Jojo Moyes – Mióta megszerettelek

Mielőtt megismertelek 3

A trilógia világszerte milliók által várt újabb kötetében tovább folytatódik a hatalmas sikert aratott Mielőtt megismertelek című regényben bemutatott Lou Clark története.

Lou sok mindent tud. Pontosan tudja például, hogy milyen nagy a távolság új New York-i otthona és londoni barátja, Sam lakása között. Azt is tudja, hogy a főnöke jó ember, ahogy azt is, hogy a felesége eltitkol valamit a férfi elől. 

Azt viszont nem tudhatja, hogy miközben beleveti magát New York társasági életébe, hamarosan megismerkedik valakivel, aki jókora felfordulást okoz a lelkében. Merthogy Josh elképesztő módon emlékezteti valakire, akire rendkívül fájdalmas visszaemlékeznie. 

Azt sem tudja Lou, hogy mihez kezdjen a kialakult helyzetben – csupán azt tudja, hogy bármilyen döntés hoz, az mindent visszavonhatatlanul megváltoztat az életében. És hogy mindenképp követnie kell a szíve szavát, akárhová is vezesse.

Cartaphilus, 2019

Eredeti cím: Still Me, 2018

Annyi mindent lehetett hallani erről a sorozatról, különösen, hogy a részek megjelenése nem gyorsan egymásután követte egymást, hanem három év telt el közöttük.

Először egy olyan hír röppent fel, hogy a szerző – olvasói nyomásnak engedve – folytatja a történetet, majd később olyasmit is lehetett hallani, hogy eredetileg is három kötetesre tervezte. Csak reménykedni tudok, hogy itt tényleg vége, és nem lesznek további folytatások. Nem mintha rossz lenne, mert távolról sem az, csak vannak dolgok, amiket jobb a csúcson abbahagyni.

Jojo Moyesnek több regénye is megjelent magyar nyelven, a neve meglehetősen ismerős, még azoknak is, akik nem olvasnak, hiszen legismertebb regénye, a Mielőtt megismertelek, mozivászonra is került. A magyar nyelven megjelent írásai közül csupán a Mielőtt megismertelek trilógiát olvastam. Magam sem tudom miért mellőztem írásait, valószínűleg azért, mert Louisa Clark és Will Traynor keser-édes történetével olyan magasra tette a lécet, hogy féltem, más írásai csalódást fognak okozni.

Igazándiból már a trilógia második könyvénél fenntartásaim voltak, hiszen annyiszor megtapasztaltuk már, hogy egy erős indítás után laposodik a történet, unalmassá és/vagy dagályossá válik. S legyünk őszinték: a Mielőtt megismerteleket nehéz überelni. És a folytatás nem is múlta fölül, hiszen egy teljesen más történet volt: Lounak össze kellett kaparnia magát miután már Will nincs mellette.

S akkor most itt van egy harmadik történet, melynek központjában szintén Lou áll. Miután valamennyire sikerült talpraállnia Will elvesztése után, még egy rendes fickóval is összehozta a sors (Sam), Lounak önmagát kell megtalálnia. Ezért el kell szakadnia mindattól, ami Willre emlékezteti, kullancsként kapaszkodó családjától, a fojtogató emlékektől. S erre lesz jó az asszisztensi állás New Yorkban, Agnes Gopnik, egy dúsgazdag férfi második felesége mellett. A bolondos, excentrikus Louisa Clark New York krémjének közepében találja magát, mindazzal, amit ez ott jelent, és ahol az alkalmazotak egyenruhát viselnek. Mekkora trauma ez a vintage ruhákat és meghökkentő összeállításokat kedvelő Louisának!

Nem fogom elmesélni Lou kalandjait a Nagy Almában, aki kiváncsi rájuk az majd elolvassa, s bőven van mit olvasni. De minden bolondos és hihetetlen történésen túl ennek a könyvnek annyi mondanivalója van, s mind olyan egyetemesen érvényes alapigazságok, melyek fölött hajlamosak vagyunk elsiklani.

● A távolság nem tesz jót a kapcsolatoknak, különösen, ha azok csak a bimbózás fázisában vannak – ezt már úgyis tudja mindenki.

● A munkáltató és a beosztott között mindig is alárendeltségi viszony volt, van és lesz. A “barátság” csak addig tart, ameddig a munkáltató érdeke úgy kívánja.

● Hiába házasodsz be az elít körökbe, a született “kékvérűek” számára akkor is kívülálló és megvetésre méltó maradsz, amit súlyosbít, ha bevándorló, második feleség és fele annyi idős vagy mint a férjed.

● Nincs az a titok, amire egy idő után ne derülne fény, mert mindig lesz valaki, aki ilyen-olyan céllal a múltadban, az életedben vájkál.

● Egy teljesítmény-orientált társadalomban mindent a látszatért!

● A családi problémák akkor is utolérnek, ha egy óceán választ el a rokonoktól.

Kedveltem a történetet, nagyon is! El kell vonatkoztatni attól, hogy volt egy teljesen más első rész, amely rendesen beletaposott a lelkünkbe, egy vitatható második rész, mely nem aratott osztatlan sikert olvasói körökben (bár én azt is kedveltem), és akkor ez is egy abszolút kedvelhető, élvezhető történet lesz, melynek vannak jó és rossz oldalai is. Például Josht, mint szereplőt, túlzásnak tartottam, és aki elolvassa a történetet meg is fogja érteni miért. S a boldog végkifejlet sem borítékolható, legalábbis én többször is meginogtam, hogy akkor most melyik irányba fog elmenni a történet. A lényeg az, hogy Louisa Clark megtalálja önmagát, az életcélját, a szerelmet,  a jövőt.

Nekem ez újraolvasós és bevallom, itt-ott még könnyeket is csalt a szemembe, máshol meg megnevettetett. Egy érzelmi hullámvasút volt az egész történet. Kedvet kaptam a szerző más írásaihoz is, már ki is néztem a következőt. De természetesen ízlések és pofonok…

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Mielőtt megismertelek   

2. Miután elvesztettelek   

Carole Matthews – A Csokiimádók esküvője

A Csokoládéimádók Klubja 4

A ​Csokiimádók Klubja hölgyeinek javában készülniük kellene az év esküvőjére, ám az élet különféle akadályokat állít az útjukba. 

Lucy komolyan aggódik az anyagi helyzete miatt, és a gondok elvonják a figyelmét a nagy napról. Vajon bölcs dolog, ha olyasvalakitől fogad el segítséget, akinek nem feltétlenül tiszták a szándékai? 

Nadia talán végre elmondhatja, hogy rátalált a szerelem, de más téren egyáltalán nem ilyen rózsás a helyzete. Bizonyos dolgokon feltétlenül változtatnia kell – de mik legyenek ezek? 

Autumn már nagyon várja, hogy végre ismét együtt lehessen valakivel, akivel jó ideje nem találkozott. Nagy reményekkel néz a jövő elébe, de persze a dolgok soha nem a tervek szerint alakulnak. 

Chantal a sok megpróbáltatás után kezdi megtalálni a helyét. Ebben a helyzetben borzasztó sokként éri a rossz hír, mely az egész életét kegyetlenül felforgathatja. 

Minden nehézség ellenére a Csokiimádók Klubjának hölgyei szívük mélyén tudják, hogy bármilyen gonddal-bajjal képesek megbirkózni, mert mindig számíthatnak egymásra.

Arról pedig szó sem lehet, hogy bármi meghiúsítsa terveiket, amikor közeleg a Csokiimádók esküvője!

Cartaphilus, 2018

Eredeti cím: The Chocolate Lovers’ Wedding, 2016

Végéhez érkezett a Csokoládéimádok Klubjának története, és hogyan is lehetne másképp befejezni, mint egy hatalmas happy enddel? Négy barátnő, akiket a csokoládé iránti eltúlzott imádatuk hoz össze, négy könyv, amely az életükről,  a kalandjaikról és émelyítő csokiimádatukról szól.

A sorozat kissé eltér a többrészes történetek sémájától, mert ugye ilyenkor az az álltalában alkalmazott modell, hogy minden történet más-más szereplőt helyez a történet központjába, itt viszont mind a négy hölgy szinte egyenlő szerepet kap és történetük négy könyv során alakul, bonyolódik, míg most, ebben az utolsó részben végre mindenkinek jól alakulnak a dolgai. De a nagy, habos-babos boldog végkifejletig azért még hosszú az út, és ezt járják be.

Ha igazságos akarok lenni, akkor Lucy egy kicsivel több szerepet kap mindegyik részben. Az ő történetét saját maga meséli el E/1-ben, míg a hásik három hősnőé E/3-ban íródott.

Tulajdonképpen még 2018 végén olvastam ezt a történetet, de valahogy ódzkodtam írni róla, mert a sorozat előző része (A Csokiimádók karácsonya) nem lett szívem csücske a túlzásba vitt csokiimádat miatt és még a hatása alatt voltam.

