Melodie Edwards – Jane és Edward

   „Nincs ​semmi másom ezen a világon, csak én és a két lábam, amivel szilárdan kell állnom a földön.”

   Az állami gondozásból útjára engedett Jane magányos életet él, pincérnőként dolgozik egy külvárosi étteremben. Belefáradva a nélkülözésbe a lány jogi asszisztensnek tanul, majd állást kap egy elegáns ügyvédi irodában, Toronto belvárosában. A főnöke a zsémbes természetű Edward Rosen lesz, a cég többségi tulajdonosa, aki több tucat asszisztenst üldözött már el maga mellől. Jane az anyagi függetlenség reményében rendíthetetlenül állja a sarat: csendes hozzáértésével és elragadóan talpraesett megoldásaival egy idő után még Edwardot is képes lenyűgözni. Míg a munkakapcsolatot egyre inkább kezdik átszőni a kettejük között kialakuló érzelmek, Jane-nek szembe kell néznie a múlt rég elfeledett szellemeivel is…

   A napjainkban játszódó történet Charlotte Brontë Jane Eyre című örök klasszikusának visszhangzó szívdobbanásait követi.

General Press, 2025

Eredeti cím: Jane & Edward, 2023

   Mivel Melodie Edwards a szerzői előszóban nyíltan bevallja (és a fülszöveg is céloz rá), hogy ez tulajdonképpen Charlotte Brontë Jane Eyre című örök klasszikusának modern változata, az lenne célszerű, hogy elmondjam mennyire imádtam a Jane Eyre-t. Nem imádtam. Az egy nagyon jó történet, kétszer is olvastam – bár nem mostanában –, sőt vagy két filmadaptációját is láttam. S mivel nyilvánvalóan ismerem az eredeti történtet, fenntartásokkal álltam Edwards feldolgozásához. Egyébként is szkeptikus vagyok az ilyen „retelling” – bármennyire is divatosak mostanság – típusú írásokkal kapcsolatban, ahogyan a klasszikusok évtizedekkel (és más szerző által) írt folytatásaival is.

   Indulásból két dolgot szeretnék leszögezni: az első az, hogy nem kell ismerni Brontë könyvét ahhoz, hogy ez a történet élvezhető legyen. Megy az anélkül is. És a második természetesen az, hogy ez egy meglepően szórakoztató történet volt, amin többször is hangosan felnevettem. Ezt azért a történet eredetijéről nem mondanám el, mert az korántsem a nevettetést szolgálja.

   A főszereplő magától értetődően Jane (Raine) és Edward (Rosen) meglehetősen fura párosa.

   Jane szürke egyéniség. Korán elvesztette anyját és kamasz koráig egyetemi oktató apja nevelte. Vagy legalább is úgy tett mintha nevelné, hiszen a férfit lefoglalták írásai, könyvei, lánya pedig egy olyan akadémiai közegben nevelkedett, amely teljesen alkalmatlan egy gyermek számára. De még az egyetem kampusza is jobb volt, mint a gyermekotthonok és a nevelőcsaládok sora, amely Raine professzor korai halála után következett Jane számára.

   Mindez a történet során derül ki, mert a jelenben Jane egy vendéglőben pincérkedik, bár hamarosan asszisztensként fog elhelyezkedni egy neves jogi cégnél. S bármennyire is utálja jelenlegi munkáját, félelemmel tölti el a tudat, hogy egy teljesen új környezetben kell dolgoznia, mi több, egy olyanban, amihez eddig nem sok köze volt. Mert akárhonnan nézzük, Jane kicsit antiszociális és ígénytelen, ami a kinézetét illeti.

   Bár szorgalmasan tanult, mégis furának tartottam, hogy frissen végzett jogi asszisztensként, minden tapasztalat nélkül, Jane máris egy olyan nagynevű cégnél kapott állást. A válasz pedig hamar jött is, amikor megjelent a színen a férfi főszereplő, aki havi rendszerességgel fogyasztotta asszisztenseit. Azt is el kell mondanom, hogy Edward Rosen meglehetősen ellentmondásos figura. Először is nem úgy néz ki, ahogy az ember lánya egy zseninek tartott, dörzsölt ügyvédet elképzel, mert örökösen zilált, gyűrött, káromkodik mint a kocsis, és bármikor képes bárkit megríkatni. Ugyanakkor van egy érzelmes oldala is, mely néha megcsillan, van benne egy adag sutaság is, ami emberibbé teszi. Élvezetes volt Jane és Edward párbeszédeit, pengevátásait olvasni, s ehhez nagyban hozzájárult a szerző könnyed stílusa és a humor, amivel színesebbé tette a történetet.

