Paige Toon – Egy darab a szívemből

A munkájában sikeres Bridget igazán mozgalmas életet él: utazási beszámolók írójaként számtalan helyen megfordult, és bejárta a világot, azt a férfit azonban, akit teljes szívéből szerethetne, még nem találta meg. Úgy érzi, erre csak akkor van esélye, ha a szíve apró darabkáit, amelyeket élete során elosztogatott, vissza tudja szerezni egykori szerelmeitől. Kalandjait egy blogon dokumentálja, amelyből idővel könyvet szeretne írni, ám amikor szembesül a kiadók érdektelenségével, elvállal egy munkát, amely új útra tereli az egész vállalkozását.

Amikor Nicole Dupré váratlanul meghal, egy bestsellert és egy félkész folytatást hagy maga után – ennek a befejezésével bízzák meg Bridgetet. A lány hálás a lehetőségért, mert abban reménykedik, hogy így hasznos kapcsolatokra tehet szert a könyvkiadás világában, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a nyarat Cornwallban kell töltenie, és Nicole gyászoló férjének, Charlie-nak az otthonában kell berendeznie az irodáját…

General Press, 2018

Eredeti mű: Paige Toon – The Last Piece of My Heart, 2017

Az első könyvem a szerzőtől, a korábban magyar nyelven is megjelent Daisy nyomában valahogy elkerülte a figyelmem, de sürgősen beszerzem és pótolni fogom a hiányt, mert kedvet kaptam a szerző műveihez.

A történet központjában Bridget áll – kicsit olyan is mint Bridget Jones: mindent a szerelemért –, egy sikeres utazázi beszámolókat író, harmincas évei elején járó nő, aki a regényírással is kacérkodik. S mivel rengeteg szerelmi kalandban volt része, aktuális barátja tanácsára egy blogon keresztül megismerteti olvasóit ezekkel a történetekkel, felkeresi volt szerelmeit, hogy úgymond visszakérje a szívének azt a darabját, amit annak idején az illető férfinek ajándékoz. Ez növeli népszerűségét, bár nem biztosít osztatlan sikert a számára, hiszen vannak akik meglehetősen vulgáris kommenteket hagynak a blogján és elítélik szerelmi élete intenzításáért. Ugye, itt van újra a kettős mérce: ha egy férfinek van számos viszonya, akkor hű de menő, ha egy nő teszi ugyanezt, akkor mekkora kurva!

Miközben blogján keresztül készíti elő megjelenésre váró könyvét, lehetőséget kap, hogy szellemíróként befejezze egy hirtelen elhunyt fiatal írónő, Nicole Dupré megkezdett regényét, ami egy korábban megjelent bestseller folytatása lenne. Egy olyan szerelmi történet, ami tulajdonképpen egy szerelmi háromszögről szól és nagy valószínűség szerint nagyon sok köze van az írónő magánéletéhez is.

Hősnőnk nem is sokat habozik, apja lakóautójába pattan és meg sem áll a festői Cornwall tengerpartjáig, ahol az írónő özvegye, Charlie lakik pici lányával, a néhány hónapos, tündéri April babával.

Túl sok meglepetést nem okozott a történet, nem is egy pörgős, sőt ha jobban meggondolom, van benne néhány közhely is, viszont a szerző stílusa minden apró (vagy vélt) hibát feledtetni tudott.

A cselekmény szép lassan csordogál, s közben megismerjük Bridget élettöténetét, szerelmi csalódásait és naplóin, jegyzetein keresztül Nicole Dupré életébe is betekintést nyertünk. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre biztosabb, hogy Nicole főhőseit a való életből mintázta, ő az a nő aki egyszerre két férfit is szeretett szerelemmel. Az egyik a férje, a másik pedig egy Thaiföldön élő sziklamászó, akit az apjánál tett látogatások alkalmával ismert meg. Könyve is erről a megosztott szerelemről szól, s mivel a folytatásnak csupán a negyedét írta meg, Bridget komoly gondban van, hogy vajon milyen véget szánt a szerző ennek a meglehetősen megosztó történetnek. Charlie hiába bocsájta rendelkezésére volt felesége valamennyi naplóját, jegyzetét, minél többet olvas, annál nagyobb a zűrzavar Bridget fejében a folytatást illetően.

