Hóvégi klasszikus: Karinthy Frigyes - Utazás a koponyám körül

Találkozásom a szerzővel – persze ezt a találkozást képletesen kell érteni –, még az iskolában történt. Pontosan nem emlékszem hányadikban is volt… talán tizenegy-tizenkettőben valamikor, amikoris a Tanár úr kérem című műve kapcsán említést tettek róla magyar irodalomból a “futottak még” kategóriában. Természetesen a Tanár úr kérem kötelező olvasmány volt, amit valamennyien úgy tettünk félre, ahogy volt. Mentségemre szolgáljon, megpróbáltam, nem jött össze. Mikor senkivel sem lehetett beszélgetni az adott műről, az irodalomtanár az Utazás a koponyám körül-t ajánlotta olvasásra. Hogy végülis hányan kedveltük meg ezt a történetet, nem emlékszem, én az biztos, hogy igen, mert semmi hasonlóval nem találkoztam addig, s ha őszinte akarok lenni, azóta sem.

Túl sokat nem lehet mondani erről a könyvről, hiszen a fülszöveg mindent elmond amit a cselekményről tudni kell. Igen, ez a valóságban is megtörtént, Karinthy agydaganatának felfedezését és gyógyulásának körülményeit írja le, valamint a betegség ideje alatt felmerült személyes gondolatait, érzéseit osztja meg az olvasóval és teszi ezt nem tragikusan, pesszimizmusba merülve, hanem tömény öniróniával.

Arról sem tesz említést a fülszöveg, hogy miért is kerül sor arra a bizonyos klínikai látogatásra felesége társaságában, amikor is motoszkálni kezd fejében a gondolat, hogy talán agydaganata van. A második számú Karinthyné (született Böhm Aranka) ott praktizál a klínikán – bár pontosan meghatározni nem tudnám hogy micsoda is, mert mai mércével nem az a neurológus vagy pszichiáter, aki a 20. százat elején volt, ugyanis a hölgy – Őnagysága, ahogy Karinthy emlegeti –, előbb pszichoanalitikusnak tanult, majd később átnyergelt az orvosi tudományokra. Mindenképpen egy fölöttébb ambiciózus hölgy, aki pontosan tudja mit akar és azt, is hogyan érje el.

Felesége az, aki a megoldást hozza, minden követ megmozgatva, hogy a híres professzor megvizsgálja férjét. És a svéd professzor nagyonis valós személy, ugyanis Herbert Olivecrona a 20. század idegsebészetének kiemelkedő képviselője és munkássága, módszerei szerte a világon ismertek.

Ez egy olyan könyv amit egyszer mindenkinek el kelllene olvasni, szerintem Karinthy legjobb írása. De ez csupán az én véleményem, mert hát az ízlések és a pofonok.

A regény valóságosan megtörtént eseményekről, személyes tapasztalatokról szól: saját agyműtétének körülményeit beszéli el az író. Művészetének általánossá, egyetemes emberi élménnyé emeli az operációt, a betegség történetét. Az író a Centrál kávéházban vonatdübörgést hall, halucinál. Ezt fejfájás, ájulás követi, de sem ő, sem orvosai nem gondolnak komoly betegségre. Barátságos beszélgetések, egy filmélmény és feleségével együtt tett klinikai látogatás ébresztik fel gyanúját: agydaganata van. Az öndiagnózis helyesnek bizonyul. A vakság, a biztos halál és némi reménnyel kecsegtető műtét között nem nehéz a választás. Elutazik Stockholmba, a kor legnevesebb agysebészéhez, Olivecrona professzorhoz. Különlegesen izgalmas, nagyszerű az elbeszélés csúcspontja: a műtét leírása, melyet egyszerre szenved belülről, és szemlél kívülről az író. Az operáció utáni, téren és időn kívüli állapotból, a szürkeségből a fényhez, az élethez visszatérő ember örömével, büszkeségével zárul a mű.

