2017. április 3., hétfő

Amanda Quick - Míg a halál el nem választ


Calista Langley jól menő társkereső ügynökséget vezet a Viktória korabeli Londonban, amely magányosan élő, tisztes hölgyek és urak számára nyújt szolgáltatásokat. Ám a sikeres vállalkozás veszélybe kerül, amikor egy ismeretlen zaklató gyászolóknak szánt apró tárgyakat, úgynevezett memento mori ajándékokat kezd küldözgetni Calistának. És a tárgyak mindegyikébe a lány monogramját vésték. 
Calista úgy érzi, a rendőrségre nem számíthat, ezért kétségbeesésében a népszerű bűnügyi regényeket író, ám a világtól elvonultan élő Trent Hastings segítségét kéri. A férfi kezdetben elutasítóan viselkedik, de egyre erősödő vonzalma Calista iránt megingatja elhatározásában, így végül együtt látnak neki a nyomozásnak. 
Ám minél mélyebbre ássák magukat az ügyben, annál egyértelműbbé válik, hogy a zaklatónak köze van Calista gondosan eltitkolt múltjához, és hogy az illető nem éri be kevesebbel, mint Calista halálával…

Maecenas, 2017
Eredeti mű: ‘Til Death Do Us Part, Piatcus, 2016


Amanda Quicket nem kell bemutatni a nagyérdemű olvasóközönségnek, hiszen több néven és több műfajban is elkényezteti rajongói táborát. Ha valaki mégsem tudná, hát Jayne Ann Krentz és Stephanie James név alatt is jelentek/jelennek meg könyvei, s ez csak a két legismertebb név a sok közül.
Ugye, mikor Amanda Quick néven ír, akkor egy klasszikus romantikus történetre várunk, sok szerelemmel és romantikával… meg egy csöpp misztériummal, esetleg egy kis krimivel körítve, izgalmasabbá téve, de a hangsúly mindenképpen a romantikán lenne.
Nos, ebben a könyvben kicsit másképp van. Ez a történet krimi a javából és mellette van némi romantika és egy csöpp erotika is, de az igazán annyira csöppnyi, hogy szinte hanyagolható. S mert Amanda Quick írta, akkor nem lehet egyszerű a történet, hanem legalább egyszer vakvágányra kell vezetnie az olvasót a cselekmény szövevényeivel.
Amint az a fülszövegből is kiderül, Langley kisasszony társkereső vállalkozást működtet magányos, társra vágyó hölgyeknek és uraknak, és valaki gyászolóknak szánt ajándékokkal szerencsélteti meg. Személyre szólóan, hiszen minden tárgyon ott a monogramja. És amikor ezek a tárgyak már a saját hálószobájában bukkannak fel, akkor úgy érzi, ideje segítséget kérni, s nem fordulhat a rendőrséghez, hiszen ki venné komolyan és foglalkozna egy rossz tréfának minősíthető dologgal. Ekkor lép be a képbe Trent Hastings, a kor híres krimiírója, aki nem társkeresés céljából keresi fel Langley kisasszonyt és szalonját, hanem húga miatt aggódik, aki a nő kliense. Ez a  helyzet engem Jennifer Probst Keresd az alkalmat című könyvére emlékeztetett, de körülbelül ezzel véget is ért a hasonlóság a két könyv között… természetesen a boldog végkifejlet kivételével. Tehát Trent Hastings csupa aggodalomból keresi fel Calista Langleyt és társkereső műintézményét és magától ajánlja fel segítségét a nyomozáshoz. Mit ajánla? Egyszerűen kijelenti, hogy akkor ő most nyomoz és kész.
Akárcsak az utóbbi időben megjelent Amanda Quick-könyvek, ez is Londonban játszódik, meghatározatlan időben, hiszen úgyanúgy lehet a 19. század vége, mint a 20. század eleje. Viktória-korabeli - ez biztos. S női hőseinek neve is a szerzőtől megszokott különleges: Calista vagy Eudora (ő Hastings húga és mivel Langley kisasszonynak van egy öccse azt hittem a történet egy pontján összecsúsznak – ezt nem jól gondoltam). Ugyancsak a szerző mostanában olvasott műveire jellemzően Calista Langley már nem egy hamvas angol rózsabimbó, hanem 30+ éves, rajta már a vénkisasszony címke és saját vállalkozást működtet, amivel a napi betevőre valót megkeresi. És természetesen nem arisztokrata, de azért a jó körökhöz tartozik.
Minden nyomozáson, gyilkosságon és enyhe romantikán túl, ez egy meglehetősen morbid történet, hiszen annyiszor és annyi módon járja körbe a halál fogalmát, mint soha eddig. Kezdve a memento mori tárgyaktól egészen a temetkezési vállalkozóig, vagy az egyre növekedő áldozatok számáig. És ismét ízelítőt kapunk az amatőr pszichológiából, mert úgy hirtelenjében mindenki alapos ismerője lett a kor pszichológiai felfedezéseinek és pszichiátriai alkalmazásainak… Ugye azt szokták mondani, hogy a nőkhöz és a focihoz mindenki ért, hát mostanában a pszichológiához is.
A fordítás nem volt egy nagy szám, ami azt illeti. Én elhiszem, hogy Miss Langley “shoppingol”, mert megteheti, így írta le a szerző ékes angol nyelven. De ő magyarul vásárolgatni megy, és csupán azért, mert ez nem egy napjainkban játszódó történet, ahol símán elmehet a szleng vagy a napi szinten használatban levő idegen szavak. Ez csak egy példa volt, van ott még más is.
Izgalmas volt, bonyolult, szövevényes, pörgős… egyszóval igazi Amanda Quick remekmű. Hozományvadásztól pszichopátiáig és sorozatgyilkosságig minden van benne. Kis szerelem is és az a már említett csöppnyi erotika is. És nem, nem találtam ki a gyilkost sem az elején, sem a történet közepén. Olyan jól van megírva és annyiszor vezetett tévútra, hogy mégcsak nem is sejtettem ki lesz a hunyó.
Nos, ezt el kell olvasni, s majd mindenki eldönti szerette-e vagy sem, mert ugye az ízlések, meg a pofonok, de nekem ez határozottan jó volt.




