2020. február 4., kedd

Julie Klassen – Az udvarház titka



   Amikor Abigail családja anyagi gondok miatt arra kényszerül, hogy eladja londoni otthonát, egy ügyvéd meghökkentő ajánlattal jelentkezik: egy tizennyolc éve elhagyatottan álló, távoli udvarházat ajánl fel számukra. Az épület azonban furcsa titkot rejt; az új lakók molyrágta ruhákat, bevetetlen ágyakat, félbehagyott hímzést találnak benne – egyértelmű, hogy a korábbi tulajdonosok meglehetősen sietve távoztak. De vajon miért?
   Ráadásul a faluban azt pletykálják, hogy az udvarházban található egy titkos szoba, tele kincsekkel. Abban a reményben, hogy megoldást találhat a családja nehéz helyzetére, Abigail nekiáll a kincs felkutatásának, hiába óvja ettől a jóképű, helyi segédlelkész, William. Vajon a titkok napfényre kerülésével, Abigail rábukkan a régóta vágyott szerelemre és a kincsre is – vagy igazi veszély leselkedik rá?


   General Press, 2020
   Eredeti cím: The Secret of Pembrooke Park, 2014



   Ha jól számolom Julie Klassennek épp a nyolcadik magyar nyelven megjelent könyve. Kedvelem a klasszikus romantikus történeteket, tehát nyilvánvaló volt, hogy teszek egy próbát írásaival. Tettem többet is, bár azt nem mondhatom el, hogy minden magyar nyelven megjelent könyvét olvastam volna. Jók a történetek, csupán a szerző stílusával, a kivitelezéssel vannak gondjaim. Ez a magyarázat arra, hogy nem ismerem minden írását és az utolsó Julie Klassen könyvet két évvel korábban olvastam egy blogturné keretén belül. 
   Az ember lánya mindig reménykedik, a szerző kapott még egy esélyt, mert a fülszöveg alapján izgalmasnak tűnt a történet. Az is volt, és ez volt az egyetlen dolog, amit motivált, hogy végigolvassam a könyvet.
   A történet főszereplője Abigail Foster, egy kisnemesi család nagyobbik lánya. A tökéletes és eltúlzottan romantiukus hősnő, bár azt is mondhatnám, hogy nem ő, hanem Pembrooke Park titkos szobája, hiszen az is legalább akkora szerepet kap a történetben, minden körülötte forog. mindenki azt szeretné megtalálni, különösen a kincset, amit oda rejtettek. Ez egy nagyon jó példa volt arra, hogy a kincs mindenkinek mást jelent, és nem feltétlenül anyagi vonzata van.
   Visszaterve a hősnőre, nos ő az a típus, akinek jellembeli tökéletességétől viszketegséget lehet kapni. A család csúnyácska idősebb lánya, legalábbis ezt érezteti vele mindenki, amikor angyalian szép húgával hasonlítják össze, ezért ésszel, talpraesettséggel kompenzál. Anyja helyett ő vezeti a háztartást, üzleti ügyekben apja tanácsadója és szerelmes a szomszéd fiúba, akivel együtt nőttek fel, együtt rajongtak az építészetért.
   A történet elején mindjárt két csapást is kap Abigail önbizalma: egyrészt szerelme egy éves európai utazásra készül, és minden reménye ellenére nem kéri meg a kezét, hanem úgy néz ki, hogy érzelmileg inkább a csélcsap, de csodaszép húgához vonzódik (s még mondja valaki, hogy a férfiak nem vizuális lények!). S gyorsan ezután jön a második csapás is: a család elveszíti szinte teljes vagyonát egy olyan befektetésben, melyet a lány teljes mellszélességgel támogatott, hiszen tulajdon nagybátyja szorgalmazta a társulást.
   A nincstelen család kettészakad: anyja és húga Londonba marad Luisa szezonja miatt és természetesen a látszat megörzéséért, Abigail és apja Pembrooke Parkba utazik, amit egy titokzatos távoli rokon bocsájtot a rendelkezésükre. S mivel apjának rendezni kell a család katasztrófális üzleti ügyeit, Abigail hamarosan egyedül marad Pembrooke Parkban.
   A helyről tudni kell, hogy húsz éve lakatlan, poros, lepukkant, a tulajdonos személye vitatott és csupán a hagyatékot kezelő ügyvéddel állnak kapcsolayban. Az egész helyet titok (és pusztulás) lengi körül, a helybéliek sem beszélnek arról, hogy miért és fenntartásokkal kezelik az új lakókat. Az egy Chapman család kivételével, akik valamikor a birtok intézői voltak, és idősebbik gyermekük, William a falu segédlelkésze. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a történetnek meglehetősen nagy spirituális töltése legyen, ami nem feltétlenül rossz, de nem is kedveltem.
   Abigail nem az a lány, aki veszni hagy egy jó kis titkot s természetesen mindent elkövet, hogy az itt-ott elejtett információkhoz még többet szerezzen, hogy megismerje Pembrooke Park és az ott lakók történetét, s különösen azt, hogy miért távozott a család olyan hirtelen. Kiváncsiságát még jobban felcsigázzák azok a névtelen levelek, naplórészletek, melyek egy idő után neki címezve érkeznek, és valamennyire segítségére van az ifjú segédlelkész is, akire a szerző következetlenül hol Williamként, hol Mr. Chapmanként utal. És aki lassan de biztosan gyengéd érzelmeket táplál a lány irányába (mégsem vizuálisak a férfiak?). 
   Hogy a dolgok jobban bonyolódjanak, megjelenik a színen egy titokzatos köpenyes alak, egy potenciális örökös, akit az ügyvéd határozott utasítása ellenére befogadnak a házba, és miért ne tűnne fel Abigail gyerekkori szerelme is, aki – mit tesz a fikció ördöge! – épp a szomszédos birtokon irányítaná az építkezést. Abigail világát anyja és húga érkezése is megzavarja, mert miért ne bonyolódnának még jobban a dolgok.
   S akkor még ott van a titkos szoba rejtélye, melyről lassan kiderült, hogy nem is olyan titkos, viszont kincs sincs benne, legalábbis olyan értelemben nincs, ahogyan a kincsvadászok azt elvárnák.
   A cselekmény lassan, vontatottan csordogált, és azt gondolom, hogy ez a történet akár jó is lett volna, ha valaki más tollából olvasom és nem a Klassenéből. Nem az volt a gond, hogy teljesen erotikamentes volt, mint a szerző könyvei általában, hanem a vontatottsággal volt bajom, azzal, hogy elveszett olyan részletekbe és leírásokba, melyeknek nem volt jelentőségük a cselekmény szempontjából. Bajom volt a tökéletes hősnővel, akire senki rá sem néz, de aztán egyből három férfi is vetekszik kegyeiért. Túl sok titok, túl sok véletlen egybeesés. Egy nagyon ígéretes történetet elrontott a szirupos romantikával, legalább is az én ízlésemnek túl sok volt ez a romantika, ami ugyan Austennek jól áll, de Klassennél már túlzás.
   Egyszer olvasós és sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ismét kísértésbe essem egy Klassen könyv miatt. De nem vagyunk egyformák, és az ízlés nem képezheti vita tárgyát.