Eredeti megjelenés: Athenaeum, 1937 és utána még huszonháromszor, legutóbb 2015-ben a Kossuth Kiadónál nyomtatott formában és hangoskönyvként a 2016-ban Hungaroton gondozásában, Mácsi Pál tolmácsolásában

“Előveszem az órám, leteszem az asztalra. 

– Morfiumot kérek – mondom nagyon nyugodtan és hidegen és ellenségesen. 

– Nem lehet! Tudja, hogy nem lehet! Mi jut eszébe? Mit akar azzal az órával? 

– Három percen belül morfiumot kérek. 

Habozva, nyugtalanul néznek rám, senki se mozdul. Három perc elmúlik. Utána még tíz, ekkor nyugodtan elteszem az órát, és imbolyogva felállok. 

– Vigyenek a Fiakker bárba. Ma este szórakozni szeretnék, azt mondják, nagyon jó.
Felszabadulva ugrálnak fel. 

Senkinek nem árultam el, azóta se: a három perc elteltével el voltam szánva – először és utoljára életemben –, hogy amennyiben további tíz percen belül nem áll ki a fejfájás, a legközelebbi villamos elé vetem magam. 

Soha nem derül ki, megtettem volna-e? Mert a fájás hirtelen, villanásszerűen kiállt.”

(Karinthy Frigyes – Utazás a koponyám körül)

Susan Mallery - Született nyomozó

A csodálatos Titan lányok 4

Garth Duncan már nem is emlékszik rá, milyen az, amikor az embert nem a bosszúvágy hajtja. Húsz év telt el azóta, hogy apja, a milliárdos Jed Titan végérvényesen eltaszította magától, de most eljött az idő, hogy megfizessen az öregnek minden sérelemért. Kár, hogy a vakmerő seriffhelyettes, Dana Birch, a Titan lányok barátnője folyton az útjába áll. Követi mindenhová, mint az árnyék, és a férfi végül belátja, az a legegyszerűbb, ha beengedi a lakásába és az életébe. Amikor azonban valaki többször is a rendőrnő életére tör, Garth azon kapja magát, hogy meg akarja védelmezni őt, mindenáron. És még mondja valaki, hogy a sorsnak nincs humorérzéke…

Harlequin, 2017

Eredeti mű: Susan Mallery – Hot on Her Heels, 2009

Ez a A csodálatos Titan lányok sorozat befejező része, de nem kell szomorkodni, augusztusban a kiadó újabb Susan Mallery könyvvel jelentkezik Sörsdöntő nyár címmel, ami a Blackberry sziget trilógia első kötete, s augusztus már itt van a kanyarban.

Akik figyelemmel kísérték jelen sorozatot, azok már tudják, hogy bár kis jóindulattal minden rész megállná önállóan is a helyét, azért mégiscsak jobb az elején kezdeni és sorba végigvenni mindegyik kötetet, hogy teljes legyen a kép és tudjuk hogy is állunk tulajdonképpen, ki kicsoda és mit keres ebben a történetben. Másképp nem tudnád, például, hogy az első részben Jed Titan még versenyt ajánlott két feleségtől született három lányának a várható örökségért… mostanra Jed Titan oda jutott, hogy házasságon kívül született fiának, Garthnak ajánlja fel az egész Titan birodalmat, azzal a kikötéssel, hogy lányai egyetlen centet se lássanak belőle… s mi több, képes emberéletekre is törni célja érdekében, nem érdekli, hogy épp a lányai közül valamelyik lenne az áldozat. Jed Titan egy gátlástalan szemétláda, egy biológiai selejt, akinek érzékeny testrészét nem túl erősen, de annál kitartóbban tudnám szorongatni… például egy diótörővel…

A sorozat olvasói számára nem meglepő, hogy ez a rész Garth Duncan, Jed Titan törvénytelen fia és Dana Birch sheriff-helyettes, a Titan lányok barátnőjének története. És annak, ahogyan Izzy Titan a családi szeretetbe fullasztja féltestvérét, hiszen ezt megígérte még az előző részben. Megsúgom: nehezen, de sikerül majd neki.