Hogy lehet-e önálló történetként is kezelni ezt a könyvet? Nem is tudom... Igazándiból van elég utalás az előző részekben történtekre, hogy az olvasónak ne legyen hiányérzete, de valahogy nem lenne az igazi, hiszen a négy nő hosszú utat tesz meg, valamennyiük élete tele van olyan apró, vagy nagyobb történéssel, ami hatással van a további cselekményre. Tehát csak akkor teljes a kép, ha valamennyi részt ismeri az olvasó, mielőtt ebbe belefogna, mert tulajdonképpen mindegyik rész az előző folytatása valamilyen formában.

Ebben a bejegyzésben úgy milliószor fog szerepelni a csokoládé szó, hiszen minden körülötte forog, tehát előre is elnézést.

Ugye itt van Lucy, aki anyira imádja a csokit, hogy a társaság törzshelyének számító Csokoládémennyország nevű boltba megy dolgozni – nem mintha valami mesés karriert dobna fel érte, hiszen ő az örök helyetes munkaerő, akit az ügynökség mindig oda küld, ahol épp szükség lenne a szolgálataira. És a munkamoráljával is baj van, hiszen hajlamos minden mással foglalkozni, csak a feladataival nem. Ez lényegesen megváltozik, mikor a csokiboltban kezd dolgozni, de ez sem tart sokáig, hiszen a tulajok már az előző részben eladják a vállalkozást, kinek másnak, mint Marcus Canningnek, Lucy volt vőlegényének. Az ex pedig önös érdekből veszi meg – ő egyébként valamilyen pénzügyi szakember, miből kifolyólag pénze van dögivel –, mert vissza akarja szerezni Lucyt. Csakhogy Marcus Canning még hírből sem ismeri a hűség fogalmát és Lucynak közben egy másik kapcsolata van. Aidennel, akit csak Imádottként emleget, és akivel már az eskűvői előkészületeknél tartanak. Ezt a zavaros szerelmi háromszöget többször is körbejártuk már az előző részekben. Lucynak természetesen nincs maradása a csokiboltban, a barátnők kvartettje pedig más helyeket látogat csokifüggőségük táplálására.

Nadia története jól alakul, hiszen ő már karácsonykor megtalálta új szerelmét a gazdálkodó James személyében. Egyelőre a távolsággal kell megküzdeniük, hiszen James Londontól távol lakik. Hogy a Nadia élete se legyen unalmas, nővére bekavar azzal, hogy kéretlenül is közvetíteni próbál Nadia és a szülei között. Akik ismerik az előzményeket, azok már tudják, hogy Nadiát indiai származású szülei ki- és megtagadták, mikor férjhezment a szerencsejátékos Tobyhoz. Anyira elzárkóztak, hogy unokájukat sem látták soha.

Autumn helyzete sem rózsás, annak ellenére, hogy kapcsolata Milesszal és annak kislányával, Floval remekül alakul. Még mindig hiányzik neki a testvére, aki drogproblémák miatt halt meg, szülei továbbra is saját magukkal és a karrierjükkel törődnek. Ő pedig tovább keresi lányát. Autumn ugyanis 14 évesen teherbe esett, szülei pedig azonnal örökbeadták a kislányt, aki most már maga is 14 éves. És végre jelentkezik Willow. Ha bárki is nagy, boldog egymás nyakába borulásra számít, az nagy tévedésben van.

A legjobban Chantalra jár rá a rúd. Nem elég, hogy válik, mert férjének egy másik családja is van, súlyosan megbetegszik, pánikba esik, hogy mi lesz pici lányával, ha a betegségnek rossz kimenetele lesz. Ő lesz az első, aki férjhezmegy a sármos Tedhez, még műtét előtt.

Nem szeretnék túl sokat elárulni arról, hogy mi történik ebben az utolsó részben, akit érdekel a történet, vagy kedveli a Csokoládéimádók Klubját, az majd úgyis elolvassa.

Megjegyzem, az első két rész számomra sokkal szórakoztatóbb volt, bármilyen hihetetlen kalandokon is mentek át a hősnők, harmadik irritált az eltúlzott csokiimádat miatt, ez a negyedik pedig kicsit olyan volt, hogy akkor most már húztuk eleget, mindenki kapja meg maga történetének boldog végkifejletét, kicsit még fokozzuk a feszültséget egy-két csavarral, facsarjunk ki néhány könnyet, s jöjjön a boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Könnyű, chick lit történet, abszolút hétköznapi nőkről s az ő gondjaikról. Túl sokat nem kell rajta gondolkozni, maximum az veri ki a biztosítékot, hogy mennyire idegesítő és antipatikus tud lenni Lucy. Egyszer mindenképpen el lehet olvasni (aki erotikára vár, az bele se fogjon!), senki világát megrengetni nem fogja, de azért kiváncsi lennék más történetekre is Carole Matthewstől. S ízlések és pofonok... meg együnk egy kis csokit!

A szerző nevéhez kapcsolódó bejegyzések:

Nyári ábrándok

Szeress karácsonykor

A Csokoládéimádók diétája

Kate Morton - A tóparti ház

„Ilyen ​az élet. A lehetőség ajtaja meg-megnyílik és le-lezárul, ahogy az ember vakon tapogatózik az útján.”

1933 nyara: az Edevane család ragyogó vidéki háza, Loeanneth készen áll a várva várt Szent Iván-éji estélyre. A tizenhat éves Alice, a szárnyait bontogató író talán mindenki másnál izgatottabb. Nemcsak mert végre kiötölte, mi legyen a váratlan csavar első regényében, hanem azért is, mert reménytelenül beleszeretett valakibe, akibe nem lett volna szabad. Ám mire Loeanneth órái elütik az éjfélt, amikor a tűzijáték csillogó fénye beragyogja az éjszakát, a családot súlyos veszteség éri, melynek hatására örökre elhagyják a birtokot. 

Hetven év múltán Sadie Sparrow nyomozó kényszerű szabadságát tölti Cornwallban egy kínos munkahelyi vizsgálat miatt, amelynek lezárultával talán még elbocsátás is várhat rá. Nagyapja vidéki házában unatkozik, igyekszik zavaros ügyeiről elterelni a figyelmét, amikor egy nap elhagyott házra bukkan, ahol mintha megállt volna az idő. Sadie megtudja, hogy a birtok története sötét tragédiával terhes, és hogy a lakók a szomorú esetet követően végleg elköltöztek. 

Elegáns londoni otthona dolgozószobájában az idős Alice Edevane éppoly precízen eltervezett életet él, mint amilyen történeteket rendkívül sikeres krimijeiben megír. Mígnem egy nap felbukkan egy fiatal rendőrnyomozó, aki kutakodni kezd a családja múltjában, hogy kibogozza mindazokat a szövevényes titkokat, melyeket Alice egész életében igyekezett mélyen magába zárni.

Legújabb regényében, A tóparti házban Kate Morton ismét lenyűgöző mozaikkal kápráztatja el olvasóit. Letagadott és kilesett titkok, hűség és halálig megtartott ígéretek, a háború következményei mind-mind súlyosan nehezednek egy család életére, és előbb-utóbb tönkreteszik a látszólagos idillt. Vajon a hallgatás megtörése, a rejtélyek feltárása megoldáshoz, megnyugváshoz vezet?

Cartaphilus, 2016

Eredeti mű: Kate Morton – The Lake House, 2015

Első könyvem a szerzőtől, de az már biztos, hogy nem az utolsó. Sajnos ezt a könyvet is szinte egy évig tologattam – ehhez első sorban a terjedelme járult hozzá, hiszen több mint ötszáz oldal –, míg végül rászántam magam az olvasásra. És nagyon jól tettem.

Egyszerre több történetet is kapunk. Az egyik Edevanék története a múlt századból, majd ugrunk egy nagyot, egészen 2003-ig és megismerkedünk Sadie Sparrow nyomozóval és az ő történetével is, bár Sadie múltján nincs olyan nagy hangsúly, mint az Edevane családon.

Az 1930-as évek vidéki Angliája, Loeanneth. Itt élnek Edevane-ék, a szülők és négy gyermekük: az esküvőjére készülő Deborah, az írói álmokat dédelgető, a kamasz korból kifele kacsintgató Alice, a vadóc Clemmie, aki felér három fiúval is. És Theo baba, a család várva várt fiúgyermeke, akinek érkezésére már senki nem számított.

A család meglehetősen visszavonult életvitelt folytat, csupán évente egyszer rendeznek nagy összejövetelt: a Szent Iván-éji estélyt. Ez családi hagyomány, ezt mindenki várja.

1933 Szent Ivan-éji estélye örökre megváltoztatja az Edevane család életét. A báli forgatag idején eltűnik a család egyetlen fiúgyermeke, a tizenegy hónapos Theo baba, és hiányát csupán másnap reggel veszik észre.

A keresés és a rendőrségi nyomozás semmilyen eredményt nem hoz. Semmilyen nyomot nem találnak. Senki nem tudja ki vihette el a gyermeket, hogy magától elkóborolt-e, baleset áldozata lett-e, vagy ami még rosszabb, valaki megölte? S ez történik egy évvel a világszerte nagy port felkavaró amerikai Lindbergh-bébi elrablása után. A hatóságok hajlamosak azt feltételezni, hogy valaki szándékosan vitte el a gyermeket, hogy majd váltságdíjat követeljenek a tehetős családtól. Csakhogy a napok telnek és senki nem követel semmit. És senki nem látott semmit.