   Nyilvánvaló volt, hogy a cselekmény merre halad: Jane és Edward egyre közelebb kerül egymáshoz, fellángol a szerelem, s vártam mikor foszlik szét a rózsaszín álom. Mert, ugye, aki olvasta a Jane Eyre-t, az tudja, hogy Mr. Rochester, a történet Edwardja, a padláson rejtegeti őrült feleségét. Kiváncsi voltam Mr. Rosen hová dugta az övét, és ha egyáltalán követte Edwards az eredeti vonalat.

   Pozitívuma a történetnek, hogy a szereplők teljesen átlagosak. Ez alatt értendő, hogy Jane nem a világszépe, Edward pedig nem a dögös milliomos. Azt is pontoztam, hogy a történet teljesen mellőzi az erotikát, legalább is azt a fajtát, amellyel a szórakoztató irodalom mostanában dugig van.

   Összességében ez egy szórakoztató és szerethető történet. Nem volt tökéletes, mert azért voltak olyan részek és megoldások melyeket kissé elkapkodottnak éreztem, de szerettem a főhősöket, volt szerencsém néhány igazán jó mellékszereplőhöz is, megvolt a szolgálatos gonosz is. Éééés természetesen megvolt a boldog végkifejlet is, talán jobb is, mint amire eredetileg vártam. Ez egy a könyv kellemes meglepetés volt.

   Ajánlom azoknak, akik egy könnyed, vicces, kuckózos könyvre vágynak, de ízlések és pofonok...

Catharina Maura – A rossz menyasszony

    Windsorok 1

   Raven, mióta az eszét tudja, olthatatlanul szerelmes Aresba. Most pedig szenved, mert a vágyott férfi nem őt, hanem a nővérét vezeti oltárhoz.

   Hannah azonban nem jelenik meg az esküvőn… Más körülmények között lefújnák az eseményt, és szomorúan tudomásul vennék a dolgot, ez azonban nem akármilyen esküvő! Itt két illusztris család gyermekének kell egybekelnie, ami óhatatlanul nagy hírveréssel jár. Micsoda botrány kerekedne! A szennylapok kéjesen csámcsognának a fiaskón, hogy a kiismerhetetlen milliárdos médiamogult faképnél hagyta az arája.

   Így Ravennek nincs más választása, mint átvenni a nővére helyét… Az ő szemszögéből ez talán nem is olyan nagy tragédia, ám hamarosan megtapasztalja, hogy a házasság Ares Windsorral egyáltalán nem leányálom… Ravennek mégis eltökélt szándéka, hogy elnyerje a férfi szívét. Bármi áron, hiszen szerelemben és háborúban minden megengedett. Ez pedig háború!

Libri, 2025

Eredeti cím: The Wrong Bride, 2022

   Húúúú, nem is tudom mivel kezdjem. Talán azzal, hogy ez a könyv nem az volt, amire vártam. És ebben nagyrészt a fülszöveg a hibás. Nem tudom ki írta – a Goodreadsen olvasható angol nyelvű fülszöveg rövidebb, de legalább nem közöl hamis infót.

   Nem tudom kicsoda Catharina Maura, eddig nem is hallottam róla (igazándiból ezután sem szeretnék), de – mint kiderült – már írt vagy tizenöt könyvet, többek között a Windsorok nevű hat részes sorozatot, melynek indítókötete A rossz menyasszony. Nem tudom, a Kiadónak szándékában áll folytatni a sorozatot, őszintén nem is érdekel.

   Mire vártam a fülszöveg alapján? Egy néhol vicces történetre két olyan emberről, akik kényszerből házasodnak, aztán jön a nagy szerelem, némi erotika (valaminek el kell adnia a könyvet), boldog végkifejlet, pá és puszi mindenkinek.

   Mit kaptam helyette? Valami nagyon primitívet és nagyon beteget. Olvastam rosszabbat is, de ritkán, s van egy sanda gyanúm, hogy a szerző nem is járt utána mindennek, amit a nagy katyvaszba beletömörített, hanem csak úgy jött, mert úgyis fikció, az meg mindent elbír.

