Jenny Holiday – Grófi utazás

   Grófi utazás 1

   Még ​egy grófnak is szüksége van hűséges barátokra, és Archibald Fielding-Burton, Harcourt grófja szerencsésnek tartja magát, amiért neki kettő is van. Az éves kirándulás, amelyre Archie a legjobb barátaival, Simonnal és Effie-vel szokott elutazni, szent helyet foglal el mindegyikük naptárában. Idén Archie különösen vágyik rá, hogy elszabaduljon, mígnem sürgős levél érkezik a család egy régi barátjától, aki azért könyörög, hogy Archie segítsen megelőzni egy fenyegető botrányt. A kaland hirtelen női útitársakkal bővül, mivel meg kell menteniük Archie gyerekkori barátait, Clementine és Olive Morgant.

   Ez… bonyolítja a dolgokat. A felnőtt Clementine, bár ugyanolyan őszinte és üdítő, mint amilyenre Archie emlékszik, mégis különbözik attól a vad, szeles lánytól, akit ismert. Bonyolult és meglepő… és makacsul ellenzi a házasságot, amit Archie – olyan okokból, amelyeket nem is mer túl alaposan megvizsgálni – egyre bosszantóbbnak talál.

   Aztán Clem illetlen és igazán elragadó ajánlatot tesz, arra kérve a férfit, hogy mutassa meg neki a hitvesi ágy örömeit, mielőtt megállapodik a vénleányi élet mellett. És miféle úriember lenne, ha visszautasítana egy hölgyet?

Gabo, 2025

Eredeti cím: Earls Trip, 2024

   Kellemes meglepetésként ért, hogy hosszú idő után a Gabo Kiadó ismét megörvendeztette a történelmi romantikus írások kedvelőit egy újabb történettel.

   A fülszöveg és a zsáner csalogatott, tehát akartam ezt a könyvet, annak ellenére, hogy számomra a szerző neve teljesen ismeretlen volt. Másoknak minden bizonnyal nem az, hiszen angol nyelven számos írása jelent már meg, az igaz, hogy ebben a zsánerben ez az első, s remélhetőleg több is követni fogja. Már csak azért is, mert a Grófi utazás egy sorozat indítókötete – feltehetően három részből fog állni, tekintve a grófok (vagy leendő grófok) számát –, és következő része az idén jelenik meg, természetesen angol nyelven. Tehát a magyar változatra még egy kicsit várni kell, ha egyáltalán tervezi a kiadó.

   A történet rém egyszerű: van egy grófi hármas – bár egyikük még csak vikomt, de grófi cím vármányosa –, akiknek barátsága és bajtársiassága még az iskola padjaiban kezdődött. S ez a barátság nem szakadt meg akkor sem, amikor véget értek a tanulóévek, hanem minden év őszén együtt mennek egy két hetes utazásra – az úticélt felváltva választják meg –, ahol a saját szabályaik szerint viselkednek... vagy nem. Ez a „grófi utazás”.

   A hármas tagjai különbözőbbek már nem is lehetnek. Archibald (a történetben többnyire Arch vagy Archie, annak függvényében, hogy éppen ki szólítja meg) diszlexiás – bár ez így soha nem hangzik el (íródik le a történetben), viszont a tüneti leírás ennek felel meg –, és ettől valahogy kevesebbnek érzi magát. Pluszban állandó jelleggel demenciás anyjának hogyléte foglalkoztatja. Simon teljesen el van merülve a parlamenti tevékenységekben, s ha nem épp a hazát akarja megváltani, akkor eszméletlen mennyiságű sajtóterméket fogyaszt, ha kell, ha nem. Effie pedig egy művész hajlamú piperkőc, aki szinte kizárólag feketét visel. Kacérkodik a festészettel, verseket ír, melyeket álnéven jelentet meg egy női magazinban. Igazi különc, bár mindhárman azok a maguk módján.

   Nos, ez a fess grófi trió a szokásos őszi utazására indul, amikor utoléri őket Archie birtokszomszédjának levele és felborítja a terveiket. Archie nem kedveli Morgan bárót, aki annak idején apja barátja volt, de mivel Clementine (Clem, vagy Clemmie, ahogyan a történet során szólítják) gyermekkori pajtása, beleegyezik, hogy segít a beteges bárónak, s barátai vele tartana.

   Az történt ugyanis, hogy a Morgan báró kisebbik lánya, Olive, megszökött nővére vőlegényével, a felbőszült ara pedig egymaga a nyomukba eredt. Ez pedig egyenlő mindkét lány tönkretételével és a társadalmi kitaszítottsággal. Clemmie ezt nem is bánná, hiszen soha nem akart ferjhezmenni, most is csak a kétszínű és radikális vegetáriánus elveket valló vőlegénye tévesztette meg, akinek viselkedése gyökeresen megváltozott az eljegyzés után.

