Ötödik születésnap

   Amikor öt évvel ezelőtt megírtam az első szösszenetet egy könyvről, nem gondoltam volna, hogy ez – mármint a bloggolás – tartós lesz. Akkoriban volt egy meglehetősen jelentős változás az életemben, és mondjuk úgy, a bloggolással kompenzáltam. A „mi lenne, ha...” már korábban is megvolt, csak hiányzott az utolsó löket, ami útjára indította volna. 

   Ha a helyzet pillanatnyi állását tekintjük, akkor igazándiból még meg sem felelek a most divatos blogger sztereotípiájának, hiszen én régimódi maradtam. Nem szerepelek Instán, Twitteren, Bloglovinon, Tik-Tokon, YouTube-on – és még ki tudja milyen közösségi oldalon a Facebook kivételével. Én egy egyszerű olvasó vagyok, aki leírja a véleményét, semmi több. 

   Nem szoktam évzáró összegzéseket írni, mert sem időm, sem kedvem hozzá, plusz annyian megteszik, hogy az már közhely. Nem kell mindig a nyájjal menni. A blog születésnapja amúgy is januárban van, tehát akár ez is lehetne egy visszatekintés arra, hogy milyen volt az évem. 

   A tetves vírus természetesen rányomta bélyegét az olvasási-bloggolási szokásaimra is. Bár kétszáznál is több könyvet olvastam el az év során (mire jó a kijárási tilalom és a karantén?!), arra már nem volt kedvem, hogy blogbejegyzést is írjak mindegyikről. A blogturnék számát is erősen visszafogtam, mert ezzel a rohadt járvánnyal az ember lánya soha nem tudhatja, hogy mikor vonodik ki a forgalomból, a blogturné pedig felelősséggel jár a könyv kiadója, és különösen a bloggertársak felé, hiszen nem lehet x+1 ember munkáját, időbeosztását megzavarni az ember kénye-kedve szerint. Hogy az olvasókról már ne is beszéljünk, hiszen ők a „fogyasztók”, s sokszor jobban tudják kinek mikor kell posztolnia a recenzióját, mint mi magunk. 

   Egy nagyon fontos dolog, amit az elmúl év során megtanultam, az a „jótét helyében jót ne várj”, mert ugye mindig könnyebb valakibe belerúgni, mint azt mondani, hogy valamit jól csinál. Ugyanakkor az is ismételten szembejött velem, hogy egyeseknek a szőlő még mindig savanyú, bejegyzéseket és ötleteket lopni, lemásolni természetes dolog, és rácsodálkoztam arra, hogy mit hoz ki az emberekből egy ingyen könyv lehetősége. 

   Az elmúlt év során 79 blogbejegyzést írtam és 23 blogturnéban vettem részt, ami nem rossz, de nem is jó, ha az előző évekhez viszonyítom, s akárcsak az korábbi években, most is a romantikus-erotikus írásokról szóló bejegyzések vonzották a legtöbb olvasót, mintha a világ csupa erotikából (vagy annak hiányából) állna. A legtöbbet olvasott bejegyzés Kendall Ryan Az éjszaka ura című könyvéről szólt, pedig azt még 2019-ben írtam. 

   S akkor nézzük a „leg”-ek kategóriáit az én olvasatomban: 

Legunalmasabb könyv 

Frédéric Martel: A Vatikán kínos titkai (Park Kiadó) 

Legnagyobb csalódás: 

T. M. Frazier: Tyrant – Zsarnok (Könyvmolyképző) 

Sawyer Bennett: A vadember – Uncivilized (Könyvmolyképző) 

Legrosszabb könyv: 

Blanka Lipinska: 365 nap (Művelt Nép) 

Legjobban várt könyv: 

Elizabeth Hoyt: A bűn hercege – Maiden Lane 10 (General Press) 

Gail Carriger: Időtlen – Napernyő Protektorátus 5 (Könyvmolyképző) 

Sarah MacLean: A Lepke és a Láng – Keményöklű gazfickók 1 (Könyvmolyképző) 

Megnevettetett 

Rita Falk: Savanyúkáposzta-kóma – Franz Eberhofer 5 (Magistra) 

Rita Falk: Szilváspite-összeesküvés – Franz Eberhofer 6 (Magistra) 

Jonas Jonasson: Édes a Bosszú Részvénytársaság (Athenaeum) 

