Nicola Moriarty - Az ötödik levél

Milyen jól ismered a barátaidat? 

Négy barátnő. Öt levél. Egy titok. 

Joni, Trina, Deb és Eden. 

Az iskola első napjától fogva barátok. Ahogy ők mondják: a legjobb barátnők, mindörökre.

Most már harmincasok, és közbeszólt a való élet: férj, gyerekek, munka. Joninak azonban támad egy ötlete, amely segít felfrissíteni a kapcsolatukat. Mindegyikük ír egy-egy névtelen levelet, így osztja meg a barátnőivel, mi történik valójában az életében.
Ám ahogy előtörnek a vallomások, Joni kezdi elveszíteni a hitét több évtizedes barátságukban. 

Düh. Vádaskodás. Vágyakozás. Csalás. 

Aztán talál még egy levelet. Egy ötödiket, amelyet sosem kellett volna elolvasnia. Olyan nagy titkot tartalmaz, hogy az írója meg akarta semmisíteni. És Joni most azon tűnődik, vajon igazán ismerte a barátait?

A népszerű írónő, Liane Moriarty húgának botrányos, áttörő világsikert hozó regénye megragad és nem enged el, elgondolkodtató, intrikákkal és titkokkal teli olvasmány.

Művelt Nép, 2017

Eredeti mű: Nicola Moriarty – The Fifth Letter

Eddig semmit nem olvastam az ausztrál Moriarty nővérek egyikétől sem. Sem angolul, sem magyarul, sem Nicolától – akinek ez az első, magyar nyelven is megjelent regénye, sem híresebb nővérétől, Liane-tól, akinek már négy könyvével is találkozhatott a magyar olvasóközönség. Viszont csupa-csupa jót és pozitívumot olvastam, hallottam róluk, erről a könyről is, tehát bizakodón vágtam bele.

Ennyi idő után már igazán megtanulhattam volna, hogy az agyondícsérés és szuperlatívuszok használata kizárólag azt a célt szolgálja, hogy eladja a könyvet, hiszen a kiadónak profitot kell termelnie, mert erről szól ez a világ.

Ugye itt van a fülszövegben említett négy nő: Joni, Trina, Deb és Eden. Négy különböző személyiség, négy különböző élettörténettel. Az iskola első napjától barátok. S miért pont ők négyen? Azért mert osztályfőnökük lelkendezik, hogy valamennyiük családneve C-vel kezdődik és a skorpió jegyében születtek. Gyenge alap egy olyan barátsághoz, amit tulajdonképpen Joni makacssága és valakihez tartozni vágya hozott össze csellel, csalással, hazugsággal.

Minden előrejelzés ellenére ez a barátság kitart éveken keresztül, még akkor is, amikor mind a négyen férjhezmennek, gyermeket szülnek, változnak. Csakhogy Joni nem tudja elfogadni ezt a változást, azt sem, hogy most már más a viszonyuk, már nincs annyi idejük egymásra, hogy mások a prioritások, nem az öri-bariság ápolása. Ő ugyanazt akarja visszakapni, ami az iskolában volt, és magánügyi problémáit ezzel takarva, lelkesen szervezi a néhány napos közös nyaralást.

Itt vetődik fel a titokmegosztás ötlete is, s történik ez névtelenül. Csakhogy az egyikük hazudik a levélben, egy másik pedig meggondolja magát, megsemmisíti eredeti levelét és egy másikat ír helyette. Csakhogy a levél nem ég el teljes egészében, a számítógépben is visszanyomoztható a teljes szöveg, ami felkavaróan őszinte és megdöbbentő.

A négy nőnek lassan rá kell jönnie, hogy éveken keresztül tapintatból, vagy akár irigységből folyamatosan hazudtak egymásnak, de sajanálatos módon önmaguknak is, hogy nem ismerik azokat az embereket, akiket a legjobb barátaiknak tartottak, hogy semmi sem lesz többé olyan, mint volt.