2017. április 1., szombat

Anne L. Green - Törékeny vonzerő

Vajon felépülhetünk egy a testünket és a lelkünket ért súlyos sérülésekből?
Adam Avens harmonikus élete semmivé foszlik, amikor a menyasszonya, Cat életét veszti egy tragikus balesetben. A keserű gyász és az emésztő bűntudat érzésében elmerülve teljesen reményvesztetté válik. Ám egy napon váratlanul berobban az életébe a szépséges Chloe. Adamet addig nem ismert vonzalom keríti a hatalmába a titokzatos, vörös hajú lány iránt, akit nem tud száműzni a gondolataiból.
Chloe erőszakkal teli múltja után keményen küzd, hogy a felszínen maradjon, de rendkívül kiábrándult és csalódott. Egészen biztos benne, olyan, hogy igaz szerelem, csak a romantikus könyvekben és mozivásznon létezik. Adam vonzó tekintete és tréfálkozásai iránti sóvárgása azonban erősebbnek bizonyul, mint a félelmei a múlt démonaitól. Mégsem képes egyedül eltépni a láncokat, mindent elfelejteni és újra hinni.
Az első találkozásuk azonban mindkettejük sorsát megpecsételi. Hosszú út áll még előttük, a sebek nehezen gyógyulnak. A szerelem, amelyről már mindketten azt hitték, soha sem lesz részük benne, lassan enyhíteni kezdi a múltjuk fájdalmait. Az éppen sarjadó szerelmüket azonban váratlan fordulatok és fenyegető üzenetek teszik próbára, feltépve a már hegedő sebeket.
Létezhet újrakezdés két megtört ember számára, akik már elvesztették a reményt? Vajon tényleg erősebb a lelkünk vágyakozása a boldogságra, mint a félelmeink?
Az Aranykönyv-díjra jelölt Anne L. Green a 2015. év elsőkönyves felfedezettje legújabb romantikus-erotikus regényének lapjain a korábbiaknál is mélyebb érzelmekkel és borzongással bontakoztatja ki két megsebzett szerelmes vívódásait.

