Knockemout 2
A Morgan fivérek közül mindig is Nasht tartották a jó fiúnak: ő a megbízható rendőrfőnök, mindenkire kedvesen mosolyog, és ott segít, ahol tud. Azonban Nash épp egy lövöldözésben szerzett sérüléséből lábadozik, és az eset óta pánikrohamok és rémálmok kínozzák. Nem önmaga többé, de képtelen segítséget kérni a szeretteitől.
Kerüli az embereket, és ez épp kapóra jön új, dögös szomszédjának, Linának, aki szintén nem vágyik mély beszélgetésekre vagy tartós emberi kapcsolatokra, csupán feltűnés nélkül szeretné elvégezni a munkát, ami miatt a városba érkezett. Csakhogy találkozásuk első pillanatától kezdve mindketten tudják, hogy nagyon nehezen tudnak majd szimplán jó szomszédok maradni. Vajon Lina képes lesz ellenállni Knockemout bájának és Nash sármjának? És képesek lesznek megőrizni legféltettebb titkaikat egymás előtt – a titkokat, amelyek mindent tönkretehetnek?
Lucy Score második Knockemout-regénye legalább annyira humoros, izgalmas és szexi, mint az Amin sosem leszünk túl.
Alexandra, 2023
Eredeti cím: Things We Hide from the Light, 2023
Folytatódik Lucy Score Knockemout sorozata Nash és Lina történetével. Nem írtam semmit az első részről, bár nem volt rossz, de annyira jó sem, hogy erőt vegyek krónikus lustaságomon és olvasás helyett bejegyzést írjak róla.
Kicsit aggódtam mielőtt belefogtam ennek a résznek az olvasásásba, mert az előző annyira nem hagyott nyomot bennem, hogy elgondolkodtam az újraolvasáson, de szerencsére néhány dolog visszajött az olvasás során. Hogy ismerni kell-e az előző rész történéseit ahhoz, hogy ez élvezhető legyen? Nem igazán, de nem is árt, mert a szereplők nagy része ugyanaz, csak a főhősök személye változott, bár velük is találkozhattam már a korábbi részben.
S ha már a főhősöket említettem, akkor ismerkedjünk is meg velük. Először is itt van Nash Morgan, a helyi rendőrfőnök, a korábbi részből megismert Knox Morgan testvére. Ragaszkodnak egymáshoz, de kapcsolatuk nem felhőtlen, s néha verekedésbe torkollik. Mert ugye, az igazi férfiak így rendezik el dolgaikat. S ha épp nem verik egymást, akkor szeretetük trágár beszédben nyilvánul meg, mert ettől igazi macsó egy férfi. Egyébként az egész történetre jellemző volt a trágár nyelvezet, nem irigyeltem a fordítóját.
Nash rendőrfőnök épp poszttraumatikus stressz szindrómában szenved egy korábbi lövöldözés miatt, amire sajnálatos módon nem emlékszik. S hogy a dolgai bonyolódjanak, nem elég neki a minden lében kanál idős szomszédasszonya, púpnak a hátára beköltözik a ház üres lakásába Lina, Knox régi barátnője, akinek egészen izgalmas foglalkozása van: lopott tárgyakat kutat fel egy biztosítónak. Ezt természetesen nem köti senki orrára, hanem ködösít, mellébeszél. S mint a történet során kiderült, Lina és Nash esetében nem csak az instant vonzalom a közös, hanem ugyanazt a fazont akarják kézre keríteni, egymástól független okok miatt.
Nos, a történet akár jó is lehetett volna, mert volt benne kellő mennyiségű izgalom, csavar, sőt humor is. De, mert kell elnnie egy de-nek is. Szóval számomra jobb lett volna a pornográfiát is megszégyenítő szexjelenetek nélkül, legalább is felét símán kihúztam volna, s még akkor is maradt volna elég, hogy a zsáner rajongói kielégítve érezzék magukat. S lassan unom már azokat a férfi karaktereket, akik csak attól érzik magukat kellően férfiasnak, ha megmondhatják egy nőnek, hogy mit csináljon, mintha az illető hölgy gyengeelméjű lenne. Lina nem az, hanem egy nagyon is erős nő, akit nem kényeztetett el az élet, de azért még nem sírja tele a könyvet lelki mizériáival, bár szívleállásának történetét azért néhányszor elmeséli a történet során, s ez az ismétlés azért idegesítő volt. Mint ahogy idegesítő volt a „nem szabadott volna” kifejezés is (sok volt belőle a szövegben). Annyira, hogy megkerestem egy nyelvész professzor ismerőst (ugye milyen jó, ha az ember lánya jó viszonyt ápol volt osztálytársai szüleivel?), hogy megérdeklődjem helyes-e ez így. Szerinte a köznyelvben elfogadott, de irodalmi nyelvezetben a „nem lett volna szabad” kifejezést javasolta. Nos, az vitatható, hogy Lucy Score jelen írása mennyire irodalom. Zavar az is, hogy a fordító következetesen a „barber” szót használta a jó régi magyar borbély helyett – de legalább következetes volt, s valahogy azzal a vagus ideggel sem vagyok kibékült, mert vagy lefordítjuk az egészet magyarra és lesz belőle bolygóideg, vagy hagyjuk szépen az egészet latinul, mert milyen puccosan hangzik, hogy nervus vagus.
Én igazán szeretem a hosszú könyveket – ez 640 oldal –, abban az esetben, ha nem tömik meg lepedőszaggatással. Reménykedtem, hogy ez a túlzott és explicít erotikára való törekvés is el fog múlni, mint annyi minden más, de úgy néz ki, ez nem akar.
Igazándiból nem volt rossz maga a történet, mert minden klisét megragadott, hogy működöképessé tegye: mentett cuki kiskutya, motorosbandák, nehéz gyermekkor, s így tovább. Ha kicsit visszafogta volna a trágárságot, meg a mellveregető macsóságot a férfi szereplői esetében s akár jó is lehetett volna. Pillanatnyilag úgy érzem, hogy nem vagyok érdekelt a következő részben, de ki tudja?
