Emma Chase – Felséged szolgálatában

Uralkodj magadon 3

Logan St. James egy parázslóan szexi szörnyeteg. De néha eléggé mélabús – de Ellie Hammond hajlandó ezt figyelmen kívül hagyni. Mert láttátok őt? 

Pokolian szexi. 

És Ellie szertelensége elég mindkettejük számára. 

Ellie évek óta bele van zúgva az erős és nagyszerű királyi testőrbe – akiről a lány úgy gondolja, még csak észre sem vette őt, legalábbis nem igazán. 

Logan számára Ellie csak a munkája része volt – a királyi család tagja, akit a fogadalma szerint megvéd. De az egyetemről 22 évesen kikerülő lány elhatározza, hogy félreteszi erotikus ábrándozásait mindenféle testőri motozásokról meg szex közbeni csevegésekről, hogy rátaláljon a boldogan élt, amíg nem halt érzésre. 

Wessco királynője arra buzdítja Ellie-t, hogy lépjen a testvére nyomdokaiba és ő is állapodjon meg. Mondjuk, egy herceg oldalán. Vagy egy márkién. Esetleg egy vikomt még jó lehet. 

De a tündérmesébe illő végkifejlet keresése közben Ellie megtanulja, hogy a legédesebb szerelmet a legnehezebb elengedni. 

***

Logan St. James a pályák rossz oldalán nőtt fel, egy olyan családban, ami a törvény rossz oldalán áll. De mára már el tudja takarni a tetoválásait és a sebhelyeit egy tiszteletre méltó egyenruhával. Jóképű, hűséges, bátor, ügyes kezű… és más testrészeit is elég jól tudja használni. 

Bármelyik nő büszkén vállalná őt. 

De ő csak egyetlen nőre vágyik. 

Éveken keresztül figyelt rá, védelmezte, fogta a haját, amikor háborgott a gyomra, megtanította, hogyan húzzon be valakinek vagy miként ismerjen fel egy hazudozót. 

Még mindig róla álmodozik. Érte feláldozná akár az életét is. 

De a csodaszép Ellie Hammond nem az ő súlycsoportja. 

Mindenki ismeri a testőrök szabályait: Soha ne kalandozzon el a figyelmed! Soha ne téveszd szem elől! És soha ne ess szerelembe!

Álomgyár, 2019

Eredeti cím: Royally Endowed, 2017

Harmadik része egy olyan sorozatnak, melynek első két kötete olyan, amilyen. Az első rész a brit királyi családot vette mintául – igazándiból egy az egyben lemásolta a történetüket, kicsit megkavarta és egy fiktív törpekirályságba helyezte a cselekményt –, a második kísértetiesen hasonlított Kiera Cass Párválasztó történeteire disztópia nélkül. S akkor jött ez a harmadik, amiről szeretném azt mondani, hogy sehonnan sem koppintott semmit, de nem tehetem.

Kezdeném azzal, hogy bár egy sorozat része, kis jóindulattal önálló történetként is olvasható – egyébként is annyi ismétlés, utalás van benne, hogy senkinek nem lesz hiányérzete, ha nem olvasta az előző két könyvet, annak ellenére, hogy minden szereplőjük ebben a történetben is előfordul, csak most nem ők vannak a reflektorfényben, hanem az első részben mellékszerepet kapó Ellie és egyik testőre – azért egyik, mert négy is van neki.

Beszéljünk kicsit Loganról, a testőrről, aki kamaszként szökik meg problémás családjától és katonai pályára lép, majd a királyi testőrség tagja lesz, mert ő olyan hiper-szuper képességekkel rendelkezik. S ez rögtön el is visz a borítóhoz, ami az esetek többségében nem szokott érdekelni, hiszen csak csomagolás. A történet főhőse akárhogy számolom, valahol a húszas évei végén, harmincasok elején járhat – bár ez nem annyira biztos, mert a szerző annyit ugráltatatott oda-vissza időben, hogy egy adott ponton már nem tudtam követni hol is állunk időben és korban. No, ha ez a Logan nevezetű szuperpasi – mert természetesen szuperpasi, hogyan is lehetne másképp –, max. a harmincas évei elején jár, akkor mit keres a borítón az a fazon, ami első ránézésre is a duplája? Szó se róla, mutatós, elegáns meg miegymás, de az érett korosztályhoz tartozik.

