Beth O'Leary – Az ágybérlő

Tiffy és Leon egy lakásban laknak. 

Tiffy és Leon ugyanabban az ágyban alszanak. 

Tiffy és Leon még sosem találkoztak…

Tiffynek egy olcsó albérletet kell találnia. Méghozzá azonnal. Leon éjszakánként dolgozik, és meglehetősen pénzszűkében van. A barátaik azt gondolják, hogy elment a józan eszük, de ők úgy érzik, megtalálták a tökéletes megoldást: amíg Tiffy dolgozik, a férfié az egyágyas lakás, a fennmaradó időben viszont a nőé. 

A helyzetüket tovább bonyolítja egy megszállott expasi, egy követelőző ügyfél, nem beszélve egy igazságtalanul bebörtönzött fivérről, így hamar rá kell jönniük, hogy ha jól akarják érezni magukat az otthonukban, akkor minden szabályt fel kell rúgniuk…

General Press, 2019

Eredeti cím: The Flatshare, 2019

“– Mindenki tudja, hogy a közös albérlet első aranyszabálya, hogy nem szabad együtt aludni a lakótárssal!”

Beth O’Leary neve teljesen ismeretlen volt számomra, míg a kiadó reklámozni nem kezdte könyvét. Mondjuk ez nem is csoda, hiszen Az ágybérlő a brit szerző bemutatkozó regénye. Angol nyelven is az idén jelent meg, tehát értékelendő az a gyorsaság, amivel a kiadó a magyar olvasók számára is elérhetővé tette. S mivel kedveltem, remélem, hogy a szerző következő könyvét is pont ilyen hamar olvashatom, de indulásból tudom, hogy erre legalább a jövő évig várni kell, hiszen akkorra várható az angol nyelvű megjelenés.

Ez az a típusú történet, amiről már a fülszöveg olvasása után mindenki tudja hogyan fog végződni: Tiffy és Leon a történet végére összejön és boldogan élnek míg meg nem halnak. Csakhogy az ami az ágymegosztás (senki ne gondoljon semmi sikamlósra, hiszen felváltva használják az ágyat!) és a boldog végkifejlet között történik az egyszerre vicces és szórakoztató, elgondolkodtató és meghökkentő. A nyilvánvaló kezdet és végkifejlet közé O’Leary egy meglehetősen eredeti történetet szőtt egy meglehetősen eredeti stílusban.

A történet váltott szemszögben íródott, a két főhős – Tiffy és Leon – meséli el felváltva. Eddig semmi új, ilyen típusú történetekkel tele a padlás. Itt viszont a két szereplő két különböző stílusban mesél: Tiffy a megszokott E/1-ben, párbeszédekkel és mindennel, ami a stílusra jellemző. Leon részei viszont forgatókönyv formában íródtak, ami első ránézésre kicsit meghökkentett, aztán hozzászoktam. S ezt a szerző még megfejeli a kettejük között váltott üzenetekkel is, ami egy újabb színfoltot visz a történetbe. No, de kicsit előreszaladtam a történettel, hiszen az üzenetváltásokig még össze kell költözniük.

Tiffy, a történet női hőse teljesen átlagos fiatal nő. Segédszerkesztőként dolgozik egy kis kiadóban, mely hobbitevékenységekről szóló könyveket ad ki. Bár jobban fizető munkát is találhatna egy nagyobb kiadónál, Tiffy nem vált, mert ő tényleg rajongásig szereti azt, amit csinál. Csakhogy közbeszólnak a piszkos anyagiak és egy még piszkosabb ex. Tiffy ugyanis évek óta olyan se veled se nélküled párkapcsolatban él(t) Justinnal, egy tehetős, nárcisztikus fazonnal, akinek kedvenc szórakozása az volt, hogy Tiffyt manipulálja, mocskos kis játékokat játszon vele és még jobban aláássa a fiatal nő amúgy is ingatag önbizalmát. Tiffynek – az épp aktualis szakítás alkalmával – Justin utasítására el kell hagynia a lakást és anyagi lehetőségeit tekintve, nem sok mindent engedhet meg magának.

Itt lép be a képbe Leon, a hospiceházi szakápoló, aki a több pénz miatt éjszakai váltásokat vállal. És jól jönne neki egy ágybérlő, hogy az onnan befolyt jövedelem egy abszolút alkalmatlan ügyvéd zsebébe vándoroljon. Ugyanis Leon öccsét bevarrták egy olyan dologért, amit el sem követett. Az öcsi kicsit zavaros múltja és színesebb bőre tökéletes bűnbakkot csinált belőle, Leon viszont hisz ártatlanságában és mindent megtesz, hogy sikerüljön megfellebezni a bírósági határozatot. S Leonnak barátnője is van.