Mivel az eredeti történetben a hősök Cornwallban több helyszínen is megfordulnak, Bridget is végigjárja ezeket a helyeket – többnyire Charlie és April társaságában –, tehát az olvasó is részletes leírást kap Cornwallról, sőt Thaiföldről is, ahová a sziklamászót megkeresni utaznak. Bridget a könyv miatt, Charlie és April azért, hogy az ott dolgozó séf nagypapa megismerkedhessen unokájával.

El kell mondanom, hogy a sziklamászóval kapcsolatban a szerző elhintett egy-két olyan dolgot, amitől nagyon sokat vártam. Lényegében azt, hogy ő lesz majd a nagy durranás Nicole és Charlie történetében, hiszen könyve lapjain Nicole erre látszott utalni… És igen, durrant is, de csupán egy picikét. És nem úgy, ahogyan én feltételeztem.

A történetnek több konfliktusszála is van. Az egyik az, hogy Nicole családja (anya és nővér) egyáltalán nem pontozzák Bridget és Charlie barátságát, annak ellenére, hogy tulajdonképpen ők szorgalmazták, hogy Nicole könyve legyen befejezve és kerüljön kiadásra. Ők észreveszik azt, amit Bridget és Charlie még nem, azaz, hogy vonzódnak egymáshoz. 

A konfliktus másik szála pedig maga Charlie, aki úgy érzi hűtlen lenne néhány hónapja meghalt feleségéhez, ha érzelmeket táplálna egy másik nő iránt, annak ellenére, hogy házasságuk inkább intenzív volt, mint harmonikus. És akkor még Aprilre is gondolnia kell, hiszen a kislánynak állandóság kell, és egy olyan állandóan úton levő személy, mint Bridget nem igazán alkalmas ezt biztosítani. Továbbá ott van Bridget, a maga “lezáratlan” szerelmi történeteivel, melyeket megoszt a világgal és az aktuális kapcsolatával. Ugyanis a történet háromnegyedében Bridget távkapcsolatban él az ausztrál Elliottal.

Bridgetről még azt is tudni kell, hogy szabályos zeneőrült. Állandó jelleggel zenét hallgat, énekel, táncol, lelkesedése pedig magával ragadja a búskomor, napi gondjaiban elvesző Charlie-t is és a picike Aprilt is, tehát a könyv tele van zenével is. A hősnő kedvenceit tartalmazó zenelista megtalálható a könyv végén, rá lehet keresni a dalokra, hátha valaki egyúttal új kedvenceket is avat.

Nem rengette meg a világomat, de nem is kellett. Ez úgy volt jó, ahogy meg volt írva: érzelmekkel tele, lassan csordogálva, csatakos erotika nélkül. Mindenkinek ajánlom, aki egy nagyon jól megírt, minden ízében romantikus, de a valóságtól mégsem elrugaszkodott történetet szeretne olvasni… de természetesen ízlések és pofonok.

Gayle Callen – A hamis menyasszony

Felföldi esküvők 1

Egy békés londoni éjszakán a szép Riona ereiben megfagy a vér: az erkélyen át egy férfi hatol be a hálószobájába! Sikoltani akar, de az idegen a szájára tapasztja a kezét, a hintójába tuszkolja, és magával hurcolja a Skót-felföldre. A lány rettentően dühös, mert hiába próbálja újra meg újra megértetni a széles vállú, vonzó férfival, hogy vele bizony melléfogott, mert nem azt a Catriona Duffot rabolta el, akit szándékában állt. Hugh McCallum egy szavát sem hiszi, és váltig állítja, hogy a családjaik már évekkel ezelőtt egymásnak szánták őket. Hogy meggyőzze a csökönyös Rionát a házasság majdani örömeiről, heves csábításba kezd…

HarperCollins, 2018

Eredeti mű: Gayle Callen – The Wrong Bride, 2015

Valamikor régebben még olvastam a szerzőtől, de van annak már vagy tíz éve is. Klasszikus romantikusokat ír – vagy történelmi romantikusokat, kinek melyik elnevezés tetszik jobban –, s magyar nyelven már megjelent három minisorozata is: “His” trilógia, melynek csupán az első két részét adták ki, a Welles-testvérek vagy a Kémek és szeretők trilógiák. Tehát a szerző nem ismeretlen a műfaj magyar rajongói számára, csupán régen nem adtak ki tőle egyetlen könyvet sem.