Álomgyár, 2017


„– Olyan furcsák vagytok ti pasik. Ha a férfiagyba bedobok két almát, akkor tuti, hogy egy körtét fog kidobni. Teljesen másképp gondolkodtok.
Ezen kis híján sírva nevettem.
– Hogy micsoda? Neked a férfiak a bonyolultak? Akkor ezt kapd ki! Ha én dobok a te agyadba két almát, abból három csillag, egy rakat cseresznye, és négy háromismeretlenes egyenlet jön ki. A ti agyatok, mint egy szupersztráda. Szinte csak az érzelem vezérel mindent. Ez az egyik oka, hogy mindig minden megragad az agyatokban. Káosz. Ember legyen a talpán, aki kiigazodik rajtatok.”*

Az első könyvem a szerzőtől. Természetesen tudtam, hogy kicsoda Anne L. Green, mármint azt, hogy magyar szerző és a könyveivel is találkoztam itt-ott. Nem tudom mi fogott vissza attól, hogy bármelyikbe is belefogjak.
Mielőtt a Törékeny vonzerőt magamévá tettem volna körbenéztem, véleményeket olvastam – ugye ez egy 2017-es, de azért nem tegnap megjelent könyv. A Molyon kizárólag szuperlatívuszokat lehet olvasni róla, de hát nyilvánosan kevesen vállalják fel a véleményüket, főleg ha negatív, ezért a haveri körben is érdeklődtem, főleg arról, hogy milyen korosztályt céloz meg írásaival a szerző és megelégedéssel fogadtam, hogy nem a tizenéveseket. Azt is pontoztam volna, ha valaki szól, hogy ez a történet valamilyen formában kapcsolódik a szerző egy korábbi könyvéhez (A remény hajnala), és többször is utalások lesznek az ott történtekre.
Nekem ez a történet sok volt, de semmiképpen nem szabad mellőzni, leírni. Sok, úgy terjedelemben, mint tartalomban, s ha őszinte akarok lenni a két főhős sem lett a szívem csücske. Szerettem, mert a szerző egyszerű, hétköznapi embereknek írta le őket, és ugyanakkor nem kedveltem őket, mert a történet egy-egy pontján és külön-külön hősöket csinált belőlük. Adamből kétszer is.
Adam és Chloe története, véletlenszerű megismerkedésüktől egészen a boldog végkifejletig. Két lelkileg megviselt ember próbálkozása a normalitás, a bizalom, a boldogság megtalálására, miközben egy személyiségzavaros, őrült személy liheg a tarkójukba és mindent rombolni próbál, amit addig felépítettek, s még az életükre is tör. Chloe horrorfilmbe illő házasságából lábadozik – remek szemléltetése annak, hogy a pszichiáter is ember, ugyanúgy nőből van, mint bárki más, és házasságában ugyanazokat a hibákat követi el, mint más, közönséges halandó. Adam pedig teljesen feleslegesen hibáztatja magát egy olyan dolog miatt, amiről lényegében nem tehet, és magát bünteti azzal, amikor visszatér a seregbe és életét veszélyeztető akciókba vesz részt.
Ugye ez Adam és Chloe (Eperke, ahogy Adam becézi vörös haja miatt) története, s felváltva mesélik el. Már többször is mondtam/írtam, hogy a halálom, amikor egy női szerző a férfi szereplője szemszögéből meséli el a történetet. Le a kalappal Anne L. Green előtt, mert egyetlen pillanatra sem éreztem, hogy amikor Adam mesél nyálas lenne, túlságosan lelkizős, olyan nagyon „nőcis”. És amit igazán pontoztam, hogy a két szempont kiegészítette egymást és nem ismételte a történetet.
Viszont a címét nem értettem, de hát nem is fontos... és az ízlések meg pofonok....

„Emlékszem, amikor pár évvel ezelőtt a házassági évfordulójukon a bácsikám az asztalnál elmerengve megkérdezte a nénikémet:
– Ha visszatekerhetnénk az időt az esküvőnk előtti napra, amikor még nem mondtad ki az igent, akkor is hozzám jönnél még egyszer?
A nénikém felé pillantva gondolkodás nélkül felelt.
– Nem.
A bácsikám kétségbeesett, meglepődött arckifejezését látva folytatta.
– Ahhoz az emberhez, aki akkor voltál, nem mennék hozzá, de ahhoz, aki most vagy, igen. Ennyi év után értettem csak meg. A változás nem rossz, sőt jó, ha együtt változunk a párunkkal. A nehézségek, melyeken keresztül kell mennünk, nem feltétlenül kell, hogy eltávolítsanak bennünket egymástól, össze is kovácsolhatnak.”*