Emlékeztek, hogy mikor Vilmos és Katalin esküvője volt, egy ideig nagyon felkapta a sajtó Katalin húgát, Pippát és hipp-hopp celeb lett belőle? Nos, pontosan ez történik ebben a történetben is, mert miután Olivia a herceghez köti életét (aki lemond a trónról miatta), a középiskola befejezése előtt álló kishúg (Ellie) is pont ilyen közfigyelemnek örvend New Yorkban, ezért a királyi ház testőröket rendel mellé, egyszerre négyet is, akik szerves részei lesznek a családnak, hiszen szinte velük élnek. Igazándiból Olivia mellett inkább a testőrök képezik Ellie családját, hiszen apja továbbra is alkoholködben éli napjait, és ők azok, akik élete minden fontos vagy kevésbé fontos eseményein jelen vannak. Így találkozik Ellie Logannal és bele is szeret. A férfi tisztában van a kamaszlány vonzalmával, ez az érzés egy idő után kölcsönössé válik, de számára a munka az első. S ez így megy éveken át.

Nem tudom ez kit mire emlékeztet, de engem a Több mint testőr című filmre, bár nem nagy filozófia erre asszociálni, mikor társai Logant többször is Kevin Costnernek nevezik ugratásként. Szóval, akinek nem jött volna be elsőre, hogy honnan is koppintotta az ötletet, annak a szerző szájba rágja. Logan és három társa Ellie-t védi évekig New Yorkban, majd Wesscoban is. És ez azért fura, mert például sem Ellie apját, sem bátyját nem védi senki. Fikció ide meg oda, de legalább legyen következetes!

Érdekes volt látni hogyan változik meg a rebellis Ellie. Ő ugye szőke hajába rikitó tincseket fest és az öltözködése is sajátos, egyetemi diplomát akar szerezni és tervei vannak a jövőre nézve. Akkor amikor a terhes Olivia Wasscoba költözik, akkor a friss diplomás Ellie félreteszi terveit és lelkesen vele megy. Már nem zavarja a királyi kastély, a szigorú protokoll és a viselkedési szabályok. Mi több, nagyon is jól érzi magát ebben a környezetben.

Kedvencem a történetből továbbra is a Kanos Kecske nevezetű kocsma, ahová a helyi elít inni és karaokézni jár, s Leonora királynő, aki teljesen olyan mint II. Erzsébet. S így a harmadik részre már illene azt is tudni, hogy az angol crown prince kifejezés magyar megfelelője koronaherceg (a cím trónörököst illeti meg), semmiképpen megkoronázott herceg.

   Ez Ellie és Logan története a megismerkedéstől a boldog végkifejletig, mely több éven át tart – mármint az út a megismerkedéstől a happy endig. Pontosan megmondani nem tudom, hogy ez időben mit is jelent, mert már jeleztem, hogy a szerző idegesítően sokat ugráltat ide-oda. Ó! És természetesen váltott szemszögben mesélve.

Azt írták erről a történetről, hogy vicces és szexy. Hát szex az volt benne, bár több volt az epekedés és az utalás rá, mint maga az akció. Viccesnek meg végképp nem mondanám, de ami azt illeti, volt benne néhány humoros beköpés, és bevallom, hogy ezek vettek rá, hogy végigolvassam ezt a dögunalmas, közhelyektől hemzsegő történetet.  Tipikus modern tündérmese volt, mindenki megelégedésére boldog végkifejlettel. És még van a sorozatból egy rész…

Nekem ez felejtős, egyszer el lehet olvasni, ha éppen nincs jobb, de nem vagyunk egyformák, meg ízlések és pofonok…

Kapcsolódó bejegyzések

Egy ágyban a herceggel  

Nyári ajánló 2019

Nicky Pellegrino – Egy év Velencébe

Újabb csodás regény a nagy sikerű OLASZORSZÁG, SZERETLEK! szerzőjétől.

Kat sikeres, Angliában élő újságírónő, aki legalább annyira szeret utazni, mint enni. Televíziós műsorában a világ legkülönösebb helyeire kalauzolja a nézőket. Amikor a tévésorozat véget ér, Kat találkozik egy sármos idegennel. A férfi Velencében él, és egy régi, családi szállodát vezet. Szexis, okos, kedves. Tényleg létezik ilyen pasi a földön? Miután a kapcsolatuk szorossá válik, megállapodnak abban, hogy Kat egy évre Velencébe költözik hozzá. Besegít a szállodába, és könyvet ír a városról, tele titkos helyekkel és hagyományos receptekkel. Ennyi idő alatt igazán kiismerhető Velence összes étterme, péksége, cukrászdája. De vajon Massimo is, a vonzó olasz férfi?

Lettero, 2019

Eredeti cím: A Year at Hotel Gondola, 2018

   Nicky Pellegrino nevével tavaly találkoztam először, amikoris a Lettero Kiadó megjelentette Olaszország, szeretlek! című könyvét. Mondhatni vegyes élmény volt olvasni, egy részét szerettem, a másikat, a jelenben játszódót nem, és ehhez nagyban hozzájárult a számomra rém antipatikus hősnő. Sebaj! – gondoltam, a következő könyve biztosan szuper lesz, főleg, hogy akkor már a kiadó reklámozta is a könyv angol nyelvű megjelenését, és jött az ígéret is, hogy hamarosan magyar nyelven is olvasható lesz.

