Amanda Quick - Míg a halál el nem választ

Calista Langley jól menő társkereső ügynökséget vezet a Viktória korabeli Londonban, amely magányosan élő, tisztes hölgyek és urak számára nyújt szolgáltatásokat. Ám a sikeres vállalkozás veszélybe kerül, amikor egy ismeretlen zaklató gyászolóknak szánt apró tárgyakat, úgynevezett memento mori ajándékokat kezd küldözgetni Calistának. És a tárgyak mindegyikébe a lány monogramját vésték. 

Calista úgy érzi, a rendőrségre nem számíthat, ezért kétségbeesésében a népszerű bűnügyi regényeket író, ám a világtól elvonultan élő Trent Hastings segítségét kéri. A férfi kezdetben elutasítóan viselkedik, de egyre erősödő vonzalma Calista iránt megingatja elhatározásában, így végül együtt látnak neki a nyomozásnak. 

Ám minél mélyebbre ássák magukat az ügyben, annál egyértelműbbé válik, hogy a zaklatónak köze van Calista gondosan eltitkolt múltjához, és hogy az illető nem éri be kevesebbel, mint Calista halálával…

Maecenas, 2017

Eredeti mű: ‘Til Death Do Us Part, Piatcus, 2016

Amanda Quicket nem kell bemutatni a nagyérdemű olvasóközönségnek, hiszen több néven és több műfajban is elkényezteti rajongói táborát. Ha valaki mégsem tudná, hát Jayne Ann Krentz és Stephanie James név alatt is jelentek/jelennek meg könyvei, s ez csak a két legismertebb név a sok közül.

Ugye, mikor Amanda Quick néven ír, akkor egy klasszikus romantikus történetre várunk, sok szerelemmel és romantikával… meg egy csöpp misztériummal, esetleg egy kis krimivel körítve, izgalmasabbá téve, de a hangsúly mindenképpen a romantikán lenne.

Nos, ebben a könyvben kicsit másképp van. Ez a történet krimi a javából és mellette van némi romantika és egy csöpp erotika is, de az igazán annyira csöppnyi, hogy szinte hanyagolható. S mert Amanda Quick írta, akkor nem lehet egyszerű a történet, hanem legalább egyszer vakvágányra kell vezetnie az olvasót a cselekmény szövevényeivel.

Amint az a fülszövegből is kiderül, Langley kisasszony társkereső vállalkozást működtet magányos, társra vágyó hölgyeknek és uraknak, és valaki gyászolóknak szánt ajándékokkal szerencsélteti meg. Személyre szólóan, hiszen minden tárgyon ott a monogramja. És amikor ezek a tárgyak már a saját hálószobájában bukkannak fel, akkor úgy érzi, ideje segítséget kérni, s nem fordulhat a rendőrséghez, hiszen ki venné komolyan és foglalkozna egy rossz tréfának minősíthető dologgal. Ekkor lép be a képbe Trent Hastings, a kor híres krimiírója, aki nem társkeresés céljából keresi fel Langley kisasszonyt és szalonját, hanem húga miatt aggódik, aki a nő kliense. Ez a  helyzet engem Jennifer Probst Keresd az alkalmat című könyvére emlékeztetett, de körülbelül ezzel véget is ért a hasonlóság a két könyv között… természetesen a boldog végkifejlet kivételével. Tehát Trent Hastings csupa aggodalomból keresi fel Calista Langleyt és társkereső műintézményét és magától ajánlja fel segítségét a nyomozáshoz. Mit ajánla? Egyszerűen kijelenti, hogy akkor ő most nyomoz és kész.

Akárcsak az utóbbi időben megjelent Amanda Quick-könyvek, ez is Londonban játszódik, meghatározatlan időben, hiszen úgyanúgy lehet a 19. század vége, mint a 20. század eleje. Viktória-korabeli - ez biztos. S női hőseinek neve is a szerzőtől megszokott különleges: Calista vagy Eudora (ő Hastings húga és mivel Langley kisasszonynak van egy öccse azt hittem a történet egy pontján összecsúsznak – ezt nem jól gondoltam). Ugyancsak a szerző mostanában olvasott műveire jellemzően Calista Langley már nem egy hamvas angol rózsabimbó, hanem 30+ éves, rajta már a vénkisasszony címke és saját vállalkozást működtet, amivel a napi betevőre valót megkeresi. És természetesen nem arisztokrata, de azért a jó körökhöz tartozik.

