, és már volt szerencsém ilyen jellegű válogatásokkal találkozni. Határozottan nem kedvelem, ahogy szinte felére vagdossák, szétcincálják az eredti művet, csak azért, hogy hármat-négyet is beszuszakolhassanak egy kötetbe.

Az ombu-fa árnyékában a szerző első könyve. Magyar nyelven is, angolul is, bár az angol kiadás éve változó annak függvényében, hogy milyen forrást nézel. Egyesek szerint 2001-ben jelent meg először, mások szerint egy évvel később. A dátum teljesen mindegy, az a fontos, hogy végre sikerült beszereznem, mert ugye magyar nyelven sem épp tegnap került a boltokba, hanem egy évtizeddel korábban.

A történet annak idején két kötetben jelent meg, tehát meglehetősen terjedelemes.

Zárójel: hallottam egy olyasmit könyves berkekből, hogy bármi ami 500 oldal fölé emelkedik, azt két kötetben ildomos kiadni, ami végül is nem hülyeség, elég csak Diana Gabaldon könyveire gondolni. – zárójel zárva

   Tehát ott tartottam, hogy a könyv terjedelmes, és el kell mondanom, hogy meglehetősen érdekes is, hiszen a cselekmény nagy része Brazíliában játszódik, s legyünk őszinték, az írók nagy része valamiért inkább az angolszász vidékeken játszódó cselekményeket részesíti előnybe. De Montefiore most sem hazudtolja meg önmagát, a számárá oly kedves Írországból indulunk és a történet egy adott pontján természetesen Angliába térünk vissza.

Ez egy családregény, melynek központjában a Solanas család két generációjának nőtagjai állnak. Megismerjük a tehetős Solanasékat, ahol a család több generációja mind ugyanazon a birtokon, de külön házaban él, hogyan hódolnak hobbijaiknak, házi lovas-póló bajnokságokat rendezve. Hogyan szorulnak a nők a második helyre még a 20. század második felében is, amikoris egy jó házból való brazil fiatal nőnek két feladata volt: szépnek lenni és jól férjhezmenni.

S egyszerre több idősíkban is mozgunk, mert egyrészt megtudjuk, hogy az ír Anna Melody, akinek a szépsége az egyetlen vagyona, hogyan házasodik be a dúsgazdag brazil családba, hogyan mellőzi legkisebb gyermekét, Sofiát, aki egyben egyetlen lánya is. Ugye ott van Sofia vadóc kamaszkora, mikor beleszeret unokatestvérébe, Santiba, a szerelemnek nemkívánatos következménye lesz ezért Sofiát Európába zavarják. És természetesen a történet jelene, mikoris Sofia fenőtt nőként huszonsok év után visszatér szülőhazájába.

A történet olyan mint egy délamerikai szappanopera: sok szereplő, rengeteg apró vagy nagyobb történés, előrelátható vagy meglepetésszerű csavarok, néhol túlságosan is részletezve, elaprózva. Viszont nagyon szépen megírva. A szerző stílusa megéri , hogy az ember lánya átrágja magát a sokszáz oldalon.

De! Igen, van egy “DE” is. Ugye írtam már, hogy ez a szerző első könyve úgy angol, mint magyar nyelven is. Én 2016-ban olvastam a szerzőtől előszőr, az akkor frissen megjelent A ház a tengernél című könyvét. És most ezt olvasva eszembe jutott, hogy nagyon sok itt felhasznált motívumot újrahasznosított. Mindkét történetben:
   – családregény és rengeteg szereplője van, bár az ombu-fának lényegesen több

– két nagyon jó barátnő van, akik mindent megosztanak egymással, aztán egyszer csak pik-pak véget ér a barátság és esetleg a történet végén ismét összetalálkoznak

– van egy tiltott szerelem, a szerelmesek elszakadnak egymástól – természetesen a körülmények, család, barátok segítenek ebben –, majd a történet jelenében ismét egymásba botlanak. A pasi mindig dögös és tehetős

– a hősnő mindkét esetben latin környezetben tölti gyermekkorát (Brazília, Olaszország) és felnőtt életét Angliában éli.

– lennie kell legalább egy törvénytelen gyermeknek – ez egyébként visszatérő motívuma a szerző valamennyi általam olvasott könyvének –, akit örökbeadnak, és aki a történet jelenében ismét felbukkan

– legalább két idősíkban mozog a történet és csupán a végére kaphatunk összefogó képet a múlt és jelen történéseiről.
... s a két történet közötti hasonlóságok felsorolását még hosszan lehetne folytatni.

