2017. március 21., kedd

John O'Farrell - A férj, aki elfelejtette a feleségét


A ​férfiak gyakran megfeledkeznek a bevásárlásról. Meg a házassági évfordulójukról. Mindez nem újság. Az is előfordul, hogy elfelejtenek elmenni a gyerekért az óvodába. Na és? Az azonban korántsem hétköznapi fordulat, hogy valaki teljesen elfelejti a feleségét. E regény főhősével pontosan ez történik: egy esős őszi délután a metrón egyszer csak rájön: fogalma sincs, merre tart és mi okból, sőt azt sem tudja, ki is ő, hogy hívják, mivel foglalkozik és hol lakik. Nincs egyszerű dolga, amikor nekilát mindezt kideríteni: először lerázzák, másodszor hülyének nézik, végül a kórházban, ahol szóba állnak vele, természetesen az adataira kíváncsiak… Nagy sokára előkerül egy barátja, aki segít felidézni egy-egy emlékfoszlányt, és kis időre befogadja amnéziás hősünket. Ő hazafelé egy gyönyörű, vörös hajú nőt pillant meg az utcán, akiről megtudja, hogy a felesége. Csak sajnos épp válófélben vannak… A neves angol humorista abszurd helyzetre építő romantikus regénye üdítően szórakoztató történet arról, hogy a szerelem mindig megérdemel egy második esélyt.

Cartaphilus, 2014
Eredeti mű: John O’Farrell – The Man Who Forgot His Wife, Black Swan, 2012


Óóóóó!!! Ez egy megható, szórakoztató, tündéri könyv volt. Tudod, olyan mint azok a bizonyos “chick lit” könyvek, a könnyű műfaj, amiket nők írnak nőkről nőknek, szórakoztatóan mutatva be egy-egy nagyonis valós jelenséget – jesszus mennyi nő! Csakhogy ezt egy férfi írta és a saját szemszögéből meséli el a történetet, aminek főszereplője természetesen egy férfi.
Főhősünk, Jack Vaughan, retrográd amnéziában szenved, annak is egy pszichés alapon kialakuló formájában, disszociatív fugában. Egyik pillanatról a másikra arra eszmél, hogy nem tudja kicsoda ő. Szószerint. Nem tudja a nevét, hol lakik, van-e családja, kik a barátai, mi a foglalkozása. Nincsenek nála sem az iratai, sem a telefonja. Nem tudja honnan jön és hová tart. Ne tessék fintorogni, ez az állapot nem kitaláció, igenis létezik ilyen és meglehetősen nagy szakirodalma van. Az alany valamilyen pszichés trauma hatására – tehát ütés, baleset, fizikai bántalmazás kizárva – elveszti a memóriájának azt a részét, ami a saját személyére vonatkozik, minden másra emlékszik. S az emlékek időben vagy visszajönnek, vagy nem.
Nos ez áll fenn Jack Vaughan esetében is, akinek minden, saját személyére vonatkozó információ, emlék törlődött a memóriájából és egy hétnek kell eltelnie a kórházi ágyon, míg eszébe jut egy név és egy számsor, amiről kiderül, hogy legjobb barátjának, Garynek a telefonszáma… akire természetesen nem emlékszik. Mint ahogy arra sem, hogy nős, két gyermek apja és épp válik a feleségétől, arra sem hogy miért… és azt sem tudja, hogy nem olyan ember, mint amilyennek most magát elképzeli… Szokásaiban, viselkedésmódjában, ízlésében, semmilyen formában nem hasonlít a disszociatív fuga előtti Jack Vaughanra
A szerző nagyon szórakoztatóan írja le ezt az önismereti utazást, amely akár egy őrület kezdete is lehetne. De főhősünk esetében szerencsére nem az, mert igen, lassan emlékszilánkok jelennek meg, Jack lassan tisztába jön néhány dologgal és szándékában áll a múlt hibáit helyrehozni.
Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik mostanában egy nyugis, szórakoztató, humoros olvasmányra vágynak… és hát az ízlések meg a pofonok…

Kedvcsinálónak egy részlet Jack egyik első visszatérő emlékéből:

“Alighogy elhelyezkedünk, már megyek is italért; annyit veszek, hogy egész úton kitartson, és kábé egy órával később Maddy is elvonul a büfékocsiba, ezúttal ételért, mert az persze nekem eszembe se jutott. Hosszabb ideig van távol, mint én, és azon kapom magam, hogy egyre gyakrabban lesek ki a folyosóra, hol marad már. Még mindig nincs nyoma, amikor egyszerre csak megszólal a hangosbemondó.
„Utasoknak szóló közleményt hallanak..!” (Akkoriban még „utasok” vagyunk; csak jóval később érdemeljük ki az „ügyfelek” megszólítást a vonatokon; az átminősítés után majd jogot formálhatunk arra, hogy kikérjük magunknak, ha nem azt kapjuk a pénzünkért, amiért fizettünk.) Egy pillanatra eszembe jut: női vonatkísérő? Ilyet is ritkán hall az ember.
„A Brit Vasutak elnézést kér, amiért a büfékocsiban felszolgáló férfi alkalmazott egy szexista pöcs. A Brit Vasutak jogosnak tartja női utasainak azon óhaját, hogy a kitűzője szerint Kevin névre hallgató középkorú férfi, akinek ráadásul jegygyűrű van az ujján, ne kérdezze meg tőlük, hogy van-e barátjuk, és hogy mi a telefonszámuk.” Maddy kissé unott, monoton hangja tökéletes hatást ér el. A körülöttem ülő utasok egyre szélesebb vigyorral néznek egymásra, miközben a szívem gyorsabban kezd zakatolni, mint a vonat. „Ugyancsak értékelnék, ha Kevin, miközben felszolgálja az uzsonnára szánt bucit, nem bámulná olyan kitartóan a pult másik oldalán álló nőnemű utas mellét. A következő megállónk Didcot Parkway, ahol Kevin remélhetőleg nemcsak leszáll a vonatról, de eléje is fekszik a sínekre. Köszönjük figyelmüket”
A kocsinkban ülő női „ügyfelek” spontán tapsviharban törnek ki. Páran közülük még éljeneznek is. Csak a közelemben ülő idős hölgy hallgat rezzenéstelen, komoly arccal, mintha a hangosbemondó hivatalos közleményt sugárzott volna.
Alig várom, hogy Maddy visszatérjen. Irtózatosan büszke vagyok rá; vicces és bátor, és elérte, hogy vadidegenek nevessenek egymásra a vonaton, és hangosan vitassák meg a hallottakat. Még mindig tart a zsivaj, amikor Maddy tökéletesen semmitmondó arccal belép a kocsiba, mintha mi sem történt volna. „Itt a mi huncut bemondónk!”, kérkedek fennhangon, és tüntetően helyet csinálok az asztalkán, hogy az újdonsült sztár letehesse a sörösdobozokat és a hírhedtté vált bucit. Talán hiba részemről, hogy felfedem Maddy kilétét az egész kocsi előtt. De végül is nem bánjuk különösképpen, hogy Didcot Parkwaynél lependerítenek minket a vonatról. Úgy értem, szó sincs arról, hogy semmit se tudnánk kezdeni magunkkal kedd este Didcotban.”
(John O’Farrell – A férj, aki elfelejtette a feleségét, Cartaphilus, 2014)