Hetven évvel később Sadie Sparrow nyomozót parkolópályára teszik, mert főnökeinek nem tetsző információkat szolgáltatott ki a sajtónak egy zavaros rendőrségi üggyel kapcsolatban. Családja nincs, a négy hetes kényszerpihenőt egyetlen élő rokona, nagyapja házában szándékszik eltölteni. És egy reggeli futás alkalmával teljesen véletlenül rábukkan Loennethre, a házra az elvadult kert közepén. Mivel gyermekkora óta imádja a rejtélyeket, természetesen felkelti érdeklődését a ház, a család és a sok évvel korábban történt és mindmáig megoldatlan eset: Theo eltűnése.

Az Edevane családból csupán ketten vannak még életben: a volt politikusfeleség Deborah, és Alice, a világszerte ismert krimiíró. Sadie pedig Alice-hez fordul további információkért.

Remekül megszerkesztett mű. A szerző pontosan tudja mikor kell abbahagynia a jelen történéseit, hogy ismét a múltba vigyen minket, a harmincas évekbe, vagy még korábbanra, az első világháború idejére. Lépésről lépésre ismered meg Edevane-ok generációinak történetét és minden egyes alkalommal, minden szereplő hozzátesz egy kicsit a történethez. Csupán valami apróságot, de az az apróság elég ahhoz, hogy megváltoztassa azt az elméletet, amit mindenki magában építget arról, hogy mi is történt azon az éjszakán, hogy a kisbabát megölték-e vagy véletlen baleset volt, amit titkolni próbálnak, hogy talán valaki elvitte mert kellett egy gyermek. Számtalan elméletet fel lehet állítani olvasás közben és mikor már azt éreztem, hogy ez lesz a befutó, jött egy újabb információ, ami gyökeresen megváltoztatott mindent.

Nem találtam ki mi történt. Egy adott ponton volt némi sejtésem, de rögtön el is hessegettem, mert nem hittem, hogy lehetséges lenne mindaz, amit feltételeztem.

Első sorban azoknak ajánlanám, akik szeretik a családregényeket és a rejtélyeket. Ők egy szikrát sem fognak unatkozni. Egy kicsit sem unalmas, annak ellenére, hogy nem egy  pörgős cselelekményű történet. Én nagyon kedveltem, de természetesen ízlések és pofonok...

John O'Farrell - A férj, aki elfelejtette a feleségét

A ​férfiak gyakran megfeledkeznek a bevásárlásról. Meg a házassági évfordulójukról. Mindez nem újság. Az is előfordul, hogy elfelejtenek elmenni a gyerekért az óvodába. Na és? Az azonban korántsem hétköznapi fordulat, hogy valaki teljesen elfelejti a feleségét. E regény főhősével pontosan ez történik: egy esős őszi délután a metrón egyszer csak rájön: fogalma sincs, merre tart és mi okból, sőt azt sem tudja, ki is ő, hogy hívják, mivel foglalkozik és hol lakik. Nincs egyszerű dolga, amikor nekilát mindezt kideríteni: először lerázzák, másodszor hülyének nézik, végül a kórházban, ahol szóba állnak vele, természetesen az adataira kíváncsiak… Nagy sokára előkerül egy barátja, aki segít felidézni egy-egy emlékfoszlányt, és kis időre befogadja amnéziás hősünket. Ő hazafelé egy gyönyörű, vörös hajú nőt pillant meg az utcán, akiről megtudja, hogy a felesége. Csak sajnos épp válófélben vannak… A neves angol humorista abszurd helyzetre építő romantikus regénye üdítően szórakoztató történet arról, hogy a szerelem mindig megérdemel egy második esélyt.

Cartaphilus, 2014

Eredeti mű: John O’Farrell – The Man Who Forgot His Wife, Black Swan, 2012

Óóóóó!!! Ez egy megható, szórakoztató, tündéri könyv volt. Tudod, olyan mint azok a bizonyos “chick lit” könyvek, a könnyű műfaj, amiket nők írnak nőkről nőknek, szórakoztatóan mutatva be egy-egy nagyonis valós jelenséget – jesszus mennyi nő! Csakhogy ezt egy férfi írta és a saját szemszögéből meséli el a történetet, aminek főszereplője természetesen egy férfi.