A négy nő közül Joni az aki kicsivel több szerepet kap a történetben, hiszen az egész úgy kezdődik, mint az ő gyónása, ami nem is lett volna rossz, ha a szerző megtartja ezt a vonalat és Joni szépen tovább mesél. Csakhogy ez nem így történik, legalábbis nem végig, hiszen néhányszor a szerző maga vette át a mesélő szerepét, minek következtében arra is kellett figyelni, hogy akkor most éppen kinek a szemszögéből látjuk ezt a történetet és miért.

Talán jobb lett volna, ha a szerző nem akar annyi mindent belesűríteni ebbe a rövid történetbe – mert a könyv, terjedelmét tekintve,  igazándiból inkább kisegény – hanem csupán néhány dologra koncentrál, amit bővebbel is kifejt.

Például dícséretes, hogy enyhe ejnye-bejnyeként kitér a magánélet interneten való kiteregetésére (Joni a nyaralásból mindent twittel és fotókkal is dokumentál), valamint a virtuális világban használt szlengre is. Ezzel valamennyien tisztában vagyunk és fölösleges is volt, mert semmi jelentősége nem volt a történet szempontjából.

“– De mi a baj a „hashtaggel” egyébként? Az internetes beszéd mára már teljesen polgárjogot nyert. Hamarosan már nevetni sem fogunk, ha valaki mond valami vicceset, csak annyit mondunk, hogy ‘LOL’.”

Azt sem igazán pontoztam, hogy a felnőttkori viselkedést kizárólag a gyermekkorban ért traumák számlájára írta. Ez annyira pontatlan és közhelyes volt. Ha valaki olyan fogalmakkal dobálózik, amiket nem ismer, akkor olvasson utána tudományos szaklapokban, mert néha nem elég, ha a Gugli és a Wikipédia a barátja.

Nem mondom, hogy rossz volt, de annyira jó sem, mint ahogy a fülszöveg sugallja. Ha ez kellett a világsikerhez, akkor el sem bírom képzelni milyenek az előző könyvei, amik, ugye, nem hozták meg az áttörést és a celebritást. Miután szinte az egész könyvet egyik-másik szereplő feltételezései töltik meg – mert ugye mindenki (de főleg Joni) találgatja, hogy melyik levél kihez tartozhat –, a vége erőltetett és nyálas volt. Nem találtam benne a botrányosságot, viszont hazugságot, félrevezetést, megtévesztést annál többet.

Nekem ez egyszer olvasós marad, de természetesen az ízlések és a pofonok...

Évbúcsúztató

Nem, nem lesz sem évértékelő dicsekvés, sem kedvenc vagy éppenséggel rühellt könyvek felsorolása, összefoglaló sem az elmúlt év tapasztalatairól. Egyébként is, annak nem most van az ideje. Mindenkinek olyan volt az elmúlt éve, amilyen. Jóval és rosszal.

Azt kívánom, hogy 2018 jobb legyen mindenkinek. Több mosollyal, s könnyeket csak az öröm csaljon a szemetekbe.
   Jövőre, veletek, ugyanitt!

Boldogabb új évet!

Veronica Henry - Könyvesbolti szerelmek

Emilia az apja halála után átveszi a kisvárosi könyvesbolt irányítását, és a nyakába szakadó adósság ellenére az életében valami varázslatos veszi kezdetét: mert aki belép az üzletébe, azt körbefonja a szerelem, vagy egyenesen társra talál. 

Jönnek sorban a vevők: Thomasina, a lakáséttermet működtető, visszahúzódó tanárnő; June, egy régi csalódását évtizedek óta magába rejtő, odaadó asszony; Jackson, a könyveket eddig óvatosan elkerülő fiatalember, akinek mindene a kisfia, és akinek a gondolatai még mindig a régi szerelme körül járnak. Aztán itt van Bea, a menő folyóirat művészeti vezetője, aki majd belebolondul a gyereknevelésbe és a vidéki élet egyhangúságába; Sarah, a titokzatos asszony, aki különleges figyelemmel van Emilia iránt, és maga a lány, aki gyászában és a kötelességtudattól hajtva is azonnal észreveszi, hogy melyik férfi való neki igazán.