Tehát ebben a részben jobban megismerjük Dana és Garth múltját, ami ugye helyretesz néhány dolgot a történetben. Nemcsak velük és valamennyi Titan lánnyal találkozunk a történet valamely pontján, hanem jóval többet megtudunk Kathyről, Garth anyjáról, aki az ominózus agyműtét következtében nem teljesen önmaga, de ettől függetlenül meglepő éleslátással rendelkezik és szinte valóságon túli intuícióval választ könyezete tagjainak háziállatot.

Ez ugye a befejező rész, ahol minden a helyére kerül, ahol mindenki megtalálja a maga párját vagy hivatalossá teszi kapcsolatát és boldogan élnek amíg meg nem haltak. S így is van, néhány dolog a helyére kerül. Például megtudjuk, hogy miért viselkedett mocsokként Jed Titan akkor, amikor Garth segítségét kérte anyja műtétéhez – persze azon túl, hogy ő alapból egy mocsadék. Azt viszont nem, hogy miért gyűlölte a lányait, miért manipulálta, használta ki őket saját céljai érdekében. Nekem ez hiányzott. Mint ahogy az is, hogy sosem derült ki Izzy miért a szülei páriája, hiszen anyja kizárta a végrendeletéből, olyan mintha sosem létezett volna, apja pedig indulásból megmondta, hogy Izzy nem fog egy centet sem látni a Titan-vagyonból.

Ha el tudsz vonatkoztatni Jed Titan szemétségétől, akkor minden kiszámíthatósága ellenére egy nagyon szórakoztató történetet olvashatsz, csipetnyi erotikával, ami pontosan annyi, amennyi kell. Töbször is megcsillan benne a helyzeti humor, vagy csak úgy a semmiből jön egy-egy beszólás, ami rögtön mosolyra is késztet. A szerző rajogótáborának kötelező olvasmány, azon túl meg az ízlések és a pofonok.

“Az ügyvédnő vágott egy grimaszt.

– Nem rúgott beléd senki, nem fenyegettek azzal, hogy összevernek, és még a macskád farkára sem léptek rá, amikor behoztak? Akkor most mibe kössek bele, áruld el!

– Nincs macskám – mutatott rá Garth.

– Igen, tudom. Vicces, milyen kevés férfi tart macskát. Pedig a macskák ugyanolyan megvetéssel tekintenek a gazdájukra, mint bizonyos nők a pasikra. És ti, férfiak mindig ezekbe a nőkbe szerettek bele. – Mary Jo szélesen elmosolyodott. – Bocs. Ne is figyelj rám.”

Susan Mallery – Született nyomozó, Harlequin, 2017

A sorozat előző részei a Harlequin Kiadó gondozásában:

1. Született játékos, 2016

Under Her Skin

2. Született úrinő, 2016

Lip Service

3. Született vadóc, 2016

Straight from the Hip

A történet előzménye, nem jelent meg magyar nyelven

0.5 Wild Hearts (novella)

Kathryn Taylor - A visszatérés

Daringham Hall 3

A várva várt visszatérés, egy nagy szerelem és egy utolsó remény…
Ben Sterling valójában mindent egészen másként képzelt el. Mióta átvette Daringham Hall irányítását, mindenki csak megnehezíti az életét. Tervében – hogy rendbe hozza az ősi birtok megroppant anyagi helyzetét és visszaállítja az ősi udvarház régi fényét – sem a Camden család tagjai, sem a falubeliek nem hisznek. Nap mint nap újabb bosszúsággal és rosszmájú pletykákkal kell megküzdenie. Egyedül abból a szerelemből merít erőt, amelyet a csinos állatorvos, Kate Huckley iránt érez. Amikor azonban egy minden korábbinál gonoszabb híresztelés kap szárnyra, és még Kate is azt veti a szemére, hogy hazudott neki, Ben radikális lépésre határozza el magát.

A visszatérés a Daringham Hall-trilógia lebilincselő befejező része.

Kossuth, 2017

Eredeti mű: Kathryn Taylor – Die Rückkehr, Bastei, 2015

   
Ahogy a fülszöveg is mondja, A visszatérés a Daringham Hall trilógia befejező része. Végre egy olyan trilógia, ami tényleg három részből áll, minden más feles, kiegészítő és extra történet nélkül. Ez a “boldogan éltek, míg meg nem haltak”-kötet.