Szükség törvényt bont alapon Tiffy beköltözik a kissé lepukkant házba, ahol a szomszédság is olyan lepukkant, amilyen maga az épület, ahol egész rókacsaládok tanyáznak a kukák körül, és elárasztja Leon agglegény-lakását a maga kis női kacatjaival… és a babzsákfoteljével. Hosszú ideig nem találkoznak, kommunikációjuk a lakás különböző pontjain hagyott üzenetekből áll, később főznek is egymásnak, míg egy nap Tiffy a vártál korábban érkezik haza és rányit Leonra. Hol máshol, a fürdőben, ahol Leon teljes natúr szépségében zuhanyozik.

Nagyon szótakoztató volt olvasni kettejük ismeretségének alakulását, azt, ahogyan magukon, egymáson és másokon is próbálnak segíteni, akár a barátaik közreműködésével is, ahogy az életeik alakulnak. Lényegében az egész történet nagyon kedvelhető, úgy a főhősök, mint a mellékszereplők szerethetőek az egy Justin kivételével. De nélküle a történet nem is lett volna kerek, hiszen hiányzott volna belőle a negatív hős. Mert Justin nem adja fel. Neki a szakítás csak egy újabb húzás a játszmájában és mikor rájön, hogy a játékot már nem ő irányítja és kedvenc játékszerét most már ténylegesen elvesztette, akkor újabb terveket kovácsol. Isten őrizzen az ilyen Justinoktól!

Ez egy remek történet volt barátságról, szerelemről, emberségről. Olvastatta magát, pörgött, néha vicces volt, máskor megható vagy elgondolkoztató. Mondhatnám azt is, hogy egy könnyed, nyárra való olvasmány – tehát pont aktuális lenne –, de ez azért sokkal több annál.

Imádtam!... és ízlések meg pofonok….

Audrey Carlan – Test

Trinity 1

Különösen az olyan férfiak, mint Chase Davis. A jóképű, intelligens, gazdag és befolyásos férfi, akivel szemben egy fikarcnyi esélyed sincs. 

Nem akartam őt magamnak. 

Nem akartam vágyni rá. 

Nem akartam belehabarodni. 

De Davisnek képtelenség nemet mondani. Némán hagytam, hogy letaglózzon az arroganciája, a megingathatatlan önbizalma, és az ellentmondást nem tűrő hevessége.
Akkor lépett az életembe, amikor a múltbéli kapcsolataim romjait magam mögött hagyva éppen kezdtem talpra állni. Barátnőm javaslatára adtam neki egy esélyt, ő pedig úgy elvakított, hogy nem láthattam az igazságot.

A férfiak tönkreteszik a nőket? Nem. Az igazság az, hogy elpusztítják őket.
Minden lehetséges módon.

Figyelem! Ezt a könyvet szigorúan tizennyolc év feletti olvasóknak ajánljuk a felkavaró szövegezés, illetve a szexuális tartalmak miatt.

Libri – Insomnia, 2019

Eredeti cím: Body, 2015

Csak nekem tűnik úgy, hogy valami lemaradt a fülszöveg elejéről? Például hol maradt az eredeti fülszöveg első mondata: Men ruin women (a férfiak tönkreteszik a nőket), ami némi értelmet is vinne a következő mondatba?

Audey Carlan neve ismerős az erotikus irodalom kedvelői számára, az ő írása a magyar nyelven is megjelent Calendar Girl sorozat. Most ismét egy sorozattal ismerkedhet meg a nagyérdemű, annak is az indítókötetével, mert a Test a szerző Trintiy sorozatának első könyve.

Maga a sorozat öt részből áll (pillanatnyilag, a jövőben ki tudja?), az első három rész – Test, Elme, Lélek – ugyanannak a történetnek a részei, és nagy valószínűség szerint még az idén olvashatóak lesznek, mert láttam a kiadó várható megjelenéseinek listáján. A sorozat másik két része – Life (Élet) és Fate (Sors) – a főhősnő barátnőiről szólnak, megjelenésükről semmi hírem nincs, de a Test olvasása után biztosan nem sírnám vizesre a párnám ha Audey Carlan neve kitörlődne a köztudatból, bár – ahogy mondogatni szoktam – nem vagyunk egyformák és vannak akik kifejezetten az ilyen típusú, erotikától csöpögő, vitatható értékű történetekért rajonganak.