Maradandó élmény: 

Lucinda Riley: Pillangószoba (General Press) 

Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete (Park Kiadó)

Kimberley Freeman: Duett (Athenaeum) 

Legbugyutább könyv: 

Rachel Wells: Mindenki macskája, Alfie (Lettero)

Legőrültebb könyv

L. J Shen: A jövő zenéje (Álomgyár) 

   Nehéz tervekről beszélni, mikor a vírus mindenre rányomta a bélyegét – tehát a könyvkiadásra is –, tehát nem sorolom fel mi mindent szeretnék az idén elolvasni, mert kevés kivétellel, azt sem lehet tudni biztosra, hogy mi fog megjelenni. De ez nem is baj, mert szeretem a meglepetéseket. Viszont nagyon szeretném már J. R. Ward A bourbon királyai sorozatának utolsó részét olvasni. Három éve várok rá, s nem vagyok ezzel egyedül. S kimondottan kerülni fogom azokat az írásokat, melyek gyorsan meglovagolták a járványt és annak következményeit.

   Köszönöm ha olvasol, és ismét köszönöm annak a maroknyi embernek, akinek a támogatása nélkül nem lenne ez a blog.

Frédéric Martel – A Vatikán kínos titkai

   Homoszexualitás, hatalmi játszmák, képmutatás 

   „A ​papságon belüli homoszexualitás nagyon komoly kérdés, ami aggodalommal tölt el.”

Ferenc pápa 

   Papi cölibátus, az óvszerhasználattal szembeni egyházi tilalom, a szexuális visszaélések rendszeres eltussolása, XVI. Benedek pápa lemondása, a klérus nőgyűlölete, a papi hivatások számának drasztikus visszaesése, a Ferenc pápa elleni áskálódások – Frédéric Martel szerint ezeket a jelenségeket egyetlen titok köti össze, mely sokáig kimondhatatlan volt. A neve: Szodoma. A bibliai Szodoma városát a hagyomány szerint Isten azért pusztította el, mert lakosai homoszexuális gyakorlatot folytattak. Csakhogy korunkban éppenséggel a Vatikánon belül található a világ egyik legnagyobb homoszexuális közössége. 

   A francia szerző négy éven át belülről követte a Vatikán életét és nagyjából harminc országra kiterjedően folytatta nyomozásait. Több tucat kardinálisnak tette fel kérdéseit, több száz püspökkel és pappal találkozott. 

   Könyve, A Vatikán kínos titkai, az egyház rejtett oldalát tárja fel: azt a legkisebb papi szemináriumoktól a Vatikánig felépülő rendszert, amelyet egyszerre jellemez a homoszexuális kettős életvitel és a legradikálisabb homofóbia. A katolikus egyház Martel állítása szerint mélyen skizofrén: minél nyíltabban homofób egy papi méltóság a társadalom előtt, annál valószínűbb, hogy a magánéletében homoszexuális. 

   Park, 2020 

   Eredeti cím: In the Closet of the Vatican, 2020 

   Mielőtt bármit is mondanék Frédéric Martel könyvéről, előre szeretném bocsátani, hogy nem vagyok különösebben vallásos… és katolikus sem. Istenben való hit és a vallás mindenkinek magánügye (a szexuális hovatartozás is), és a kettő nem tévesztendő össze. Istenben vagy hisz valaki, vagy nem. Ez személyes választás kérdése, bár erre a választásra befolyást gyakorol a családi minta, a szociális-társadalmi megfelelési kényszer, és még sok minden más is. A vallást pedig emberek találták ki embereknek, és egyre gyakrabban akarják elhitetni velünk, hogy akik nem hódolnak neki, azok rossz emberek – legyen szó bármilyen vallásról. 

   Martel kényes témához nyúlt, mert időtlen idők óta az egyház, különösen a katolikus, az erkölcsi normák meghatározója volt – legalábbis ezt mutatták kifele, a hívők, a tömegek fele. Ezzel szemben Martel megdönteni igyekszik ezt az emberekben kialakult képet, azzal, hogy belenyúl a darázsfészekbe, és azt a látszatot próbálja kelteni, hogy a Vatikánban szinte mindenki korrupt, képmutató és homoszexuális. És homofób is. Írásában többször is kihangsúlyozza, hogy a Vatikánon belül található az egyik legnagyobb homoszexuális közösség, ami azért is vicces, mert a katolikus egyház (és igazándiból bármilyen egyház) meglehetősen elutasítóan viseltetik a homoszexualitás és egyáltalán a szexuális másság fogalmával. Amennyiben a könyvben leírtak igazak – és miért ne lennének igazak, hiszen négy évi kutatómunka és számtalan beszélgetés, interjú eredménye, nevekkel és helyszínekkel dokumentálva –, akkor az az egyik állítás máris igaznak bizonyul: a Vatikán képmutató. 

   Mit kaptam Martel könyvétől? Igazándiból sokat nem. Az utóbbi években azért már több, a katolikus egyházat érintő botrány is kipattant, megszellőztették a médiában, közfelháborodást okozott. Aki egy kicsit is odafigyelt, azt már tudta, hogy a Vatikán nem olyan hótiszta, mint amilyennek mutatja magát, hiszen védelmébe vett pedofíliával vádolt papokat, nem is egyszer. És itt most nem a falusi plébánosról van szó, hanem magas rangú egyházi méltóságokról. Azt is tudtam, hogy a kenetteljes hangon előadott prédikációk mögött a gyűlölet különböző fajtái lapulnak meg, azt viszont nem, hogy például II. János Pál elvakult nőgyűlölő volt (ugye, már nem is olyan szent?), mint ahogy az egyházi főméltóságok nagy része is az. 

   Martel monumentálisnak szánt műve – szinte 600 oldal – a múlt század első feléig megy vissza, magyarázatot keresve arra, hogy mi az oka ennek a nagy homoszexuális tömörülésnek a katolikus egyházon – különösen a Vatikánon – belül. Állítása szerint az utolsó öt pápa közül három nagy valószínűséggel homoszexuális volt. Nem térek ki a következtetéseire, akit érdekel, majd elolvassa a könyvet. 

A szerző nem csak a Vatikánon belüli titkos homoszexualitással és az ebből adódó nyilvános homofóbiával foglalkozik könyvében, hanem részletesen leírja a kényesnek minősülő ügyek eltitkolásának módozatait, hogyan és hová járnak az egyházi főméltóságok, amikor férfi prostituáltat akarnak felcsípni, valamint azt is, hogyan hajtanak rá a fiatal szeminaristákra vagy a svájci gárda tagjaira, akiknek kemény titoktartási szerződést kell aláírniuk – olyan szerződést, mely a Vatikánon kívül, minden más állam jogrendszerével ellentkezik. Ugyanakkor kitér a korrupcióra, a hatalmi játékokra, a vitatható módon való meggazdagodásra és néhány egyházi főméltóság luxus iránti imádatára is. (Ugye mindenki emlékszik XVI. Benedek sikkes kis piros Prada cipellőire?) 

   S miközben a Vatikán belső ügyeit tárja fel – vagy legalább is megpróbálja – Martel megcsillogtatja saját műveltségét, és abszolút irreleváns részletekben veszlődik el, csapong és ismétel. Saját bevallása szerint könyve egyszerre húsz országban fog megjelenni, és arra vártam, hogy hatalmas botrányt kelt majd, nyilvánosan elégetik, bedarálják, tiltakoznak ellene – lásd a Meseország mindenkié című alternatív mesekönyv megjelenését övező botrányt Magyarországon. Ehhez képest nagy csend övezi megjelenését, igaz reklámja sem igazán volt. Bár az is lehet, hogy az érintettek inkább hallgatnak, nem foglalnak állást, hátha akkor észrevétlenül eltűnik ez a könyv, mert ugye a rossz reklám is reklám, s talán jobb lenne nem felhívni a figyelmet egy ilyen, leleplezésnek, tényfeltárásnak szánt írásra.

   Nehezen emészthető olvasmány. Bevallom, hogy egyszerre csak 40-50 oldalt tudtam olvasni belőle a felesleges részletessége, a témától gyakori eltérése miatt. Nem vitatom Martel hozzáértését, sem a befektetett munkát. Hogy nyomozást folytatott volna? Azt erősen kétlem. Ez, ebben a megfogalmazásban nem állja meg a helyét. Ő kutatást végzett a témában, s nem is egyedül tette, hanem számos munkatársával együtt. Egy biztos: bár a nagy tömegeknek szánták, mégsem nekik íródott, mert a szerző – tudását csillogtatva – olyan filozófiai, egyház- és kánonjogi dolgokba merül el, melyek egy egyszerű olvasó számára nem ismeretesek, és igazándiból nem is vonzóak. 