   Végy egy hatgyermekes családot – jelen esetben Windsorékat –, ahol a szülők meghaltak, a hat gyermek a családi megabiznisz egy-egy ágazatát vezeti, és az egész fölött ott áll a nagymami. A mátriárka, ahogy szereti magát nevezni. S nem egy jóságos nagymamit kell elképzelni, aki sütöget és kötöget, hanem egy igazi diktátort, aki felnőtt unokáit vagyonfosztással és örökségük megtagadásával fenyegeti, ha nem úgy ugrálnak, ahogy ő parancsolja. Mi több, a nagyi hisz az elrendezett házasságokban – ami azért nem olyan kirívó eset, mert bármennyire is tele a szórakoztató irodalom az olyan történetekkel, amikor a milliomos dögös fickó elveszi a szegény lányt, ez a valóságban szinte soha nem következik be. Ez egy olyan történet, ahol elrendezett házasságról van szó két dúsgazdag család között, bár a későbbiekben kiderült, hogy a du Pont család azért mégsem állt olyan biztosan anyagiak terén, ha a két cég közötti fúzió menthette volna meg őket. És a fúziónak az előfeltétele a házasság. Ezért kell Ravennek hozzámennie Areshez, és mellesleg a szertartás zártkörű, még a meghívottak sem tudják mire gyűltek össze, nem hogy a média, amit oly előszeretettel emlegettek a fülszövegben.

   A drága nagyiról azt is kell tudni, hogy ő választja ki unokái házastársait, mint ahogyan azt meg is tette idősebb unokájával, Aresszel, akinek du Ponték kisebbik lányát, Ravent szánta. Csakhogy az idősebbik du Pont lány, Hannah, egy elkényeztetett kis ribanc, aki azt hiszi magáról, hogy neki minden jár (sajnálatos módon ebben mindig élvezi sekélyes anyja támogatását), és természetesen eléri, hogy Ravent lecseréljék rá. Csakhogy öt év kapcsolat és háromszor elhalasztott esküvő után Hannah még mindig nem akarja elcserélni nehezen kifeküdt színészi karrierjét a Windsor családdal járó kötelezettségekre és normákra. Pechére nem veszi komolyan azt, hogy ez az utolsó dobása, és mire észbekap, a húga már Ares felesége. S mivel Hannah nem a vesztes típus, mindent bevet, hogy szétzilálja a házasságot, amelynek természetesen szigorú szabályai vannak, mert erről a drága nagymami gondoskodott.

   Sacperkábé ennyi az egész történet, a többi szex, vagy szexről való ábrándozás. Ares Ravennel kapcsolatos erotikus álma például egy egész fejezetet kap. Ó, és persze a viszonzatlan szerelem is játszik még, mert Raven mindig is szerelemes volt Aresbe, sajnos Ares nem tudja, hogy kibe szerelmes a du Pont nővérek közül.

   Ez egy melehetősen bugyuta történet volt, teli kidolgozatlan cselekményfoszlányokkal, nagy gesztusoknak számító túlzásokkal, rengeteg mellékszereplővel és egysíkú karakterekkel: Ares a gyenge jellemű férfi, aki csak a család iránti kötelezettségeit tudja és nagyon erkölcsös (mint ahogy a szerző többször is kihangsúlyozta), Raven, az örökös áldozati bárány, aki imádja viktimizálni magát, Hannah, a nárcisztikus szociopata, de ő legalább érdekes volt, mert soha nem lehetett tudni mi lesz a következő húzása, csak azt, hogy minden bizonnyal lépni fog valamit.

   Nagy valószínűség szerint máris megtaláltam az idei év legrosszabb könyvét – az egyetlen figyelemre méltó dolog benne a borítója –, egyébként olyan, mint egy nagyon rossz szappanopera... de ízlések és pofonok...

Kirsty Greenwood – Holtomiglan-holtodiglan

   Hogyan találjunk meg egy pasit tíz nap alatt?

   Amikor az egyedüllétre berendezkedett Delphie egy hamburgerfalatka okozta fulladás miatt a túlvilágon találja magát, azt gondolja, ennél váratlanabb fordulat már nem következhet a számára. A bizarr helyszínen azonban belebotlik a legdögösebb férfiba, akit valaha is látott, és akiben minden bizonnyal megtalálta a lehetséges lelki társát.

   Az idillnek azonban egy csapásra vége szakad, amikor valaki beront, és végzetes hibára hivatkozva visszaküldi a férfit a földre. A kétségbeesett Delphie kap egy második esélyt: ő is visszatérhet az élők sorába, ha tíz napon belül eléri, hogy a titokzatos idegen önszántából megcsókolja. Ahhoz azonban, hogy megtalálja a férfit egy milliók lakta városban, Delphie-nek a szívére kell hallgatnia, és meg kell tanulnia segítséget kérni…

General Press, 2025

Eredeti cím: The Love of My Afterlife, 2024

   Nem sokszor fordult elő, hogy mindjárt az év elején új kedvencet találjak magamnak, most viszont összejött, mert a számomra teljesen ismeretlen Kirsty Greenwood bizony nagyot dobott egy olyan zsánerben, amit kedvelek, és amiről úgy gondoltam, hogy már semmi újat, semmi meglepőt nem lehet írni. Nos, Greenwood bebizonyította, hogy lehet. 