Minden nyomozáson, gyilkosságon és enyhe romantikán túl, ez egy meglehetősen morbid történet, hiszen annyiszor és annyi módon járja körbe a halál fogalmát, mint soha eddig. Kezdve a memento mori tárgyaktól egészen a temetkezési vállalkozóig, vagy az egyre növekedő áldozatok számáig. És ismét ízelítőt kapunk az amatőr pszichológiából, mert úgy hirtelenjében mindenki alapos ismerője lett a kor pszichológiai felfedezéseinek és pszichiátriai alkalmazásainak… Ugye azt szokták mondani, hogy a nőkhöz és a focihoz mindenki ért, hát mostanában a pszichológiához is.

A fordítás nem volt egy nagy szám, ami azt illeti. Én elhiszem, hogy Miss Langley “shoppingol”, mert megteheti, így írta le a szerző ékes angol nyelven. De ő magyarul vásárolgatni megy, és csupán azért, mert ez nem egy napjainkban játszódó történet, ahol símán elmehet a szleng vagy a napi szinten használatban levő idegen szavak. Ez csak egy példa volt, van ott még más is.

Izgalmas volt, bonyolult, szövevényes, pörgős… egyszóval igazi Amanda Quick remekmű. Hozományvadásztól pszichopátiáig és sorozatgyilkosságig minden van benne. Kis szerelem is és az a már említett csöppnyi erotika is. És nem, nem találtam ki a gyilkost sem az elején, sem a történet közepén. Olyan jól van megírva és annyiszor vezetett tévútra, hogy mégcsak nem is sejtettem ki lesz a hunyó.

Nos, ezt el kell olvasni, s majd mindenki eldönti szerette-e vagy sem, mert ugye az ízlések, meg a pofonok, de nekem ez határozottan jó volt.

Amanda Quick - Hazugságok kertje

A ​​Kern Titkárközvetítő cég profi szakembereket kínál gazdag ügyfeleinek. Ursula Kern alkalmazottai között az életvidám, modern gondolkodású, vállalkozószellemű Anne Clifton a legjobb munkaerő, akit főnökasszonya is csodál és barátnőjévé fogad. Ám Miss Clifton váratlanul elhalálozik, és Ursula meg van győződve róla, hogy munkatársának élete nem természetes halállal ért véget. 

Hogy kiderítse az igazságot, beáll Anne helyére a lány utolsó munkaadójához, és hamarosan feltárulnak előtte a komor kastély vészterhes titkai. Nyugtalanító felfedezéseit Ursula megosztja egy kalandos életű, vonzó férfival, Slater Roxtonnal, akinek volt már része halálos veszedelemben. 

Slater szerint Mrs. Kernnek elment az esze, amiért egy ilyen sötét ügybe ártja magát. Ám ha a titokzatos, szép özvegy ragaszkodik hozzá, hogy feldúlja a darázsfészket, Slater meg ahhoz ragaszkodik, hogy vele tartson veszélyes kalandjában. 

Így hát együtt kell kinyomozniuk a gyilkost, és hogy céljukat elérjék, saját legféltettebb titkaikat is fel kell tárniuk egymás előtt…

Maecenas, 2016

Eredeti mű: Amanda Quick – Garden of Lies, 2015

Nem is tudom mit mondjak… olyan vegyesek az érzéseim és a gondolataim ezzel a könyvvel kapcsolatban. Egyrészt nagyon szórakoztató volt a maga módján, másrészt túl sok volt. És ezen a túl sokan értem, hogy voltak olyan elemek, részletek a történetben, amik a kornak megfeleltek, igenis jelentősek voltak mint találmány vagy felfedezés, csak semmilyen jelentőségük nem volt a történet szempontjából, tehát akár meg sem kellett volna írni.

A 19. század végi Londonban járunk, már megjelent a “modern nő”  fogalma és lassan, de változik a világ, tehát a munkára kényszerülő úrinők mások is lehetnek, mint nevelő- vagy társalkodónők. Az özvegy Ursula Kern például egy titkárnőközvetítő válalkozást vezet, méghozzá nagyonis sikeresen. Abban a korban megbecsült foglakozásnak számított titkárnőnek lenni, míg a világ és sztereotípia rá nem akasztotta “a főnök macája” címkét.