Veronica Henry regénye Anglia idilli vidékén, a meseszép Cotswoldban játszódik; habkönnyű, bájos könyv arról, hogy olvasni és szeretni jó.

General Press, 2017

Eredeti mű: Veronica Henry – How to Find Love in a Bookshop, 2016

Második könyvem a szerzőtől a Hosszú hétvége után, amit még a megboldogult Ulpius-ház jelentetett meg. Azért nem igazán voltam oda, ezt viszont határozottan kedveltem.

A történet főszereplője maga a könyvesbolt. Minden ami történik, minden szereplő – és van belőlük bőven – valamilyen kapcsolatban van a bolttal, vagy azt ott dolgozókkal.

Ez egy napjainkban játszódó történet, ami azzal kezdődik, hogy Julius Nightingale, a könyvesbolt tulajdonosa, viszonylag fiatalon végzi földi pályafutását egy gyógyíthatatlan betegség következtében, és lányára Emiliára marad a könyvesbolt, zavaros pénzügyi helyzetével együtt. S mivel a szerző néha-néha visszavisz a múltba is, első kézből értesülhetünk a könyvesbolt létrejöttének körülményeiről is.

“Hiszen egy város könyvesbolt nélkül: szív nélküli város.”*

Emilia kissé szétszórt, a harmincas éveiben jár, de még mindig nem tudja mit kezdjen magával, az örökségével sem. Ami meglepő volt a számomra az, hogy egyáltalán nem ismerte az apját és szinte semmit nem tudott róla, annak ellenére, hogy újszülött korától apja egyedül nevelte.

S akkor ugye itt van a könyvesbolt, meg a hozzá tartozó emberek, legyenek azok alkalmazottak, vagy törzsvásárlók. Mindegyiküknek megvan a saját élettörténete, amelybe ha epizódikusan is, de betekintést nyerünk és ők a társadalom valamennyi rétegét képviselik, kezdve a simlis építőmunkástól, aki életében egy könyvet el nem olvasott, egészen a helyi arisztokráciát képviselő hölgyig, aki magánéleti gondjai elől az olvasásba menekül. Ide jár a szülés után magával mit kezdeni nem tudó magazinszerkesztő, a lakáséttermet vezető tanárnő, aki a szerelmet csak a könyvekből ismeri, és még sokan mások is. Még a helyi nagyvállalkozó is, bár ő nem könyvet szeretne venni, hanem magát a boltot, fejlesztés céljából.

Ez egy sokszereplős könyv, hiszen annak ellenére, hogy Emilia a könyvesbolt új tulajdonosa, alig kap nagyobb szerepet mint az a szűkebb kör, melynek tagjai idillikus angol kisvárosban élnek és a bolt rendszeres látogatói ilyen-olyan okból kifolyólag.

A történet lassan csordogál, de talán nem is kell mindennek pörögnie. Számomra nem volt sem unalmas, sem vontatott, bár voltak részek, melyek miatt kicsit jobban izgultam, annak ellenére, hogy borítékolható a boldog végkifejlet mindenki esetében.

Ha valaki megkérdezné miről szól ez az egész, nem tudnék határozott választ adni rá, mert annyi minden van benne: szerelmek, csalódások, drámák, hazugságok, röviden az élet dolgai. Ez a történet akár igaz is lehetne és a szereplői is nagyon valósak. Vannak akiket első pillanattól szeretni lehet, míg másokat a végére sem lehet megkedvelni. Az egyetlen ami biztos és állandó, az a könyvesbolt. Mert:

"Az olvasás minden."*

Izzig-vérig romantikus történet, olyan amivel jó bekuckózni és nyugisan belemerülni. Azoknak ajánlom, akik szeretik Jill Mansell, Milly Johnson vagy Katie Fforde könyveit. Ők minden bizonnyal ezt is kedvelni fogják, de természetesen az ízlések és a pofonok …

* Veronica Henry – Könyvesbolti szerelmek, General Press, 2017

Emily Bold - Amikor a szerelemnek csokoládéíze van

Édes történet szerelemről, újrakezdésről és a múlt titkairól.