Ennek ellenére kedveltem a történetet, s azok is kedvelni fogják, akik szeretik a nagy érzéshullámokat kiváltó családregényeket. Ezen túl, meg természetesen ízlések és pofonok....

Liz Fenwick – A tengerparti ház

Egy testvérpár, és egy felelőtlen lépés, amely hetven esztendő múltán is kísért…
A tizennyolc éves Adele és Amelia története 1943-ban, a háború sújtotta Cornwallban kezdődik. Először az önkéntes hadiszolgálat választja szét az ikerpárt, majd egy szívet tépő árulás – ezúttal örökre… 

Magával ragadó romantikus családregény veszteségről, végzetes döntésekről, régóta rejtegetett titkokról és különös barátságokról, valamint reménységről, megújhodásról az örök szerelemről. 

A csodaszép cornwalli tengerparton játszódó, sírásra és nevetésre egyaránt késztető történetet ragyogó nyári olvasmány.

Művelt Nép, 2017

Eredeti mű: Liz Fenwick – The Returning Tide, 2017

“El se hinnéd, mekkora változások történtek, amióta itt vannak a jenkik. Nem tudnám felsorolni, majd meglátod, amikor hazajössz. Az elsők, akik Falmouth-ba érkeztek, utászok voltak, később azonban igazi katonák jöttek. Még négerek is. Nagymama végtelenül nyugtalan amiatt, amit szerdán Carwinionban hallott a munka-összejövetelen. Nemcsak a kötőtűk forogtak gyorsan, hanem a nyelvek is. A jelenlévők közül még senki nem találkozott személyesen fekete férfiakkal, most pedig rengetegen vannak. Két nagyobb botrány is történt, az első, hogy úgy tűnik, a fehér katonák nem jönnek ki a feketékkel, és óriási balhé tört ki, amikor együtt hívták meg őket egy társadalmi eseményre az egyik iskola dísztermébe. A második, és még botrányosabb: úgy tűnik, hogy Ginny Smith összejött az egyik négerrel. De meg kell mondanom neked, fess a fickó.” *

Egy ideje már tettem-vettem ezt a könyvet, valahogy nem akaródzott belefogni, annak ellenére, hogy ismerőseim közük néhányan határozottan pozitívan nyilatkoztak róla. Első sorban az riasztott vissza, hogy már a fülszöveg is jelezte: ez egy a második világháború idején játszódó történet, én pedig nem kedvelem a háborús eseményeket bemutató könyveket.

Azért ebben sokkal több van mint egy háborús sztori, és végülis nem bántam meg, hogy két estét a könyvre áldoztam, annak ellenére, hogy nem lett kedvenc.

A történet két idősíkban játszódik, a második világháború idején és 2015-ben. Központi figurája Adele, de szinte ugyanolyan fontos szerepet kap a történetben egypetéjű ikertestvére, Amelie is. A háború súlytotta Londonból a család a nagymama cornvalli házába menekül, a tengerpart mellé, arra a környékre, ahová az amerikai szövetségesek a csapataikat szállásolják. Az amerikai csapatok és bázisaik cornwalli jelenléte valós történelmi tény. Ekkor az ikerpár 18 éves, anyjuk önkéntes a helyi Vöröskeresztnél, apjuk sebész és fontos pozicíót tölt be a brit hadseregben, a lányok pedig a Nők Királyi Haditengerészeti Szolgálatnál vállalnak munkát, Amelie gépkocsivezetőként, Adele távírászi tanfolyamot végez. Mivel egypetéjű ikrek, úgy hasonlítanak egymásra mint két tojás, viszont a természetük ég és föld. Amelie frivol és habzsolja az életet, Adele komoly, megfontolt és nehezen barátkozó, viszont, mint ahogy az ikrekre jellemző, kapcsolatuk nagyon szoros.

2015-ben Adele 90 fölött van, fogadott unokája esküvőjére készülődnek ugyanabban a cornwalli kúriában, ahol a családja a háborús időkben lakott, ez pedig egy másik esküvőt juttat eszébe. És évtizedek óta nem beszélt Amelie-vel.