Ezt akarja jóvátenni a HarperCollins Kiadó, mikor Széphistória sorozatában egy új Gayle Callen trilógiát készül bemutatni az olvasóknak, mely a Felföldi esküvők címet viseli.

Nos, a sorozatcím sokat elmond, nem nagy filozófia kitalálni, hogy itt skót úriemberek fognak majd házasodni és dobogtatni a női szíveket. Zárójelként azért elmondanám, hogy mostanában nem olyan szívdobogtatóan szexisek, még akkor sem, ha ünnepi alkalomra felkapják a kiltjüket. Ezek a tökéletes skót férfiak csupán a a könyvek lapjain léteznek. Hősünk természetesen nem kiltet, hanem alkalomadtán plaidet visel, hiszen a történet a 18. század húszas éveiben játszódik, többnyire a skót Felföldön. Mondjuk ezt sem volt nagy ügy kitalálni.

Igazándiból nem vagyok kibékülve a történet címének magyar fordításával, mert ez a “hamis menyasszony” azt sugallja, hogy az illető hölgyemény nem teljesen becsületes és valami rosszban sántikál, pedig erről szó sincs. Őt csupán véletlenül az azonos nevet viselő unokatestvére helyett rabolják el. Ilyen az, ha az ember szülei fantáziátlanok és ragaszkodnak ahhoz, hogy lányaikat Catriona Duff-nak hívják. S ami azt illeti az a véletlen sem igazán nevezhető annak, mert létrejöttében nagyon is közreműködött a Duff-papa – az a Duff-papa, aki csupán nagybátyja hősnőnknek, viszont apja annak a Catrionának, akiről a Duff és a McCullom klánok közötti szerződés szól. Szegény lány pedig hiába mondogatja, hogy őt ugyan Catriona Duff-nak hívják, de ő csupán a szegényebbik rokon, mert senki nem hisz neki.

S ezzel rendesen el is telik a történet jó háromnegyede, mert Catriona mondja a magáét, miközben azért fokozatosan belefolyik a klán életébe, Hugh McCullom, a klánvezér pedig továbbra is erősködik, hogy márpedig ő feleségül veszi, mert erről még a szüleik megegyeztek, szerződés van róla, kötelessége a klánnal szemben, és további ilyen magasztos szöveg önfeláldozásról, becsületről és kötelességről, miközben Hugh klánvezéri pozíciója sem a legbiztosabb.

Nem nagyon van mint mondani erről a történetről. Nagyon langyos volt, annak ellenére, hogy a szerző még némi erotikát is belecsempészett. Természetesen jól végződik, a hősök egymásbaszeretnek és találnak egy olyan köztes megoldást, ami a McCullom és Duff klánok közötti szerződést újraértelmezi és megszünteti a viszályt és egyben felvezeti a következő részt is, ami majd Maggie McCullom, a klánvezér húga és Owen Duff, a hirtelenjében gróffá avazsált unokatestvér története lesz.

Többet vártam a történettől, kedvenc nem lett, de agymosásnak jó volt. Volt benne sok elnagyolt szereplő, kidolgozatlan mellékszál és az is amit a szerző a nagy durranásnak szánt, nagyon könnyen kikövetkeztethető volt. Ha szerencsések vagyunk, akkor még az idén elolvashatjuk a második részét is, a harmadikban azért még reménykedni sem merek.

Könnyen és gyorsan olvasható, de maradandó élményt nem kaptam… de hát ízlések és pofonok.