A cselekmény egyszerű, a mellékszálak és felesleges infók teszik bonyolulttá: Mrs. Kern egyik fiatal titkárnőjét holtan találják, a nő erőszakos halálra gyanakszik és nyomozásba kezd. Ebben segítségére lesz Slater Roxton, jelenlegi munkáltatója, aki maga is kalandos életű, kezdve botrányos származásával, ugyanis egy főrend és egy színésznő házasságon kívül született gyermeke.

Nos, lesz ebből egy egészen bonyolul és szövevényes történet, ami igazándiból teljesen átlátható, ha egy kicsit is odafigyelsz. A szálak egy magánklubhoz vezetnek, ahol fontos, és főleg tehetős emberek exkluzív szexuális szolgáltatásokba részesülnek és a rózsaszín felhők felé szállhatnak az ambróziának nevezett szer segítségével.

Nos ez az ambrózia az, ami engem egy kicsit megkavart. Ugye azt nagyjából mindenki tudja, hogy a mitológiában az istenek eledelének számított. Amit a könyvben a szerző leír, mint növény, feldolgozás és hatások nekem egyből az indiai vadkender jutott eszembe s már láttam is magam előtt London dugott zugaiban vagy éppenséggel puccos télikertjei szemektől elzárt sarkaiban egy-egy vagyonokat érő cannabis-ültetvényt. Hát fenéket! Utánanéztem, begugliztam, az ambrózia az a közönséges parlagfű, aminek semmilyen bódító hatása nincs, elszállni ugyan el lehet tőle, de egyenest az allergológushoz. Lehet mások tudták, nekem fogalmam nem volt, hogy a híres ambrózia azonos az útszéli parlagfűvel. No, de lényegtelen, a történet úgyis fikció.

Természetesen a fura páros felderíti a bűnügyet, meg az egész bűnszervezetet és magától értetődő módon egymásba szeretnek. Tehát van romantikus szála is a történetnek és biztosított minden szempontból a boldog végkifejlet. Sőt, még némi diszkrét erotika is fellelhető itt-ott.

Amit én nagyon fölöslegesnek éreztem, az az újságíró és a bulvár ilyen mértékű belekavarása a történetbe. Értem én, hogy akkor is voltak zugfirkászok akik életetket tettek tönkre cikkeikkel, de bulvárnak azért nem volt még akkora hatalma mint manapság. Bár mostanában az emberek tesznek a bulvárra, magasról.

A másik dolog aminek semmiképpen nem értettem a helyét a történetben, az a többszöri elismétlése a ténynek, hogy a kor modern hölgyei intim masszázsra járnak a hisztéria és ideggyengeségük kezelésére. Igen, Granville a 19. század vége fele találta fel a vibrátort és  a hisztéria kezelésére használták, mert a pszichoanalitikusok a hisztériát a nők szexuális kielégítetlenségéhez kapcsolták. Aztán később mikor a tudomány bebizonyította, hogy az a viselkedés, amit női hisztériának neveznek, éppen annyira érvényes a férfiakra is, sőt!, hát még a nevét is megváltoztatták konverziós zavarra. No, de ez egy zárójel volt, a lényeg az, hogy nem látom mi célja volt a szerzőnek ezzel, mert a történet szempontjából nem osztott és nem szorzott, néhány jelentéktelen célzás történt csak, hogy akkor már inkább egy férfivel mint...

Szórakoztató, pörgős történet sziporkázó párbeszédekkel, finom fricskákkal, a szerzőre jellemző csipetnyi miszticizmussal, ezotériával és rég eltűnt civilizációkról szóló archeológiai hablattyal.

Ízlések és pofonok, de nekem ez helyenként sok volt, bár kétségtelenül szórakoztató és izgalmas. És azt sem értettem, hogy mi a köze a könyv címének a tartalomhoz…

“– …Vegyél még püspökkenyeret, Slater! Amit meghagysz, kénytelen leszek megetetni a mókusokkal. Ebben a házban senki más nem eszik püspökkenyeret. 

Slater a téglát tanulmányozta a tálcán. 

– Azt hiszem, tudom is, miért. Szólj a szakácsnődnek, hogy nem szükséges elküldenie a receptet a házvezetőnőmnek.”

(Amanda Quick – Hazugságok kertje, Maecenas, 2016)

Amanda Quick - Alibi jegyesség

Amity Doncaster kisasszony izgalmas kalandokon edződött, magányos világutazó, aki megszokta a kihívásokat. Benedict Stanbridge a technika szerelmese, ám ezúttal titkok őrzőjeként, a Korona szolgálatában is kipróbálja magát.