Ezzel párhúzamosan, valahol az Egyesült Államokban egy háborús veterán haldoklik. A mellette virrasztó dédunokái meglepetten veszik tudomásul, hogy dédapjuk utolsó lehelletével az Adele nevet suttogja, míg a dédanyjukat Amelie-nek hívták. Kicsoda Adele? Milyen kapcsolatban állt az elhunyt dédapával? És egyáltalán kicsoda volt Amelie, akiről csak annyit tudnak, hogy Conrwallból származott és dédapjuk feleségeként került az Egyesült Államokba? Ezekre a kérdésekre keresi a válaszokat Lara, a dédunoka, aki foglalkozását tekintve séf. Egyetlen életben levő családtagja sem tud semmilyen információval szolgálni, csupán a dédi ágya alatt dugdosott fémkazetta tartalma erősíti meg abban a hitében, hogy a múlt családi titkokat rejteget. 

Mivel épp felmondott munkahelyén ideje is van a válaszkeresésre, tehát Lara útnak ered Cornwallba Cassiehez, egy szakácsiskolai barátnőjéhez, aki saját catering cégét vezeti. A látogatás több célt is szolgálna: valamennyi időt töltene barátnőjével, kitalálná hogyan tovább és kutakodhatna a dédszülei múltja iránt is. Cornwallba érkezve gyorsan alkalmazkodik a helyhez... s rövid időn belül még egy macska formájú szőrgombolyag is hozzácsapódik.

 “Hófehér a tonhalról meg a pohár borról a száraz macskaeledelre nézett a táljában, majd nesztelen léptekkel a díványhoz sétált, és elnyújtózott rajta. Larának óhatatlanul megfordult a fejében, hogy mindjárt bekapcsolja a tévét és a távirányítóval a sportprogramra kapcsol.” *

A történet egy-egy fejezeten belül is ugrál az időben és a helyszíneken, ami meglehetősen zavaró és kissé kaotikussá teszi a cselekményt. Az is szokatlan, hogy a történet E/1-ben és E/3-ban íródott, mert míg Adele maga meséli el azokat a múltbeli eseményeket és a jelen történéseket, melyek hozzá kapcsolódnak, addig a cselekmény többi részével az író ismertet meg.

Maga a történet nagyon jó volt. Még az időben és helyszínekben ide-oda való ugrálással sem volt semmi gond, mert az volt a célja, hogy csupán a legvégére kapjunk átfogó képet mind a háború ideje alatt történtekről, mind a cselekmény jelenbeli alakulásáról. Viszont helyenként annyira részletező volt, hogy már az unalom határát súrolta, sőt olyan fölösleges részek is voltak benne bőven, melyeknek  sem a szereplők, sem a cselekmény szempontjából nem volt semmilyen jelentőségük.

Ez egy családregény, és egyben a múlt századi, háború súlytotta angol társadalom korképe.  Tehát a műfaj rajongói minden bizonnyal kedvelni fogják a történetet, még akkor is, ha nem szeretik a háború semmilyen formáját. Felnőtt olvasóknak ajánlom, de természetesen ízlések és pofonok…

* Liz Fenwick – A tengerparti ház, Művelt Nép, 2017

Hóvégi klasszikus: Joseph Heller - A 22-es csapdája

„Csak egy csapda volt, és ez a 22-es csapdája volt, amely leszögezte, hogy bárki, aki közvetlen és valós helyzetben saját biztonságára gondol, az döntésre képes elme természetes működéséről tesz bizonyságot. Orr őrült, tehát le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető. Orr lehet őrült, ha további bevetésekre megy, és lehet egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült, és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges, és mennie kell.” *

Annyian és annyiszor használják “a 22-es csapdája” kifejezést, anélkül, hogy valójában tudnák mit is jelent vagy honnan származik. A nyelvhasználatba beépült szólást lehetne akár az ördögi körnek is nevezni, de tulajdonképpen egy regény címe.

A 22-es csapdája a második világháború ideje alatt játszódó történet a háború értelmetlenségéről, arról, hogy a résztvevők lassan beleőrülnek ebbe a felesleges, mások által generált konfliktusba, az abszúrd szabályokba, melyeket a bürokrácia szül. Aki látta a hetvenes években készült MASH című filmet (esetleg olvasták a könyvet, ami a film alapjául szolgált), vagy az ennek folytatásában készült és unalomig ismételt M*A*S*H* televíziós sorozatot, annak fogalma lehet, hogy milyen is ez a történet. Igen sok a hasonlóság, és ugyanarra épül mint a könyv (bár a két történetnek semmi köze egymáshoz): hogyan lehet elviselhetővé tenni egy értelmetlen háborút. A 22-es csapdája szereplői nemcsak az ellenségtől félnek, hanem saját bajtársaiktól, feletteseiktől, az értelmetlen szabályoktól is.