Amy Bishop váratlanul megörökli nagyapja csokoládéüzemét. Nemsokára kiderül, a bonbonokkal együtt egy jó adag probléma is a nyakába zúdul. A kis üzem a csőd szélén áll. A Sugar Tale Corporation nagyvállalat szeretné átvenni és modernizálni. Ezért elküldik a jóképű Ryan Scandrik gazdasági szakembert, hogy átszervezéseket hajtson végre.

Amy elszántan küzd Ryan tervei ellen. Ám a nagy viták hevében rá kell döbbennie, hogy egyre jobban bejön neki ez a lehetetlen alak. Hogyan lehet valaki ennyire szexis, vonzó, mégis hidegfejű? Vagy valójában Ryan mégsem olyan szívtelen, mint amilyennek látszik?

Amy tanácsért fordul Kendrához, a nagyapja egyik barátjához. De nem sejti: az idős hölgy hajdan feláldozta a szerelmet ugyanezért a csokoládéüzemért.

Vigyázat, éhesen ne kezdj bele!

Lettero, 2017

Eredeti mű: Emily Bold – Wenn Liebe nach Pralinen schmeckt, 2016

“A praliné olyan, mint a szerelem:

édes, és boldoggá tesz mindenkit, aki él vele.

Bár aprócska, feltétlenül érdemes megízlelni.”*

Szó ami szó, ezt a könyvet tényleg nem szabad éhesen olvasni, mert rendesen beindítja a pavlovi nyálazást. Most, hogy karácsony és a szilveszteri mulatság között vagyunk, telítődve minden földi jóval és undorral gondolunk az ennivalóra – bármi legyen is az – pont optimális ezzel a történettel megismerkedni. Bár a csokoládéra undorral gondolni az csakis pillanatnyi elmezavar eredménye lehet.

Igen, csokoládéról lesz szó, pontosabban pralinéról. Méghozzá egy egész pralinégyárról, a kezdetektől egészen a jelenig, amikoris mindaz, amit a múltban Archer saját kezüleg felépített a csőd szélére jut és felvásárlással, beolvasztással fenyegeti a kis vállalkozást a Sugar Tate Corporation. Ez pedig sok ember életét negatívan befolyásolná, hiszen a cégóriás elköltözteti a gyártósort, ez pedig munkanélküliséghez vezet. Ez egy Egyesült Államokban játszódó történet, tehát teljesen természetes, hogy a kis céget be kell kebeleznie egy nagy, csúnya óriásnak, ami a hatékonyság és profit jegyében a mennyiséget majd a minőség fölé helyezi. Az ilyesmiről már annyi hollywoodi filmet láttunk, tehát nem nehéz vizualizálni milyen az, amikor a kis, családias hangulatú cégben megjelenik a bekebelező cég képviselője, aki  magabiztos, szigorú és a szíve helyén a kasszagép pittyeg.

Természetesen szerelem is van a történetben, egyszerre két történet is. Az egyik az Eredeti Archer Paraliné alapítójának és Kendrának (Kiki néven is említik) a történetete. Ez önfeláldozásról szól, bár nem mondanám azt, hogy a körülmények ellenére Archie és Kendra boldogtalan volt. S annyira szép és megható az a napi egy praliné, annál szebb szerelmi vallomás nem is kell.

A másik szerelmi szál Amy Bishop, Archer unokája és az Eredeti Archer Praliné jelenlegi vezetője, valamint Ryan Scandrick, a Sugar Tate Corporation által küldött gazdasági szakember között bontakozik ki. Idővel, természetesen, mert megismekedésük viharos pillanatától (szószerint értendő) Amy azért dolgozik, hogy a céget megmentse, Ryan pedig, a nagy cég érdekeit képviselve, a teljes átvételre és gazdaságossává tételére törekszik.

“– Mintha a munkáddal jegyezted volna el magad – korholta Kiki. 

– De az legalább nem tántorog haza éjfél felé egy focimeccs után, hogy telehányja a kéglit – adta meg egy szemhunyorítással a csattanós választ Amy. 

Csakhogy Kendra nem mosolygott: 

– A munkád viszont nem melenget és vigasztal meg, ha rosszul érzed magad. 