A véletlen úgy hozza, hogy Amity megmenti Benedict életét és egy óceánjáró hajón hazafelé tartva gondosan ápolja is a férfit. Mire New Yorkba érnek, barátokként válnak el egymástól, ám a hajón kettesben eltöltött idő a társasági pletykák, sőt, egy őrült sorozatgyilkos célpontjává teszik a lányt. Az első támadást megússza ugyan élve, de a szörnyeteg, akit a sajtó csak Vőlegényként emleget, és akinek rendre „rossz hírű” nők esnek áldozatául, nem tesz le gyilkos szándékáról. Benedict, hogy védelmezni tudja a lányt, bejelenti eljegyzésüket.

A „jegyesek” egyesítik erőiket, hogy véget vethessenek a Vőlegény rémuralmának, ám miközben a kiszámíthatatlan bűnözővel való összecsapásra készülnek, olyan érzésekkel szembesülnek, amelyek elől nincs hová menekülniük…

Maecenas Kiadó, 2016

Eredeti mű: Amanda Quick – Othewise Engaged, 2014

Ördög és pokol!

Bezony! Megjelent Amanda Quick újabb regénye és most sem mondott le kedvenc szavajárásáról. Ezt különben nem én vettem észre, hiszen nem olvastam olyan sok Amanda Quick könyvet, mint például Kövecske, aki felhívta rá a figyelmem (nem írom le a nevét, mert megrúgdossa az ülőkémet)

Ha Amanda Quick, akkor “történelmi romantikus”, és a ködös Londonban játszódik. A cselekmény időbeni elhelyezése nincs pontosítva, de a hölgyek még fűzőt viselnek és legyezőt hordanak magukkal, ki divatból, ki fegyverként – tehát nem véletlenül van a könyv borítóján a legyező, mint ahogy a menyasszony sem, hiszen a fülszöveg már célzott a Vőlegényre, aki fiatal nőket gyilkol. S ha már az időről beszélünk, akkor elmondanám, hogy sejtéseim szerint abban a korban (körülbelül viktoriánus lehet) nem ismerték a rákot mint betegéget… legalábbis nem ezen a néven futhatott. Tehát hiba ezt így emlegetni a könyvben. Ha nem így lenne, bocsi, írjatok és világosítsatok fel. Valamint azt sem hinném, hogy abban a korban a pszichológiai megfigyeléseket – mert kutatásokról nem beszélhetünk még – alkalmazták a bűnüldözésben. A napenergia felhasználását meg jobb, ha hagyjuk…

No, de vissza a könyvhöz, ami bővelkedik eseményekben: sorozatgyilkos, kémkedés, pszichés betegek, képmutató gazdagok, akik a látszatért élnek és a hiper-szuper főhősök, akik mindenhez értenek, minden rejtélyt megoldanak és a végén boldogan élnek amíg meg nem halnak. Mind a négyen. Azért négyen, mert a főhősnő Amity Doncasternek van egy frissen megözvegyült húga, aki papírforma szerint beleszeret a Scotland Yard nyomozójába.

Szerintem egy túlbonyolított történet, túl sok fölösleges elemmel, ami elvonja a figyelmet a történet lényegéről. De mindenképpen olvasható, a műfaj és az írónő rajongói szeretni fogják.

Szokás szerint bajom van a fordítással. Kezdve azzal, hogy nem értem a címet – bár ezért nem a fordító a hibás. Mihez biztosít alibit ez a jegyesség? Mert ez nem alibi, hanem porhintés a puccosék szemébe, azt teszik amit a kor szelleme megkíván: hogy mentsék a nő jóhírét bejelentenek egy eljegyzést, bár a vád, hogy összeszűrték volna a levet a hajóúton nem igaz. Ezzel meg is érkeztünk a másik dologhoz ami zavart: el kellene dönteni, hogy a londoni sznobok krémjét Társadalom vagy Társaság néven emlegeti, mert mindkettő előfordul a szövegben. Többször olvastam már más bloggerektől, hogy kiborulnak a szöveg fordítása miatt, mert az angolul nem így van írva. Minek idegeskedni az angol szöveg fordításán ha olyan banális dolgokat sem használ helyesen mint az ide-oda mutatószavak?