A regény az Olaszországban állomásozó amerikaiak 256-os századának néhány tagjáról szól, de központi alakja John Yossarian repülőstiszt, aki századosi rangban szolgál. A történéseket többnyire az ő szemén keresztül látjuk, de vannak ismétlődő jelenetek, és ennek a célja az, hogy az illető eseményt más-más szereplő szemszögéből is megismerhessük. Tehát a váltott szemszöget nem mostanában találták fel. Kéretik nem félreérteni, ez nem egy E/1-ben írt történet, mert a szerző mesél, csupán azt váltogatja, hogy most épp kinek a szemszögéből meséli el a dolgokat.

„A texasiról kiderült, hogy jóindulatú, nagylelkű és kedves ember. Három nap múlva mindenki utálta.” *

Paradoxonokkal és kettős értékrendekkel teli történet, amely egyszerre szórakoztat és megbotránkoztat. Még az is talál benne szórakozást, aki nem kedveli a háborús történeteket, mert ugyan a történet központjában maga háború áll és minden ahhoz viszonyítódik, a történet azért érinti az élet más területeit is, bár el kell mondanom, hogy ez többnyire a katonák közötti beszélgetéseken, visszaemlékezéseken keresztül történik meg.

S mivel az egész történet az abszurd iskolapéldája, miért ne lenne a felépítése más? Még a fejezeteken belül is ide-oda ugrálunk az időben, s maguk a fejezetek sincsenek időrendbe egymás után. Lényegében csak a teljes könyv elolvasása után kaphatunk egy viszonylag egységes képet arról, hogy miről is szól ez. És nem egy rövid kis szösszenetről beszélek, hanem 600+ oldalról (kiadás függvényében).

„Borzasztó dolog a faji előítélet, Yossarian. Tényleg az. Borzasztó dolog, hogy becsületes, hű indiánokkal úgy bánnak, mint holmi niggerekkel, bibsikkel vagy koszos digókkal.”*

A címben levő 22-es számnak semmilyen jelentősége nincs, bármilyen szám lehetett volna helyette. Eredetileg 18-as számmal jelent volna meg, de a kor könyv- és filmmegjelenéseit figyelembe véve, marketingfogásból változtatta meg a szerző, kiadója kérésére.

1970-ben film is készült belőle, a bejegyzésben szereplő fotók a filmből származnak. 1994-ben pedig a szerző megjelentette a történet folytatását Záróra (Closing Time) címmel.

Először közvetlenül az érettségi utáni nyáron olvastam és nem élveztem annyira, mint amikor évekkel később újraolvastam. Lényegében annak idején nem is értettem meg, hogy miben áll ennek a műnek a zsenialitása, mert mindenképpen kell egy bizonyos fokú érettség ahhoz, hogy az abszurdban, a szürreálisban is megtaláld a mondanivalót. Nagyon kedvelem a történetet és ajánlom azoknak, akik valami mást is szeretnének olvasni, nemcsak a most divatos YA/NA vagy erotikus történeteket. Semmiképpen nem finomlelkű, romantikára vágyó hölgyeknek való olvasmány, de természetesen ízlések és pofonok...

Ismét egy kitűnő amerikai regény a második világháborúról. Joseph Heller könyve Norman Mailer, James Jones, Irvin Shaw világhírű műveivel egyenrangú alkotás: a legjobbak egyike. Heller tétele, hogy a háború a legnagyobb őrültség, amit az ember valaha kitalált. S ezen az abszurd helyzeten – a háborún – belül minden abszurd, ami csak történik. Sorra feltárulnak a hadat viselő amerikai társadalom ellentmondásai, amelyek közül a leglényegesebb, hogy Yossariannak és társainak, a Pianosa szigetén állomásozó bombázóegység pilótáinak igazi ellensége nem más, mint a saját parancsnokuk, aki a háborút remek alkalomnak tartja a saját karrierje előmozdítására. Yossarian keresztüllát a parancsnokok számításain, és elhatározza, hogy ezentúl csak egy dologra fog ügyelni: a saját testi épségére. Közben persze állandóan összeütközésbe kerül a felsőbbséggel, és folyton beleesik a 22-es csapdájába… A 22-es csapdája abszurd, vad, őrült szatíra, amelynek olvasása közben az ember hahotázik és káromkodik.

Eredeti mű: Joseph Heller – Catch-22, 1961

Magyar nyelven előszőr 1969-ben jelent meg az Európa kiadó gondozásában, és azóta még tizenegyszer, legutóbb 2011-ben az Akkord Kiadó jóvoltából.