Nyilvánvaló, hogy nem kedveltem a szerző korábban megjelent Calendar Girl sorozatát, de mégis elolvastam mind a négy kötetet, mert ugye az ember mindig jobbra vár, s főleg reménykedik, hogy hátha a végére valami történik, ami felülírja a sablont, a dögunalmat és a pornográfiába illő erotikát. Mert Audrey Carlan írásaiban nem a történeten van a hangsúly, hanem az explicít erotikán, olyan minél több, annál jobb alapon. De ismét ott volt az a bizonyos “adjunk neki még egy esélyt”, lehet megtanult írni, zsánert váltott, másról is fog szólni a történet mint testnedv- és víruscseréről.

Nos, történet nem tudom ha volt-e, vagy egyáltalán annak lehet nevezni azt, amit 464 oldalban elhúzott-nyúzott – és folytatása következik, hiszen a sorozat első három könyve ugyanarról a párról szól, s feltételezem kapcsolatuk alakulásáról. Közhely vagy sem, de rögtön a “szürke” ugrott be referenciaként. Mindaz ami ebben a könyvben történik elmesélhető lett volna egy novellában vagy kisregényben, és még mindig maradt volna bőven hely a szerzőre jellemző csatakos erotika számára is. A stílusról, meg a nyelvezetről már ne is beszéljünk – s ezt most nem a trágárságra értem.

Érzékeny téma az alap: a nők bántalmazása, csak a történet nem erre fókuszál, hanem a főhősök közötti szexualitásra. A hősnő (maga is bántalmazott nő) egy nőket segítő alapítványnak dolgozik, melynek legfőbb támogatója és igazgatótanácsának (vagy valami hasonló) elnöke maga a főhős – micsoda eredeti megoldás! Bármennyire is igyekezett a szerző, a témát sikerült elbagatellizálnia annak a sablonnak a követésével, ami már az előző sorozatára is jellemző volt.

● a hősnő olyan szépség, hogy olyant még nem hordott hátán a föld, s nemcsak szép, hanem okos, talpraesett, s a férfiak tömött sorokban nyálaznak miatta. Az a tökéletes fikciós karakter, amelynek semmi köze a valósághoz, és akinek tökéletességét némi lelki nyavalyával próbálja ellensúlyozni a szerző.

● a főhős döggazdag – milliárdokról beszélünk, nem némi apróról –, természetesen ellenállhattalanul vonzó, és mint az lenni szokott, van némi gyerekkorból visszamaradt traumája. Ó, és posszeszív.

● a két főhős minden múltbeli negatív tapasztalat ellenére azonnal és visszavonhatatlanul imádni kezdi egymást, melyhez hozzájárul meglehetősen nagy szexuális étvágyuk is.

● a történetben jelen van a legjobb barátnő is (meg másik kettő is, aki szintén a galerihez tartozik, de nem a bizalmas kategóriába), ugyanolyan mocskos szájú, mint a szerző  előző sorozatában, s a hősnő most is azzal foglalkozik, hogy barátnőit férfiakkal hozza össze. Amilyen jól összejön neki, nem is értem miért nem foglakozik házasságszerzéssel.

● negatív hős is van, aki a hősnő múltjához tartozik – ez esetben a bántalmazó ex, vagy a hős múltjához tartozó volt menyasszony.

Nos, ha a történetet el kellene mesélnem, akkor azt meg tudnám tenni egyetlen bővített mondatban is… vagy kettőben: a hősnő összejön a főnökével, s feszültségkeltésnek mindkettőkük életében megjelenik egy-egy ex. A terjedelem érdekében dugig van erotikus jelenetekkel, vagy azok hiányáról való fantáziálással, valamint a barátnők semmitmondó találkozásaival és fecsegéseivel.

Az erotikus írások kedvelői minden bizonnyal rajongani fognak ezért a történetért, én nem hinném, hogy érdekelt leszek a folytatásokban, vagy bármi másban, ami Audrey Carlan neve alatt jelenik meg. De hát ízlések és pofonok...

Kapcsolódó bejegyzések:

Calendar Girl: Január – Február – Március

Calendar Girl: Április – Május – Június

Calendar Girl: Július – Augusztus – Szeptember

Calendar Girl: Október – November – December

Emma Chase – Felséged szolgálatában

Uralkodj magadon 3

Logan St. James egy parázslóan szexi szörnyeteg. De néha eléggé mélabús – de Ellie Hammond hajlandó ezt figyelmen kívül hagyni. Mert láttátok őt? 