A sorozat további részei, egyelőre csak angol nyelven:

2. The Groom Wore Plaid

3. Love With a Scottish Outlaw

Gayle Forman – Engedj el

Ebben ​a regényben, amellyel Gayle Forman bemutatkozik a felnőtt olvasóközönségnek, a rá jellemző humorral és emberismerettel arról mesél, hogy néha el kell hagynunk az otthonunkat azért, hogy ismét megtalálhassuk.

Mindazoknak a nőknek, akik valaha is álmodtak arról, hogy hazafelé elhúznak a lehajtó mellett, és nem loholnak haza vacsorát főzni, mindazoknak, akik elképzelték már, hogy felszállnak egy vonatra, és elmennek egy olyan helyre, ahol senki sem követel örökös odafigyelést, bemutatjuk Maribeth Kleint, a meghajszolt dolgozó anyát, aki olyan lelkiismeretesen gondoskodik a férjéről és az ikreiről, hogy még azt sem veszi észre, amikor szívrohamot kap.

Ám, amikor megdöbbenésére azt kell tapasztalnia, hogy lábadozása teher azoknak, akik eddig mindenben rá támaszkodtak, Maribeth megteszi az elképzelhetetlent: becsomagol és elmegy. De mint ez oly gyakran megtörténik, amint eljutunk oda, ahova menni szeretnénk, egészen más szemszögből látjuk az életünket. Távol a család és a foglalkozás állandó elvárásaitól, és a felszabadító új barátságoknak köszönhetően Maribeth végre veszi a bátorságot azoknak a rejtélyeknek a megismeréséhez, amelyeket mindeddig titkolt szerettei és önmaga elől.

Az Engedj el nagyszívű, csetlő-botló, fejlődni és megbocsátani tudó alakjai arra tanítanak, hogyan számoljunk le a félelmeinkkel. Gayle Forman, az emberi természet nagy ismerője szembenéz a modern anyaság ellentmondásaival.

Gabo, 2017

Eredeti mű: Gayle Forman – Leave me, 2016

Valamikor régebben olvastam már a szerző egyik írását, de mivel az akkoriban megjelent könyvei első sorban az ifjúságnak szóltak és számomra eltúlzottan belemélyedtek a mondvacsinált lelki mizériákba,  nem lettem sem a szerző, sem az írásai rajongója.

Ugye, már a fülszöveg első mondata is arról szól, hogy ez egy felnőttekről-felnőtteknek szóló történet, gondoltam megér egy próbát. Nos, a témát nagyon kedveltem, igazándiból az vett rá, hogy néhány hetes tologatás után elolvassam a könyvet. Az is mellette szól, hogy önálló történet, nem egy sorozat része és nincsenek hozzá kapcsolódó novellák sem... még.

Sokak számára ismerős helyzet: dolgozó, kétgyermekes anya, aki a negyvenes évei közepén jár – mellesleg a kora teljesen mellékes, mert látni a huszas évei végén járó lehurbolt anyát is. A mi Maribethünk mindent megtesz, hogy megfeleljen a sztereotípiáknak és a környezete elvárásainak: gondoskodik elkényeztetett gyermekeiről és férjéről, munkájában is lelkiismeretes – egy magazinnál dolgozik, melynek főszerkesztője valamikori legjobb barátnője. Ez a barátság tulajdonképpen most is tart, de a barátnő az, aki befutott, akinek dúsgazdag férje van, Maribeth az örökösen güriző nőt testesíti meg. Egészen addig amíg szívrohamot nem kap, s a dolog műtéttel végződik, majd mikor végre hazakerül a kórházból lábadozni, besokal.

Férje az a típus, aki egész napot elvan a munkájával és valamikor a kamaszkor táján megállt a fejlődésben, tehát rá semmiképpen nem számíthat. Sőt! A férj állandó jelleggel más családokkal vagy azok babysittereivel példálózik, hogy ők mennyivel jobban megszervezik az életüket és sikeresebben megoldják a felmerülő problémáikat. Nevelőanyja – mert Maribeth-et örökbefogadták – lelkesen beköltözik hozzájuk, de inkább smúzol a kéretlen látogatók hadával, mint valós támasz és segítség. Hősnőnknek nincs lehetősége a műtét utáni lábadozásra, mert mindenki továbbra is mindent tőle vár és őt nyúzza.