– Pralinéüzemben dolgozom! Ha már ez sem elég a boldogsághoz… “*

Felváltva járunk múltban és jelenben, így csupán a könyv végére lesz kerek a történet és tiszta a kép arról, hogy hogyan indult az Eredeti Archer Praliné, kinek mit kellett feláldoznia a sikerért. Szereplői szerethetőek, bár nem mindenki, mert aki pénzen vesz magának férjet, kihasználva annak sebezhetőségét és rászorultságát, az nálam labdába sem rúghat.

Humor is van a történetben, hiszen Amy és Ryan huzakodása meglehetősen sajátos keretek között folyik és nem nélkülözi a megmosolyogtató helyzeteket. S nemcsak humora van, hanem komoly mondanivalója is: néha nem szabad görcsösen ragaszkodni a múlthoz, a hagyományhoz, nem szabad mindenáron megmenteni valamit, ami enyészetre van ítélve, hanem el kell engedni ahhoz, hogy ismét fel tudjunk állni a padlóról.

Könnyed történet sok szerelemmel, ami – gondolom – a vállalkozó kedvű olvasóit majd házi pralinégyártásra fogja ösztönözni. Állítólag nem is olyan bonyolult dolog, de ez nálam akkor is teljességgel kizárt. Most, ebben a punnyadós időszakban pont ajánlott olvasára azoknak, akik kedvelik a romantikus történeteket és a boldog befejezéseket,. Egy-két este el lehet olvasni. 

Zárójelben megjegyzem, hogy a legjobb pralinét Brüsszelben ettem a Leonidasban… de természetesen az ízlések és a pofonok. Ha valakinek jobb forrása van, megköszöném, ha jelezné egy üzenetben, mert alkalomadtán megkóstolnám.

“A kulcsszó: praliné.

Jelentése: falatnyi töltött csokoládé.

Eredete: pörkölt mandula, amelyet Franciaországban készítettek először.

A praliné névadója: Plessis-Praslin tábornok, az ő cukrásza kísérletezte ki az ínyencséget az ura számára.”*

* Emily Bold – Amikor a szerelemnek csokoládéíze van, Lettero, 2017

Santa Montefiore - A kastély a tengernél

Deverill krónikák 2

1925-öt írunk. A háborúnak régóta vége, de sok minden elveszett, s az élet nem lesz többé ugyanaz. A Deverill kastély, amely évszázadok óta a Deverill család szeretett otthona Nyugat-Írországban, leégett.

Az ifjú és bohó Celia azonban elhatározza, hogy régi fényében helyreállítja a kastélyt. A lány jól megy férjhez, voltaképp elég gazdag ahhoz, hogy megtartsa a családnak, és nem bírja elviselni üresen, elhanyagolt állapotában. Ám ismét sötét árnyak gyülekeznek, kezdenek megrendülni a pénzpiacok, és minden, ami oly biztonságosnak tűnt, megint bizonytalanná válik.

Művelt Nép, 2017

Eredeti mű: Santa Montefiore – Daughters of Castle Deverill, 2016

The Daughters of Ireland címmel is megjelent

“Maggie O’Leary vagyok. Lord Deverill, ön gonoszat tett velem és leszármazottaimmal, mert elvette a földünket, és megtörte a szellemünket. Örök nyughatatlanságra ítélem önt és örököseit a kárhozott lelkek birodalmában, amíg csak jóvá nem teszi a rosszat, amit ellenünk elkövetett.

Maggie O’Leary, 1662”

Ezzel az átokkal kezdődik a Deverill krónikák első része, a Szerelem és háború dalai és ez az átok az ami évszázadokon keresztül elkíséri a Deverilleket. Ha az első részben csupán az átok következményeivel találkozhatunk, azaz a Deverill kastély tornya tele van az elholt elsőszülöttek szellemeivel, s őket a család kiválasztott nőtagjai látják, mi több,  kommmunikálhatnak is velül, addig ebben a második részben némi betekintést kapunk abba, hogy mi is történhetett anno domini 1662-ben Maggie O’Leary és az első Lord Deverill között, amikor is az, mint angol megszálló, elfoglalta az írek földjét. Ami azt illeti, szerintem most sem kaptuk meg az egész történetet.

