2020. április 11., szombat

A magyar költészet napja 2020



   E neves alkalomból szeretnék figyelmetekbe ajánlani egy kevésbé ismert gyöngyszemet:




Romhányi József

MARHALEVÉL


Egy tehén szerelmes lett a szép bikába,

Minden vad bikának legvadabbikába.
Vonzalmát megírta egy marhalevélben,
Nagyjából eképpen:
- Hatalmas Barom!
Bocsássa meg, hogy pár sorommal zavarom.
Tudom, mily elfoglalt, milyen nagyrabecsült ön,
Mégis tollat ragadott csülköm,
Hogy amit a marhanyelv elbõgni restell,
Így adjam tudtára, Mester!
Ön, ismervén jól a tehénszív rejtelmét,
Tudja, hogy nem minden a napi tejtermék.
Amíg szorgalmasan duzzasztom tõgyemet,
Gondolatom egyre ön körül õgyeleg.
Múúú! Minden bikák közt legelõkelõbb!
Midõn megláttam a legelõ elõtt,
Elpirultam, elsápadtam, vágy reszketett felsálamban,
S úgy éreztem, kéj oson
Keresztül a rostélyoson.
Múú, hogy forrt a vér szívembe',
Hogy tódult a bélszínembe!
Az a perc, mit ön velem tölthet maholnap,
Megrázza egész pörköltnekvalómat!
Ám míg önrõl ábrándozom kérõdzve,
Vad féltés ül a szívemig férkõzve,
és átjárja ó, mind a kín
Velõscsontom, mócsingjaim.
Már bánom e merész vágyat,
Hisz ön büszke tenyészállat
Csupa gõg, mely után egész tehéncsorda bõg.
De ne féljen Bikaságod!
Ha nem szeret, félreállok.
Nem fog látni levert búsnak,
Mert beállok leveshúsnak.
Ám, ha mégis kegyes szívvel veszi e levelet
és megszánja az önért égõ tehenet,
Válaszoljon hamar rája,
üdvözli önt a marhája.
Ím a levél. Ráírva a kelte.
Az úton a posta elõtt le is pecsételte.
De a postáskisasszony nem vette fel...


2020. április 9., csütörtök

Kathryn Taylor – Fény a sötétségben


   A Dunmore-kastély tikai



   Egy elvarázsolt vár, sötét titkok és heves vágyak
   Mintha ismerné ezt a helyet… Lexie Cavendish, a fiatal lakberendezőnő a főnöke megbízásából Írország viharos északi vidékére utazik, hogy előkészítse a Dunmore-kastély felújítási munkálatait. Az egykor bizonyára méltóságteljes épületet és a környékét furcsán ismerősnek érzi. Lehet, hogy kisgyerekként már járt itt? Mivel szülők nélkül kellett felnőnie, régóta szeretne többet megtudni a múltjáról. Miközben lassanként visszatérnek az emlékei, gyötrelmes rémálmokkal próbál megküzdeni. Vigaszt és segítséget pedig éppen Grayson Fitzgeraldnál talál, aki a várkastély urának a fia, és Lexie főnökének a legnagyobb vetélytársa is egyben. De vajon tényleg megbízhat a férfiban? 