Főhősünk, Jack Vaughan, retrográd amnéziában szenved, annak is egy pszichés alapon kialakuló formájában, disszociatív fugában. Egyik pillanatról a másikra arra eszmél, hogy nem tudja kicsoda ő. Szószerint. Nem tudja a nevét, hol lakik, van-e családja, kik a barátai, mi a foglalkozása. Nincsenek nála sem az iratai, sem a telefonja. Nem tudja honnan jön és hová tart. Ne tessék fintorogni, ez az állapot nem kitaláció, igenis létezik ilyen és meglehetősen nagy szakirodalma van. Az alany valamilyen pszichés trauma hatására – tehát ütés, baleset, fizikai bántalmazás kizárva – elveszti a memóriájának azt a részét, ami a saját személyére vonatkozik, minden másra emlékszik. S az emlékek időben vagy visszajönnek, vagy nem.

Nos ez áll fenn Jack Vaughan esetében is, akinek minden, saját személyére vonatkozó információ, emlék törlődött a memóriájából és egy hétnek kell eltelnie a kórházi ágyon, míg eszébe jut egy név és egy számsor, amiről kiderül, hogy legjobb barátjának, Garynek a telefonszáma… akire természetesen nem emlékszik. Mint ahogy arra sem, hogy nős, két gyermek apja és épp válik a feleségétől, arra sem hogy miért… és azt sem tudja, hogy nem olyan ember, mint amilyennek most magát elképzeli… Szokásaiban, viselkedésmódjában, ízlésében, semmilyen formában nem hasonlít a disszociatív fuga előtti Jack Vaughanra

A szerző nagyon szórakoztatóan írja le ezt az önismereti utazást, amely akár egy őrület kezdete is lehetne. De főhősünk esetében szerencsére nem az, mert igen, lassan emlékszilánkok jelennek meg, Jack lassan tisztába jön néhány dologgal és szándékában áll a múlt hibáit helyrehozni.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik mostanában egy nyugis, szórakoztató, humoros olvasmányra vágynak… és hát az ízlések meg a pofonok…

Kedvcsinálónak egy részlet Jack egyik első visszatérő emlékéből:

“Alighogy elhelyezkedünk, már megyek is italért; annyit veszek, hogy egész úton kitartson, és kábé egy órával később Maddy is elvonul a büfékocsiba, ezúttal ételért, mert az persze nekem eszembe se jutott. Hosszabb ideig van távol, mint én, és azon kapom magam, hogy egyre gyakrabban lesek ki a folyosóra, hol marad már. Még mindig nincs nyoma, amikor egyszerre csak megszólal a hangosbemondó.

„Utasoknak szóló közleményt hallanak..!” (Akkoriban még „utasok” vagyunk; csak jóval később érdemeljük ki az „ügyfelek” megszólítást a vonatokon; az átminősítés után majd jogot formálhatunk arra, hogy kikérjük magunknak, ha nem azt kapjuk a pénzünkért, amiért fizettünk.) Egy pillanatra eszembe jut: női vonatkísérő? Ilyet is ritkán hall az ember.

„A Brit Vasutak elnézést kér, amiért a büfékocsiban felszolgáló férfi alkalmazott egy szexista pöcs. A Brit Vasutak jogosnak tartja női utasainak azon óhaját, hogy a kitűzője szerint Kevin névre hallgató középkorú férfi, akinek ráadásul jegygyűrű van az ujján, ne kérdezze meg tőlük, hogy van-e barátjuk, és hogy mi a telefonszámuk.” Maddy kissé unott, monoton hangja tökéletes hatást ér el. A körülöttem ülő utasok egyre szélesebb vigyorral néznek egymásra, miközben a szívem gyorsabban kezd zakatolni, mint a vonat. „Ugyancsak értékelnék, ha Kevin, miközben felszolgálja az uzsonnára szánt bucit, nem bámulná olyan kitartóan a pult másik oldalán álló nőnemű utas mellét. A következő megállónk Didcot Parkway, ahol Kevin remélhetőleg nemcsak leszáll a vonatról, de eléje is fekszik a sínekre. Köszönjük figyelmüket”

A kocsinkban ülő női „ügyfelek” spontán tapsviharban törnek ki. Páran közülük még éljeneznek is. Csak a közelemben ülő idős hölgy hallgat rezzenéstelen, komoly arccal, mintha a hangosbemondó hivatalos közleményt sugárzott volna.

Alig várom, hogy Maddy visszatérjen. Irtózatosan büszke vagyok rá; vicces és bátor, és elérte, hogy vadidegenek nevessenek egymásra a vonaton, és hangosan vitassák meg a hallottakat. Még mindig tart a zsivaj, amikor Maddy tökéletesen semmitmondó arccal belép a kocsiba, mintha mi sem történt volna. „Itt a mi huncut bemondónk!”, kérkedek fennhangon, és tüntetően helyet csinálok az asztalkán, hogy az újdonsült sztár letehesse a sörösdobozokat és a hírhedtté vált bucit. Talán hiba részemről, hogy felfedem Maddy kilétét az egész kocsi előtt. De végül is nem bánjuk különösképpen, hogy Didcot Parkwaynél lependerítenek minket a vonatról. Úgy értem, szó sincs arról, hogy semmit se tudnánk kezdeni magunkkal kedd este Didcotban.”