   Nekem túl hosszú volt, dagályos és néhol unalmas, de nem vagyunk egyformák. S mennyire igaz a szólás, hogy vizet prédikál és bort iszik...

Jonas Jonasson – Édes a Bosszú Részvénytársaság

   Jonas Jonasson új regényében egy kreatív svéd reklámszakember cége, az Édes a Bosszú Rt. vállalja különféle sérelmektől szenvedő ügyfelei részére a bosszúállás lebonyolítását – a törvényesség határain belül. 

   Egy fiatal fehér nő és egy fekete fiú a cégtulajdonos segítségével szeretne bosszút állni az életüket tönkretevő, gátlástalan neonáci műkereskedőn. De ahogy megszokhattuk már a svéd író történeteinél, ez nem olyan lesz egyszerű. A jonassoni fordulatokban gazdag cselekménynek rajtuk kívül fontos szereplője még egy afrikai javasember, továbbá Irma Stern, a világhírű dél-afrikai festőművésznő és egy nyugdíjazás előtt álló rendőrnyomozó. A szerző humora Kúnos László sziporkázó fordításában ezúttal is ellenállhatatlan, világszemlélete fájdalmasan aktuális és lényeglátó. 

   Athenaeum, 2020 

   Eredeti cím: Hämden är ljuv AB, 2020 

   Megrendelhető 

   Ha jól számolom, az Édes a Bosszú Részvénytársaság Jonas Jonasson ötödik magyar nyelven megjelent könyve. Eddig még semmit nem olvastam a szerzőtől, és aljas módon ennek is a címe vonzott, mert legyünk őszinték: legalább egyszer mindenkinek megfordult a fejében, hogy meg kellene torolni valakin az őt ért sérelmeket. Ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy milyen kevés skandináv szerzőt olvasok-olvasunk, mert a magyar könyvkiadás nem jeleskedik a műveik kiadásában. Kivétel, persze, a skandináv krimik, melyeknek nagy rajongótábora van, de én nem vagyok krimirajongó, és sokan mások sem. 

   Jonasson könyve akkor jött velem szembe, amikor szükségem volt valami másra, valami újra, ami lehetőleg megnevettet, a szerzőről pedig azt olvastam, hogy könyveit meglehetősen sajátos humor szövi át. – köszönet az Athenaeum Kiadónak a recenziós példányért. Tehát abszolút nyitottan álltam hozzá, hogy befogadjam a Jonasson-jelenséget, és a rá jellemző abszurd humort. 

   Engedtessék meg, hogy beidézzem a történet prológusát, mely finoman céloz arra, hogy az abszurd helyzetek és különleges szereplők által generált humor mellett mire akarja a szerző felhívni a figyelmet: nacionalizmusra és fajgyűlöletre. 

   “Élt egyszer az Osztrák–Magyar Monarchiában egy szerény képességű festőművész. Adolfnak hívták, és nevét nem a művészete tette ismertté a világban. 

   Az ifjú Adolf azt gondolta, az igazi művészetnek a szemmel látható valóságot kell ábrázolnia. Nagyjából úgy, ahogy a fénykép, csak színesben. „Az szép, ami igaz”, mondta, és ezzel egy francia ember mondását idézte, akiről egyébként hallani sem akart. 

   Jóval később, amikor már nem volt ilyen fiatal, Adolf gondoskodott róla, hogy könyveket, műtárgyakat, sőt, embereket is égessenek a helyes világfelfogás nevében. Ebből lett a továbbiakban a világtörténelem eddigi legnagyobb háborúja. Adolf elveszítette a háborút, és meghalt. 

   A világszemlélete azóta a téli álmát alussza.” 

   A prológus utolsó mondatával sajnos ellent kell mondanom, mert nagyon jól tudjuk, hogy ez a beteg világszemlélet nem halt ki, nem alussza téli álmát, hanem nagyon is jelen van napjainkban is. Néha nyiltan, de többnyire a felszín alatt, s mi már nem égetünk könyveket. Mi daráljuk őket. Ebben a történetben a nacionalista fajgyűlölet pedig többször is visszaköszön a műkereskedő személyében. 

   Ha valaki megkérdezné, hogy ki ennek a könyvnek a főhőse, nem tudnék egyértelmű választ adni, mert ez egy sokszereplős történet, és mindenki fontos a maga nemében. Először is Stockholmban van egy nagyon kreatív reklámszakember, aki megunja azt amit csinál és kitalálja az Édes a Bosszú Részvénytársaságot, ahol ő az egyedüli részvényes. Valahol Afrika mélyén, egy nagyon primitív faluban, melyet az emberi korlátoltság tart a primitivitás szintjén, van egy javasember és egyben rettenthetetlen maszáj harcos, akit a sors csak lánygyermekekkel áldott meg. 

   Ugyancsak Stokholmba van egy Victor nevű simlis fazon, aki egyformán gyűlöli a külföldieket, a bevándorlókat, a más fajhoz tartozókat és a nőket. Minden amit tesz érdekből van, így halad előre a szamárétrán, vágja át munkáltatóját, a műkereskedőt és annak naív lányát, míg végül sikerül teljesen kisemmiznie a világ dolgaiban teljesen járatlan nőt. A simlis Victor a város egyik elismert galériájának a tulajdonosa lesz és egyben műkincs kereskedő. Victor nacionalizmusa és fajgyűlölete nem terjed ki arra, hogy naiv felesége mellett egy színesbőrű szeretőt tartson, de arra már igen, hogy a kapcsolatból származó gyermeket megtagadja, sőt lehetőleg el is veszítse. 

   Ezeknek az embereknek látszóag semmi közük egymáshoz, addig a pillanatig, míg Victor a gyermekét nem pont Afrikába „veszíti el” és azt a maszáj kuruzsló találja meg. És ameddig a fiú fejében meg nem fogan a bosszú gondolata, és visszaszökve Svédországba az átvert feleséggel nem szövetkezik. Csakhogy a maszáj harcos nem akar lemondani égből pottyant fiáról és utánaered a nagyvilágba. Svédországba érve egy újabb fura és szórakoztató karakterrel bővül a történet: egy elfásult, nyugdíjazás előtt álló rendőrrel. S természetesen nagyon fontosak Irma Stern dél-afrikai festőnő alkotásai, melyek meglehetősen nagy kavarodást okoznak a cselekmény során, s melyek nélkül ez a történet szegényebb lett volna.

   A cselekmény intenzítása hullámzó volt. Néhol elült, látszólag felesleges információkkal árasztva el az olvasót, máskor pörgött, de a humor végig jelen volt. Egyszerre több szálon is fut, hogy majd a végére legyen teljes a kép, és mindenki megértse, hogy mire is voltak jók, azok a látszólag felesleges információk. Szereplői többnyire két kategóriához sorolhatóak: a naívak és a helyezkedő kreatívak, de mindenképpen színesek és többségük szerethető is, mert teljesen átlagos emberek.

   Nagyon szórakoztató történet volt, s teljesen biztosan nem az utolsó Jonas Svensson könyv amit olvastam. 

ViszontNEMlátásra 2020!

   Lassan véget ér a 2020-as év, melyet isten bizony kihagytam volna az életemből, első sorban a rohadt SARS-CoV2 miatt. A járvány sajnálatos módon ráébresztett arra, hogy mennyi idióta él a világban (ez nem feltétlenül rossz), egy részük sajnos a közvetlen környezetemben is (no, ez már sokkal rosszabb). Tele a hócipőm az álhír terjesztőkkel, az összeesküvéselméleteket gyártókkal/terjesztőkkel, azokkal, akik dilettáns létükre osztják az észt egy olyan dologban, amiről a leghalványabb fogalmuk sincs, és különösen azokkal, akik semmilyen óvintézkedést nem tartanak be, mert nekik jogaik vannak. Mint ahogy mindenki másnak is... például az egészséghez. 

   Végül is nem volt olyan rossz ez az év, mert nem utaztam el nyaralni, nem repülőztem annyit, amennyit máskor szoktam, amikor itthonról haza megyek (mivel ez utoljára februárban történt meg), ergo egy csomó pénzt megspóroltam. És rúzst sem kellett venni, mert a maszk alatt ki látja, viszont annál több kézkrémet, mert a sok fertőtlenítéstől és kesztyűviselettől olyan lett a kezem, mint a smirgli – gyengébbek kedvéért dörzspapír. 

   Ez az év arra is jó volt, hogy kihasználva a karantént, olyan dolgokkal foglalkozzam, amit eddig elhanyagoltam. Többek között felfrissítsem a francia nyelv tudásom – mégsem volt hiába az a tizenegy év tanulás –, megnézzek néhány olyan filmet, sorozatot, amikre sosem szakítottam időt, és 200+ könyvet elolvassak. Nem, főzni most sem tanultam meg. Vannak dolgok, melyeket jobb nem erőltetni.

   Mi hiányzott? Ó, sok minden. A szabadban való tartózkodás, a megszokott sporttevékenységek. Ahhoz képest, hogy tavaly jótékonysági félmaratonra készültem, a múlt héten negyedóra a futópadon is halálközeli élményt okozott. Hiányzik, hogy bármikor kiléphessek az utcára, és maszk nélkül, szabadon jó mélyet lélegezhessek a nagyváros szmogjából, a termelői piacon való hétvégi csámborgás, a családdal, barátokkal, ismerősökkel való találkozások. Összességében a vírus előtti életem sírom vissza, ahogy sokan mások is. 

   Hogy milyen lesz 2021? Senki meg nem tudja mondani. Csak reménykedhetünk, hogy jobb, mint amilyen ez volt. Rajtunk is múlik, hogy mit hozunk ki belőle. És igen, én beoltatom magam.

  Balázs Fecó dalával búcsúzom tőled 2020, nem örülök, hogy megismertelek... Boldogabb új évet!

Bridgerton – a filmsorozat – első szezon

   Nem szoktam filmekről, sorozatokról írni, mert igazándiból nem is emlékszem mikor voltam utoljára moziban, s a tévézés a hírekben ki is merül nálam, ritka amikor filmet vagy sorozatot nézek. Dobjátok a követ, Outlander rajongó létemre, annak sem láttam csak az első szezonját. Különösen olyan filmeket nem szoktam nézni, melyek alapjául szolgáló történetet könyvben olvastam, mert akkor állandóan azért morgok, hogy a könyvben ez másképp volt. Most mégis filmsorozatról fogok írni, ami minden tökéletlensége ellenére néhány órányi elfoglaltságott biztosított, tehát nem kellett azon filózni, hogy épp mit csinálnék, ha ez a tetves vírus nem köpött volna bele a levesbe. 

   Bridgerton – a sorozat, amiről egy ideje már mindenki beszél, legalábbis azok biztosan, akik olvasták és kedvelik Julia Quinn azonos nevű, kilenc könyvből álló sorozatát. Én mindkét kategóriában jeleskedem, azaz olvastam és kedvelem is, bár be kell vallanom, hogy a nyolcadik részt soha nem olvastam végig. 

   Nos, a zsáner rajongói minden bizonnyal tudják, hogy a Netflix filmre vitte a sorozatot, és már a megjelenés előtt vitatéma volt több okból is. Először is, mert sokan úgy hittük, hogy akkor a nyolc rész majd a nyolc könyvet fogja jelenteni, azaz a nyolc Bridgerton csemete történetét. Ehhez képest az első szezon (ha minden igaz, a második szezon 2022 decemberében lesz elérhető, és talán egy harmadikban is reménykedhetünk) mind a nyolc része az első könyvet fedi le – The Duke and I, magyarul A herceg és én címmel jelent meg a Gabo Kiadó gondozásában még 2010-ben, s senki nem késett le róla, mert jövőre ismét a boltokba kerül azzal a bűnronda filmes borítóval. Igen, nyolc rész lesz Daphne Bridgerton és Simon Basset, Hastings hercege története, amit tulajdonképpen négy részben is el lehetett volna mesélni, ha nem kerülnek be a történetbe olyan karakterek és történések, melyek vagy egyáltalán nem szerepeltek a könyvsorozat egyik részében sem, vagy valamikor egy későbbi kötetben bukkannak fel. 