Egy év Velencében – csábító cím. A várost amúgy is egy jó nagy adag romantikus köddel társítják, szinte mindenkinek szerepel a bakancslistáján, s a szerencsésebbek el is jutnak oda. Pellegrino könyve pedig akár kedvcsináló is lehetne… de nem az. Legalábbis számomra nem. Zárójelben megjegyzem, hogy jártam Velencében, igaz nem egy évet töltöttem ott, de ha összeszámolom az ott töltött időt, olyan három-négy hétre jönne ki.

Pellegrino regénye egyszerre akar útikalauz, helyi jellegű ételek szakácskönyve és szerelmi történet lenni. Ha ehhez még hozzáadom a tényt, hogy a hősnő közben könyvet ír és annak egész fejezeteit lehet olvasni a történetben, akkor ez már rég túlment a túlzás határán. Egyszerűen túl sok és valahogy nem passzolnak össze a dolgok.

   A történet hősnője Kat Black, volt tévés személyiség, pillanatnyilag parkolópályára tett középkorú nő – bár a kora sehol nincs konkrétan számszerűsítve, a nő símán valahol a negyvenes éveit taposhatja, ha egyidős aktuális szeretője volt feleségével, akinek egyetemi hallgató korú lányai vannak. Nos, Kat műsorát beszüntetik és a nyughatatlan nőnek más elfoglaltság után kell néznie, ami egyben pénzkereseti lehetőség is, hiszen “van még ott ahonnan ez jött” elv alapján tévésztár korában két kézzel szórta meglehetősen nagy jövedelmét. Kapóra jön neki, hogy aktuális szerelme a Hotel Gondola tulajdonosa Velencében, egy évre odaköltözik, besegít a szállodában, hogy közben könyvet írjon élményeiről, az igazi Velencéről, amit a turisták nem látnak – és a kapcsolatáról az ízig-vérig olasz Massimóval.

   Ez a történet alapja. Kat beköltözik  Massimóval a hotel egyik padlásszobájába és megkezdődik a velencei kaland, amit rendesen dokumentál is. A történéseket egyrészt a szerző meséli el, tehát E/3-ban olvashattam, másrészt ott voltak a kész fejezetek Kat könyvéből, mely E/1-ben elmeséli ugyanazt, a jövőbeli olvasók számára kissé kozmetizálva. Símán meglettem volna Kat könyvének fejezetei nélkül, s akkor a könyv sem rúgott volna 400 oldal unalomra.

Azon túl, hogy a történet hősnője Kat, a szerző több érdekes karaktert is felvonultat. A kelleténél többet. Itt van például maga a szerető, Massimo. Elfoglalt üzletember, hiszen a család tulajdonában lévő szállodát egymaga vezeti. S mintha úgy emlékeznék, hogy tulajdonképpen jogilag nincs is elválva feleségétől, csak külön élnek évek óta. Akkor meg miért akar komolyan elköteleződni egy másik nő iránt? A komoly elköteleződés az házasságot jelent, nem? Kat és Massimo pedig inkább egymás mellett él, mint együtt.

   Massimóval együtt jár a volt (még aktuális???) feleség is, aki ugyan nem akarja a férfit visszaszerezni, de amint Kat megjelenik a szállodában, hopp! ott van ő is és segítség, barátkozás címszó alatt annyit tesz keresztbe a kapcsolatuknak, amennyit nem szégyell.

A történetben szerephez jut egy fiatal és ambiciózus olasz séf-jelölt, aki a családi gondola-bizniszt a fakanálra cserélte, egy amerikai özvegy, aki az emberek hangulatát, személyiségét színekben látja (nem, ez már nem fér bele a szinesztézia fogalmába!) és festészettel próbálkozik, valamint egy tősgyökeres velencei idős hölgy, aki harsány optimizmussal és hamis kirobbanó életkedvvel takarja magányát. Ő gazdag ismerősei levetett ruháit árulja boltjában, s teszi ezt meglehetősen sajátos módon.

   Amit pozitívumnak tartok az, ahogy a szerző felhívja a figyelmet arra, hogy mit jelent Velencének és a lakosainak az a turistaáradat, ami a várost elárasztja. Természetesen az anyagiakon túl. Értem én, hogy a város a turizmusból él és nem pontozzák a tatyóból szendvicsező turistákat, akik egy nap alatt végigrohannak a főbb látványosságokon és csupán szemetet hagynak maguk után, de anyagi bevételt nem. De sehol egyetlen szó sem esik arról, hogy például mennyibe kerülne helyben étkezni és nem a tatyóból. Meg arról sem, hogy a romantikus gondolázásért mennyit kellene leszurkolni fejenként. Újabb zárójel: Velencében csak a turisták gondoláznak – sok pénzért, a helyiek vizitaxit vagy -buszt használnak, vagy van saját csónakjuk.