A szerző nevéhez kapcsolódó bejegyzések







2020. január 31., péntek

Jennifer Weiner – Jó az ágyban


   Nagydarab nőt szeretni   (Cannie Shapiro 1)


   Mi ​lehet annál szörnyűbb, mint amikor a pasink kövérnek tart? Például ha ezt még meg is írja egy népszerű női magazinban…
   „Soha nem felejtem el azt a napot, amikor megtudtam, hogy a barátnőm nehezebb, mint én…
   Véletlenül megtaláltam a fogyókúrás naplóját, amelyben feljegyezte, mikor mit evett, mit tervez enni ezután, és hogy megissza-e az előírt 2-3 liter folyadékot naponta. Ott volt a neve. Ott volt a fogyókúrás programban kapott azonosító száma. És ott volt a súlya is, amit, mivel úriember vagyok, nem fogok elárulni. Legyen elég annyi, hogy sokkolóan magas szám volt.
   Tudtam, hogy C. nagydarab lány. Nagyobb, mint a tévében látott fürdőruhás modellek, vagy a vígjáték- és kórházi sorozatok légiesen karcsú szereplői. Egyértelműen nagyobb volt, mint bármelyik korábbi barátnőm.
   A válla olyan széles, mint az enyém, a kezünk is majdnem egyforma méretű, és a mellétől a hasáig, a csípőjétől a combja domborulatáig csupa édes hullám és hívogató melegség volt. De mások társaságában már nem éreztem magam ilyen kellemesen mellette. A 178 centi magas C., akinek a felépítése leginkább egy nehézsúlyú díjbirkózóéra emlékeztetett, nem tudott észrevétlenül beleolvadni a tömegbe.
   Nagydarab nőt szeretni bátor tett a mai világban – sőt, talán hiábavaló is. Mert hiába szerettem C.-t, tudtam, olyasvalaki iránt lángolok, aki nem hiszi el magáról, hogy megérdemli a szerelmet.”
   Cannie Shapiro nem akar hinni a szemének, amikor meglátja, hogy a barátja, Bruce, akivel épp „szünetet tartanak”, ezt írta róla. Amúgy sincs túl jó passzban, az anyja ugyanis váratlanul bejelenti, hogy leszbikus, az egyik kolléganője állandóan fúrja a munkahelyén, ráadásul valóban van egy kis probléma a súlyával…
   Egy igazi nő azonban nem hagyhatja ennyiben a dolgot. Cannie kétségbeesett fogyókúrába kezd, hogy visszaszerezze Bruce-t, és helyreállítsa a saját önbecsülését, ám ezzel olyan eseménysorozatot indít el, amely örökre megváltoztatja az életét…
   Jennifer Weiner, a nagysikerű Egy cipőben és Kismamák pácban szerzőjének első és egyik legsikeresebb műve, amellyel az egész világon berobbant az irodalmi köztudatba. Egy szórakoztató, intelligens, megható és humoros szingliregény azoknak, akik a kliséknél többre vágynak.


   Kelly, 2009
   Eredeti cím: Good in Bed, 2001



   Meglehet annak már nyolc-tíz éve is, mióta először olvastam ezt a könyvet. Nem nehéz kitalálni, hogy miről jutott ismét eszembe, hiszen napok óta Norbi merész kijelentésein háborog a nép, mármint az a része, amelyik érintve és sértve érzi magát. Nem fogok elnézést kérni azért, amiért a genetika kegyes volt hozzám (bár lett volna mit örökölni innen-onnan), azért sem, hogy nem vagyok kényszeres zabáló. Soha nem volt súlyproblémám és nem is kellett semmit tennem azért, hogy ne legyen. Mondjuk azért a fast foodokat nem látogatom és bolti üdítő latyakot sem iszom, de ennek a választásnak semmi köze nem volt a testsúlyomhoz. Mielőtt bárki is terhességgel és szüléssel kezdene példálózni, elárulom, hogy már azon is túl vagyok. Tehát én a másik oldalról szemlélem ezt a könyvet és a történéseit – szeretném azt hinni, hogy elfogulatlanul –, mely egy fiatal, túlsúlyos nő személyes kárváriájáról szól, s melyet a nagy port kavaró kijelentés hatására újraolvastam.
   A könyv egy két részes sorozat része, sajnálatos módon a második rész soha nem jelent meg magyar nyelven, mert azért kiváncsi lettem volna, hogyan alakul a hősnő sorsa.
   A történet hősnője Candace (Cannie) Shapiro, a húszas évei második felében járó újságíró. Nem kövér (kilóinak száma soha nem hangzik el a történet során), hanem nagydarab (és van rajta némi súlyfelesleg). Mindig is az volt, ez pedig már gyermekkorában is zavarta, amikor szüleihez és nádszálkarcsú testvéreihez képest ő olyan volt, mint az elefánt a porcelánboltban. A sors ironiája pedig az, hogy apja plasztikai sebész, és nem az a fajta, aki kíméli lánya érzéseit, hanem támogatás helyett kihangsúlyozza hiányosságait, majd hátat fordít neki és az egész családnak. S ha lúd, akkor legyen kövér: néhány évvel a válás után anyja bejelenti, hogy leszbikus.
   Egy ilyen kamaszkor után Cannie csodálatra méltó módon navigál az életben, míg egy nap úgy dönt, hogy ideje szünetet tartani Bruce-szal három éve tartó kapcsolatában. Bruce-ról azonban tudni kell, hogy egy nagyra nőtt gyerek, aki csak úgy lézeng az életben. Cannie előtt kapcsolata sem igazán volt, trehány, elkényeztetett és személyi higiéniája is hagy kivánnivalót. Évek óta a doktori disszertációját írja és tehetős szüleitől kapott pénzből él, míg Cannie az egyik helyi újság megbecsült munkatársa. Mégis Bruce az, akinek sikerül egy neves magazinhoz bekerülni, és néhány hónappal a szakítás után Cannie arra ébred, hogy Bruce a sajtóban teregeti ki kapcsolatukat. Bár csak a név kezdőbetüjét írja le, közös ismerőseik mind tudják, hogy kiről van szó. S mindjárt azzal kezdi, hogy mekkora darab a volt barátnője, aki egy nagyszerű lány minden szempontból, nagyon jó volt vele lenni, de néha szégyellt nyilvánosan megjelenni vele, mert nem felelt meg a kulturálisan és társadalmilag elvárt sovány nő típusának.
   Tulajdonképpen innen indul  a történet, Cannie múltjára, gyerekkorára, családi körülményeire mind a továbbiakban derül fény. Mint ahogy arra is, hogy mekkora görény Bruce, akit Cannie nem tud felejteni és számtalan kísérletet tesz arra, hogy helyrehozza közöttük a dolgokat. S nem csupán szerelemből teszi. Ami igazán hajtja az a félelem, hogy egyedül marad élete hátralevő részére, hogy senki nem fogja elfogadni őt nagy teste és súlyfölöslege miatt. Cannie addig is tudta, hogy nem egy balerina alkat, de Bruce írása egyenlő volt az arculcsapással, különösen, hogy még több is követte. A család, a barátok figyelmeztetései ellenére Connie továbbra sem hajlandó elengedni a reményt, hogy visszaszerezze Bruce-t, pedig még Cöfi, a kutyája sem bírta a pasit.
   Cannie, minden nyomora ellenére nagyon szerethető karakter, aki szenzációs humorérzékkel szemléli mindazt ami vele történik: a munkája sikereit és kudarcait, zavaros családi körülményeit, túlsúlyát és a kísérleteket, hogy megszabaduljon tőle. Egészen addig, míg Bruce új barátnője miatt élete veszélybe nem kerül. S történik ez pont akkor, amikor sikerül forgatókönyvét eladni Hollywoodban és évek óta nem látott apjától újabb képletes pofont kap. Mert ekkor cserbenhagyja optimizmusa, humora, és Cannie szétesik. Testileg-lelkileg, és családja, barátai hiába állnának mellé, Cannie nem fogadja el a segítségüket, míg ő maga nem érzi elérkezettnek az időt a továbblépésre.
   Nagyon szórakoztató történet, melynek a humoron túl nagyon mély és nagyon aktuális mondanivalója van arról a relatív dologról, hogy kinek mi a szép és csinos, táplálkozási- és testképzavarról (mert nem csak az anorexia a testképzavar eredménye), eredményt nem hozó fogyókúrákról, lelki nyomorokról és előítéletekről, saját magunk elfogadásáról és elfogadtatásáról. 
   Minden nőnek ajánlom, de ízlések és pofonok...