* Anne L. Green – Törékeny vonzerő, Álomgyár, 2017


2017. március 30., csütörtök

Hóvégi klasszikus: Karinthy Frigyes - Utazás a koponyám körül


Találkozásom a szerzővel – persze ezt a találkozást képletesen kell érteni –, még az iskolában történt. Pontosan nem emlékszem hányadikban is volt… talán tizenegy-tizenkettőben valamikor, amikoris a Tanár úr kérem című műve kapcsán említést tettek róla magyar irodalomból a “futottak még” kategóriában. Természetesen a Tanár úr kérem kötelező olvasmány volt, amit valamennyien úgy tettünk félre, ahogy volt. Mentségemre szolgáljon, megpróbáltam, nem jött össze. Mikor senkivel sem lehetett beszélgetni az adott műről, az irodalomtanár az Utazás a koponyám körül-t ajánlotta olvasásra. Hogy végülis hányan kedveltük meg ezt a történetet, nem emlékszem, én az biztos, hogy igen, mert semmi hasonlóval nem találkoztam addig, s ha őszinte akarok lenni, azóta sem.
Túl sokat nem lehet mondani erről a könyvről, hiszen a fülszöveg mindent elmond amit a cselekményről tudni kell. Igen, ez a valóságban is megtörtént, Karinthy agydaganatának felfedezését és gyógyulásának körülményeit írja le, valamint a betegség ideje alatt felmerült személyes gondolatait, érzéseit osztja meg az olvasóval és teszi ezt nem tragikusan, pesszimizmusba merülve, hanem tömény öniróniával.
Arról sem tesz említést a fülszöveg, hogy miért is kerül sor arra a bizonyos klínikai látogatásra felesége társaságában, amikor is motoszkálni kezd fejében a gondolat, hogy talán agydaganata van. A második számú Karinthyné (született Böhm Aranka) ott praktizál a klínikán – bár pontosan meghatározni nem tudnám hogy micsoda is, mert mai mércével nem az a neurológus vagy pszichiáter, aki a 20. százat elején volt, ugyanis a hölgy – Őnagysága, ahogy Karinthy emlegeti –, előbb pszichoanalitikusnak tanult, majd később átnyergelt az orvosi tudományokra. Mindenképpen egy fölöttébb ambiciózus hölgy, aki pontosan tudja mit akar és azt, is hogyan érje el.
Felesége az, aki a megoldást hozza, minden követ megmozgatva, hogy a híres professzor megvizsgálja férjét. És a svéd professzor nagyonis valós személy, ugyanis Herbert Olivecrona a 20. század idegsebészetének kiemelkedő képviselője és munkássága, módszerei szerte a világon ismertek.
Ez egy olyan könyv amit egyszer mindenkinek el kelllene olvasni, szerintem Karinthy legjobb írása. De ez csupán az én véleményem, mert hát az ízlések és a pofonok.

A regény valóságosan megtörtént eseményekről, személyes tapasztalatokról szól: saját agyműtétének körülményeit beszéli el az író. Művészetének általánossá, egyetemes emberi élménnyé emeli az operációt, a betegség történetét. Az író a Centrál kávéházban vonatdübörgést hall, halucinál. Ezt fejfájás, ájulás követi, de sem ő, sem orvosai nem gondolnak komoly betegségre. Barátságos beszélgetések, egy filmélmény és feleségével együtt tett klinikai látogatás ébresztik fel gyanúját: agydaganata van. Az öndiagnózis helyesnek bizonyul. A vakság, a biztos halál és némi reménnyel kecsegtető műtét között nem nehéz a választás. Elutazik Stockholmba, a kor legnevesebb agysebészéhez, Olivecrona professzorhoz. Különlegesen izgalmas, nagyszerű az elbeszélés csúcspontja: a műtét leírása, melyet egyszerre szenved belülről, és szemlél kívülről az író. Az operáció utáni, téren és időn kívüli állapotból, a szürkeségből a fényhez, az élethez visszatérő ember örömével, büszkeségével zárul a mű.