Maribeth gondol egy merészet, kiüríti bankszámláját, néhány dolgot összecsomagol és búcsú nélkül meg sem áll Pittsburgh-ig, ahol biológiai szüleiről remél információkat találni és egy teljesen másik életet kezd felépíteni új kezelőorvossal, szomszédokkal, környezettel, hogy első sorban gyógyulhasson a szívműtét után, és hogy megtehesse mindazokat a dolgokat, melyeket a család és időhiány miatt nem tehetett meg. Például elolvassa mindazokat a könyveket, melyekre sosem volt ideje, vagy éppenséggel megtanuljon úszi.

Eddig a történet hihető és rendben is volt. Ami ezután következett nekem sok volt és nem is kedveltem. Igazándiból nem is értettem, hogy néhány történés mire volt jó? Például a flört a pittsburgh-i orvosával, vagy miért kellett a szomszéd srácnak egy olyan melegnek lennie, aki féltékeny heteroszexuális lány lakótársnőjére, amiért az randizni kezd. Egyébként a szomszédban lakó két fiatal és az ő baráti körük pótolja majd a családot Maribeth számára. Azt sem igazán értettem, hogy a családja hónapokon keresztül nem is érdeklődik, nem keresik, mert úgymond hagyják, hogy megtalálja önmagát. Mert itt nem egy-két nap vagy hét távollétről beszélünk, hanem hosszú hónapokról.

   A végével sem igazán vagyok kibékülve. Erőltetett és összecsapott. Maribeth csak úgy hirtelen megvilágosodik, hogy tulajdonképpen a családja nem is olyan rossz – lényegében rossz, de képtelen nélkülük élni –, és kész visszatérni a megszokott taposómalomba, elkényeztetett gyermekeihez és érzelmileg éretlen férje mellé. És már az sem fontos, hogy a biológiai anyja válaszolni fog-e a megkeresésre.

A fülszöveg alapján teljesen másra vártam, és amit helyette kaptam csak részében nyerte el a tetszésemet, körülbelül addig, amíg Maribeth összecsomagol és elmegy otthonról. A többi felesleges és hatásvadász jelenetek tömkelege volt, soknak semmilyen jelentősége nem volt, sem a történet fő szála, sem pedig a hősnő szempontjából, csupán a szerzőre jellemző lelki mizériát volt hivatott biztosítani.

Egyszer olvasós, felejtős, de természetesen ízlések és pofonok…

Lucinda Riley – Gyöngynővér

A hét nővér 4

Celaeno ​D'Apliese, azaz CeCe az egyik testvérétől értesül a nevelőapja haláláról. A nővéreivel a Genfi-tó partján magasodó, gyermekkori otthonukban
gyűlnek össze, hogy megemlékezzenek szeretett apjukról, és meghallgassák a végrendeletét. A különc milliárdos, Pa Salt mindnyájuknak egy különleges tárgyat meg egy levelet hagyott örökül, és ennek segítségével, ha a lányok úgy döntenek, közelebb kerülhetnek a valódi gyökereikhez.

Az örökké nyugtalan CeCe számára az útkeresés fájdalmas tapasztalással indul. Azzal, hogy a nővére, Csillag követte az apjuk által hátrahagyott nyomot, és megtalálta az új családját, a kettejük közti szoros kötelék mintha semmivé foszlana – és ezzel együtt olybá tűnik, hogy az ő lényének egy része is odaveszik. Csak egy fekete-fehér fényképbe és egy névbe tud kapaszkodni, amikor hosszú útra indul, hogy előbb Thaiföldre érve egy titokzatos idegennel ismerkedjen meg, majd Ausztrália festői, mégis nemegyszer kietlen vidékein megtapasztalja mindazt, amire ez idáig olyannyira vágyott: a valakihez, a valamihez tartozás érzését. Meglehet, hogy az örök utazó végül otthonra lel a vörös föld országában?