Pokolian szexi. 

És Ellie szertelensége elég mindkettejük számára. 

Ellie évek óta bele van zúgva az erős és nagyszerű királyi testőrbe – akiről a lány úgy gondolja, még csak észre sem vette őt, legalábbis nem igazán. 

Logan számára Ellie csak a munkája része volt – a királyi család tagja, akit a fogadalma szerint megvéd. De az egyetemről 22 évesen kikerülő lány elhatározza, hogy félreteszi erotikus ábrándozásait mindenféle testőri motozásokról meg szex közbeni csevegésekről, hogy rátaláljon a boldogan élt, amíg nem halt érzésre. 

Wessco királynője arra buzdítja Ellie-t, hogy lépjen a testvére nyomdokaiba és ő is állapodjon meg. Mondjuk, egy herceg oldalán. Vagy egy márkién. Esetleg egy vikomt még jó lehet. 

De a tündérmesébe illő végkifejlet keresése közben Ellie megtanulja, hogy a legédesebb szerelmet a legnehezebb elengedni. 

***

Logan St. James a pályák rossz oldalán nőtt fel, egy olyan családban, ami a törvény rossz oldalán áll. De mára már el tudja takarni a tetoválásait és a sebhelyeit egy tiszteletre méltó egyenruhával. Jóképű, hűséges, bátor, ügyes kezű… és más testrészeit is elég jól tudja használni. 

Bármelyik nő büszkén vállalná őt. 

De ő csak egyetlen nőre vágyik. 

Éveken keresztül figyelt rá, védelmezte, fogta a haját, amikor háborgott a gyomra, megtanította, hogyan húzzon be valakinek vagy miként ismerjen fel egy hazudozót. 

Még mindig róla álmodozik. Érte feláldozná akár az életét is. 

De a csodaszép Ellie Hammond nem az ő súlycsoportja. 

Mindenki ismeri a testőrök szabályait: Soha ne kalandozzon el a figyelmed! Soha ne téveszd szem elől! És soha ne ess szerelembe!

Álomgyár, 2019

Eredeti cím: Royally Endowed, 2017

Harmadik része egy olyan sorozatnak, melynek első két kötete olyan, amilyen. Az első rész a brit királyi családot vette mintául – igazándiból egy az egyben lemásolta a történetüket, kicsit megkavarta és egy fiktív törpekirályságba helyezte a cselekményt –, a második kísértetiesen hasonlított Kiera Cass Párválasztó történeteire disztópia nélkül. S akkor jött ez a harmadik, amiről szeretném azt mondani, hogy sehonnan sem koppintott semmit, de nem tehetem.

Kezdeném azzal, hogy bár egy sorozat része, kis jóindulattal önálló történetként is olvasható – egyébként is annyi ismétlés, utalás van benne, hogy senkinek nem lesz hiányérzete, ha nem olvasta az előző két könyvet, annak ellenére, hogy minden szereplőjük ebben a történetben is előfordul, csak most nem ők vannak a reflektorfényben, hanem az első részben mellékszerepet kapó Ellie és egyik testőre – azért egyik, mert négy is van neki.

Beszéljünk kicsit Loganról, a testőrről, aki kamaszként szökik meg problémás családjától és katonai pályára lép, majd a királyi testőrség tagja lesz, mert ő olyan hiper-szuper képességekkel rendelkezik. S ez rögtön el is visz a borítóhoz, ami az esetek többségében nem szokott érdekelni, hiszen csak csomagolás. A történet főhőse akárhogy számolom, valahol a húszas évei végén, harmincasok elején járhat – bár ez nem annyira biztos, mert a szerző annyit ugráltatatott oda-vissza időben, hogy egy adott ponton már nem tudtam követni hol is állunk időben és korban. No, ha ez a Logan nevezetű szuperpasi – mert természetesen szuperpasi, hogyan is lehetne másképp –, max. a harmincas évei elején jár, akkor mit keres a borítón az a fazon, ami első ránézésre is a duplája? Szó se róla, mutatós, elegáns meg miegymás, de az érett korosztályhoz tartozik.