Már az előző résznél is elmondtam, ahhoz, hogy megértsd ki kicsoda a történetben és milyen kapcsolatban állnak egymással, a trilógia valamennyi részét el kell olvasnod, mert a cselekmény minden részben onnan folytatódik, ahol az előző kötet abbahagyta.

Ha úgy általában gondolok az egész történetre, trilógiára, akkor azt vallom, hogy kedveltem ezt a történetet, úgy ahogy volt, bár nem mondanám, hogy minden részletében tetszett, egyet érettem a szerző megoldásaival vagy a történet alakulásával, de mindenképpen sokkal jobban kedveltem mint a szerző A szerelem színei sorozatának magyar nyelven is megjelent részeit.

Ha viszont csak erre a befejező részre gondolok, akkor ez határozottan idegesített, mert szinte teljjes egészében a bizonytalanság és határozatlanság jellemzi. No, meg némi önzés itt-ott… természetesen mindez a szereplők részéről.

 Míg David határozatlanságát meg tudtam érteni, a Benét nem. Ugye David alig húsz éves, egész életbében azt hitte magáról, hogy egy Camden, valamikor ő lesz a soros baronet és az ő tiszte lesz igazgatni Daringham Hall-t. Erre készül, erre készíti fel a családja. S akkor kiderül, hogy ebből semmi sem igaz, hiszen nemcsak, hogy nem ő az örökös, hanem mégcsak nem is Camden, mert anyja egyik kalandjából született,  apja pedig egy tehetős szerencsejáték-üzletlánc tulajdonos, s e mellett még sok másé is. Tehát Davidet megértettem, hogy otthagyta az egyetemet és vér szerinti apjához közeledett, hogy nem találta a helyét. Viszont Bennek nincs meg a fiatalság mentsége. Ő határozott céllal jött: tönkretenni a Camdeneket bosszúból, azért amit az anyjával és vele elműveltek. S ha a tények ismeretében megenyhül irántuk (legalábbis néhányuk iránt) és segíteni akar megtartani az uradalmat, akkor ne dobja be a törölközöt az első nehézség felmerültekor. Értem én, hogy rosszul esik, ha az elmber fia-lánya nem kap feltétlen szeretetet és imádatot új családja minden tagjától és/vagy a környezetétől, de ez még nem ok az akarom-nem akarom, csinálom-hazamegyek játékra. És ez a határozatlanság jellemző Kate-tel való kapcsolatára is.

   És ezzel el is érkeztünk az állatorvos Kate-hez, akit az első részben még sajnáltam, mert szegényt az érzelmileg sivár, gonosz nagynéni nevelte és Camdenék inkább voltak a családja mint nagybátyja és annak hozzátartozói. Egy ponton azt hittem, hogy majd kiderül róla, hogy valamilyen balkézről született Camden, a család tagja, akit majd lelkesen keblükre ölelnek, de azért nem annyira közeli rokon, hogy ne jöhessen létre egy szerelmi házasság közte és Ben Sterling között. Másképp nem tudtam magamnak magyarázni a Camden családhoz és Daringham Hallhoz való obszesszív ragaszkodását, ami, szerintem, messze túlment a család iránt mutatott baráti érzelmeken. Ez nem jött össze, Kate nem rokon.

Nos, ebben a részben nekem az ifjú hölgy határozottan antipatikus volt, mert elvárta volna Bentől, hogy az utolsó centjét is a birtok megmentésébe ölje, míg a család arisztokratikusan malmozott, várta a csodát és az egyetlen dolog ami néhányukat megmozgatta, az a “hogyan tartsunk be jobban Bennek”-akció volt. S nemcsak ezért nem kedveltem Kate-et. Eddig odavolt a hivatásáért, most már csak az úrnőt játsza és hisztizik, ha valami nem úgy történik, ahogy ő elképzelte vagy jónak látta. Ez a viselkedés egyébként a Camden család nő-tagjaira is jellemző kivétel nélkül.