   Egy év Velencében és a szerző mégcsak említést sem tesz a hely legnagyobb látványosságáról, a karneválról, viszont bemutat egy másik ünnepet, amit a legfontosabbnak tüntet fel. S ha már az igazi Velencéről beszélünk – ami mégiscsak a turistákból él, bármennyire nem tetszik –, akkor azokról az utca árusokról sem tesz említést, akik agresszívan tolják a gyanútlan turista arcába a kínai bóvlit, s valahogy a lagúnák jellegzetes bűzéről is megfeledkezik.

A történet gasztronómiai részébe nem szeretnék belemenni, vannak receptek, leírások, lehet próbálkozni.

Útleirás, szakácskönyv és középszerű szerelmi történet. Egy kicsit mindegyik volt, egy idealizált hősnővel a főszerepben, akinek a tökéletességétől és tévedhetetlenségétől viszketegséget lehet kapni. Nem ájultam el a történettől, egyszerolvasós-felejtős kategóriában marad, de ízlések és pofonok…

Kapcslódó bejegyzés:

Olaszország, szeretlek! 

Mary Alice Monroe – Ház a parton

Ház a parton 1

Amikor Cara elveszíti a chicagói állását, és szakít a barátjával, úgy érzi, az élete romokban hever. Épp jókor érkezik tehát az édesanyja telefonhívása, aki arra kéri, látogassa meg őt a mesés dél-karolinai tengerparton álló nyaralójában, és töltse vele a nyarat. Habár az anyjához fűződő viszonya korántsem felhőtlen, Cara visszatér a gyermekkora helyszínére. Ekkor még nem sejti, hogy ez a lépés gyökeres életmódváltást hoz számára. Nemsokára ugyanis magával ragadja a festői táj szépsége, a természet közelségétől a szíve kinyílik az új élményekre, és olyan érzésekre figyel fel a lelkében, amiket korábban sohasem engedett meg magának. A nyaraló felújítása közben esélyt kap arra, hogy kibéküljön az édesanyjával – de vajon sikerül-e megtalálnia önmagát és a régóta vágyott boldogságot?

General Press, 2019

Eredeti cím: The Beach House, 2002

Nem különösebben kedvelem Mary Alice Munroe írásait, olyannyira nem, hogy a korábban megjelent Nyári emlékek sorozatát végig sem olvastam, feladtam a negyedik rész elején, az ötödik pedig már szóba sem jöhetett. Arról a bizonyos "déli" világról ír, ami Scarlett O'Harának jól állt, kortárs történetként már kicsit bizarr és nem is tartozik az érdeklődési körömbe – még szórakozás szinten sem..

Azt szoktam mondogatni – s a blogon is már többször is leírtam –, hogy mindenki megérdemli a második esélyt is (azta! de nyálasan hangzik ez így!). Ez volt Mary Alice Monroe második esélye, hiszen mindenkivel előfordulhatott, hogy nem kedvelte egy szerző valamelyik írását, sorozatát, viszont egy másik könyvét igen.

Fura lenne a Ház a partonról azt mondani, hogy az azonos nevű sorozat része, indítókötete, akármije, hiszen csupán két könyvről beszélünk, s a szerző nem is mostanában írta őket, tehát tovább folytatások valószínűsége csekély, de nem lehetetlen. Igazándiból azt sem tudnám megmondani, hogy mivel lehetne ezt még folytatni, hisz ez a könyv is eljut a boldog végkifejletig, a következő pedig Toy történetét hozza – hogy kicsoda Toy, az kiderül majd a történet során.

Vitatható az, hogy miről is szól ez a történet, vagy éppen kicsoda a főhőse, mert Monroe annyi mindent zsúfolt bele kicsivel kevesebb mint ötszáz oldalba, hogy több könyv is lehetett volna belőle. Ez volt az egyik dolog amiért nem kedveltem ezt a történetet.

A másik dolog, ami határozottan idegesített az a párbeszédek hiánya volt. Van elég szereplő ebben a történetben, de a közöttük levő kommunikáció minimális, a történet nagy része leírásokból, belső monológokból és visszaemlékezésekből áll. Szó se róla, Monroe nagyon szépen fogalmaz – erre gondolom a fordító is rásegített a maga rátermettségével, de mindennek van egy határa.