Lucinda Riley sorozatának negyedik kötetében egy évtizedeken és megannyi helyszínen átívelő nyomozás történetét meséli el. A letehetetlen családregény e kötetbeli főszereplője nemcsak a származásával kapcsolatos kérdésekre találja meg a választ, hanem kénytelen lesz azt is belátni: ahhoz, hogy teljes értékű életet élhessen, és rájöhessen, ki is ő valójában, szembe kell néznie a félelmeivel. Az önmagára találás útja pedig nem egy meglepő fordulatot tartogat számára.

General Press, 2018

Eredeti mű: Lucinda Riley – The Pearl Sister, 2017

Amikor A hét nővér sorozat valamelyik részéről írtam, mindig elmondtam, hogy a sorozat alapja a Plejádok legendája, és hogyan fogad örökbe egy titokzatos milliomos hat lánygyermeket – bár a legenda szerint a Plejádok heten vannak – s halála után hogyan vezeti vissza őket szülőhelyükre. Mert ezt teszi. Semmi sem véletlen amit a Pa Salt néven futó megboldogult úr tett. 

Ahogy haladunk előre a sorozat részeivel, egyre kevésbé hiszem, hogy a milliomos meghalt, s hogy tényleg úgy hívták, ahogy. Azt is el bírom képzelni, hogy valahol neki van/volt egy másik élete, családja, s a genfi tó eldugott szegletében levő rózsaszín kastély, ahol a lányok nevelkedtek,  csupán egy volt számtalan titkának. Bevallom, az ő karaktere jobban érdekel, mint bármi más ebben a sorozatban. Még három rész van hátra a sorozatból, nagyon remélem, hogy bár a végére megvilágosodunk ezzel kapcsolatban is, és nem az fog kiderülni, hogy a fickónak disszociatív személyiségzavara volt és évtizedeken keresztül tartó pszichózisa vette rá, hogy újrajátsza (és értelmezze) a csillagképről szóló legendát.

Ugye ez már a sorozat negyedik része és már felfedezhető egy bizonyos sablon, amit a szerző követ. A lányok a végrendelet szerint megkapják a maguk levelüket, a koordinátákat, ahonnan örökbefogadójuk elhozta őket és ami utalást tesz a származásukra. Minden esetben a lányok az illető országban rokonokra találnak, a hivatásuk valamilyen formában kapcsolódik a biológiai család valamelyik tagjának hivatásához. Természetesen szerelem is van minden történetben, kevés kivétellel mindig eljutunk a boldog végkifejlethez ezen a téren is. S az épp soron levő lány történetével párhúzamosan kapunk egy másik történetet is a múltból, amely csupán a kötet végére (legjobb esetben a háromnegyedénél) ad teljes képet arról, hogy tulajdonképpen mi köze is van az illető lányhoz.

Most sincs ez másként, hiszen Celaeno D’Apliese, azaz CeCe ugyanúgy megkapja a maga levelét és koordinátáit mint a többiek, pluszban ő egy örökséget is kap, ami viszont nem nevelőapjától származik. Akik olvasták az Árnyéknővért, azok tudják, hogy ebből a pénzből veszi meg a puccos londoni lakását. S miután az előző részben Csillag, a nővére akit legközelebb érzett magához és akivel szinte szimbiózisban élt, megtalálja a maga útját, kicsit elárulva, elhagyva érzi magát, de azért nekiindul végigjárni azt az utat, aminek a végén a származásáról szóló információkat reméli megtalálni.

CeCe útja Ausztráliába vezet, de mielőtt oda eljutna tesz egy kitérőt Thaiföldre is, ahol előző évben olyan remekül elszórakozott nővére, Csillag társaságába, és ahol most testi-érzelmi kapcsolatba bonyolódik egy titokzatos férfivel. Nem egészen értettem, hogy ez az epizód mire volt jó, főleg, mikor a továbbiakban kiderül, hogy CeCe elképzelhetően saját neméhez vonzódik. Nem vagyok szakértő a nemi identitás kialakulásában, de a szerző által használt megoldás kicsit fura volt és számomra hihetetlen.  

Visszatérve a thaiföldi kitérőre, a történet végén értelmet nyer, hogy miért is kellett az, különösen, mikor a rózsaszín gyöngy átka is képbe kerül. De ennek ellenére én valahogy másképp képzeltem el a történet ehhez kapcsolódó részét.