   Tilly és Peter… róluk majd olvasol, nem is keveset. Ők olyanok maradtak amilyenek voltak: morgósak, szókimondóak, két lábbal a földön járóak… szerettem őket.

Bár a sok bizonytalanság és határozatlanság miatt kissé keserű szájízzel maradtam, mégis azt mondom, hogy ezt leszámítva egy jó könyv volt, mindent szépen a helyére tett, több részletet ismerhetünk meg Ben múltjából és természetesen hozza a nagy, egyetemes boldog befejezést, ami itt-ott már nyálas is volt az én ízlésemnek – például a falubeliek látogatása Daringham Hallba, amikor is feltétlen támogatásukról biztosították Bent.  Mindenképpen el kell olvasni azoknak, akik az első két részét már ismerik… és hát ízlések meg a pofonok…

 A Daringham Hall sorozat előző részei a Kossuth Kiadótól:

1. Az örökös, 2016

Das Erbe, 2015

2. A döntés, 2016

Die Eintscheidung, 2015

Corine Gantz - Rejtekhely Párizsban

„Kezdje újra Párizsban!” A háromgyerekes, megözvegyült Annie ezzel a mottóval ad fel hirdetést egy amerikai újságban, és házát kisvártatva elárasztják az új lakók: az erőszakos férjtől menekülő ex-modell két gyerekével, az anorexiás fiatal lány és a szívdöglesztő francia festőművész. Szerelem, humor, bonyodalom! Kell ennél több?

Tericum, 2014

Eredeti mű: Corine Gantz – Hidden in Paris, Carpenter Hill, 2011

A szerző egyetlen magyar nyelven megjelent könyve, más nyelven sem írt sokkal többet. Jelen alkotáson kívül csupán egy könyvet jelentetett meg, egy színes szakácskönyvet, természetesen a francia konyhaművészetbe bevezetendő az olvasót. Feltételezhetően mindazokat a finomságokat tartalmazza amiket Annie, e könyv főhősnője könyhájában készít, hiszen még a címük is azonos, csupán ezen feltünteti, hogy “a szakácskönyv”. Ez sajnos nem jelent meg magyar nyelven.

Corine Gantz Los Angelesben élő blogger, de Párizsban született, ott végezte tanulmányait is, könyvében tehát meglehetősen hiteles képet alkot a francia szellemről, arról hogyan illeszkedik be egy amerikai fiatalasszony számára egy teljesen más, idegen világba. És természetesen van benne egy csipetnyi annyira jellemző francia nacionalizmus is. Kicsit sem sértően, ikább olyan szórakoztató módon.

Ez a könyv az újrakezdésről szól, viccesen, meghatóan, könnyed stílusban. Olyan nyári olvasmány-féle a női sorsról, barátságokról, Párizsról, szerelemről, emberi kapcsolatokról.

A történet főhőse Annie, amerikai fiatalasszony, aki nagyratörő férjét követte Párizsba, tíz év múlva, 35 évesen pedig ott áll három gyerekkel és férj nélkül, egy óriási házban Párizs egyik menőnek számító negyedében. Menő negyed, de az ő háza nagy és költséges felújításra szorulna, erre pedig pénz nincs – ez egy olyan dolog, amit nem értettem, hiszen férje menő üzletember volt, hová lett a pénz? Bár barátja, Lucas (és ezen szigorúan a plátói barátságot kell érteni, legalábbis eleinte) az eladással rágja a fülét, Annie dönt: lakókat fogad, és nem is akárkiket, amerikaiakat. Döntését tett követi, néhány amerikai lapban hírdetést ad fel, bár maga sem igazán tudja mire is vállalkozik egyedülálló anyaként, három gyermekkel.

Így kerül a házba a rémült Lola, volt modell, jelenleg trófea-feleség, aki két gyermekével verbálisan agresszív férje elől pattan meg. Ide jön Althea, az anorexiás lány, akinek önbizalomhiánya és szeretetéhsége egekbe kiáltó… és ide jön Jared, a zavart lelkű, alkoholista és drogfüggő festő – mellesleg Lucas alig tizenöt évvel fiatalabb keresztfia, majd hónapokkal később Mark, Lola gazdag férje is, hogy megpróbálja visszaszerezni feleségét és gyermekeit.