Szóval nem volt nagy dobás a könyv, nem lett kedvenc, olvastam jobbat, szórakoztatóbbat is az írónőtől... de ha a kezedbe kerül ne hagyd ki.

Ez egy spanyol flamenco-legyező. Minden bizonnyal méregdrága, de akkor is gyönyörű!

Amanda Quick - A bajkeverő

„Amanda Quick első regénye pár hét leforgása alatt a sikerlisták élére került. Legújabb, tizenkettedik könyve már megjelenése napján elfoglalhatta az előkelő első helyet. Méltán.” 

The Guardian

Imogen Waterstone hosszú évek óta bosszút forral barátnője gyilkosa ellen. Nagybátyja halálával váratlan lehetőséghez jut: csapdát állíthat ellenfelének. Elhíreszteli, hogy az örökség részeként a tulajdonába került egy térkép is, amely felbecsülhetetlen értékű ókori kincs nyomára vezet. Arra számít, hogy a gyilkos expedíciót szervez a színarany pecsétnyomó felkutatására. Imogen reményei szerint arra majd csak az út végén – amikorra ellenfele minden pénze elúszott – derül fény, hogy a kincs sohasem létezett. 

A terv végrehajtásához azonban segítségre van szüksége. Segítőtársul a híres felfedezőt, Colchester Earljét szemeli ki. Ám a férfi, akinek múltja botrányoktól sem mentes, visszautasítja a lány kérését. Épp ő adja a nevét ehhez az őrültséghez? Ő, aki hitelt érdemlően bizonyítani tudja, hogy a kincs nem létezik! 

Nem létezik? 

„Kaland és szenvedély humorral fűszerezve, ahogy azt Amanda Quicktől már megszokhattuk. Újabb remekművet tart kezében az olvasó.” 

Romantic Times

Maecenas, 1997, 2004, 2015

Eredeti mű: Amanda Quick – The Mischief , 1996 

Amanda Quick több könyvét is olvastam az elmúlt években, ez valahogy kimaradt eddig, pedig szem előtt volt. Azért kaptam gyorsan elő, mert egy esti beszélgetés alkalmával több ismerősöm is nagyon pozitívan nyilatkozott róla és kiváncsívá tettek. S ha már kétszer is volt utánnyomás az évek folyamán...

Rossz nem volt, az biztos, de nekem valahogy nem lett kedvenc. Ennek ellenére el tudnék képzelni egy filmesített változatot, ahol betegre nevetném magam, mert helyzeti humor van benne bőviben.

Kőszívű Colchester és Illentlen Imogen… többet nem is nagyon kellene mondani a két főszereplőről, bemutatja őket a Társaság által rájuk akasztott gúnynév.  Társaság alatt értsd a 19. századi Anglia krémjét, puccos családfával és tömény sznobériával. Csakhogy ennek a Társaságnak a látszat a fontos és nem az igazság. Kőszívű, mert nem szeret senkit, egyáltalán nincsenek érzelmei, semmilyenek – és Illetlen, mert a Társaság szemében kompromitálva volt egy nős férfi által,aki ráadásul a barátnője férje volt.

Szóval Illetlen Imogent és Kőszívű Colchestert a rég letűnt zamari kultúra szeretete és tanulmányozása köti össze. Mellesleg ez egy kitalált, sosem létezett kultúra, bár Tibetben van egy Zamar nevű város, a zamar pedig egy héber eredetű szó, jelentése isten dicsőítésére írt dal - nem én mondom, hanem a gugli meg a Wikipédia.

De vissza Imogenhez és Colchesterhez… aki természetesen egymásba szeret, leleplez néhány csalót és gyilkost, megold egy sosem létezett rejtélyt. Nagyon jól felépített karakterek és rajtuk keresztül remek bemutatót kapunk a Társaság felszínességéről és a felszín alatti valóságról. Bár Imogent néha megráztam volna felszínessége, akaratossága, naivitása és makacssága miatt, ha másmilyen lett volna, nem annyira élvezetes olvasmány a könyv (akkor is egy liba, de ne mondd senkinek). Méghogy, szegény, ideggyenge Colchester!

A történelmi romantikus regények rajongói szeretni fogják, bár - szerintem - eddig már valamennyien olvasták, csak én kullogtam hátul, mint egy farok. Szivesen megmutattam volna az angol kiadás szemet gyönyörködtető borítóját is, de azonos ezzel, talán a kék egy kicsit sötétebb, tehát pont ennyire semmitmondó.