Emlékeztek, hogy mikor Vilmos és Katalin esküvője volt, egy ideig nagyon felkapta a sajtó Katalin húgát, Pippát és hipp-hopp celeb lett belőle? Nos, pontosan ez történik ebben a történetben is, mert miután Olivia a herceghez köti életét (aki lemond a trónról miatta), a középiskola befejezése előtt álló kishúg (Ellie) is pont ilyen közfigyelemnek örvend New Yorkban, ezért a királyi ház testőröket rendel mellé, egyszerre négyet is, akik szerves részei lesznek a családnak, hiszen szinte velük élnek. Igazándiból Olivia mellett inkább a testőrök képezik Ellie családját, hiszen apja továbbra is alkoholködben éli napjait, és ők azok, akik élete minden fontos vagy kevésbé fontos eseményein jelen vannak. Így találkozik Ellie Logannal és bele is szeret. A férfi tisztában van a kamaszlány vonzalmával, ez az érzés egy idő után kölcsönössé válik, de számára a munka az első. S ez így megy éveken át.

Nem tudom ez kit mire emlékeztet, de engem a Több mint testőr című filmre, bár nem nagy filozófia erre asszociálni, mikor társai Logant többször is Kevin Costnernek nevezik ugratásként. Szóval, akinek nem jött volna be elsőre, hogy honnan is koppintotta az ötletet, annak a szerző szájba rágja. Logan és három társa Ellie-t védi évekig New Yorkban, majd Wesscoban is. És ez azért fura, mert például sem Ellie apját, sem bátyját nem védi senki. Fikció ide meg oda, de legalább legyen következetes!

Érdekes volt látni hogyan változik meg a rebellis Ellie. Ő ugye szőke hajába rikitó tincseket fest és az öltözködése is sajátos, egyetemi diplomát akar szerezni és tervei vannak a jövőre nézve. Akkor amikor a terhes Olivia Wasscoba költözik, akkor a friss diplomás Ellie félreteszi terveit és lelkesen vele megy. Már nem zavarja a királyi kastély, a szigorú protokoll és a viselkedési szabályok. Mi több, nagyon is jól érzi magát ebben a környezetben.

Kedvencem a történetből továbbra is a Kanos Kecske nevezetű kocsma, ahová a helyi elít inni és karaokézni jár, s Leonora királynő, aki teljesen olyan mint II. Erzsébet. S így a harmadik részre már illene azt is tudni, hogy az angol crown prince kifejezés magyar megfelelője koronaherceg (a cím trónörököst illeti meg), semmiképpen megkoronázott herceg.

   Ez Ellie és Logan története a megismerkedéstől a boldog végkifejletig, mely több éven át tart – mármint az út a megismerkedéstől a happy endig. Pontosan megmondani nem tudom, hogy ez időben mit is jelent, mert már jeleztem, hogy a szerző idegesítően sokat ugráltat ide-oda. Ó! És természetesen váltott szemszögben mesélve.

Azt írták erről a történetről, hogy vicces és szexy. Hát szex az volt benne, bár több volt az epekedés és az utalás rá, mint maga az akció. Viccesnek meg végképp nem mondanám, de ami azt illeti, volt benne néhány humoros beköpés, és bevallom, hogy ezek vettek rá, hogy végigolvassam ezt a dögunalmas, közhelyektől hemzsegő történetet.  Tipikus modern tündérmese volt, mindenki megelégedésére boldog végkifejlettel. És még van a sorozatból egy rész…

Nekem ez felejtős, egyszer el lehet olvasni, ha éppen nincs jobb, de nem vagyunk egyformák, meg ízlések és pofonok…

Kapcsolódó bejegyzések

Egy ágyban a herceggel  

Nyári ajánló 2019

Nicky Pellegrino – Egy év Velencébe

Újabb csodás regény a nagy sikerű OLASZORSZÁG, SZERETLEK! szerzőjétől.

Kat sikeres, Angliában élő újságírónő, aki legalább annyira szeret utazni, mint enni. Televíziós műsorában a világ legkülönösebb helyeire kalauzolja a nézőket. Amikor a tévésorozat véget ér, Kat találkozik egy sármos idegennel. A férfi Velencében él, és egy régi, családi szállodát vezet. Szexis, okos, kedves. Tényleg létezik ilyen pasi a földön? Miután a kapcsolatuk szorossá válik, megállapodnak abban, hogy Kat egy évre Velencébe költözik hozzá. Besegít a szállodába, és könyvet ír a városról, tele titkos helyekkel és hagyományos receptekkel. Ennyi idő alatt igazán kiismerhető Velence összes étterme, péksége, cukrászdája. De vajon Massimo is, a vonzó olasz férfi?

Lettero, 2019

Eredeti cím: A Year at Hotel Gondola, 2018

   Nicky Pellegrino nevével tavaly találkoztam először, amikoris a Lettero Kiadó megjelentette Olaszország, szeretlek! című könyvét. Mondhatni vegyes élmény volt olvasni, egy részét szerettem, a másikat, a jelenben játszódót nem, és ehhez nagyban hozzájárult a számomra rém antipatikus hősnő. Sebaj! – gondoltam, a következő könyve biztosan szuper lesz, főleg, hogy akkor már a kiadó reklámozta is a könyv angol nyelvű megjelenését, és jött az ígéret is, hogy hamarosan magyar nyelven is olvasható lesz.

Egy év Velencében – csábító cím. A várost amúgy is egy jó nagy adag romantikus köddel társítják, szinte mindenkinek szerepel a bakancslistáján, s a szerencsésebbek el is jutnak oda. Pellegrino könyve pedig akár kedvcsináló is lehetne… de nem az. Legalábbis számomra nem. Zárójelben megjegyzem, hogy jártam Velencében, igaz nem egy évet töltöttem ott, de ha összeszámolom az ott töltött időt, olyan három-négy hétre jönne ki.

Pellegrino regénye egyszerre akar útikalauz, helyi jellegű ételek szakácskönyve és szerelmi történet lenni. Ha ehhez még hozzáadom a tényt, hogy a hősnő közben könyvet ír és annak egész fejezeteit lehet olvasni a történetben, akkor ez már rég túlment a túlzás határán. Egyszerűen túl sok és valahogy nem passzolnak össze a dolgok.

   A történet hősnője Kat Black, volt tévés személyiség, pillanatnyilag parkolópályára tett középkorú nő – bár a kora sehol nincs konkrétan számszerűsítve, a nő símán valahol a negyvenes éveit taposhatja, ha egyidős aktuális szeretője volt feleségével, akinek egyetemi hallgató korú lányai vannak. Nos, Kat műsorát beszüntetik és a nyughatatlan nőnek más elfoglaltság után kell néznie, ami egyben pénzkereseti lehetőség is, hiszen “van még ott ahonnan ez jött” elv alapján tévésztár korában két kézzel szórta meglehetősen nagy jövedelmét. Kapóra jön neki, hogy aktuális szerelme a Hotel Gondola tulajdonosa Velencében, egy évre odaköltözik, besegít a szállodában, hogy közben könyvet írjon élményeiről, az igazi Velencéről, amit a turisták nem látnak – és a kapcsolatáról az ízig-vérig olasz Massimóval.

   Ez a történet alapja. Kat beköltözik  Massimóval a hotel egyik padlásszobájába és megkezdődik a velencei kaland, amit rendesen dokumentál is. A történéseket egyrészt a szerző meséli el, tehát E/3-ban olvashattam, másrészt ott voltak a kész fejezetek Kat könyvéből, mely E/1-ben elmeséli ugyanazt, a jövőbeli olvasók számára kissé kozmetizálva. Símán meglettem volna Kat könyvének fejezetei nélkül, s akkor a könyv sem rúgott volna 400 oldal unalomra.

Azon túl, hogy a történet hősnője Kat, a szerző több érdekes karaktert is felvonultat. A kelleténél többet. Itt van például maga a szerető, Massimo. Elfoglalt üzletember, hiszen a család tulajdonában lévő szállodát egymaga vezeti. S mintha úgy emlékeznék, hogy tulajdonképpen jogilag nincs is elválva feleségétől, csak külön élnek évek óta. Akkor meg miért akar komolyan elköteleződni egy másik nő iránt? A komoly elköteleződés az házasságot jelent, nem? Kat és Massimo pedig inkább egymás mellett él, mint együtt.

   Massimóval együtt jár a volt (még aktuális???) feleség is, aki ugyan nem akarja a férfit visszaszerezni, de amint Kat megjelenik a szállodában, hopp! ott van ő is és segítség, barátkozás címszó alatt annyit tesz keresztbe a kapcsolatuknak, amennyit nem szégyell.

A történetben szerephez jut egy fiatal és ambiciózus olasz séf-jelölt, aki a családi gondola-bizniszt a fakanálra cserélte, egy amerikai özvegy, aki az emberek hangulatát, személyiségét színekben látja (nem, ez már nem fér bele a szinesztézia fogalmába!) és festészettel próbálkozik, valamint egy tősgyökeres velencei idős hölgy, aki harsány optimizmussal és hamis kirobbanó életkedvvel takarja magányát. Ő gazdag ismerősei levetett ruháit árulja boltjában, s teszi ezt meglehetősen sajátos módon.

   Amit pozitívumnak tartok az, ahogy a szerző felhívja a figyelmet arra, hogy mit jelent Velencének és a lakosainak az a turistaáradat, ami a várost elárasztja. Természetesen az anyagiakon túl. Értem én, hogy a város a turizmusból él és nem pontozzák a tatyóból szendvicsező turistákat, akik egy nap alatt végigrohannak a főbb látványosságokon és csupán szemetet hagynak maguk után, de anyagi bevételt nem. De sehol egyetlen szó sem esik arról, hogy például mennyibe kerülne helyben étkezni és nem a tatyóból. Meg arról sem, hogy a romantikus gondolázásért mennyit kellene leszurkolni fejenként. Újabb zárójel: Velencében csak a turisták gondoláznak – sok pénzért, a helyiek vizitaxit vagy -buszt használnak, vagy van saját csónakjuk.

   Egy év Velencében és a szerző mégcsak említést sem tesz a hely legnagyobb látványosságáról, a karneválról, viszont bemutat egy másik ünnepet, amit a legfontosabbnak tüntet fel. S ha már az igazi Velencéről beszélünk – ami mégiscsak a turistákból él, bármennyire nem tetszik –, akkor azokról az utca árusokról sem tesz említést, akik agresszívan tolják a gyanútlan turista arcába a kínai bóvlit, s valahogy a lagúnák jellegzetes bűzéről is megfeledkezik.

A történet gasztronómiai részébe nem szeretnék belemenni, vannak receptek, leírások, lehet próbálkozni.

Útleirás, szakácskönyv és középszerű szerelmi történet. Egy kicsit mindegyik volt, egy idealizált hősnővel a főszerepben, akinek a tökéletességétől és tévedhetetlenségétől viszketegséget lehet kapni. Nem ájultam el a történettől, egyszerolvasós-felejtős kategóriában marad, de ízlések és pofonok…

Kapcslódó bejegyzés:

Olaszország, szeretlek! 

Mary Alice Monroe – Ház a parton

Ház a parton 1

Amikor Cara elveszíti a chicagói állását, és szakít a barátjával, úgy érzi, az élete romokban hever. Épp jókor érkezik tehát az édesanyja telefonhívása, aki arra kéri, látogassa meg őt a mesés dél-karolinai tengerparton álló nyaralójában, és töltse vele a nyarat. Habár az anyjához fűződő viszonya korántsem felhőtlen, Cara visszatér a gyermekkora helyszínére. Ekkor még nem sejti, hogy ez a lépés gyökeres életmódváltást hoz számára. Nemsokára ugyanis magával ragadja a festői táj szépsége, a természet közelségétől a szíve kinyílik az új élményekre, és olyan érzésekre figyel fel a lelkében, amiket korábban sohasem engedett meg magának. A nyaraló felújítása közben esélyt kap arra, hogy kibéküljön az édesanyjával – de vajon sikerül-e megtalálnia önmagát és a régóta vágyott boldogságot?

General Press, 2019

Eredeti cím: The Beach House, 2002

Nem különösebben kedvelem Mary Alice Munroe írásait, olyannyira nem, hogy a korábban megjelent Nyári emlékek sorozatát végig sem olvastam, feladtam a negyedik rész elején, az ötödik pedig már szóba sem jöhetett. Arról a bizonyos "déli" világról ír, ami Scarlett O'Harának jól állt, kortárs történetként már kicsit bizarr és nem is tartozik az érdeklődési körömbe – még szórakozás szinten sem..

Azt szoktam mondogatni – s a blogon is már többször is leírtam –, hogy mindenki megérdemli a második esélyt is (azta! de nyálasan hangzik ez így!). Ez volt Mary Alice Monroe második esélye, hiszen mindenkivel előfordulhatott, hogy nem kedvelte egy szerző valamelyik írását, sorozatát, viszont egy másik könyvét igen.

Fura lenne a Ház a partonról azt mondani, hogy az azonos nevű sorozat része, indítókötete, akármije, hiszen csupán két könyvről beszélünk, s a szerző nem is mostanában írta őket, tehát tovább folytatások valószínűsége csekély, de nem lehetetlen. Igazándiból azt sem tudnám megmondani, hogy mivel lehetne ezt még folytatni, hisz ez a könyv is eljut a boldog végkifejletig, a következő pedig Toy történetét hozza – hogy kicsoda Toy, az kiderül majd a történet során.

Vitatható az, hogy miről is szól ez a történet, vagy éppen kicsoda a főhőse, mert Monroe annyi mindent zsúfolt bele kicsivel kevesebb mint ötszáz oldalba, hogy több könyv is lehetett volna belőle. Ez volt az egyik dolog amiért nem kedveltem ezt a történetet.

A másik dolog, ami határozottan idegesített az a párbeszédek hiánya volt. Van elég szereplő ebben a történetben, de a közöttük levő kommunikáció minimális, a történet nagy része leírásokból, belső monológokból és visszaemlékezésekből áll. Szó se róla, Monroe nagyon szépen fogalmaz – erre gondolom a fordító is rásegített a maga rátermettségével, de mindennek van egy határa.

S akkor ott van még az is ami egyenesen dühössé tett: a drága jó déli mentalitás, azaz egy nőnek egyetlen célja lehet az életben: jól férjhezmenni és hagyni, hogy a férj gondoskodjon róla, neki pedig egyetlen feladata lenne, kiszolgálni a teremtés koronáját és mindenben alávetni magát az akaratának és döntéseinek. Aki pedig másképp gondolkodik vagy  – Uram bocsá! – másképp cselekedik, az megvetésre méltó, büntetést érdemel. A bennem lévő feminista és dolgozó nő szabályos viszketegséget kapott ettől. Helló! Hol élünk? A sötét középkorban?

Igen, tudom, hogy a történet fikció, viszont azt is tudom, hogy a valóságban is nagyon is jelen van ez a mentalitás, az úrinő fogalma, mely generációról generációra öröklődő – mondjuk a mi tájainkon kevésbé (bár nem kizárt), de a nyugati társadalom tehetősebb részeiben annál inkább.

Nos, a történet egyik szereplője, Olivia (Lovie a történetben) Rutledge egy ilyen déli úrinő. Azt hiszem az életben nem gyűlöltem ennyire hősnőt, mint őt, és egyetlen pillanatig sem tudtam sem szimpátiát, sem sajnálatot érezni iránta, s ami azt illeti mentegetőzéseit és motivációját sem tudtam elfogadni. Ugyanis Olivia Rutledge hagyta, hogy erőszakos férje terrorizálja őt és gyermekeit, végignézte, amint ugyanaz az erőszakos fazon bátalmazza gyermekeit, hagyta magát kisemmizni vagyonából és ami számomra megbocsáthatatlan: különbséget tett gyermekei között csupán csak azért, mert az egyik fiú volt, a másik meg lány. És aki még az utolsó tulajdonáról is gondolkozik, kire hagyja, netán a fiától származó unokákra? Vagy a környezetvédőkre? 

   S mindezt, most, a huszonnegyedik óra utolsó perceiben el akarja intézni, jóvá akarja tenni. Mert Olivia Rutledge haldoklik, hetei vannak hátra és megszólalt a lelkiismerete. S hogy csinálja, hogy titkai ki ne derüljenek? Mert fél lábbal a sírban is az a legnagyobb gondja, hogy nehogy már a külvilág fele mutatott tökéletességére folt essen.
   A környezetvédelem – helyesebben a határtalan teknősimádat – volt amivel szintén túlzásba esett a szerző – legalábbis az én olvasatomba. Szép dolog a környezetvédelem, a veszélyeztetett fajok mentegetése, de aki ezt a saját gyermeke elé helyezi… Azt is megértettem, hogy ez volt Olivia mentsvára, de talán nem kell az ilyesmit a fanatizmusig elvinni. Én is szeretem a kutyákat-macskákat, de attól még a gyermekemet nem egy állatfajról neveztem el, mint Olivia. Lányát ugyanis Carettának hívják, ami az álcserepes teknős tudományos neve, Olivia pedig fanatikus teknősmentő.

Említettem már, hogy a történetnek rengeteg szereplője van, hiszen ugyanolyan fontos szerephez jut Cara, Olivia lánya, aki húsz év után tér haza a szigetre és teljesen más mint anyja, valamint Toy, a tizenéves lány, akit Olivia befogad a házába. S mellettük felbukkannak a család további tagjai, régi barátok s természetesen a teknős-brigád tagjai is.

Összességében ez a történet a déli mentalitásról szólt és a környezetvédelemről… meg agymosott, önbecsülés nélküli nőkről, és minden sorát gyűlöltem. Az hiszem, lassan kijelenthetem, hogy Mary Alice Monroe nem nekem írja történeteit, de hát nem vagyunk egyformák... meg ízlések és pofonok...

Kapcsolódó bejegyzések:

Nyári emlékek

Nyári fuvallat

Nyárutó