A Pease patak
idilli völgyében álló Hunter's Moont sokan az álmaik otthonának tartják. Így
van ezzel a környék legjobb ingatlanügynöke, Belinda Baxter is, aki első
látásra beleszeret az épületbe, és elhatározza, mindent megtesz azért, hogy
megtalálja a tökéletes vevőt a tökéletes házhoz. Hunter's Moon azonban több
évtizedes titkokat rejt, és Belinda nem is sejti, hogy a ház meghirdetésével
egy időben a saját múltjával és jövőjével is szembe kell néznie. A kedves, ám
kissé zárkózott nőnek ugyanis nemcsak a mesés otthon, hanem a tulajdonosai is
belopják magukat a szívébe. Nemsokára össze is barátkozik az idős házaspárral:
a határozott Sallyvel és jóképű férjével, Alexanderrel. A már évek óta
Londonban élő fiuk, Leo ugyanakkor egyáltalán nem örül annak, hogy eladják a
családi fészket, hamarosan azonban rá kell döbbennie, hogy ez a fejlemény
gyökeres fordulatot hoz az ő magányos életében is.
Veronica Henry
regénye a bájos vidéki Angliában, a meseszép Cotswoldban játszódik; és a
története jól példázza, hogy a vágyaink néha éppen akkor válnak valóra, amikor
egyáltalán nem számítunk rá.
General Press,
2018
Eredeti cím:
The Forever House, 2017
Álmaik otthona Veronica Henry harmadik
magyar nyelven is megjelent regénye a Könyvesbolti
szerelmek és a Hosszú hétvége
után. Kedvelem a szerző stílusát, tehát lelkesen kaptam az kötet után és nem
csalódtam.
Akárcsak a
Könyvesbolti szerelmekben, a történet hőse nem egy vagy több személy, hanem egy
épület. Ez esetben maga a ház, az “álmaink otthona”, mely a hangzatos Hunter’s
Moon nevet viseli, és melyet a szerző olyan csodálatosan ír le, hogy erős
késztetést éreztem az azonnali beköltözésre. És akárcsak az előzőleg magyar nyelven megjelent regényeiben, a cselekmény most is az Egyesült Királyságban játszódik, ezúttal Cotswold festői tájain.
A ház
történetéhez szorosan kapcsolódik lakói története, első sorban Margot
Willoughby-é, a neves romantikus történetek íróé, akinek eredetileg a tulajdona
volt Hunter’s Moon, majd Sally-é és Alexanderé, akik megöröklik tőle.
Hunter’s Moon
eladásra kerül. A családot váratlan tragédia sújtja és anyagi megfontolásból
kénytelenek áruba bocsátani. Itt lép be a képbe Belinda Baxter ingatlanközvetítő,
a maga sajátos munkamódszerével és élettörténetével. Mert magától értetődik,
hogy Belinda Baxter élete sem volt egy sétagalopp, és ahogy haladtam előre a
történetben, úgy derült fény arra, hogyan és milyen áldozatok árán lett belőle viszonylag
sikeres vállalkozó.
Nemcsak
Belinda történetét ismerhettem meg, hanem a szerző visszavitt a hatvanas évek
művészvilágába, ahol betekintést nyertem egy író mindennapjaiba, a csillogásba
és a csillogáson túl is, abba, hogy a hírnév mögött az író is ember a maga
örömeivel, bánatával, sikerével és frusztrációival. És a családdal, mert Margot
Willoughby számára a család is nagyon fontos volt. Willoughby-ék - Margot, a híres író, depressziós férje és három gyermekük: Alexander, Annie és Phoebe – semmihez sem
hasonlíthatóak. Bohémek, álmodozóak, a felelősséget hírből sem ismerik és teljes intenzítással élik az életüket,
mintha a világon semmi gondjuk nem lenne.
Ebbe a
családba pottyan be véletlenül Sally, a vidéki lány, aki otthonát elhagyva Londonban próbált szerencsét és szeretett volna új életet kezdeni. Csakhogy londoni tartózkodása nem terveinek megfelelően
alakult, és a véletlen találkozás Alexanderrel gyökeresen megváltoztatta azt: a Willoughby család része lesz, előbb mint az író asszisztense, később családtagként. És ő az aki a valóság talaján tudja tartani a családot. Most pedig ő az, aki Belinda Baxterrel a ház eladásáról tárgyal, aki gyermekei elől
is még mindig titkolja, hogy a családi boldogságnak hamarosan egy kegyetlen
betegség vet véget, aki hamarosan elveszíti élete szerelmét.
Nagyszerűen
felépített történet volt. A váltások a helyükön voltak, kicsit sem volt zavaró,
hogy időben ugráltunk a történet jelene és a hatvanas évek vége között ha
Willoughby-ékről volt szó, vagy néhány évvel korábban, ha Belinda Baxter
történetét mesélte el.
Nem mondanám,
hogy meglepett a végkifejlet, hiszen minden jel erre mutatott, de akkor is szép
volt, jó volt, és ami a legfontosabb: nem volt nyálasan romantikus. Inkább olyan
keser-édes.
Nyár, meleg,
punnyadás. Veronica Henry könyve pont alkalmas arra, hogy ilyenkor nyugodtan
belemerüljön az olvasó, mert a szórakoztatás mellett lebilincselő élettörténeteket
kap. S történik ez valósághűen, sallangmentesen és eltúlzott drámázások nélkül.
Nagyon kedveltem… de hát ízlések és pofonok…