S akkor ott van még az is ami egyenesen dühössé tett: a drága jó déli mentalitás, azaz egy nőnek egyetlen célja lehet az életben: jól férjhezmenni és hagyni, hogy a férj gondoskodjon róla, neki pedig egyetlen feladata lenne, kiszolgálni a teremtés koronáját és mindenben alávetni magát az akaratának és döntéseinek. Aki pedig másképp gondolkodik vagy  – Uram bocsá! – másképp cselekedik, az megvetésre méltó, büntetést érdemel. A bennem lévő feminista és dolgozó nő szabályos viszketegséget kapott ettől. Helló! Hol élünk? A sötét középkorban?

Igen, tudom, hogy a történet fikció, viszont azt is tudom, hogy a valóságban is nagyon is jelen van ez a mentalitás, az úrinő fogalma, mely generációról generációra öröklődő – mondjuk a mi tájainkon kevésbé (bár nem kizárt), de a nyugati társadalom tehetősebb részeiben annál inkább.

Nos, a történet egyik szereplője, Olivia (Lovie a történetben) Rutledge egy ilyen déli úrinő. Azt hiszem az életben nem gyűlöltem ennyire hősnőt, mint őt, és egyetlen pillanatig sem tudtam sem szimpátiát, sem sajnálatot érezni iránta, s ami azt illeti mentegetőzéseit és motivációját sem tudtam elfogadni. Ugyanis Olivia Rutledge hagyta, hogy erőszakos férje terrorizálja őt és gyermekeit, végignézte, amint ugyanaz az erőszakos fazon bátalmazza gyermekeit, hagyta magát kisemmizni vagyonából és ami számomra megbocsáthatatlan: különbséget tett gyermekei között csupán csak azért, mert az egyik fiú volt, a másik meg lány. És aki még az utolsó tulajdonáról is gondolkozik, kire hagyja, netán a fiától származó unokákra? Vagy a környezetvédőkre? 

   S mindezt, most, a huszonnegyedik óra utolsó perceiben el akarja intézni, jóvá akarja tenni. Mert Olivia Rutledge haldoklik, hetei vannak hátra és megszólalt a lelkiismerete. S hogy csinálja, hogy titkai ki ne derüljenek? Mert fél lábbal a sírban is az a legnagyobb gondja, hogy nehogy már a külvilág fele mutatott tökéletességére folt essen.
   A környezetvédelem – helyesebben a határtalan teknősimádat – volt amivel szintén túlzásba esett a szerző – legalábbis az én olvasatomba. Szép dolog a környezetvédelem, a veszélyeztetett fajok mentegetése, de aki ezt a saját gyermeke elé helyezi… Azt is megértettem, hogy ez volt Olivia mentsvára, de talán nem kell az ilyesmit a fanatizmusig elvinni. Én is szeretem a kutyákat-macskákat, de attól még a gyermekemet nem egy állatfajról neveztem el, mint Olivia. Lányát ugyanis Carettának hívják, ami az álcserepes teknős tudományos neve, Olivia pedig fanatikus teknősmentő.

Említettem már, hogy a történetnek rengeteg szereplője van, hiszen ugyanolyan fontos szerephez jut Cara, Olivia lánya, aki húsz év után tér haza a szigetre és teljesen más mint anyja, valamint Toy, a tizenéves lány, akit Olivia befogad a házába. S mellettük felbukkannak a család további tagjai, régi barátok s természetesen a teknős-brigád tagjai is.

Összességében ez a történet a déli mentalitásról szólt és a környezetvédelemről… meg agymosott, önbecsülés nélküli nőkről, és minden sorát gyűlöltem. Az hiszem, lassan kijelenthetem, hogy Mary Alice Monroe nem nekem írja történeteit, de hát nem vagyunk egyformák... meg ízlések és pofonok...

Kapcsolódó bejegyzések:

Nyári emlékek

Nyári fuvallat

Nyárutó

Vi Keeland – Egomániás

Akkor találkoztam Drew Jaggerrel, amikor éppen betört a Park Avenue-i irodámba. Még azelőtt tárcsáztam a 911-et, hogy kipróbáltam volna rajta a vadiúj, szuper menő Krav Maga tudásomat. Gyorsan leállított, miközben jót kuncogott a nevetséges támadási kísérletemen. 

Naná hogy az illetéktelen behatolónak arrogánsnak kellett lennie. Aztán kiderült, hogy nem is volt annyira illetéktelen.

Drew éppenséggel az irodám jogos tulajdonosa volt. Épp szabadságon volt, amíg a saját flancos irodáját újították fel. Amit egy csaló adott nekem bérbe úgy, hogy az valójában nem is volt bérelhető. A fickó tízezer dollárral megrövidített.

Másnap, a rendőrségen töltött hosszú órák után Drew-nak megesett rajtam a szíve, és tett egy olyan ajánlatot, amit nem utasíthattam vissza. Cserébe, hogy felveszem a telefonjait, amíg a titkárnője szabadságon van, ott maradhatok az irodában, amíg nem találok magamnak másik helyet. Minden bizonnyal hálásnak kellett volna lennem, és befognom a számat, amikor meghallottam, milyen tanácsokat ad az ügyfeleinek. Nem bírtam megállni, hogy elrejtsem a véleményem. De nem számítottam arra, hogyan reagál a testem minden egyes vitánkra. Pláne hogy úgy tűnt, mi csak vitatkozni tudunk.