* Joseph Heller – A 22-es csapdája

Hóvégi klasszikus: Antoine de Saint-Exupéry - A kis herceg

"Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak. (...) Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! (...) S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel."

A kis herceg az a történet, mely – ajánlása szerint – gyermekeknek íródott, de korhatár nélkül olvasható. Mindig és mindenki számára van mondanivalója.

Lehet egy gyermektörténet, ami arról szól, hogy a szerző, a mesélő repülőgépszerencsétlenség áldozata a sivatagban és ott találkozik össze az aranyhajú kisfiúval, aki tulajdonképpen egy picike bolygón él és utazásairól mesél a felnőtt férfinek.

Vagy lehet egy társadalmi korkép, amikoris a kisfiú a felnőtt férfiben még meglévő gyermek, és aki az utazásairól mesélve a társadalom tipikus alkotóelemeit tárja az olvasó elé, például a hatalom képviselőjét, a szenvedélyfüggőt, a ravaszt, az anyagias fontoskodót, a beletörődőt. Ez akár egy görbe tükör is lehetne, de mindenképpen az emberi érzések és személyiségek sokféleségét jelzi.

"– Hát te mit csinálsz itt? 

– Iszom. 

– Miért iszol? 

– Hogy felejtsek. 

– Mit? 

– Azt, hogy szégyellem magam. 

– Miért szégyelled magad? 

– Mert iszom."

A kis herceg klasszikus mű, melyre más szerzők is előszeretettel hivatkoznak írásaikban. Legutóbb Veronica Henry: Könyvesbolti szerelmek című könyvében olvastam róla, és ez adta az ötletet, hogy ismét belekukkantsak a könyvbe. Mert ez egy olyan történet, amit bárhol ki lehet nyitni, bárhol bele lehet olvasni, mert minden esetben mondanvalója van az olvasó számára és ezt a mondanivalót mindenki, kortól függően értelmezheti… vagy nem.

1974-ben angol-amerikai tévéfilm, 2015-ben francia animációs film készült belőle.

"Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."

Gyermeknek és felnőtteknek szóló egyetlen mese A kis herceg, a második világháborúban elpusztult s már klasszikusnak számító francia író remekműve. Története úgy indul, mint minden Saint-Exupéry-regény, egy repülőkalanddal, de ezúttal a bonyodalom nem a valóságban, hanem a költői képzelet világában folytatódik. Egy kisfiú jelenik meg a szerencsétlenül járt pilóta mellett a Szahara magányában, egy kisfiú egy másik bolygóról. S vele együtt feltündököl egy másik világ is, melynek embersége, tisztasága és szépsége sajnos már csak a költészet világából való. És Saint-Exupéry úgy beszéli el kis hercege történetét a maga icipi bolygóján, hogy mindnyájan fájdalmasan megáhítjuk azt az igazabb bolygót, s szívünkbe zárjuk az emberségben nagy kis herceget. A világszerte ismert, megrendítően szép mesét a nagy író eredeti színes rajzai díszítik.

Eredeti mű: Antoine de Saint-Exupéry – Le Petit Prince, 1943

Magyar nyelven 54 kiadást ért meg, először 1957-ben a Magvető Kiadónál jelent meg, legfrissebb 2017-ben a Könyvmolyképző Kiadónál.

Mindenkinek ajánlom, mert elgondolkoztató, megható, szép.

Santa Montefiore - A kastély a tengernél

Deverill krónikák 2

1925-öt írunk. A háborúnak régóta vége, de sok minden elveszett, s az élet nem lesz többé ugyanaz. A Deverill kastély, amely évszázadok óta a Deverill család szeretett otthona Nyugat-Írországban, leégett.

Az ifjú és bohó Celia azonban elhatározza, hogy régi fényében helyreállítja a kastélyt. A lány jól megy férjhez, voltaképp elég gazdag ahhoz, hogy megtartsa a családnak, és nem bírja elviselni üresen, elhanyagolt állapotában. Ám ismét sötét árnyak gyülekeznek, kezdenek megrendülni a pénzpiacok, és minden, ami oly biztonságosnak tűnt, megint bizonytalanná válik.

Művelt Nép, 2017

Eredeti mű: Santa Montefiore – Daughters of Castle Deverill, 2016

The Daughters of Ireland címmel is megjelent

“Maggie O’Leary vagyok. Lord Deverill, ön gonoszat tett velem és leszármazottaimmal, mert elvette a földünket, és megtörte a szellemünket. Örök nyughatatlanságra ítélem önt és örököseit a kárhozott lelkek birodalmában, amíg csak jóvá nem teszi a rosszat, amit ellenünk elkövetett.