És természetesen ott van Párizs, a hangulatával, a bohémságával, örökké pezsgő életével.

Egy próbálkozást határozottan megér a könyv, mert könnyed stílusával olvastatja magát, szórakoztat, ugyanakkor elgondolkoztat, mert komoly dolgokat is érint, mint a házastársak közötti agresszió vagy táplálkozási zavarok. Nem mondom, hogy újraolvasós lett, de engem igenis szórakoztatott, de hát ízlések és pofonok.

John O'Farrell - A férj, aki elfelejtette a feleségét

A ​férfiak gyakran megfeledkeznek a bevásárlásról. Meg a házassági évfordulójukról. Mindez nem újság. Az is előfordul, hogy elfelejtenek elmenni a gyerekért az óvodába. Na és? Az azonban korántsem hétköznapi fordulat, hogy valaki teljesen elfelejti a feleségét. E regény főhősével pontosan ez történik: egy esős őszi délután a metrón egyszer csak rájön: fogalma sincs, merre tart és mi okból, sőt azt sem tudja, ki is ő, hogy hívják, mivel foglalkozik és hol lakik. Nincs egyszerű dolga, amikor nekilát mindezt kideríteni: először lerázzák, másodszor hülyének nézik, végül a kórházban, ahol szóba állnak vele, természetesen az adataira kíváncsiak… Nagy sokára előkerül egy barátja, aki segít felidézni egy-egy emlékfoszlányt, és kis időre befogadja amnéziás hősünket. Ő hazafelé egy gyönyörű, vörös hajú nőt pillant meg az utcán, akiről megtudja, hogy a felesége. Csak sajnos épp válófélben vannak… A neves angol humorista abszurd helyzetre építő romantikus regénye üdítően szórakoztató történet arról, hogy a szerelem mindig megérdemel egy második esélyt.

Cartaphilus, 2014

Eredeti mű: John O’Farrell – The Man Who Forgot His Wife, Black Swan, 2012

Óóóóó!!! Ez egy megható, szórakoztató, tündéri könyv volt. Tudod, olyan mint azok a bizonyos “chick lit” könyvek, a könnyű műfaj, amiket nők írnak nőkről nőknek, szórakoztatóan mutatva be egy-egy nagyonis valós jelenséget – jesszus mennyi nő! Csakhogy ezt egy férfi írta és a saját szemszögéből meséli el a történetet, aminek főszereplője természetesen egy férfi.

Főhősünk, Jack Vaughan, retrográd amnéziában szenved, annak is egy pszichés alapon kialakuló formájában, disszociatív fugában. Egyik pillanatról a másikra arra eszmél, hogy nem tudja kicsoda ő. Szószerint. Nem tudja a nevét, hol lakik, van-e családja, kik a barátai, mi a foglalkozása. Nincsenek nála sem az iratai, sem a telefonja. Nem tudja honnan jön és hová tart. Ne tessék fintorogni, ez az állapot nem kitaláció, igenis létezik ilyen és meglehetősen nagy szakirodalma van. Az alany valamilyen pszichés trauma hatására – tehát ütés, baleset, fizikai bántalmazás kizárva – elveszti a memóriájának azt a részét, ami a saját személyére vonatkozik, minden másra emlékszik. S az emlékek időben vagy visszajönnek, vagy nem.

