Nicky Pellegrino – Egy év Velencébe

Újabb csodás regény a nagy sikerű OLASZORSZÁG, SZERETLEK! szerzőjétől.

Kat sikeres, Angliában élő újságírónő, aki legalább annyira szeret utazni, mint enni. Televíziós műsorában a világ legkülönösebb helyeire kalauzolja a nézőket. Amikor a tévésorozat véget ér, Kat találkozik egy sármos idegennel. A férfi Velencében él, és egy régi, családi szállodát vezet. Szexis, okos, kedves. Tényleg létezik ilyen pasi a földön? Miután a kapcsolatuk szorossá válik, megállapodnak abban, hogy Kat egy évre Velencébe költözik hozzá. Besegít a szállodába, és könyvet ír a városról, tele titkos helyekkel és hagyományos receptekkel. Ennyi idő alatt igazán kiismerhető Velence összes étterme, péksége, cukrászdája. De vajon Massimo is, a vonzó olasz férfi?

Lettero, 2019

Eredeti cím: A Year at Hotel Gondola, 2018

   Nicky Pellegrino nevével tavaly találkoztam először, amikoris a Lettero Kiadó megjelentette Olaszország, szeretlek! című könyvét. Mondhatni vegyes élmény volt olvasni, egy részét szerettem, a másikat, a jelenben játszódót nem, és ehhez nagyban hozzájárult a számomra rém antipatikus hősnő. Sebaj! – gondoltam, a következő könyve biztosan szuper lesz, főleg, hogy akkor már a kiadó reklámozta is a könyv angol nyelvű megjelenését, és jött az ígéret is, hogy hamarosan magyar nyelven is olvasható lesz.

Egy év Velencében – csábító cím. A várost amúgy is egy jó nagy adag romantikus köddel társítják, szinte mindenkinek szerepel a bakancslistáján, s a szerencsésebbek el is jutnak oda. Pellegrino könyve pedig akár kedvcsináló is lehetne… de nem az. Legalábbis számomra nem. Zárójelben megjegyzem, hogy jártam Velencében, igaz nem egy évet töltöttem ott, de ha összeszámolom az ott töltött időt, olyan három-négy hétre jönne ki.

Pellegrino regénye egyszerre akar útikalauz, helyi jellegű ételek szakácskönyve és szerelmi történet lenni. Ha ehhez még hozzáadom a tényt, hogy a hősnő közben könyvet ír és annak egész fejezeteit lehet olvasni a történetben, akkor ez már rég túlment a túlzás határán. Egyszerűen túl sok és valahogy nem passzolnak össze a dolgok.

   A történet hősnője Kat Black, volt tévés személyiség, pillanatnyilag parkolópályára tett középkorú nő – bár a kora sehol nincs konkrétan számszerűsítve, a nő símán valahol a negyvenes éveit taposhatja, ha egyidős aktuális szeretője volt feleségével, akinek egyetemi hallgató korú lányai vannak. Nos, Kat műsorát beszüntetik és a nyughatatlan nőnek más elfoglaltság után kell néznie, ami egyben pénzkereseti lehetőség is, hiszen “van még ott ahonnan ez jött” elv alapján tévésztár korában két kézzel szórta meglehetősen nagy jövedelmét. Kapóra jön neki, hogy aktuális szerelme a Hotel Gondola tulajdonosa Velencében, egy évre odaköltözik, besegít a szállodában, hogy közben könyvet írjon élményeiről, az igazi Velencéről, amit a turisták nem látnak – és a kapcsolatáról az ízig-vérig olasz Massimóval.

   Ez a történet alapja. Kat beköltözik  Massimóval a hotel egyik padlásszobájába és megkezdődik a velencei kaland, amit rendesen dokumentál is. A történéseket egyrészt a szerző meséli el, tehát E/3-ban olvashattam, másrészt ott voltak a kész fejezetek Kat könyvéből, mely E/1-ben elmeséli ugyanazt, a jövőbeli olvasók számára kissé kozmetizálva. Símán meglettem volna Kat könyvének fejezetei nélkül, s akkor a könyv sem rúgott volna 400 oldal unalomra.

Azon túl, hogy a történet hősnője Kat, a szerző több érdekes karaktert is felvonultat. A kelleténél többet. Itt van például maga a szerető, Massimo. Elfoglalt üzletember, hiszen a család tulajdonában lévő szállodát egymaga vezeti. S mintha úgy emlékeznék, hogy tulajdonképpen jogilag nincs is elválva feleségétől, csak külön élnek évek óta. Akkor meg miért akar komolyan elköteleződni egy másik nő iránt? A komoly elköteleződés az házasságot jelent, nem? Kat és Massimo pedig inkább egymás mellett él, mint együtt.

   Massimóval együtt jár a volt (még aktuális???) feleség is, aki ugyan nem akarja a férfit visszaszerezni, de amint Kat megjelenik a szállodában, hopp! ott van ő is és segítség, barátkozás címszó alatt annyit tesz keresztbe a kapcsolatuknak, amennyit nem szégyell.

A történetben szerephez jut egy fiatal és ambiciózus olasz séf-jelölt, aki a családi gondola-bizniszt a fakanálra cserélte, egy amerikai özvegy, aki az emberek hangulatát, személyiségét színekben látja (nem, ez már nem fér bele a szinesztézia fogalmába!) és festészettel próbálkozik, valamint egy tősgyökeres velencei idős hölgy, aki harsány optimizmussal és hamis kirobbanó életkedvvel takarja magányát. Ő gazdag ismerősei levetett ruháit árulja boltjában, s teszi ezt meglehetősen sajátos módon.

   Amit pozitívumnak tartok az, ahogy a szerző felhívja a figyelmet arra, hogy mit jelent Velencének és a lakosainak az a turistaáradat, ami a várost elárasztja. Természetesen az anyagiakon túl. Értem én, hogy a város a turizmusból él és nem pontozzák a tatyóból szendvicsező turistákat, akik egy nap alatt végigrohannak a főbb látványosságokon és csupán szemetet hagynak maguk után, de anyagi bevételt nem. De sehol egyetlen szó sem esik arról, hogy például mennyibe kerülne helyben étkezni és nem a tatyóból. Meg arról sem, hogy a romantikus gondolázásért mennyit kellene leszurkolni fejenként. Újabb zárójel: Velencében csak a turisták gondoláznak – sok pénzért, a helyiek vizitaxit vagy -buszt használnak, vagy van saját csónakjuk.

   Egy év Velencében és a szerző mégcsak említést sem tesz a hely legnagyobb látványosságáról, a karneválról, viszont bemutat egy másik ünnepet, amit a legfontosabbnak tüntet fel. S ha már az igazi Velencéről beszélünk – ami mégiscsak a turistákból él, bármennyire nem tetszik –, akkor azokról az utca árusokról sem tesz említést, akik agresszívan tolják a gyanútlan turista arcába a kínai bóvlit, s valahogy a lagúnák jellegzetes bűzéről is megfeledkezik.

A történet gasztronómiai részébe nem szeretnék belemenni, vannak receptek, leírások, lehet próbálkozni.

Útleirás, szakácskönyv és középszerű szerelmi történet. Egy kicsit mindegyik volt, egy idealizált hősnővel a főszerepben, akinek a tökéletességétől és tévedhetetlenségétől viszketegséget lehet kapni. Nem ájultam el a történettől, egyszerolvasós-felejtős kategóriában marad, de ízlések és pofonok…

Kapcslódó bejegyzés:

Olaszország, szeretlek!