Ez a rész onnan folytatja a Deverill család történetét ahonnan az előző abbahagyta és valamennyi ismert szereplővel ismét találkozhatunk a cselekmény valamely pontján, sőt új karakterek is megjelennek a történetben, mert miért is ne bonyolítsuk a dolgokat, ha lehet.

A történetnek most is Írország a központja, hiszen itt áll a Deverillek kastélya, melyet most Celia vásároltat meg magának a tűzvész után, hogy majd régi pompájába állítsa vissza. Sőt még annál is többet tesz, hiszen a kor követelményei szerint modernizálja is. A pénz neki nem számít, ha a saját játékszeréről van szó, az sem számít, hogy ez a pénz honnan származik. De most is eljutunk más tájakra is, az Egyesült Államokba és még az afrikai kontinens déli részére is.

Természetesen nem csak Celia története folytatódik, hanem Kitty Deverillé is, és vele együtt Jack O’Leary-é is, és egyetlen lépésre vagyunk az átok megtörésétől, csakhogy a dolgok mégiscsak másként alakulnak. Hiszen, ha megtörik az átok, vége a történetnek.

Bridie Doyle sorsának alakulását is nyomon követhetjük, aki, a történet idején, az Egyesült Államokban Bridget Lockwoodként éli a fiatal és gazdag özvegyek életét, és akit nem érint sem gazdasági válság, sem másfajta tragédia, csupán az igaz szerelmet nem tudja megtalálni.

Ugye Bridie az Egyesült Államokba menekült, miután életet ad Lord Deverilltől származó gyermekének – vagy gyermekeinek, ugyanis az apácák azt mondják, hogy ikreket szült, kislánya pedig halva született. Viszonyt ugyanabban az időpontban egy amerikai házapár egy kislányt fogad örökbe és viszi magávan az Újvilágba. A Martha Wallace nevet viselő kislány pedig a Deverill-nők kiválasztottjai különös képességével rendelkezik: látja az elholtak szellemét. Most pedig, majdnem felnőttként, tudni akarja, honnan származik. Ő az egyik új szereplőnk, akinek – gondolom – majd jelentős szerepe lesz a folytatásban. S ha Bridie lánya tényleg holtan született, akkor kinek a lánya Martha és honnan vannak a paranormális képességei? Minderre természetesen választ is kapunk a történetben.

Míg az első részben Kitty Deverill volt a kedvencem, de szurkoltam azért Bridienek is, hogy boldoguljon ott a messzi idegenben, most Celia a favorit. Míg a másik két nő csak nyavalyog és sajnáltatja magát, ő cselekszik, és akkor sem omlik össze, mikor özvegyen és nincstelenül marad, mikor kiderülnek a család gondosan a szőnyeg alá sepert titkai. Abból pedig van bőven.

Erős jóindulattal, ez önálló történetként is megállná a helyét, hiszen a szerző rengeteg utalást tesz elmúlt eseményekre, amik érthevővé teszik a cselekményt azok számára is, akik nem ismerik az első részt. Én azt mondom, hogy azt bizony el kell olvasni, tehát, aki most kap kedvet a Deverill krónikákhoz, az kezdje az elején. Annyi minden van ebben a történetben, és olyan gyönyörűen van megírva, hogy kár lenne kihagyni.

Továbbra is nagyon kedvelem a történetet – bár nem egy rövid kis szösszenet –, a szerző stílusát is, és nagyon szurkolok, hogy a kiadó jelentesse meg a harmadik részt is magyar nyelven – lehetőleg minél hamarabb. 

Első sorban azoknak ajánlom, akik szeretik a családregényeket, a valós eseményeken alapuló történeteket, hiszen az ír függetlenségi törekvések nagyon is valóságosak még napjainkban is, és természetesen a romantika rajongóinak is. Meg az ízlések és a pofonok…

A Deverill krónikák részei:

1. Szerelem és háború dalai

Művelt Nép, 2017

Songs of Love and War

3. The Last Secret of the Deverills