Eredeti megjelenés: Athenaeum, 1937 és utána még huszonháromszor, legutóbb 2015-ben a Kossuth Kiadónál nyomtatott formában és hangoskönyvként a 2016-ban Hungaroton gondozásában, Mácsi Pál tolmácsolásában

“Előveszem az órám, leteszem az asztalra. 
– Morfiumot kérek – mondom nagyon nyugodtan és hidegen és ellenségesen. 
– Nem lehet! Tudja, hogy nem lehet! Mi jut eszébe? Mit akar azzal az órával? 
– Három percen belül morfiumot kérek. 
Habozva, nyugtalanul néznek rám, senki se mozdul. Három perc elmúlik. Utána még tíz, ekkor nyugodtan elteszem az órát, és imbolyogva felállok. 
– Vigyenek a Fiakker bárba. Ma este szórakozni szeretnék, azt mondják, nagyon jó.
Felszabadulva ugrálnak fel. 
Senkinek nem árultam el, azóta se: a három perc elteltével el voltam szánva – először és utoljára életemben –, hogy amennyiben további tíz percen belül nem áll ki a fejfájás, a legközelebbi villamos elé vetem magam. 
Soha nem derül ki, megtettem volna-e? Mert a fájás hirtelen, villanásszerűen kiállt.”
(Karinthy Frigyes – Utazás a koponyám körül)

2017. március 27., hétfő

Susan Mallery - Született nyomozó


A csodálatos Titan lányok 4


Garth Duncan már nem is emlékszik rá, milyen az, amikor az embert nem a bosszúvágy hajtja. Húsz év telt el azóta, hogy apja, a milliárdos Jed Titan végérvényesen eltaszította magától, de most eljött az idő, hogy megfizessen az öregnek minden sérelemért. Kár, hogy a vakmerő seriffhelyettes, Dana Birch, a Titan lányok barátnője folyton az útjába áll. Követi mindenhová, mint az árnyék, és a férfi végül belátja, az a legegyszerűbb, ha beengedi a lakásába és az életébe. Amikor azonban valaki többször is a rendőrnő életére tör, Garth azon kapja magát, hogy meg akarja védelmezni őt, mindenáron. És még mondja valaki, hogy a sorsnak nincs humorérzéke…


Harlequin, 2017
Eredeti mű: Susan Mallery – Hot on Her Heels, 2009


Ez a A csodálatos Titan lányok sorozat befejező része, de nem kell szomorkodni, augusztusban a kiadó újabb Susan Mallery könyvvel jelentkezik Sörsdöntő nyár címmel, ami a Blackberry sziget trilógia első kötete, s augusztus már itt van a kanyarban.
Akik figyelemmel kísérték jelen sorozatot, azok már tudják, hogy bár kis jóindulattal minden rész megállná önállóan is a helyét, azért mégiscsak jobb az elején kezdeni és sorba végigvenni mindegyik kötetet, hogy teljes legyen a kép és tudjuk hogy is állunk tulajdonképpen, ki kicsoda és mit keres ebben a történetben. Másképp nem tudnád, például, hogy az első részben Jed Titan még versenyt ajánlott két feleségtől született három lányának a várható örökségért… mostanra Jed Titan oda jutott, hogy házasságon kívül született fiának, Garthnak ajánlja fel az egész Titan birodalmat, azzal a kikötéssel, hogy lányai egyetlen centet se lássanak belőle… s mi több, képes emberéletekre is törni célja érdekében, nem érdekli, hogy épp a lányai közül valamelyik lenne az áldozat. Jed Titan egy gátlástalan szemétláda, egy biológiai selejt, akinek érzékeny testrészét nem túl erősen, de annál kitartóbban tudnám szorongatni… például egy diótörővel…
A sorozat olvasói számára nem meglepő, hogy ez a rész Garth Duncan, Jed Titan törvénytelen fia és Dana Birch sheriff-helyettes, a Titan lányok barátnőjének története. És annak, ahogyan Izzy Titan a családi szeretetbe fullasztja féltestvérét, hiszen ezt megígérte még az előző részben. Megsúgom: nehezen, de sikerül majd neki.
Tehát ebben a részben jobban megismerjük Dana és Garth múltját, ami ugye helyretesz néhány dolgot a történetben. Nemcsak velük és valamennyi Titan lánnyal találkozunk a történet valamely pontján, hanem jóval többet megtudunk Kathyről, Garth anyjáról, aki az ominózus agyműtét következtében nem teljesen önmaga, de ettől függetlenül meglepő éleslátással rendelkezik és szinte valóságon túli intuícióval választ könyezete tagjainak háziállatot.
Ez ugye a befejező rész, ahol minden a helyére kerül, ahol mindenki megtalálja a maga párját vagy hivatalossá teszi kapcsolatát és boldogan élnek amíg meg nem haltak. S így is van, néhány dolog a helyére kerül. Például megtudjuk, hogy miért viselkedett mocsokként Jed Titan akkor, amikor Garth segítségét kérte anyja műtétéhez – persze azon túl, hogy ő alapból egy mocsadék. Azt viszont nem, hogy miért gyűlölte a lányait, miért manipulálta, használta ki őket saját céljai érdekében. Nekem ez hiányzott. Mint ahogy az is, hogy sosem derült ki Izzy miért a szülei páriája, hiszen anyja kizárta a végrendeletéből, olyan mintha sosem létezett volna, apja pedig indulásból megmondta, hogy Izzy nem fog egy centet sem látni a Titan-vagyonból.
Ha el tudsz vonatkoztatni Jed Titan szemétségétől, akkor minden kiszámíthatósága ellenére egy nagyon szórakoztató történetet olvashatsz, csipetnyi erotikával, ami pontosan annyi, amennyi kell. Töbször is megcsillan benne a helyzeti humor, vagy csak úgy a semmiből jön egy-egy beszólás, ami rögtön mosolyra is késztet. A szerző rajogótáborának kötelező olvasmány, azon túl meg az ízlések és a pofonok.