CeCeről már az előző részekből tudjuk, hogy diszlexiája miatt tanulási nehézségei vannak és inkább a művészetekkel kacérkodik, azon belül is a festészettel, de kételkedik tehetségében. A történet azt is megmutatja, hogy ez a tehetség honnan származik és mi kell ahhoz, hogy CeCe végre megtalálja önmagát. Egyébként az is érdekes, hogy eddig minden nővér valamilyen formában kapcsolódott a művészetek valamelyik ágához. Maia ugye nyelvzseni és műfordító, Ally hajós, de profi módon fuvolázik is, Csillag pedig írói álmokat dédelget. Most pedig itt van CeCe a maga festészetével.

Természetesen most is megkapjuk a történet múlthoz kapcsolódó részét, mely az 1900-as évek elejének Egyesült Királyságából indul és főszereplője Kitty Mercer (született McBride), egy kétségbevonható erkölcsű lelkész nagyobbik lánya. A későbbiekben belőle lesz Ausztrália első női gyöngybárója, mivel a német származású Mercer családba házasodik be, Mercerék pedig gyöngyhalászattal gyarapítják amúgy is tekintélyes vagyonukat. Kitty az a személy, aki az erkölcsi és etikai normák miatt eltékozolta a szerelmet, az esélyt arra, hogy boldog lehessen.  

A történetben – úgy a 20. század eleji részében, mint a jelenkoriban – az őslakosokról is többet megtudhatunk, arról, ahogy még mindig egy bizonyos fajta elnyomás alatt élnek – bár jogilag már egyenlőek a többi állampolgárral –, valamint megismerjük a Plejádok legendájának ausztrál őslakos változatát is.

Kicsit csalódott vagyok, mert a történet nem úgy alakult ahogy én elképzeltem, de ez nem jelenti azt, hogy nem volt jó. Mert az volt. Pörgős, szórakoztató, izgalmas, de valahogy mégsem az igazi. Nekem valamennyi már olvasott történet közül ez tetszett a legkevésbé. Nem tudnám megmondani, hogy miért. Talán mert túl sok kérdés maradt megválaszolatlanul (vagy éppen csak fél mondattal elintézve) és túl sok volt a véletlen egybeesés – bár mint mondtam, ebben a sorozatban minden okkal történik. Csakhogy már annyi megválaszolatlan kérdésem gyűlt össze ezzel a sorozattal kapcsolatban…

A történetben epizódikusan megjelenik Csillag, a kedvenc nővér, akiről az előző rész szólt és Ma, a hölgy, aki a svájci villában nevelte a lányokat, de a többiekről kevés információt kapunk. Eddig minden részben valamelyik lány látni-hallani vélte nevelőapját itt-ott. Ez most nem történik meg, de Cece az előző részben már átesett egy ilyen epizódon.

A kötet végén egy rövid kis beleolvasó található a sorozat következő részéből, ami majd Tiggy története lesz, aki Skóciában él. A teljes történetet mikor fogjuk olvasni, fogalmam sincs. Egyelőre még angol nyelven sem jelent meg, idénre várható, de a pontos dátum nem ismeretes. Az azt követő kettő közül az egyik minden bizonnyal a modell Electra története lesz, de hogy a másik miről fog szólni, azt csak feltételezni tudom: talán a hiányzó hetedik lány, Merope, mégis létezik valahol?

A szerző és a sorozat rajongóinak kötelező olvasmány és ajánlom mindenki másnak, aki néhány nyugis estét szeretne eltölteni egy nagyon szépen megírt történet társaságában. Kis jóindulattal akár önálló kötetként is megállja a helyét, tehát azok is belefoghatnak, akik nem ismerik az előző három rész történéseit. Meg természetesen az ízlések és a pofonok…

A sorozat magyar nyelven megjelent részei a General Press Kiadó gondozásában: 

1. A hét nővér, 2016

The Seven Sisters, 2015

2. Viharnővér, 2017

The Storm Sister, 2015

3. Árnyéknővér, 2017

The Shadow Sister, 2016

Húsvétra...