Maggie O’Leary, 1662”

Ezzel az átokkal kezdődik a Deverill krónikák első része, a Szerelem és háború dalai és ez az átok az ami évszázadokon keresztül elkíséri a Deverilleket. Ha az első részben csupán az átok következményeivel találkozhatunk, azaz a Deverill kastély tornya tele van az elholt elsőszülöttek szellemeivel, s őket a család kiválasztott nőtagjai látják, mi több,  kommmunikálhatnak is velül, addig ebben a második részben némi betekintést kapunk abba, hogy mi is történhetett anno domini 1662-ben Maggie O’Leary és az első Lord Deverill között, amikor is az, mint angol megszálló, elfoglalta az írek földjét. Ami azt illeti, szerintem most sem kaptuk meg az egész történetet.

Ez a rész onnan folytatja a Deverill család történetét ahonnan az előző abbahagyta és valamennyi ismert szereplővel ismét találkozhatunk a cselekmény valamely pontján, sőt új karakterek is megjelennek a történetben, mert miért is ne bonyolítsuk a dolgokat, ha lehet.

A történetnek most is Írország a központja, hiszen itt áll a Deverillek kastélya, melyet most Celia vásároltat meg magának a tűzvész után, hogy majd régi pompájába állítsa vissza. Sőt még annál is többet tesz, hiszen a kor követelményei szerint modernizálja is. A pénz neki nem számít, ha a saját játékszeréről van szó, az sem számít, hogy ez a pénz honnan származik. De most is eljutunk más tájakra is, az Egyesült Államokba és még az afrikai kontinens déli részére is.

Természetesen nem csak Celia története folytatódik, hanem Kitty Deverillé is, és vele együtt Jack O’Leary-é is, és egyetlen lépésre vagyunk az átok megtörésétől, csakhogy a dolgok mégiscsak másként alakulnak. Hiszen, ha megtörik az átok, vége a történetnek.

Bridie Doyle sorsának alakulását is nyomon követhetjük, aki, a történet idején, az Egyesült Államokban Bridget Lockwoodként éli a fiatal és gazdag özvegyek életét, és akit nem érint sem gazdasági válság, sem másfajta tragédia, csupán az igaz szerelmet nem tudja megtalálni.

Ugye Bridie az Egyesült Államokba menekült, miután életet ad Lord Deverilltől származó gyermekének – vagy gyermekeinek, ugyanis az apácák azt mondják, hogy ikreket szült, kislánya pedig halva született. Viszonyt ugyanabban az időpontban egy amerikai házapár egy kislányt fogad örökbe és viszi magávan az Újvilágba. A Martha Wallace nevet viselő kislány pedig a Deverill-nők kiválasztottjai különös képességével rendelkezik: látja az elholtak szellemét. Most pedig, majdnem felnőttként, tudni akarja, honnan származik. Ő az egyik új szereplőnk, akinek – gondolom – majd jelentős szerepe lesz a folytatásban. S ha Bridie lánya tényleg holtan született, akkor kinek a lánya Martha és honnan vannak a paranormális képességei? Minderre természetesen választ is kapunk a történetben.

Míg az első részben Kitty Deverill volt a kedvencem, de szurkoltam azért Bridienek is, hogy boldoguljon ott a messzi idegenben, most Celia a favorit. Míg a másik két nő csak nyavalyog és sajnáltatja magát, ő cselekszik, és akkor sem omlik össze, mikor özvegyen és nincstelenül marad, mikor kiderülnek a család gondosan a szőnyeg alá sepert titkai. Abból pedig van bőven.

Erős jóindulattal, ez önálló történetként is megállná a helyét, hiszen a szerző rengeteg utalást tesz elmúlt eseményekre, amik érthevővé teszik a cselekményt azok számára is, akik nem ismerik az első részt. Én azt mondom, hogy azt bizony el kell olvasni, tehát, aki most kap kedvet a Deverill krónikákhoz, az kezdje az elején. Annyi minden van ebben a történetben, és olyan gyönyörűen van megírva, hogy kár lenne kihagyni.

Továbbra is nagyon kedvelem a történetet – bár nem egy rövid kis szösszenet –, a szerző stílusát is, és nagyon szurkolok, hogy a kiadó jelentesse meg a harmadik részt is magyar nyelven – lehetőleg minél hamarabb. 