Kossuth, 2020
Eredeti cím: Das Licht im Dunkeln, 2019



   Mindent elolvastam, ami Kathryn Taylor tollából magyar nyelven megjelent, valószínüleg többet is olvastam volna, ha a szerző nem német nyelven publikál, hanem angolul, ugyanis a német nyelv nekem annyira merőleges, mint tehénnek a balett.
   Úgy általánosságban véve kedvelem az írásait, kivéve a Szerelem színei sorozatát – legalábbis, ami megjelent belőle magyar nyelven –, mert annak nagyon "szürke" szaga volt. Ha jól számolom, akkor ez éppenséggel a kilencedik könyv lenne a szerzőtől – nem mindegyikről született blogbejegyzés, és az nem is baj.
   Namármost, ez nyilvánvalóan egy sorozat kezdő része. Hogy egészen pontosan hány része is lesz, meg nem tudnám mondani. A pillanatnyi állás még egy kötetet jelez, ami semmit sem jelent, mivel símán megjelenhet még egy-két folytatás. S mivel a német nyelvvel semmi közös nincs bennünk, még a második rész fülszövege alapján sem tudnám megsaccolni, hogy akkor most az a vég, vagy folyt.köv., mivel nem értem az oda leírtakat. S azt sem tudnám meegmondani, hogy az eredeti boritóhoz képest, a sorozat nevéhez a magyar variánsban hogyan került a végére az e betű, mert németul csak a Dunmor kastélyról esik szó és nem Dunmore-ról. No, de ezek olyan apróságok, amik miatt nem érdemes kekeckedni, lássuk miről is szól maga a történet.
   Ahogy azt már megszoktuk a szerzőtől, most is angolszász területre viszi olvasóit. Amit eddig olvastam tőle, a történetek cselekménye vagy az Egyesült Királyságban, vagy Írországban játszódik. Most ismét Írországban időzhetünk, a festői és kissé lepukkant Dunmore kastély környékén, meg a hozzá tartozó faluban, ami olyan mint minden kis település szerte a világon: mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindent mindenkiről, és folyik a pletyka orrba-szájba. Ebbe a faluba érkezik meg Lexie (Alexandra) Cavendish, hogy a kastélyt szemrevételezze. A fiatal hölgy ugyanis belső építész és egy ingatlanfejlesztőnek dolgozik, aki a kérdéses kastélyt akarja megvásárolni és hotelé alakítani.
   Lexie-ről tudni kell, hogy nevelőotthonban élt, miután az a nő, akit az anyjának hitt drog túladagolásban meghalt. S történt ez valahol az Egyesült Államokban. A fiatal nő a munkája miatt jön Írországba, barátnője közbenjárására. S most főnöke a kastély átalakításával bízza meg még a tényleges vásárlás előtt.
   A fiatal nőről még azt is tudni kell, hogy néha rémálmai vannak, ami alvajárással is párosul, mert álmában mindig menekül egy ismeretlen fenyegetés elől. S most, hogy a faluba érkezett, állandóan déjá vu érzése van, mintha ismerné a helyet. Ez pedig annyira feelkavarja, hogy rémálmai és alvajárása gyakoribb lesz. Az első ilyen alkalommal pedig szó szerint belefut Grayson Fitzgeraldba, akiről tudja, hogy főnöke vetélytársa, s hogy a dolog bonyolódjon, ráadásul a kastély urának törvénytelen fia is.
   Ez a történet két sokat próbált, sokat megélt ember találkozása egy olyan helyen, amely tele van titkokkal, olyan titkokkal, amiket Lexie nem ismer, és minél többet nyomoz, annál nagyobb veszélyek leselkednek rá. S hogy a dolgok még jobban bonyolódjanak, nyilvánvaló, hogy ezek a titkok valamilyen formában hozzá kötődnek, a múltjához, édesanyja hirtelen és nyomtalan eltűnéséhez. Az sem segít, hogy a falu lakosai pontosan tudják kicsoda ő, s úgy viszonyulnak hozzá, ahogy annak idején anyjához: vannak barátságosak, segítőkészek, viszont olyanok is, akik nyíltan ellenségesek. Lexie pedig nem igazán tudja kiben bízhat meg, sőt főnöke tisztességében is meginog a bizalma. Tehát van itt kavarás bőven. És akkor miért van éjszakánként fény a kastély elhagyatott tornyában, ahová neki nem szabad felmenni? Grayson Fitzgerald érdeklődése Lexie iránt őszinte és érzelmektől vezérelt, vagy csupán a saját érdekeit szolgálja?
   Azt még el kell mondanom, hogy aki nem szereti a függővéges sztorikat, az kerülje messze ezt a könyvet, mert nagyon izgalmas, tele van titkokkal, meglepetésekkel, fordulatokkal, elcsepegtetett információkkal, tehát a szerző mindent megtesz, hogy ébren tartsa az érdeklődést, viszont egy lépéssel sem hoz közelebb a megoldáshoz, hanem egyre jobban összezavar, s akkor hagyja abba, amikor a legizgamasabb, és egy ember élete épp a levegőben lóg. Szó szerint.
   Kedveltem a történetet és idegesít, hogy a folytatásra ki tudja mennyit kell várni. Meg ízlések és pofonok...



A szerző nevéhez kapcsolódó bejegyzések:


Lecsupaszítva (A szerelem színei 2)

Az örökös (Daringham Hall 1)

A döntés (Daringham Hall 2)

A visszatérés (Daringham Hall 3)







2020. április 4., szombat

Lucy Dillon – A fénysugár


   
Egy felemelő könyv a második esélyről. Mert az összetört szívet váratlan módokon lehet meggyógyítani.
   Lorna egyetlen dolgot biztosan tud: a bátorság egy pillanat alatt elillanhat. Főleg akkor, ha minden megtakarított pénzét egy kisvárosi galériába fektette, egyetlen támasza pedig egy pici és rendkívül ijedős tacskó. És ez a kutyus épp mellette remeg a galéria ajtajában.
   Lorna ugyanis megunta a nagyvárosi életet, és hazautazott a szülőfalujába, hogy megvalósítsa az álmát. A nő csak egy új kezdetre vágyik, de vajon Longhampton erre a megfelelő hely? Hiszen a családja itt élte át a legnagyobb veszteségeket, innen erednek a kételyei önmagában, és itt esett először szerelembe – majd itt törték a szívét ezer darabra.
   Ám Lorna végre nem menekül, és ha képes megnyitni a szívét a szerelem és a szeretet előtt, ki tudja, mi vár rá…