“Az ügyvédnő vágott egy grimaszt.
– Nem rúgott beléd senki, nem fenyegettek azzal, hogy összevernek, és még a macskád farkára sem léptek rá, amikor behoztak? Akkor most mibe kössek bele, áruld el!
– Nincs macskám – mutatott rá Garth.
– Igen, tudom. Vicces, milyen kevés férfi tart macskát. Pedig a macskák ugyanolyan megvetéssel tekintenek a gazdájukra, mint bizonyos nők a pasikra. És ti, férfiak mindig ezekbe a nőkbe szerettek bele. – Mary Jo szélesen elmosolyodott. – Bocs. Ne is figyelj rám.”

Susan Mallery – Született nyomozó, Harlequin, 2017

A sorozat előző részei a Harlequin Kiadó gondozásában:


Under Her Skin

Lip Service

Straight from the Hip



A történet előzménye, nem jelent meg magyar nyelven

0.5 Wild Hearts (novella)

2017. március 25., szombat

Kathryn Taylor - A visszatérés

Daringham Hall 3


A várva várt visszatérés, egy nagy szerelem és egy utolsó remény…
Ben Sterling valójában mindent egészen másként képzelt el. Mióta átvette Daringham Hall irányítását, mindenki csak megnehezíti az életét. Tervében – hogy rendbe hozza az ősi birtok megroppant anyagi helyzetét és visszaállítja az ősi udvarház régi fényét – sem a Camden család tagjai, sem a falubeliek nem hisznek. Nap mint nap újabb bosszúsággal és rosszmájú pletykákkal kell megküzdenie. Egyedül abból a szerelemből merít erőt, amelyet a csinos állatorvos, Kate Huckley iránt érez. Amikor azonban egy minden korábbinál gonoszabb híresztelés kap szárnyra, és még Kate is azt veti a szemére, hogy hazudott neki, Ben radikális lépésre határozza el magát.
A visszatérés a Daringham Hall-trilógia lebilincselő befejező része.