Első sorban azoknak ajánlom, akik szeretik a családregényeket, a valós eseményeken alapuló történeteket, hiszen az ír függetlenségi törekvések nagyon is valóságosak még napjainkban is, és természetesen a romantika rajongóinak is. Meg az ízlések és a pofonok…

A Deverill krónikák részei:

1. Szerelem és háború dalai

Művelt Nép, 2017

Songs of Love and War

3. The Last Secret of the Deverills

Lucinda Riley - Árnyéknővér

A hét nővér 3

Astrope ​D'Apliese, azaz Csillag épp válaszúthoz ér, amikor a nevelőapja haláláról értesül. A nővéreivel a Genfi-tó partján magasodó, gyermekkori otthonukba gyűlnek össze, hogy megemlékezzenek szeretett apjukról, és meghallgassák a végrendeletét. A különc milliárdos, Pa Salt mindnyájuknak egy különleges tárgyat meg egy levelet hagyott örökül, és ennek segítségével, ha a lányok úgy döntenek, közelebb kerülhetnek a valódi gyökereikhez.
Csillag azonban habozik ezt megtenni, mert fél kilépni abból a szoros és biztonságot nyújtó kötelékből, amely a testvéréhez, CeCéhez fűzi. Végül mégis úgy dönt, hogy az első nyomon elindul, az útja pedig egy könyvritkaságokat árusító boltba vezeti, ahol a különc tulajdonos figyelmét rögvest felkelti a lány és a története. És innentől kezdve nem lesz Csillag számára megállás: egy nem mindennapi nő múltjának nyomába eredve maga is felfedezőútra indul az angliai tóvidék csodálatos tájain, Beatrix Potter meséinek helyszínén, és még csak nem is sejtheti, mi vár majd rá. Megdöbbentő titkokkal, nem mindennapi sorsokkal és meglepő fordulatokkal szembesül a kutatása során, és amellett, hogy önmagát is mindjobban megismeri, talán még az igaz szerelem is rátalál.

Lucinda Riley új sorozatának harmadik kötetében egy évtizedeken és Európán átívelő nyomozás történetét meséli el. A letehetetlen családregény főszereplője nemcsak a származásának kérdésére találja meg a választ, hanem azzal is szembesül, hogy ha a saját kezébe akarja venni a sorsát, azért tennie kell, és hogy ez az út a boldogság ígérete mellett sok áldozatot is követel.

General Press, 2017

Eredeti mű: Lucinda Riley – The Shadow Sister, 2016

A hét nővér sorozat harmadik részéhez értünk és továbbra is ugyanannyira szeretem, mint az első rész olvasásakor. Tele vagyok kérdésekkel, feltevésekkel és izgalommal, hogy mi lesz a folytatás, hogyan kerülnek helyre a dolgok. És bevallom, némi düh is van bennem, mert ez egy most íródó sorozat, tehát a kiadó akkor sem hozhatná nekem a folytatásokat a végéig, ha akarná.

A hét nővér sorozat a Plejádok csillagrendszerére alapoz – magyarul inkább Fiastyúkként került a köztudatba –, annak is a görög mitológiai változatára, hiszen a lányok Plejone (és Atlasz) gyermei. A D’Apliese lányok a csillagok neveit viselik, de ők csupán haton vannak. A hetedik, aki a Merope nevet viselhetné, soha nem érkezett meg a családba.

Akik olvassák a sorozatot, azok tudják már, hogy miről szól ez az egész. A könyvben csak Pa Saltnak nevezett férfi hat lánygyermeket fogad örökbe a világ minden tájáról és a Genfi-tó partján épült villájában-kastélyában neveli fel őket. Megjegyzem, ebben a részben sem tudunk meg semmit arról, hogy kicsoda is ez a Pa Salt, azon kívül, hogy egy döggazdag fazon és annyira titokzatos, hogy még a nevében sem lehetünk biztosak.

A történet – akárcsak az előző két rész – azzal kezdődik, hogy a titokzatos Pa Salt befejezi földi pályafutását, ugyanolyan titokzatosan, ahogyan élt, és felnőtt lányainak útravalót ad. Valamennyiük öröksége egy-egy útmutató, hogy megtalálhassák gyökereiket és esetleg felfedezhessék még életben levő családtagjaikat.

A sorozat mindegyik részében egyszerre két történetet is kapunk. Egyik a jelenben történik, az illető ifjú hölgy történetét és boldogulását a származásának keresése közben ismerjük meg, a másik pedig egy múlbeli történet, akár egy-két évszázaddal is korábbi, amely valamilyen formában kapcsolódik az ifjú hölgyhöz és általában a világ egy másik pontjára kalauzol el minket.