(John O’Farrell – A férj, aki elfelejtette a feleségét, Cartaphilus, 2014)

Jojo Moyes - Miután elvesztettelek

AMIKOR EGY TÖRTÉNET VÉGET ÉR, MINDIG ELKEZDŐDIK EGY ÚJABB… 

Hogyan tehetjük túl magunkat azon, ha elveszítettük, akit mindennél jobban szerettünk? 

Hogyan győzhetjük meg magunkat arról, hogy érdemes tovább élni?
Lou számára a Will utáni élet azzal jár, hogy meg kell tanulnia újra szeretni – vállalva mindazt a veszélyt, ami ezzel jár. Többé már nem egy hétköznapi életet élő, hétköznapi lány. A szerelmével töltött varázslatos hónapok után a magányos élet csupa fájdalom és küzdelem. Amikor egy szerencsétlen baleset következtében kénytelen visszaköltözni a családjához, óhatatlanul úgy érzi, pont ugyanott tart, ahol azelőtt, hogy megismerte Willt.

A sérülései lassan gyógyulnak, ám a szíve és lelke mintha tetszhalott állapotban rekedt volna, a rátelepedő gyásszal nemigen tud megbirkózni. Így keveredik el aztán a Továbblépők nevű terápiás csoportba, ahol megtapasztal örömöt is, bánatot is, és ahol a barátok mellett mindig gyalázatosan rossz keksz várja. Meg talán új ismeretség is – hacsak egy Will múltjából felbukkanó személy meg nem hiúsítja Lou reményeit azzal, hogy a jövőjét egészen új irányba tereli. 

Jojo Moyes világszerte óriási sikert aratott kötete, a Mielőtt megismertelek meghökkentő könyv: a főszereplő szerelmespár egyik tagja a regény végén meghal. A Miután elvesztettelek elmeséli, mihez kezd életével a magára maradt Lou. A szerző a már ismert és még ismeretlen szereplőkkel ismét lenyűgözően remek történetet alkotott, amelyben nem kíméli sem a rekeszizmunkat, sem könnycsatornáinkat.

Cartaphilus, 2016

Eredeti mű: Jojo Moyes – After You, Penguin, 2015

Ezt a könyvet el sem akartam olvasni. Az előzménye, a Mielőtt megismertelek minden idők top10-es listáján van az én olvasatomban, és annyi félresikerült, kínos folytatással találkoztam már, hogy valahogy nem akartam ismét keserű szájízzel maradni a könyv olvasása után. Tudod, az a bizonyos “Ezt most minek kellett?” érzés...

Hogy voltak-e elvárásaim a könyvvel kapcsolatban? Nem. Milyen elvárásai lehetnek bárkinek is az első könyv olvasása után? – egyébként a filmet sem néztem meg, előreláthatóan nem is fogom. – Előítéletem az volt, bőven: hogy majd nyálas lesz, lelkizős lesz, mit lehet még abból a történetből kihozni, mikor annak kész, vége… csak nem csinál már olyant, mint a szappanoperákban, amikor a közönség nyomására vissza kell hozni egy szereplőt a nézettségi index istenének hódolandó: akkor most az egész egy rossz álom volt és Will tulajdonképpen köszöni szépen jól van…

Megérte-e elolvasni? Határozottan igen.

Übereli-e a Mielőtt megismertelek-et? Nem, de felemelkedik egy majdnem azonos színvonalra, és azért csak majdnem azonos, mert ez a könyv másról szól, mint az előző. Ez Louisa továbblépésének a története, a gyógyulásé, de nem a felejtésé. S az út hosszú amíg megérti, hogy a gyógyulás, a továbblépés, az, hogy elengedi Will-t, az nem azonos a felejtéssel, nem jelenti mindannak az  elárulását amit a Will jelentett.

Ez a könyv egy olyan lány története, akinek az anyja, valamikor a múltban, dühtől, önzéstől vezérelve hozott egy szerencsétlen döntést. Egy olyan lányé, aki keresi magát, a gyökereit, aki sehol sincs otthon, aki minden “család”-nak nevezett kontsrukcióban csalódott és nemcsak a család intézményében, hanem az emberekben úgy általában, aki csak addig a szeretett/megtalált rokon, amíg senki megánszféráját nem borítja fel, amíg nem kér helyet az életükbe.