Nos ez áll fenn Jack Vaughan esetében is, akinek minden, saját személyére vonatkozó információ, emlék törlődött a memóriájából és egy hétnek kell eltelnie a kórházi ágyon, míg eszébe jut egy név és egy számsor, amiről kiderül, hogy legjobb barátjának, Garynek a telefonszáma… akire természetesen nem emlékszik. Mint ahogy arra sem, hogy nős, két gyermek apja és épp válik a feleségétől, arra sem hogy miért… és azt sem tudja, hogy nem olyan ember, mint amilyennek most magát elképzeli… Szokásaiban, viselkedésmódjában, ízlésében, semmilyen formában nem hasonlít a disszociatív fuga előtti Jack Vaughanra

A szerző nagyon szórakoztatóan írja le ezt az önismereti utazást, amely akár egy őrület kezdete is lehetne. De főhősünk esetében szerencsére nem az, mert igen, lassan emlékszilánkok jelennek meg, Jack lassan tisztába jön néhány dologgal és szándékában áll a múlt hibáit helyrehozni.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik mostanában egy nyugis, szórakoztató, humoros olvasmányra vágynak… és hát az ízlések meg a pofonok…

Kedvcsinálónak egy részlet Jack egyik első visszatérő emlékéből:

“Alighogy elhelyezkedünk, már megyek is italért; annyit veszek, hogy egész úton kitartson, és kábé egy órával később Maddy is elvonul a büfékocsiba, ezúttal ételért, mert az persze nekem eszembe se jutott. Hosszabb ideig van távol, mint én, és azon kapom magam, hogy egyre gyakrabban lesek ki a folyosóra, hol marad már. Még mindig nincs nyoma, amikor egyszerre csak megszólal a hangosbemondó.

„Utasoknak szóló közleményt hallanak..!” (Akkoriban még „utasok” vagyunk; csak jóval később érdemeljük ki az „ügyfelek” megszólítást a vonatokon; az átminősítés után majd jogot formálhatunk arra, hogy kikérjük magunknak, ha nem azt kapjuk a pénzünkért, amiért fizettünk.) Egy pillanatra eszembe jut: női vonatkísérő? Ilyet is ritkán hall az ember.

„A Brit Vasutak elnézést kér, amiért a büfékocsiban felszolgáló férfi alkalmazott egy szexista pöcs. A Brit Vasutak jogosnak tartja női utasainak azon óhaját, hogy a kitűzője szerint Kevin névre hallgató középkorú férfi, akinek ráadásul jegygyűrű van az ujján, ne kérdezze meg tőlük, hogy van-e barátjuk, és hogy mi a telefonszámuk.” Maddy kissé unott, monoton hangja tökéletes hatást ér el. A körülöttem ülő utasok egyre szélesebb vigyorral néznek egymásra, miközben a szívem gyorsabban kezd zakatolni, mint a vonat. „Ugyancsak értékelnék, ha Kevin, miközben felszolgálja az uzsonnára szánt bucit, nem bámulná olyan kitartóan a pult másik oldalán álló nőnemű utas mellét. A következő megállónk Didcot Parkway, ahol Kevin remélhetőleg nemcsak leszáll a vonatról, de eléje is fekszik a sínekre. Köszönjük figyelmüket”

A kocsinkban ülő női „ügyfelek” spontán tapsviharban törnek ki. Páran közülük még éljeneznek is. Csak a közelemben ülő idős hölgy hallgat rezzenéstelen, komoly arccal, mintha a hangosbemondó hivatalos közleményt sugárzott volna.

Alig várom, hogy Maddy visszatérjen. Irtózatosan büszke vagyok rá; vicces és bátor, és elérte, hogy vadidegenek nevessenek egymásra a vonaton, és hangosan vitassák meg a hallottakat. Még mindig tart a zsivaj, amikor Maddy tökéletesen semmitmondó arccal belép a kocsiba, mintha mi sem történt volna. „Itt a mi huncut bemondónk!”, kérkedek fennhangon, és tüntetően helyet csinálok az asztalkán, hogy az újdonsült sztár letehesse a sörösdobozokat és a hírhedtté vált bucit. Talán hiba részemről, hogy felfedem Maddy kilétét az egész kocsi előtt. De végül is nem bánjuk különösképpen, hogy Didcot Parkwaynél lependerítenek minket a vonatról. Úgy értem, szó sincs arról, hogy semmit se tudnánk kezdeni magunkkal kedd este Didcotban.”

(John O’Farrell – A férj, aki elfelejtette a feleségét, Cartaphilus, 2014)