Most sincs ez másként. Astropét – Csillagot – ismerhetjük meg, akivel már az előző részekben is futólag találkozhattunk, és akit egy bizonytalan, egyedül dönteni nem tudó fiatal nőnek tűnik meg, egy olyan személynek, aki inkább szeret mások árnyékában meghúzódni, és aki teljes egészébe CeCere, testvérére támaszkodik, akivel szinte ikrekként nőttek fel. A látszat nem is csalhat jobban, ugyanis a történet során kiderül, hogy tulajdonképpen Csillag az, aki CeCe-t támogatja és nem fordítva. S most eljött az idő, hogy mindketten a maguk útját járják.

Ez a történet most az Egyesült Királyságba visz minket, CeCe és Csillag már egy ideje itt él, és nevelőapja által hátrahagyott nyomok is a szigetországhoz kötöttek. Mivel Csillag bölcsészkaron végzett, nem nagy meglepetés, hogy egy könyvesboltban találjuk magunkat melynek vezetője az excentrikus Orlando, egy eredeti figura, aki mintha a múlt századok valamelyikéből került volna oda.

Csillag történetével párhúzamosan, egy igazi angol klasszikus romantikus történetet is kapunk, ami a 20. század elején kezdődik és végigköveti hősnője életét egészen a második világháború utánig. A hősnő pedig Flora MacNichol, egy olyan fiatal lány, akinek meglehetősen hányatott sorsa olyan dologból ered, amiért ő maga nem hibás. Bár vérségi kapcsolat nincs közte és Csillag között, a két életút között meglehetősen sok hasonlóság van.

Említettem már, hogy az egész regénysorozat a Plejádok csillagkép köré épül, és ezért a lányok egy-egy csillag nevét viselik. Viszont nem értettem miért kellett ezt a legendát továbbvinni a történet jelenben játszódó részének férfihőse esetében is, akit szinte egész végig mindenki csak Egérként, vagy helyenként Patkányként emleget. Az illető úr neve Oenomaus, az Oinomaosz egy variánsa, aki a legenda szerint Aszterope férje, más variánsok szerint a fia volt. Ez a történet természetesen fikció, de elgondolkoztató, hogy a valóságban tényleg vannak olyan emberek, akik meglehetősen fura neveket aggatnak gyermekeikre, csak azért, mert akkor és ott az milyen jópofának tűnt, de annak a szerencsétlen gyermeknek viszont minimum 18 éves koráig azzal a névvel kell élnie.

S már megint feltűnik itt-ott a titokzatos Pa Salt, aki a történet szerint már nincs az élők sorában. Az első részben Maia hallotta a hangját, mikor véletlenül felemelt egy telefonkagylót a házban, Ally a koncertje után látta a teremből kimenni, és most Csillag csak a szeme sarkából pillantja meg a repülőtéren. Ez a tömény titokzatossággal körüllengett Pa Salt fog engem a sírba vinni, mert már számtalan variánst felépítettem arról, hogy kicsoda ő, hogy igazándiból meg sem halt, hanem csak kitalálta az egészet, hogy felnőtt lányait elindítsa saját útjukon, vagy, hogy korrigálja azt, amit a sors elrontott. Mindennél jobban szeretném tudni, hogy kicsoda is ez a férfi, akinek – meggyőződésem szerint – majd lesz egy másik élete, egy másik családja. Tudni szeretném milyen rendszer alapján választotta ki az örökbe fogadandó csecsemőket, egyáltalán honnan tudott a létezésükről, hiszen mindegyiket a világ más-más tájához köti a származása: Maiát Brazíliához, Allyt Norvégiához, Csillagot az Egyesült Királysághoz, s a többieket ki tudja hová?

Kedvelem ezt a sorozatot, kedvelem ezt a történetet is, ami annyira brit, és annyira szerethető. Minden bizonnyal a folytatásait is el fogom olvasni, a következő részre pedig nem is kell olyan sokat várni, 2018 márciusában már jön is magyar nyelven. A General Pressről beszélünk, tehát erre szinte mérget is lehet venni.

Ez egy olyan sorozat, történet, amit nyugodt lélekkel ajánlok a romantika kedvelőinek, de természetesen az ízlések és a pofonok…

A sorozat már megjelent részei a General Press Kiadó gondozásában:

1. A hét nővér, 2016

The Seven Sisters

2. Viharnővér, 2017

The Storm Sister

Várható: 

4. Gyöngynővér - 2018-ban

The Pearl Sister

5. The Moon Sister - angol nyelven 2018-ban jelenik meg