Ez a könyv az élet Will után… Traynorék élete, Clark-ék élete, de főképpen a Louisáé.

Tele-tele-tele van meglepetésekkel, egyetlen pillanatig sem untam magam, bár, mint említettem, előítéleteim voltak a könyvvel kapcsolatban. Megnevettetett, megbőgetett, meglepett…

Ezt nincs értelme osztani és szorozni, nagyképű baromságokat írni róla. Számomra ez egy brilliáns mű, annak ellenére, hogy voltak jelenetek, történések, amiket símán kihagytam volna, mert már túlzás volt, vagy egyáltalán nem volt jelentőségük a történet szempontjából. Itt nincsenek ízlések és pofonok, ezt olvasni kell!

Ha valaki nagy magasságból esik le, nem lehet kiszámítani, mi történik vele.

(Jojo Moyes – Miután elvesztettelek, Cartaphilus, 2016)

Az első könyv, ami tulajdonképpen ennek a történetnek az  előzménye - vagy ez annak a folytatása, kinek melyik megfogalmazás tetszik:
(és szándékosan nem a filmes borítót mutatom)

Mielőtt megismertelek

Cartaphilus, 2012, 2016

Me Before You, Penguin London, New York, 2012, 2016

Jojo Moyes - Mielőtt megismertelek

 Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait… 

Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes… 

Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és – pusztán a másik kedvéért – újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?

Cartaphilus, 2012

Eredeti mű: Jojo Moyes – Me Before You, 2012

Ismét aktuális beszélni róla, mivel hamarosan megjelenik a mozikban a könyv alapján készült film. A hivatalos előzetes már több csatornán is látható.

Egyike a legjobb könyveknek amit valaha olvastam. Egy időben azt hírlett, hogy a rajongók addig nyaggatták az írónőt, amíg beadta a derekát és megírja a folytatást. Nos a hír igaz: 2015 szeptemberében megjelent a folytatás After You címmel, tudomásom szerint egyelőre nincs magyar fordítás – ha valaki másként tudja, húzza meg a fülem.

Annyira korrekt a fülszöveg, hogy felesleges a cselekményt osztani-szorozni. Csak elrontanám az olvasás-élményét annak, aki ezután fog majd bele. Hogy mennyire támaszkodik valós történetre, meg nem tudnám mondani, de akár egy az egyben igaz lehetne minden, ami ebben a könyvben szerepel.

A szereplők nagyon jól formáltak. Aki nem csak néhány napra ugrott át Angliába túristáskodni, hanem hosszabb időt ott töltött az tanúsíthatja, hogy Louisa tipikus angol lány, pontosan olyannak írta le a szerző mint amilyen a többség: nem túl sok iskola, zavaros családi körülmények, folyamatos anyagi gondok. Louisa örökös második a brilliáns elmének tartott nővére mögött. De fejlődőképes és tele van szeretettel, jóindulattal… ez sajnos nem jellemző a többségre. Nem akarja feladni, mindent megtesz Willért és az utolsó pillanatig reménykedik abban, hogy mégiscsak létezik a csoda és Will talpra áll, vagy legalább javul az állapota.

A legjobb dolog ami Will-lel történhetett az adott helyzetben, az Lou volt. Bár nem mindig úgy sült el, mint ahogy tervezte, Lou elviselhetőbbé, mondhatni elvezhetővé tette Will utolsó hónapjait. Will pedig egy új élet reményét csillantja meg Lou előtt, adok-kapok helyzet, amiből mindketten jól jönnek ki.

A svájci Dignitas klínika, ahol Will saját kérésére földi pályafutását szándékszik bevégezni, nagyonis valós hely és szigorú szabályok szerint segítenek nagyon beteg embereknek megszabadulni földi kínjaiktól. Nem célom reklámot csinálni az intézménynek, csak jeleztem, hogy ez a hely nem kitaláció. Természetesen hosszan lehetne azon vitatkozni, hogy ki volt az önzőbb: Will, amiért úgy döntött, hogy nem akar tovább másokra utaltan kínlódni, vagy az anya, aki minden erejével azon van, hogy lebeszélje a döntő lépésről. Vagy akár arról is beszélhetnénk, hogy mennyire etikus egy ilyen intézmény létezése, kinek van joga dönteni élet és halál kérdésében – sem a hely, sem az idő nem alkalmas erre, de érdemes rajta elgondolkozni.

Nem vagyok egy bőgős fajta, de ezt a könyvet megkönnyeztem. És pontosan azért mert ennyire szerettem a könyvet, a filmet nem fogom megnézni. Majd elmesélitek, hogy milyen volt.