Kossuth, 2017
Eredeti mű: Kathryn Taylor – Die Rückkehr, Bastei, 2015


   
Ahogy a fülszöveg is mondja, A visszatérés a Daringham Hall trilógia befejező része. Végre egy olyan trilógia, ami tényleg három részből áll, minden más feles, kiegészítő és extra történet nélkül. Ez a “boldogan éltek, míg meg nem haltak”-kötet.
Már az előző résznél is elmondtam, ahhoz, hogy megértsd ki kicsoda a történetben és milyen kapcsolatban állnak egymással, a trilógia valamennyi részét el kell olvasnod, mert a cselekmény minden részben onnan folytatódik, ahol az előző kötet abbahagyta.
Ha úgy általában gondolok az egész történetre, trilógiára, akkor azt vallom, hogy kedveltem ezt a történetet, úgy ahogy volt, bár nem mondanám, hogy minden részletében tetszett, egyet érettem a szerző megoldásaival vagy a történet alakulásával, de mindenképpen sokkal jobban kedveltem mint a szerző A szerelem színei sorozatának magyar nyelven is megjelent részeit.
Ha viszont csak erre a befejező részre gondolok, akkor ez határozottan idegesített, mert szinte teljjes egészében a bizonytalanság és határozatlanság jellemzi. No, meg némi önzés itt-ott… természetesen mindez a szereplők részéről.
 Míg David határozatlanságát meg tudtam érteni, a Benét nem. Ugye David alig húsz éves, egész életbében azt hitte magáról, hogy egy Camden, valamikor ő lesz a soros baronet és az ő tiszte lesz igazgatni Daringham Hall-t. Erre készül, erre készíti fel a családja. S akkor kiderül, hogy ebből semmi sem igaz, hiszen nemcsak, hogy nem ő az örökös, hanem mégcsak nem is Camden, mert anyja egyik kalandjából született,  apja pedig egy tehetős szerencsejáték-üzletlánc tulajdonos, s e mellett még sok másé is. Tehát Davidet megértettem, hogy otthagyta az egyetemet és vér szerinti apjához közeledett, hogy nem találta a helyét. Viszont Bennek nincs meg a fiatalság mentsége. Ő határozott céllal jött: tönkretenni a Camdeneket bosszúból, azért amit az anyjával és vele elműveltek. S ha a tények ismeretében megenyhül irántuk (legalábbis néhányuk iránt) és segíteni akar megtartani az uradalmat, akkor ne dobja be a törölközöt az első nehézség felmerültekor. Értem én, hogy rosszul esik, ha az elmber fia-lánya nem kap feltétlen szeretetet és imádatot új családja minden tagjától és/vagy a környezetétől, de ez még nem ok az akarom-nem akarom, csinálom-hazamegyek játékra. És ez a határozatlanság jellemző Kate-tel való kapcsolatára is.
   És ezzel el is érkeztünk az állatorvos Kate-hez, akit az első részben még sajnáltam, mert szegényt az érzelmileg sivár, gonosz nagynéni nevelte és Camdenék inkább voltak a családja mint nagybátyja és annak hozzátartozói. Egy ponton azt hittem, hogy majd kiderül róla, hogy valamilyen balkézről született Camden, a család tagja, akit majd lelkesen keblükre ölelnek, de azért nem annyira közeli rokon, hogy ne jöhessen létre egy szerelmi házasság közte és Ben Sterling között. Másképp nem tudtam magamnak magyarázni a Camden családhoz és Daringham Hallhoz való obszesszív ragaszkodását, ami, szerintem, messze túlment a család iránt mutatott baráti érzelmeken. Ez nem jött össze, Kate nem rokon.
Nos, ebben a részben nekem az ifjú hölgy határozottan antipatikus volt, mert elvárta volna Bentől, hogy az utolsó centjét is a birtok megmentésébe ölje, míg a család arisztokratikusan malmozott, várta a csodát és az egyetlen dolog ami néhányukat megmozgatta, az a “hogyan tartsunk be jobban Bennek”-akció volt. S nemcsak ezért nem kedveltem Kate-et. Eddig odavolt a hivatásáért, most már csak az úrnőt játsza és hisztizik, ha valami nem úgy történik, ahogy ő elképzelte vagy jónak látta. Ez a viselkedés egyébként a Camden család nő-tagjaira is jellemző kivétel nélkül.
   Tilly és Peter… róluk majd olvasol, nem is keveset. Ők olyanok maradtak amilyenek voltak: morgósak, szókimondóak, két lábbal a földön járóak… szerettem őket.
Bár a sok bizonytalanság és határozatlanság miatt kissé keserű szájízzel maradtam, mégis azt mondom, hogy ezt leszámítva egy jó könyv volt, mindent szépen a helyére tett, több részletet ismerhetünk meg Ben múltjából és természetesen hozza a nagy, egyetemes boldog befejezést, ami itt-ott már nyálas is volt az én ízlésemnek – például a falubeliek látogatása Daringham Hallba, amikor is feltétlen támogatásukról biztosították Bent.  Mindenképpen el kell olvasni azoknak, akik az első két részét már ismerik… és hát ízlések meg a pofonok…



 A Daringham Hall sorozat előző részei a Kossuth Kiadótól:



Das Erbe, 2015

Die Eintscheidung, 2015