2020. január 28., kedd

Samantha Young – India Place

   Dublin Street 4


   Hogyan ​borítsunk fátylat a múltra és tanuljunk meg bízni a jövőben…
   Hannah Nichols azóta nem látta Marco D’Alessandrót, hogy a srác öt hosszú évvel ezelőtt összetörte a szívét. A rosszfiú volt Hannah első és egyetlen szerelme… az ágyban is. Mindössze egyetlen szenvedélyes éjszakát töltöttek együtt, aztán Marco eltűnt – Skóciából és Hannah életéből is. A következmények súlya alatt összeroppant Hannah azóta sem tudta kiheverni a dolgot.
   Marco – aki valójában nem is olyan elvetemült – iszonyúan megbánta, hogy faképnél hagyta Hannah-t. Így amikor a sors szeszélye folytán újra összefut a lánnyal, többé már nem akarja elengedni. Örökké a nyomában van, hogy minden lehetséges módon bebizonyítsa, ők ketten nem élhetnek egymás nélkül…
   Ám amikor Marco már kezdi azt hinni, hogy van esély a közös jövőre, Hannah olyan felfedezést tesz, ami a felszínre hoz egy fájdalmas titkot. Egy titkot, ami még azelőtt elszakíthatja őket egymástól, hogy egyáltalán újrakezdhetnék a kapcsolatukat…
   A világszerte kirobbanóan sikeres Dublin Street, London Road és Jamaica Lane sorozat új története.
   Tudd meg, mire lehet esély!

   Könyvmolyképző, 2019
   Eredeti cím: Fall From India Place, 2014



   Valamiért mindig azt hittem, hogy a kiadó Arany pöttyös sorozata olyan felnőtteknek szól, akik kinőttek a vörös-rubin pöttyös könyvekből, és másról is szólnak, mint a fiatalság hisztériájáról és mondvacsinált, eltúlzott lelki nyomoráról. Az India Place a legjobb példa arra, hogy mégsem, hiszen a történet valahol a vörös és rubin pöttyös könyvek tematikájának a határán van. Úgy emlékeztem, hogy kedvelem ezt a sorozatot, bár amennyi könyvet olvasok, s amennyi idő eltelt a korábban megjelent kötet óta (két év), az emlékek símán megtréfálhatnak. Ez most nagyon rossz vicc volt.
   A történet továbbra is Edinburghban játszódik, akárcsak a sorozat korábban megjelent részei (Dublin Street, London Road és Jamaica Lane), és a folytatások (pillanatnyilag még két könyv), valamint a kiegészítő novellák, szám szerint nyolc darab. Ezek a helyek valójában is léteznek Edinburghban, aki arra jár könnyen meg is találja őket.
   Arról is megfeledkezdtem, hogy ennek a sorozatnak mennyi szereplője van, s ezek a szereplők minden részben ismét előfordulnak kisebb-nagyobb jelenetekben. Nem lehet minden sorozatot újraolvasni, mielőtt az ember lánya a következő kötetbe fog bele, különösen, ha a sorozat nem is tartozik az újraolvasósok közé. Ez pedig számomra határozottan nem az. Egyszer el lehet olvasni és annyi. Tehát kellemetlenül érintett, hogy ott van egy hatalmas közösség bonyolult rokonsági-barátsági kapcsolatokkal s én nem nagyon emlékszem, hogy ki kicsoda és milyen szálak fűzik a többiekhez. Szerencsére elég utalás történik az előző részekben történtekre, tehát némileg kapisgálni kezdtem, hogy kicsoda is a történet hősnője, Hannah.
   Sajnálatos módon a történet nem csak az előző részekre tesz utalásokat, hanem részletekben, itt-ott elszórva a cselekmény során egy egész young-adult típusú történetet is kaptam, mert a szerző visszavitt a most huszonkét éves Hannah kamaszkorába, hogy fokozatosan magyarázatot kaphassak arra, hogy mi is történt a hősnő és Marco D'Alessandro között a megismerkedésük pillanatától egészen addig, amíg a férfi öt év szünet után ismét feltűnt Hanna életében. S ez a történet akkor kezdődik, mikor Hannah tizennégy éves. Ez a történet szempontjából nagyon jó, hisz nélküle nem lenne teljes a kép, csak én nem szeretem a young adult meséket, mert rég kinőttem belőlük. Hannah pedig még huszonévesen is úgy viselkedik, mint egy zavart kamasz. Nem igazán vannak céljai, nem tudja mit akar az élettől. Még azt sem mondhatom, hogy egyszerűen csak sodródik az eseményekkel, mert nem teszi. Ő egyszerűen bezárkózik és a sérelmeivel veszi körül magát.
   Nos, tehát van nekünk egy fiatal angoltarnárnőnk, tele frusztrációkkal, az első szerelem feldolgozatlan drámájával, aki öt év szünet után ismét összefut kamaszkori szerelmével, az olasz-afroamerikai Marcoval, aki tulajdonképpen az Egyesült Államokból származik. Ugye mindenki tudja, hogy Marco annyira jóképű és dögös, hogy minden női szívben azonnal kamrafibrilláció lép fel és beindulnak a pavlovi nyálcsorgatós reflexek? S nemcsak mutatós példány, hanem tele van múltban gyökerező problémákkal, mert unalmas lenne, ha nem lenne hányatott gyermekkora. S mivel apja afroameriaki származású, természetesen a szerző érinti a rasszizmus érzékeny témáját is.
   Ez a második esély története, de az újrakezdéshez rögös út vezet és a titkok sem segítenek Hannah-nak és Marconak, hogy problémamentes kapcsolatot építsenek. Titkaik pedig bőven vannak.
   Ami a szereplőket illeti... nos tőlük sem voltam elájulva. Hannah egy bizonytalan, zárkózott liba, aki nyakig merül az önsajnálatba és felfokozza személyes drámáját minden alaklommal, mikor szembe kellene néznie a való életel és tovább kellene lépnie. Határozatlansága nagyon idegesítő volt. Egy pszichiáter talán segített volna rajta, de talán egy hólapát hatékonyabb módszer lett volna. Ugyanazt a hólapátot ráfogtam volna nagypofájú, kavarós barátnőjére is, és a kolleganő sem úszta volna meg. Marco egy fokkal szimpatikusabb volt, de erőszakossága néha túl sok volt nekem. Azt sem értettem meg, miért kellett mindenkinek mindenbe beleszólnia. Első sorban miért nem akarta a család és a barátok megérteni, hogy Hannah azért nem randizik, mert jó neki egyedül? Az is kicsit meredek volt, amikor azzal gyanúsították a lányt, hogy leszbikus, azért nincs férfi az életében. Engem a mások életébe való beavatkozás nagyon kiborít, s tele ilyen epizódokkal az egész történet, bár Hannah esetében szükséges volt ez a beavatkozás, mert a sérüléstől való félelmében képes lett volna az egész életét egyedül leélni.
   Természetesen lesz boldog végkifejlet. A szerző nagyon közhelyes megoldást alkalmazott, előre borítékolható milyent.
   Ez egy minden szempontból zsúfolt történet volt. Túl sok szereplő, túl sok dráma, hiszti, határozatlanság és klisé. Más volt, mint amire vártam, és nem a jó értelemben. Nem tudom, hogy a kiadónak szándékában áll-e folytatni a sorozatot és főleg mikor, én meglennék a következő részek nélkül is. De nem vagyunk egyformák és ízlések, meg pofonok...



A szerző nevéhez kapcsolódó bejegyzések:


Jamaica Lane (Dublin Street 3)

Mély víz (Mély víz 1)






2020. január 24., péntek

Adam Kay – Ez fájni fog


   Egy fiatal orvos naplója


   A szerző Nagy-Britanniában orvosrezidensként dolgozott 2004 és 2010 között. Képzése alatt mindvégig naplót vezetett; az Ez fájni fog lapjain a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat frontvonalának esetei és napjaink válságának elemzései olvashatók. Egy fiatal orvos számol be életéről, örömeiről, bánatairól, áldozatvállalásokról és a számunkra, magyarok számára is ismerős őrjítő bürokráciáról. Kész szerelmi vallomás ez azokhoz, akiken bármelyik pillanatban az életünk múlhat.

   A morbid humor kedvelői ki ne hagyják!

   Íme a naplóm a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatnál töltött időmből, a véres valóság. Hogy milyen volt a frontvonalban, hogyan csapódtak le a dolgok a magánéletemben, hogyan sokalltam be egy szörnyű napon. (Elnézést a spoilerezésért, na de a Titanic vetítésén is tudni tetszettek, mi a vége.)
   „Fájdalmasan mulatságos. A fájdalom és a mulatságosság hogy, hogy nem, valami teljességgel jóvá, nemessé és szerethetővé adódik össze.” Stephen Fry


   Athenaeum, 2019
   Eredeti cím: This is Going to Hurt, 2017



   Nem sokkal megjelenése után olvastam ezt a könyvet, és el kellett telnie egy bizonyos időnek, amíg meg tudom osztani azokat az érzéseket, amiket az olvasása kiváltott. Mert nagyon vegyesek. Szó se róla, nagyon szórakoztató, vicces, mert az egészségügyet nem lehete túlélni egészséges humorérzék és egy adag "leszarom" attitűd nélkül. Sehol a világon, kivéve, ha valamilyen méregdrága magánklínika alkalmazottja az ember lánya-fia. De még ott sem igazán, mert a páciens nagyon hajlamos a pénzéért elvárni a Napot, a Holdat s lehetőleg a fél csillagos eget is. S ha az egészségéről van szó, akkor jogos ez az elvárás, és bizonyos esetekben a pénz sem számít.

   "Nem tudom, min kaptak össze, de kiviharzik egy nő a nőgyógyászati ambulanciáról, és ordít a nővérrel:
   – Tőlem kapja a fizetését! Tőlem kapja a fizetését!
   A nővér visszaordít:
   – Akkor lesz szíves emelni?!"

   Adam Kay orvosból lett angol humorista. Családi hagyományt követve választotta az orvosi hivatást, melyet akkor adott fel, amikor már lényegében túl volt azon a kicsit sem leányálom-szerű perióduson ami a gyakornokságot jellemzi. Mert, ugye, senki nem születik főorvosnak. Nem feltétlenül értettem meg, miért volt a váltás, de inkább egy jó humorista, mint egy olyan orvos, aki csak azért van a pályán, mert annak idején milyen jó ötletnek tűnt beszállni a családi orvosdinasztiába.
   Ez fájni fog naplóregény, hosszabb-rövidebb bejegyzésekkel, mely valós képet próbál mutatni arról, hogy milyen az egészségügy állapota az Egyesült Királyságban (még mindig jobb mint a volt keleti blokk államaiban), milyen utat kell bejárnia valakinek, ha ebben a szférában képzeli el a jövőjét, s kendőzetlenül ír a frusztrációkról, a vége-nincs ügyeletekről, a bizarr esetekről és a kevés pénzről. Csupán azt felejti el elmesélni, hogy a kevés pénz a magas orvosi műhiba-biztosítás miatt olyan kevés, ami ugye egy biztonsági háló az olyanoknak, akik beavatkozás előtt futják át életükben először a procedúrát a tankönyvből, aztán vagy sikerül, vagy nem. 

   "Már volt eset, hogy a páciens felrótta, nem engedtem neki a vajúdás közben a gyertyagyújtást. – Igazán nem nagy dolog – fogalmazott beadványában. Mármint a nyílt láng mindjárt az oxigéntartályok mellett."