   A másik dolog, ami nálam kiverte a biztosítékot, az a szereposztás volt. A történet a politikai korrektség nevében elvesztette a hitelességét. Nekem senki bőrszínével, vagy bármilyen kisebbséghez való tartozásával nincs bajom, de ne akarjon beetetni senki, hogy a 18. század első felében a londoni arisztokrácia fele más etnikumú volt. S még ezzel sem lett volna bajom, mert a második-harmadik résznél már rohadtul nem érdekelt senkinek a bőrszíne vagy a szeme formája, ha nem hangzik el a filmben néhány olyan mondat, aminek qrvára semmi köze nem volt a történethez, viszont ismét a politikum és a diszkrimináció fele terelte a dolgokat, amelynek nem volt helye ebben a történetben. Ennek a túl gyakori emlegetése nem megértést és elfogadást fog szülni, hanem ellenszenvet azokban is, akiket eddig rohadtul nem érdekelt a téma. Ez egy 19. század első felében játszódó történet, akkor ilyen idők jártak, tegyük túl magunk rajta és haladjunk, mert a siránkozással nem lehet semmit megváltoztatni.

   Tehát én valami olyasmire számítottam, mint anno a Büszkeség és balítélet feldolgozása, abszolút korhűen és tökéletesen követve a könyv történéseit. Ez nem olyan volt a már korábban említett teljesen új történések és karakterek megjelenése miatt, valamint más kötetekből való epizódok beleszövésével. Azt el kell ismernem, hogy Daphne és Simon története nagyjából stimmel, és megegyezik azzal, amire én a könyvből emlékszem, amit kétszer is olvastam, de nem mostanában. S azt is el kell mondanom, hogy Lady Whistledown is a helyén volt. 

   A szereposztásról sokat nem tudnék mondani. Mint mondtam, nem vagyok nagy filmrajongó, tehát nem sok színészt ismernék fel arcról vagy név után, bár itt-ott beugrott egy-egy ismerősebb figura. Mivel én az eredeti angol nyelvű variánst láttam – ki nem állhatom a szinkront –, meg kell említenem a narrátort (és Lady Whistledownt), melyhez Julie Andrews adta a hangját, s bár érezhető, hogy a színésznő már nem fiatal, mégis a legcsodálatosabb, legtökéletesebb angolt beszéli, amit valaha is hallottam. És volt egy csodálatos Lady Danbury is, aki pont olyan idegesítő és kotnyeles volt, mint amilyennek Julia Quinn a könyvében megalkotta. Bár az én álom-szereposztásomban Lady Danbury szerepét Judi Dench játszotta volna, az afroamerikai Adjoa Andoh sem maradt el mögötte. A főszereplő Daphne Bridgerton pedig... nos, a hölgy többnyire nem hamvas angol rózsának nézett ki, hanem inkább kis penészvirágnak, bár el kell ismernem, hogy megvoltak a maga villanásai, amikor kimondottan szép volt. Ez általában olyankor fordult elő, amikor épp bálba ment és jobban összeszedte magát. De hát nem ilyenek vagyunk valamennyien? Ha épp „bálba” megyünk, akkor jobban kikupáljuk magunkat? Kivéve a Featherington lányok, mert ők mindig nagyon színesek.

   A kosztümök miatt is ingadozom. Többnyire azért, mert kissé keveredett a régensség korabeli empír stílus a rokokóval (lásd a királynő és udvartarása), másrészt, mert míg néhány szereplőn tökéletesen álltak azok a korhű kosztümök, másokra mintha ráhányták volna. 

   Mit mondhatnék? Minden valós vagy vélt hibája ellenére imádtam. Látványról, színészi játékról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Még a méhecske is megjelent többször is – bár én dongónak láttam –, sőt a kamera célzottan ráközelített Benedict Bridgerton keményített inggallérjára is, ahová rá is hímezték. Nem maradt ki az erotika sem – kellő mennyiségű szexi, hercegi pucér hátsót csodálhattam meg akció közben. 

   Ami viszont nagyon kivágta a biztosítékot, az a sorozat utolsó filmkockái: a nézők számára lelepleződik Lady Whistledown, s aki olvasta a könyvsorozatot, az pontosan tudja, hogy ez azért néhány könyvvel később történik meg. Értem én, hogy a producerek nem voltak biztosak a folytatásokban, de ez akkor is nagy szemétség volt, mert akit érdekelt volna, az elolvassa a könyvet. 

  A zsáner kedvelőinek látniuk kell ezt a sorozatot. 

   A bejegyzésben szereplő fotók természetesen a sorozatból származnak.