   General Press, 2020
   Eredeti cím: Where the Light Gets In, 2018



   Harmadik könyvem Lucy Dillontól, ugyanis pontosan ennyi jelent meg magyar nyelven a szerző tollából. Az első az Elveszett kutyák, magányos szívek még 2013-ban került a boltokba a megboldogult Ulpius-ház kiadásában, majd ezt követte 2019-ben a Minden vágyam, a General Press kiadásában. S ha az idén is kaptunk már egy Lucy Dillon könyvet, akkor merem remélni, hogy a kiadó elkötelezte magát a szerző és írásai mellett, s ezentúl minden évben örülhetünk legalább egy könyvnek a kiadó Íris könyvek sorozatában.
   Három könyv olvasása után mit tudok a szerzőről? Hogy történetei az Egyesült Királyságban játszódnak, de általa kitalált helyszíneken. Távol áll tőle a mostanság divatos, erotikára súlyt helyező romantika. Bár írásai nem teljesen erotikamentesek, a hangsúly a történeten és a szereplőkön van. Azokon a szereplőkön, akik abszolút közönséges emberek, tehát nincs lelki bajos, de csudaszexi milliomos fickó és csodaszép, de annál butább és idegesítőbb szegény lány sem. S még azt is tudom, hogy könyveiben előszeretettel szerepeltet állatokat, különösen kutyákat. Azt nem tudom, hogy a szerző szeret-e kötni, vagy sem, de ebben a történetben jelentős szerepet kap a kézimunka ezen fajtája is, annyira, hogy erősen kísértésbe estem, hogy magam is elővegyem a kötőtűket (csak tudnám hová pakoltam őket).
   Most sincs ez máshogy, – mármint ami a kutyát illeti –, mert a történet hősnője megörököl egy nagyon problémás tacskót. Nem vicc, a Rudy nevű tacsi mindentől fél, lassan a  saját árnyékától is, ezzel rengeteg gondot okozva új gazdájának.
   Lorna, a történet hősnője egy művészeti alapítványnál dolgozik, s mert nem lehetett szülei mellett, mikor azok eltávoztak az élők sorából, kompenzálás gyanánt önkénteskedik. Egy kórház elfekvőjébe jár olyanokat látogatni, akiket más nem látogat. Egy ilyen idős hölgytől örökli meg a kutyát és nemcsak. Betty ráébreszti arra, hogy követnie kell az álmát, hogy a biztonságos életmód, amivel nyugis életét óvja, már nem opció, ha teljes életet akar élni.
   Lornáról azt is tudni kell, hogy minden erejével azon volt, hogy híres festő-grafikus anyja nyomdokaiba lépjen, aminek egy akadálya volt: a tehetség hiánya. Az idős hölgy halála egy újabb löketet ad, hogy valamit kezdjen az életével, és ismét megpróbálkozik a saját művészeti galériával. Azért ismét, mert korábban voltak már próbálkozásai, melyek csúfos véget értek és anyagi veszteséggel jártak. Jessica, a nővére, szkeptikusan fogadja az újabb galéria ötletét, s azt is, hogy Lorna otthagyja londoni állását, hogy egy vidéki kisvárosban, Longhamptonban telepedjen le.
   A hely nem ismeretlen, hiszen tanár apjuk miatt a lányok többször is költöztek oda, ahol az apjuk éppenséggel állást kapott, s volt néhány év, amit a festői, de a valóságban nem létező városkában töltöttek. Mindketten itt lettek szerelmesek. Jessica mai napig azzal a fiúval (ma már férfival) él, akibe annak idején beleszeretett, de természetesen már máshol. Lorna szerelme viszont viszonzatlan volt, mert Sam, Jessica eljövendő férjének barátja csak a kishúgot, a jó barátot látta benne. 
   Lorna új élete meglehetősen izgalmasan alakul. Egyrészt leköti a galéria, másrészt a városka vezetőségének határozott tervei vannak a hely kulturális-művészeti fellendítésére, amiben Lornának és galériájának is jelentős szerepet szánnak. S ehhez kapcsolódóan még le kell vadásznia egy évek óta visszavonultan élő, meglehetősen antiszociális festőnőt is.
   S ha ez még nem lenne elég bonyodalom, akkor tiszta véletlenül belefut Sambe, kamaszkori szerelmébe, akiről utolsó információja az volt, hogy továbbra is Londonban él és nagymenő gazdasági szakember.
   Ha mindez még mindig nem lenne elég érzelmi megrázkodtatás Lornának, akkor fokozzuk: Hattie, kamasz unokahúga furán kezd viselkedni. Egy kamaszhoz képest is furán, viszont senkivel nem hajlandó megosztani azt, hogy miért, míg egy nap, hosszas győzködés után Lorna kicsalogatja belőle az igazságot, ami nővére házasságát romokba döntheti.
   Egy percig sem lehet unatkozni, annyi minden történik ebben a könyvben. Ez a történet egyszerre szól családról, a közösség összetartó erejéről, romantikáról, múltról és jelenről... és természetesen házi kedvencekről. Könnyed, pörgős, olvastatja magát, egyszerre tud vicces lenni és megható. A szereplők szerethetőek és könnyen lehet azonosulni velük. Olyan jó nyugis romantikus.
   Akárcsak a szerző előző könyveit, ezt is kedveltem, tehát szívesen olvasnék még tőle más írásokat is. De, ugye, nem vagyunk egyformák és ízlések és pofonok...



Kapcsolódó bejegyzések: