Sarah Addison Allen - Édes élet

A ​huszonhét éves Josey Cirrini három dologban biztos: hogy észak-karolinai szülővárosában a tél a kedvenc évszaka, hogy ő egy igazi déli szépség igencsak szánalmasra sikerült utódja, és hogy az édességet legjobb, ha szekrénye rejtekében fogyasztja el. 

Josey élete hosszú éveken át eseménytelenül zajlik anyja házában. Vigaszt egyedül az édességekből és romantikus regényekből felhalmozott hatalmas készlet jelent számára, ezek közé menekül minden este… 

Egészen addig, amíg egy napon rá nem döbben, hogy a szekrényét elfoglalták. Nem más rejtőzött el benne, mint a helyi pincérnő, Della Lee Baker, a goromba, de érző szívű nő, aki egyharmad részt maga a végzet – de kétharmad részt egy tündéri keresztanya…

Egy szerencsétlen, és hibákkal teli életből menekülve Della Lee úgy dönt, Josey titkos szekrénye a legbiztonságosabb hely számára. Cserébe megváltoztatja Josey életét – mert az bizony egyértelmű, hogy ez a szekrény nem egy boldog nő tulajdona. Della Lee nyers szeretetének hatására Josey hamar lemond a pekándió tekercsről és a karamelláról, felfedezi olykor nagyon is heves női ösztöneit, és hamarosan rádöbben, hogy az élet sokkal több lehetőséget rejt, mint gondolta.

Könyvmolyképző, 2012

Eredeti mű: Sarah Addison Allen – The Sugar Queen, 2008

Második könyvem a szerzőtől A csodálatos Waverley-kert után és ebben sem csalódtam. Olyan mint egy modern tündérmese, hiszen akárcsak A csodálatos Waverley-kertben, itt is mesei (paranormális, fantasy, ki-ki nevezze annak, aminek neki személy szerint jól esik) elemekkel találkozunk, csak hosszú ideig fogalmunk sincs róla, hogy azok. Vagy legalábbis nem mindegyiket lehet felismerni első pillanattól kezdve.

S azért ne gondolt, hogy ez egy habkönnyű kis történet – olyan távol áll tőle, mint Makó Jeruzsálemtől. Igen, lehetne az is, mármint egy habkönnyű történet, de ha egy kicsit jobban odafigyelsz, akkor bizony vérsen komoly dogokról van ott szó.

Ott van például Josey, a történet főhősnője. Miért kell neki szenvednie anyja boldogtalanságáért? Mert ő nemcsak “egy igazi déli szépség igencsak szánalmasra sikerült utódja”, hanem az a személy, akit a saját anyja folyamatosan lelki terrornak vet alá, akit saját boldogtalansága és apja bűnei miatt büntet. S csodálkozik még valaki, hogy szegény Josey édességboltot nyithatna a gardróbjában? Hogy minden mizériában átélt nap után az átélt sérelmek függvényében választ édességet a tartalékból? Hogy rosszabbul néz ki, elhanyagoltabb mint a saját anyja? Hogy a nőiességnek még a látszata sincs benne? Az sem segít rajta, hogy meglehetősen tehetős családból származik, nincs szüksége arra, hogy a megélhetéséért dolgozzon, így minden percét anyja és annak szeszélyei foglalják le - már amikor épp nem a gardróbba bújik el szerelmes regényeket olvasni, ábrándozni és tömni az édességet. Említettem már, hogy Josey zúgevő? Éjszaka lopja be tartalékait és a gardrób melletti édesség-raktárról senki sem tud. Nincsenek barátai, korabeli ismerősei is alíg, s mindaz ami egy hasonló korú lánynak természetes, neki csupán ábránd.

Nem mondok újat azzal, hogy egy nap a gardróbjának lakója akad, hiszen már a fülszöveg is említést tesz róla. Della Lee, egy lepukkant falatozó pincérnője költözik be és nem is mutat hajlandóságot a távozásra, hanem inkább Joseyval kezd foglalkozni. Például hangosan kimondja azt, amit Josey mindenki elől titkol, azaz, hogy szerelmes Adambe, a jóképű postásba. S még valamit tesz. Állandóan egy bizonyos helyre küldi Josey-t egy bizonyos ennivalóért: a bíróság épületébe működő kis kávézóba, ahonnan a grillezett paradicsomos, háromsajtos szendvicset kell hoznia neki. Ez ugyanis Chloe specialítása, annak a Chloenak, akit könyvek üldöznek – szószerint értendő –, és akivel minden könyvmoly boldogan helyet cserélne, hiszen több könyve van, mint amit valaha is el tudna olvasni.

Hogy kicsoda egymásnak Josey, Della és Chloe, s milyen hatással vannak egymás életére és jövőjére, rajtad áll felfedezni. Unni nem fogod magad, az előre borítékolható. Ez a történet tele van misztikummal és semmi sem az, aminek látszik. Szereplői kevés kivétellel szerethetőek, és mindegyiküknek van legalább egy titka, van akinek több is.

Pörgős, szórakoztató, elgondolkodtató és egy idillikus amerikai kisvárosban játszódik. Én nagyon szerettem, de ugye az ízlések és a pofonok…

“– A könyvek képesek hatalmukba keríteni az embert, ugye? Gyanútlanul sétálgatunk egy könyvesboltban, amikor egyszer csak meglep bennünket, mintha magától került volna a kezünkbe, csak hogy felhívja magára a figyelmet. A benne leírtak olykor megváltoztatják az életünket, néha még csak el sem kell olvasnunk őket. Van úgy, hogy egyszerűen csak jobban érezzük magunkat attól, ha van a közelünkben könyv.”

(Sarah Addison Allen – Édes élet, Könyvmolyképző, 2012)

Jojo Moyes - Mielőtt megismertelek

 Louisa Clark elégedett az életével: szereti a csendes kisvárost, ahol születése óta, immár huszonhat éve él, a munkáját a városka egyik kávézójában. Szereti a családját, a mindig hangos, zsúfolt házat, ahol apjával, anyjával, az Alzheimer-kóros nagyapával, a család eszének tartott nővérével és annak ötéves kisfiával él. És talán még Patricket is, a barátját, akivel már hét éve vannak együtt. Egy napon azonban Lou szépen berendezett kis világában minden a feje tetejére áll: a kávézó váratlanul bezár, és Lou, hogy anyagilag továbbra is támogathassa a családját, egy harmincöt éves férfi gondozója lesz, aki – miután egy motorbalesetben teljesen lebénult – depressziósan és mogorván egy kerekes székben tölti napjait… 

Will Traynor gyűlöli az életét: hogy is ne gyűlölné, amikor egyetlen nap alatt mindent elveszített? A menő állása Londonban, az álomszép barátnője, a barátai, az egzotikus nyaralások – mindez már a múlté. A jelen pedig nem is lehetne rosszabb: nem elég, hogy önállóságától és méltóságától megfosztva vissza kellett térnie a szülővárosába, ebbe az álmos és unalmas városkába, a szülei birtokára, most még egy új gondozót is felvettek mellé, anélkül hogy kikérték volna a véleményét. Az új lány elviselhetetlenül cserfes, idegesítően optimista és borzalmasan felszínes… 

Lou-nál és Willnél különbözőbb két embert keresve se találhatnánk. Vajon képesek lesznek-e elviselni egymást, és – pusztán a másik kedvéért – újraértékelni mindazt, amit eddig gondoltak a világról?

Cartaphilus, 2012

Eredeti mű: Jojo Moyes – Me Before You, 2012

Ismét aktuális beszélni róla, mivel hamarosan megjelenik a mozikban a könyv alapján készült film. A hivatalos előzetes már több csatornán is látható.

Egyike a legjobb könyveknek amit valaha olvastam. Egy időben azt hírlett, hogy a rajongók addig nyaggatták az írónőt, amíg beadta a derekát és megírja a folytatást. Nos a hír igaz: 2015 szeptemberében megjelent a folytatás After You címmel, tudomásom szerint egyelőre nincs magyar fordítás – ha valaki másként tudja, húzza meg a fülem.

Annyira korrekt a fülszöveg, hogy felesleges a cselekményt osztani-szorozni. Csak elrontanám az olvasás-élményét annak, aki ezután fog majd bele. Hogy mennyire támaszkodik valós történetre, meg nem tudnám mondani, de akár egy az egyben igaz lehetne minden, ami ebben a könyvben szerepel.

A szereplők nagyon jól formáltak. Aki nem csak néhány napra ugrott át Angliába túristáskodni, hanem hosszabb időt ott töltött az tanúsíthatja, hogy Louisa tipikus angol lány, pontosan olyannak írta le a szerző mint amilyen a többség: nem túl sok iskola, zavaros családi körülmények, folyamatos anyagi gondok. Louisa örökös második a brilliáns elmének tartott nővére mögött. De fejlődőképes és tele van szeretettel, jóindulattal… ez sajnos nem jellemző a többségre. Nem akarja feladni, mindent megtesz Willért és az utolsó pillanatig reménykedik abban, hogy mégiscsak létezik a csoda és Will talpra áll, vagy legalább javul az állapota.

A legjobb dolog ami Will-lel történhetett az adott helyzetben, az Lou volt. Bár nem mindig úgy sült el, mint ahogy tervezte, Lou elviselhetőbbé, mondhatni elvezhetővé tette Will utolsó hónapjait. Will pedig egy új élet reményét csillantja meg Lou előtt, adok-kapok helyzet, amiből mindketten jól jönnek ki.

A svájci Dignitas klínika, ahol Will saját kérésére földi pályafutását szándékszik bevégezni, nagyonis valós hely és szigorú szabályok szerint segítenek nagyon beteg embereknek megszabadulni földi kínjaiktól. Nem célom reklámot csinálni az intézménynek, csak jeleztem, hogy ez a hely nem kitaláció. Természetesen hosszan lehetne azon vitatkozni, hogy ki volt az önzőbb: Will, amiért úgy döntött, hogy nem akar tovább másokra utaltan kínlódni, vagy az anya, aki minden erejével azon van, hogy lebeszélje a döntő lépésről. Vagy akár arról is beszélhetnénk, hogy mennyire etikus egy ilyen intézmény létezése, kinek van joga dönteni élet és halál kérdésében – sem a hely, sem az idő nem alkalmas erre, de érdemes rajta elgondolkozni.

Nem vagyok egy bőgős fajta, de ezt a könyvet megkönnyeztem. És pontosan azért mert ennyire szerettem a könyvet, a filmet nem fogom megnézni. Majd elmesélitek, hogy milyen volt.