   A szerző a chick litre jelemző klisékkel operál, nem is kevéssel, megszórja egy csipetnyi mágikus realizmussal, hozzáad némi elgondolkodtató élethelyzetet és humort – nem is keveset –, megfejeli jól megformált, színes karakterekkel, s máris megvan a sikeres recept.

  A történet hősnője Delphie, huszonhét éves londoni lány, aki a lakásához nagyon közeli gyógyszertárban dolgozik. Enyhén szólva is antiszociális. Nincsenek barátai, sosem volt egy randin sem, és természetesen nem csókolt meg egyetlen békát sem. Interakcióit a két munkatársára és a háza földszintjén élő idős Mr. Yoonra korlátozza. Aki néma, s ez milyen jól jön neki, nem kell szocializálnia a szükségesnél többet. Ez a három ember tartozik a szociális hálójához, meg néha Cooper, a másik szomszédja, akivel interakciója minimális és enyhén szólva puskaporos. Ahogy haladtam előre a történetben, megértettem azt is, hogy miért olyan Delphie, amilyen. A teljesen normális gyermekből egy befele forduló fiatal nő lett, miután apja elhagyta a családot, és meglehetősen önző, művész anyja helyett neki kellett a felnőttnek lennie.

   A történet kezdetén Delphie egyedül lakik a családi lakásban, anyja új élettársával egy komunnában él valahol az Egyesült Államokban, s a fiatal nő épp szokásos rutinját követi: a televíziót bámulja és táplálkozni készül. Csakhogy ez a nap másként alakul, mint a többi, mert a hamburger egy darabja megakad a torkán, és nincs aki a segítségére siessen. Nincs fehér fény, nincs folyósó, csak sötét. Amikor pedig magához tér, újabb meglepetés: egy mosodában találja magát egy fiatal nő társaságában, akiről kiderül, hogy Merrittnek hívják, kissé egzaltált, imádja a romantikus filmeket-könyveket – olyan filmek címével és szerzők nevével dobálózik, amit sokan fel fognak ismerni –, és jobb híján ő a túlvilági terapeutája (nyár van és szabadságolások ideje). Az a feladata, hogy könnyebbé tegye az átmenetet az örökkévalóságba Delphie számára. Itt van az a pillanat is, amikor Delphie-nek felajánlja, hogy visszanézheti az egész életét, s ez azért fontos, mert addig a pillanatig Delphie elégedett volt élete alakulásával, mi több, boldognak érezte magát, hiszen a saját maga választotta életformát követte. Itt tudatosul benne, hogy mennyire egyedül van, s az élete nem igazán nevezhető életnek.

   Delphie elfogadja, hogy itt a vég, azonban a mosodába új szereplő érkezik Johan T... személyében. És Delphie és a férfi között kipattan a szikra, ami gyorsan el is alszik, hiszen Jonah jelenléte csupán egy rendszerhiba következménye. Nos, már a másvilágban sem lehet bízni, viszont Merritt meglátta ezt a szikrát, és új esélyt ad Delphie-nek: tíz napra visszaküldi a való életbe, és ennyi idő alatt meg kell találnia Jonah-t – aki semmire nem fog emlékezni –, és rá kell vennie, hogy teljes önszántából megcsókolja. Ha ez nem jön össze, Delphie az örökkévalóságban végzi, Merritt túlvilági társkereső vállalkozásának kísérleti nyulaként.

   És megkezdődik a futás az életért, melynek során Delphie egy képletes önismereti utazást tesz kisebb-nagyobb sikerekkel és kudarcokkal, és felfedezi, hogy az élet nem egyszerűen fehér vagy fekete, de mindenképpen érdemes megélni minden pillanatát, bármilyen is legyen.

   Kiszámítható a végkifejlet? Abszolút! De ameddig odáig eljut a történet, számos meglepetéssel és csavarral kell szembenézni. A humoron és megható élettörténeteken kívül a szerző abszolút valós élethelyzeteket is belesző a cselekménybe. Csak úgy finoman, nem tolja erőszakosan az ember pofájába, hanem arra törekszik, hogy az olvasó maga ismerje fel, hogy az bizony egy problémás helyzet, amivel akár ő maga is szembesülhetne bármikor.

   Ez egy modern tündérmese arról a bizonyos csókról, ami életeket menthet. S ami számomra bónusz volt: mellőzte a könyvekben már szinte kötelezően jelen levő pornográfiát. Imádtam ezt a történetet, az első szavától az utolsóig. Senki világát nem fogja megrengetni, de szórakoztatni fog. S mivel ez most nagyon betalált, a jövőben szeretnék több könyvet is olvasni Kirsty Greenwoodtól, lehetőleg magyar nyelven. De ízlések és pofonok.