Mi ketten épp egymás ellentétei voltunk. Drew egy keserű, haragos, a párkapcsolatokat bámulatosan pusztító fickó, miközben az én munkám meg az, hogy segítsek az embereknek megmenteni a házasságukat. Az egyetlen közös dolog köztünk, az az iroda, amin osztoztunk. És a vonzalom, amit napról napra egyre kevésbe tudtunk tagadni.

Álomgyár, 2019

Eredeti cím: Egomaniac, 2016

Vi Keelandnak öt könyve jelent meg magyar nyelven, bár ebből kettő közös munka Penelope Warddal (Nagyképű öltönyös, Szívtipró pilóta). Ez a negyedik könyv amit a szerző tollából olvastam, az Órákon át kívánlak címűt passzoltam, mert már a hatásvadász címe is taszított, melynek érintőleges köze sem volt az eredeti angolhoz.

Négy könyv után határozottan állíthatom, hogy jobban kedvelem azokat a történeteket, amiket kizárólag ő jegyez, és sajátos stílusa nem keveredik Ward sablonos nyegleségével. Még az sem zavar, hogy írásaiban a váltott szemszöget kedveli és a főhősök maguk mesélik el a történetet E/1-ben.

Az Egomániás nem egy szimpla erotikus-romantikus, sablonos nyáltenger, hanem igenis van egy meglehetősen izgalmas és csavarokkal teli történet is mellé. Bár nyilvánvaló, hogy a szerző nincs tisztában egyes fogalmakkal, mint ahogy a párterápiával sem, ezt csupán azok veszik észre, akik komolyabban foglalkoznak pszichológiával.

Egománia – jelentése beteges önimádat, nem tévesztendő össze az egocentrizmussal vagy a nárcizmussal, bár mindkettőhöz némileg köze van. A történetben sajnálatos módon egyetlen szereplőt sem találtam, akire ez érvényes lett volna, a főhősökre semmiképpen nem jellemző, tehát nem igazán értettem meg honnan is jött ez a cím – ez nem egy újabb kreatív magyar fordítás, az eredeti angol is ugyanezt jelenti.

Már az eleje egy vicces konfliktushelyzettel indul, ugyanis egy csaló kihasználja a hősnő, Emerie Rose naivitását és bérbe adja neki Drew Jagger válóperes ügyvéd felújítás alatt levő irodáját. A két főhős akkor találkozik, amikor a jogos tulajdonos újév előestéjén hazatér nyaralásából és az épületben, ahol irodája és magánlakása is van, ott találja az éppen otthonosan berendezkedő párteraputát. Már a felállás is mosolyra ad okot, hiszen a nő mindent megtesz mások házasságának megmentéséért, a férfi pedig azért teper, hogy kliensei minél jobban jöjjenek ki a válással járó macerából. Drew Jagger kizárólag férfiakat képvisel, és ennek is megvan a magyarázata: saját házassága és válása annyira mély nyomot hagyott benne, hogy a negatív élmény hatására kizárólag férfiaknak segít megszabadulni hűtlen, anyagi javakra és luxuséletre utazó házastársaiktól. Mondanom sem kell, hogy Drew Jagger nem egy olcsó ügyvéd. Őszintén szólva, ez a történet nem egy óda a női nemhez, de ne legyünk álszentek, mindenkinek van legalább egy olyan nőismerőse, aki nem épp tisztességesen játszik/játszott a párkapcsolatban.

Emerie Rose iskolapéldája annak, hogy a pszichológusi diploma nem jelent felmentést az emberi hülyeség alól. Az ál-ingatlanos símán átvágja, s bár párterápiával foglalkozik, tehát elméletileg ismernie kellene az emberi viselkedés formáit és annak motivációját, a saját nemlétező kapcsolatában mégis alapvető hibákat követ el. Emerie Rose ugyanis egy férfi után fut – nem, nem a főhős lakik szíve csücskében, hanem volt egyetemi tanácsadója. A férfi miatt költözik New Yorkba, mi több, a férfivel szomszédos lakásba – már ha annak lehet nevezni azt a lyukat, ahová begyömöszöli magát és ingóságait –, s bár nyilvánvaló Drew Jagger iránti szexuális vonzódása, ő mégis rögeszmésen ragaszkodik egy megkérdőjelezhető érzéshez a másik férfi iránt, aki természetesen fütyül rá, és más nőkkel randizik.

A főhősök kapcsolata lassal alakul. Előbb munkakapcsolatban állnak, hiszen Emerie-nek nincs irodája, Drew-nak meg titkárnője, aki az életét és munkáját megszervezné. S míg kölcsönösen segítenek egymáson, ez remek alkalom arra is, hogy jobban megismerjék egymást és egy idő után engedjenek a kettőjük közötti szexuális feszültség sürgetésének.

A dolgok még bonyolultabbá válnak, mikor Emerie imádatának tárgya rádöbben, hogy a nő már mással randizik és hirtelen érdeklődni kezd iránta mert hiányolja a nő feltétlen rajongását. S ezzel egyidőben Drew volt felesége is megjelenik a színen újabb észszeűtlen követeléseivel és a közös szülői felügyelet megvonásának fenyegetésével.

Nem volt egy könnyű, habos-babos szerelmi történet, az már biztos. Annyi könyv létezik az emberi kapcsolatok csodálatos voltáról, hogy Dunát lehet rekeszteni velük. Ez most a másik oldalt mutatja be, a bonyolultabbat, a valósághoz közelebb állót, az alantas húzásokat. S van egy nagyon fontos mondanivalója: a szülői szeretet nem genetikafüggő, legalábbis nem kellene annak lennie.

Bár a szerző több helyen is hatásvadász túlzásokhoz folyamodott, kedveltem a történetet, és várom a kiadó által már beharangozott Vi Keeland könyvek megjelenését. De természetesen ízlések és pofonok…

Kapcsolódó bejegyzések:

 A beosztott

Nagyképű öltönyös 

Tasmina Perry – A család barátja

Úgy gondolja, tökéletes az életed. 

Szerinte nem érdemled meg.

AZ ÁLLÁSOD 

Amy boldogan ajánlja fel régi barátnője lányának, hogy legyen gyakornok a magazinjánál. Josie fiatal, becsvágyó, és minden vágya, hogy megvethesse a lábát Londonban.

AZ OTTHONOD 

Josie hamarosan nélkülözhetetlenné válik a munkában és a házban. Amikor Amy egy provence-i nyaralásra indul a volt évfolyamtársaival, és az utolsó pillanatban kútba esik a gyerekfelügyelet, úgy tűnik, Josie tovább marad, mint Amy szeretné…

A FÉRJED 

A provence-i kánikulában Amy kezd elbizonytalanodni Josie-val és a férjével kapcsolatban. Tökéletes életében újabb és újabb repedések keletkeznek, és Amy nem tud szabadulni a gondolattól, hogy Josie nem a család jó barátja…

XXI. Század Kiadó, 2019

Eredeti cím: The Friend of the Family, Headline, 2018

Már többször is említettem, hogy Tasmina Perry egyike a kedvenc szerzőimnek, rohadtul elfogult vagyok, ha róla van szó, és hogy mindent olvastam, ami magyar nyelven tőle megjelent, tehát kétség nem fért hozzá, hogy én ezt a frissen megjelent könyvet akarom, méghozzá nagyon.

Azt is említettem már legalább egyszer, hogy könyveiben nem ismétel, nincsenek visszatérő motívumok vagy szereplők, a történet mindig új, izgalmas és eredeti. Ez így is volt tizenkét magyar nyelven megjelent könyven át, most azonban ezzel a tizenharmadikkal a szerző visszatért egy olyan világba, ahol már jártunk egyszer – legalábbis azok, akik annyira rajonganak Tasmina írásaiért, mint én.

2010-ben az akkor még virágzó Ulpius-ház Kiadó jelentette meg a szerző Divatdiktátorok című könyvét. Ebbe a világba, a divatmagazinok világába visz el újra a szerző. Ki kell hangsúlyoznom, hogy a két történetnek semmi köze egymáshoz, azon túl, hogy ismét a divat- és stílusmagazinok és a hozzájuk tartozó őrület ad keretet a cselekménynek. Aki látta az Ördög Prádát visel című filmet – vagy olvasta a könyvet, ami a történet alapjául szolgál –, az tudja miről beszélek. A szereplők mások, a konfliktus más, csupán az alap hasonló.

Bár a történet főhőse Amy és ez tulajdonképpen az ő története, ugyanolyan fontos szerepet kap a történetben az a kiváltságosokból álló baráti társaság, melynek ő is tagja, és mely még az oxfordi egyetemi években verbuválódott, majd egymás között házasodtak, létrehozva a saját elít körüket: Max és Claire, Juliet és Peter, Pog és természetesen Amy férje, David. Amy kivételével valamennyien tehetős családból származnak, a jómód természetes nekik, a szerényebb családi háttérrel rendelkező Amyt a szerencse sodorta közéjük még az oxfordi időkben és ez volt számára az ugródeszka.

A történet jelenében Amy egy stílusmagazin főszerkesztője, elfoglalt karrierista nő, gyerekét és férjét csupán reggel-este és a ritka családi nyaralások alkalmával látja. Egy ilyen családi nyaralást tervez, amibe beleértendő baráti körük is tokkal-vonóval, amikor ismét feltűnik Londonban gyermekkori barátnője, Karen, és Amy bűntudattól hajtva felajánlja Josie-nak, Karen lányának, a gyakornoki pozíciót a Verve magazinnál. Josie érkezése pillanatától Amy tökéletes élete fokozatosan darabokra hullni látszik.

A cselekmény két szálon fut. Az egyik a történet jelene, és ahogy a cselekmény bonyolódik úgy jönnek flashback-szerűen emlékek a múlt történéseiből, azaz 1995-ből, amikor Amy Oxfordban tanult, már tagja a Julietből, Davidből, Maxből és Pogból álló baráti társaságnak és közösen osztoznak egy házon. S természetesen itt is feltűnik Karen, aki foggal-körömmel kapaszkodik az ambiciózusabb Amyhez fűződő barátságba, irigy barátnője jobb életére. A helyszínek is váltakoznak. Míg a jelenben Londonban és Provance-ban járunk – ide utazik nyaralni a baráti társaság –, a múlt történései Oxfrodba visznek.

A fülszöveg eleget elárul arról, hogy mit lehet várni ettól a történettől, és főleg Josie-tól. És minden jel arra látszik mutatni, hogy Amy kellemetlenségei Josie érkezésével kezdődtek, úgy a munkahelyén, ahol a lány rövid időn belül pótolhatatlan munkaerő lesz, mint a magánéletben, hiszen mindenki rajong a mutatós fiatal lányért, aki mindig ott van, ahol szükség van rá, szenzációsan bánik a gyerekekkel is és csodálatosan alkalmazkodik az új életformához. Azok a véletlen történések, amik Amy életét felzaklatják és a szakadék fele sodorják, egytől egyik Josie-nak látszanak kedvezni.

Bevallom, hogy nehezen indult be a történet és szinte félre is tettem, mert minek még egy divatőrületes könyvet olvasni a szerzőtől, aztán úgy a felénél motoszkálni kezdett bennem a gondolat, hogy ez az egész Josie-ügy túl egyszerű így, különösen egy Tasmina Perry kaliberű író esetében. Ilyen közhelyet, hogy az egyetemről frissen kiesett leányzó néhány hét alatt átvegye Amy helyét úgy a családban, baráti társaságban, mint a munkahelyén, egy magára valamit is adó szerző nem követ el. Ez túl egyszerű, túl átlátszó, hogy ne mondjam azt, hogy unalmas. És jól gondoltam, mert ebben a történetben sokkal több van, mint amennyi eredetileg látszik.

Amilyen nehezen rágtam magam át az első fejezeteken, annyira megkedveltem a továbbiakban és megértettem mire volt jó a történet elején a langyos, időhúzás-szerű felvezetés. Ez a történet a társadalmi különbségekről szól, az elít klikkesedésről, irigységről, bosszúról és beteg elmékről – pszicho-thirillernek azért még nem nevezném. S természetesen a magazinok világáról is, ahol a kulisszák mögött semmi sem az, mint aminek látszik.

Nem mondom, hogy a szerző legjobb könyve, de izgalmas, tele volt titkokkal, intrikákkal. Perry nagyszerűen építette fel a történetet, mindig csak egy-egy információmorzsát szórva el a múltból, amivel teljesen más megvilágításba helyezte a cselemény jelenének történéseit. Olyan jól kavarta a dolgokat, hogy csupán az történet utolsó fejezeteiben lett teljes a kép és értettem meg, hogy mi történik, s főleg miért.

Amyt, mint főszereplőt, szerettem is meg nem is. Lelke mélyén ő még mindig az az egyszerű vidéki lány, aki volt, hisz az emberi jóságban, könnyen bűntudatot lehet ébreszteni benne és ugyanolyan könnyen el lehet bizonytalanítani is. Otthon is van ebben az új, csillogó világban, meg nem is, kicsit elveszett, olyan mint aki nincs tisztában a játék szabályaival. Engem határozottan idegesített, amikor végül nem vág vissza, nem fizet meg mindazért, ami vele történt, mégcsak nem is tisztázza magát minden ellene felhozott vád alól, hanem egyszerűen elengedi. Igen, lesz boldog végkifejlet, bár az is vita tárgya lehet, hogy ki mit nevez annak.

Bár nehezen indult, egy újabb remek történetet olvashattam a szerzőtől, s remélem nem utoljára. De természetesen ízlések és pofonok…

Kapcsolódó bejegyzések:

Eredendő bűn

Ház a Naplemente-tónál

A lánykérés

Viszlát, mennyország!

Ház medencével

A legutolsó csók