   A szöveg hemzseg az orvosi szakkifejezésektől, de ez senkit ne rettentsen el az olvasástól, hiszen minden ilyen kifejezést lábjegyzetben megmagyaráz, s estleg még ragad az olvasóra némi olyan ismeret is, aminek a későbbiekben hasznát veheti - bár jobb lenne, ha ez nem történne meg. Mármint az, hogy szükség legyen ezekre az ismeretekre.
   Jó szórakoztam olvasás közben, szó se róla, viszont kiverte a biztosítékot az, hogy a könyv nagyrészt arról szól, hogy milyen hülye a páciens (azért van benne valami), mi mindent kell kiszedegetni ilyen-olyan testnyílásokból, mennyire nem értékelik az ő erőfeszítéseiket. Ezek a történetek nem fabulációk, minden egészségügyi dolgozónak van a tarsolyában több hasonló is. Viszon nagyon kevés szó esik arról, hogy milyen hülye az orvos és az egészségügyi személyzet (tisztelet a kivételnek), de ők soha semmiért nem hibásak, szakszervezetileg kialkudott teaszünetük pedig szent és sérthetetlen. Mert erről is könyvet lehetne írni, nem is egyet. Talán Adam Kay is meg fogja tenni valamikor, hiszen azóta már ő sem orvos, hanem páciens, és abból a szemszögből is saját bőrén tapasztalhatja az angol egészségügyet.

   "Ma egy húszéves beteghez riasztanak, a vérképe rendellenes veseműködésre vall. A fiú mindkét karján teljes gipsz, olyan, mint a Scooby-Doo – A múmia átkából a gonosz múmia. Nincs bekötve neki infúzió, érintetlen a pohár víz az éjjeliszekrényén – nem vonom kétségbe az akaraterejét, de a fizikával nyilván nem dacolhatott az utóbbi pár napban. A páciensnek sóoldatos infúziót rendelek, a tisztelt kollégákba meg nem ártana egy kis józan észt csepegtetni."

   Bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezt az írást szerzője kizárólag szórakoztatásnak szánta, első sorban ennek felel meg. De túl kell látni a viccesnek tűnő helyzeteken, mert ami mögötte van, az sajnos a valóság. És a mi bőrünkre megy.
   Azóta megjelent magyar nyelven is a szerző újabb könyve Mert szülni karácsonykor kell címmel. Már nem szórakoztatott annyira, mint ez, végig sem olvastam. De ízlések és pofonok...

   "Az éjszakai műszak viszont olyan volt, hogy ahhoz képest Dante pokla kész Disneyland…"




2020. január 20., hétfő

Rachel Wells – Mindenki macskája, Alfie




   Hagyd a pszichológust! Fordulj egy állati profihoz. Ismerd meg Alfie-t, a macska-pszichológust.
   Amióta idős gazdája meghalt, egyedül cselleng a városban. Aztán rábukkan az Edgar utcára, és egy gyors környezetfelmérés után úgy dönt, ez pont megfelel neki. A lakók először hallani sem akarnak a kóbor macskáról. Micsoda buta gőg! Hiszen minden kétlábúnak szüksége van léleksimogatásra. Főleg, ha annyira gubancosak az ügyeik, mint az Edgar utca embereinek.
   Tanulj te is Alfie-tól: lesd el, miként kell megoldani az élet nehéz problémáit szeretettel, humorral, bátorsággal. Felemelő, vicces és intelligens regény a BOB, AZ UTCAMACSKA és AZ EGY KUTYA NÉGY ÉLETE rajongóinak.


   Lettero, 2019
   Eredeti cím: Alfie The Doorstep Cat



   Egy ideje tologatom ezt a könyvet, mert nem szeretek állatokról szóló történeteket olvasni. Ne essünk tévedésbe, nagyon szeretem az állatokat (ha nem bogarak vagy nem hüllők), és pontosan ez az ami visszafog a róluk szóló könyvek olvasásától, mert ezekben a történetekben mindig történik valami rossz velük, nekem meg a szívem szakad meg. Tehát nem olvastam sem a könyvtár macskájáról, sem Bobról, az utcamacskáról szóló történetet, a kutyás sztorikat is kerülöm. Az egyetlen kivétel a magyar macskaceleb, Erzsébet Fenevadova első könyve (Homonnay Gergely: Puszi, Erzsi!), ami indulásból viccesnek és nagyon szórakoztatónak ígérkezett. Alfie történetének reklámja valami hasonlót ígért, tehát magamévá tettem a könyvet.
   Ismételten elcsodálkoztam, hogy milyen könnyen rányomjuk valamire a pszichológia címkét. Alfie egy macska, szó se róla nagyon szimpatikus és szerethető, de akkor is egy macska és nem pszichológus. Igen, sikeresen használják az állatokat a terápiák során, de nem helyettesítik a szaksegítséget, amikor arra van szükség, bár angol tudósok kimutatták, hogy doromboló macska tíz percig való simogatása hatásosan oldja a stresszt. Tudod, azok az angol tudósok, akikre a bulvárlapok hivatkoznak, mikor a blőd maszlagjukat (hogy ne mondjam orbitális hülyeségnek) le akarják nyomni a torkunkon.
   Szeretem a macskákat. A fajmacskákat, a kóbor macskákat, a szomszéd macskákat, a tarka macskákat, meg a cirmost és a feketéket is, a durcikat meg a tépett fülű verekedőseket is. A felelős állattartás híve vagyok és elítélem azokat, akik úri passzióból állatokat bántalmaznak, de nem pontozom azt, amikor egy állatot (ez esetben egy macskát) olyan tulajdonságokkal ruháznak fel, melyek nem jellemzőek a fajra.
   No, de lássuk Alfie-t, jelen történet hősét, akinek fizikai megjelenéséről semmit nem tudtam meg. Bármilyen színe lehet, fajmacska vagy egyszerű európai keverék, az egyetlen biztos dolog: Alfie egy kandúr. A neve is erre látszik utalni, de azért erre sem lehet mindig mérget venni, mert például a szomszéd néni vörös kandúrját Cilikének hívják. Mentségére legyen mondva, a szomszéd néni már nagyon idős és gyenge a látása.
   Szóval Alfie boldog és biztonságos világa alapjaiban reng meg, amikor idős gazdája meghal, lánya pedig kilátásba helyezi a menhelyt az elkényeztetett szobamacska számára. Alfie természetesen meglép otthonról, hogy új gazdát találjon magának, egyszerre többet is, mert nem akar ismét hasonló helyzetbe kerülni. Ezért választja az utcamacska státuszt, ami azt feltételezi, hogy több családhoz is bejáratos, mindenhol etetik, mindenhol otthon van és mindenki életébe beleavatkozik.
   A történet London egyik külvárosában játszódik és maga Alfie meséli el, macska-szemszögből. Hosszas és kalandos kóborlás után talál rá az Edgar utcára és annyira megtetszik neki a kiadó/eladó lakásokkal teli hely, hogy itt szándékszik letelepedni. És itt szerzi első macskabarátját is, Tigrist.
   Az első potenciális gazdi a 78 szám alá beköltöző Claire, aki röviddel válása után elköltözött volt férje és annak új partnere közeléből, hogy sebeit nyalogassa és új életet kezdjen. Claire szerencsétlenül választja meg partnereit, mint ahogy a következő kapcsolata is mutatja. Claire örömmel fogadja Alfie-t.
   A következő leendő otthon Jonathané a 46 szám alatt. Negyvenes évei elején járó egyedülálló férfi, akinek egyetlen tévedése fényes szingapúri állásába került. Magányos, elkeseredett és nem örül Alfie-nak, aki ragaszkodása jeléül döglött egereket és madártetemeket hord lábtörlőjére. De amelyik kutya ugat az nem harap, és Alfie kitartása meghozza gyümölcsét, az egyéjszakás kalandokban utazó férfi befogatja Alfie-t és a dolgok jól is mennek, míg a színen meg nem jelenik a szerelem egy olyan nő személyében, aki nem szereti a macskákat.
   Alfie további otthonokat keres, így esik választása a 22A és 22B ikerházra. A 22A-ba egy fiatal pár költözik be egy pici babával. az anya, egy volt modell, szülés utáni depresszióba szenved. A 22B lakói pedig lengyel bevándorlók, akik egy jobb élet reményében költöztek az Egyesült Királyságba két kisfiúkkal. Azt pedig már tudjuk hogyan viszonyulnak az emberek a bevándorlókhoz, még akkor is, ha azonos kontinensről származnak.
   Alfie valamennyi választott otthona lakónak életébe beavatkozik kissé idealizált módon, míg a történet eljut a mindenki által áhított boldog végkifejletig. És mindenhol otthon van. Egyszerre négy helyen.
   Nagyon vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Egy biztos a Hallmark Channel nagyon szirupos, szívfacsaró filmet tudna belőle sikeríteni. Igazándiból azt sem tudnám megmondani, hogy tetszett-e vagy sem, mert a bugyuta gyermekmese és a korunk valóságának bemutatása között ingadozom, hiszen minden család egy külön történet, olyan, ami bárkire érvényes lehetne. Ha elvonatkoztatok attól, hogy a történéseket egy magát zseniálisnak tartó macska irányítja, akár egy kedves, egy-két este elolvasható történet is lehet. Kizárólag ízlés kérdése, hogy ki hogyan viszonyul majd ehhez a történethez. Én továbbra is kedvelem a macskákat, mert hatalmas figurák.