   Az ember lánya azt gondolná, hogy ez a lányok utáni hajsza úgy jó hosszan eltart majd és izgalmas lesz, de téves! A két Morgan lányt nagyon gyorsan kiszabadítják a hozományvadász férfi karjai közül, a a továbbiakban arról a két hétről lesz szó, amit a grófi utazás résztvevői a Morgan lányok társaságában tölt el egy lepukkant udvarházban, melynek során Archie és Clemmie ismét közel kerül egymáshoz, és körvonalazódna is a boldog végkifejlet, ha Clemmie nem ismételné folyamatosan, hogy nála a házasság nem játszik, mert... A lány számtalan okot felsorol, s mindig azt dobja be, amit éppen megkíván a helyzet.

   Mit mondjak? Egy nagyon bíztató kezdet után a történet ellaposodott. Itt-ott még megcsillant a történet kezdetén is fellelhető humor, s ez tette némiképp élvezhetővé. Igen, érintett egy csomó fontos és mindig aktuális témát: a baráti és családi kötelékekeket, az egymásra figyelést, az állatvédelmet, hiszen Clemmie pontosan azért vegetáriánus (bár szerintem inkább vegán), mert gyűlöli az állatok megölését és egyben a vadászatot is, ami Archie kedvenc szórakozása. Szó esik még a demenciáról, a diszlexiáról, és mindenről ami ezekkel jár. S talán ez a baj. Túl sok mindent akart egyetlen könyvbe belesűríteni, s ez bizony rontott az élvezhetőségen. Mint ahogy a hosszú leíró részek, a még hosszabb belső monológok és a néhol fellelhető következetlenségek sem segítettek. A kevesebb néha több. Az viszont pozitív dolog, hogy a történet háromnegyed részéig nincs benne erotika.

   Ez egy erős közepes történet volt. Illetve nem is a történettel van baj, hanem a felhasznált megoldásokkal, mert ebből sokkal többet lehetett volna kihozni, ha nem rugózik fokozottan minden szereplő lelki nyomorán.

   Viszont kaptam egy szenzációs fordítást Tóth Gizellától, ami azt jelenti, hogy nyugodtan a cselekményre koncentrálhattam, és nem azon kellett filóznom, hogy ez a nyakatekert mondat vajon hogyan hangzott eredetiben.

   Bár nem ájultam el tőle, azért szívesen olvasnám a folytatást is magyar nyelven, vagy esetleg egy kortárs művet Holiday tollából, hiszen bőven van miből válogatni.

   Kedvenc idézetem:

   "Miért kell a családot a vérségi kötelék alapján meghatározni? ... Miért nem alakíthatjuk ki a saját családunkat úgy, hogy hasonlóan gondolkodó emberekkel vesszük körül magunkat? Olyan emberekkel, akik értékelnek minket?"

Mit olvastam mostanában? - 2025 január-február

   Az olvasás sokunk számára nem hobbi, hanem életforma. És nem feltétlenül azért űzzük, hogy minden könyvről részletesen beszámoljunk azoknak, akik követik a blogjainkat. Azt hiszem már elmondtam, legalább egyszer, hogy nem azért születik kevesebb bejegyzés, mert kevesebbet olvasok, hanem mert egyszerűen sajnálom a bejegyzés megírására szükséges időt elvenni az olvasástól.

   Pár szót ejtenék néhány olyan könyvről, amit mostanában olvastam – természetesen azokon kívül, melyekről már írtam egy-egy külön posztot a blogban –, hátha valaki kedvet kap hozzájuk (vagy nem).

Devney Perry – Jasper Vale (Eden család 4)

Eredeti cím: Jasper Vale, 2023

Kossuth, 2025

   Modern családregény, amely nem hagyott különösebb nyomot. Igen, élvezhető, mondanivalója is van, de nem az a fajta, ami alapjaiban megrengeti az ember világát.

   A főszereplők szerethetőek, és mindkettőjüknek megvan a maga baja. Jasper Vale – ez a férfi főhős (és a könyv) neve rengeteg sebet, frusztrációt hordoz magával. Meg egy enyhén szólva zavart exet. Eloise Eden – a hat Eden leszármazott közül a negyedik, akinek a történetét bemutatja a történet – a célt látja maga előtt, mindent alárendel neki. Egészen addig, míg Vegas közbe nem szól és megváltoztatja a játékszabályokat. Két olyan embernek az alakuló kapcsolata, akik nagyon más családi háttérrel rendelkeznek: Jasper családja a külsőségeknek él, Eloise-é pedig már giccsesen tökéletes.

   Mindenképpen érdemes elolvasni, és még hátra van további két rész. Reménykedjünk, hogy magyarul is olvashatjuk.

Lorraine Heath – A vikomt megkísértése (Sakkfigurák: a csábítás mesterei 3)

Eredeti cím: In Want of a Viscount, 2024

Vinton, 2025

   Kellemes olvasmány azok számára, akik szeretik Heath írásait és a történelmi romantikusokat. Viszont vannak zavaró dolgok. Például az, hogy az előző kötetekben lefordították magyarra a sakkfigurák megnevezését, most viszont nem. Ami érthető is, hiszen ezeket az elnevezéseket az előző két rész fodítója nem kezelte helyesen. Egyébként is zavaró volt a szereplők ilyen-olyan neveken vagy címeken való emlegetése, ami azt eredményezte, hogy néha azt sem tudtam kiről van szó. A történet a megszokott: erős női karakter, erős férfi főszereplő, akiket a közös érdek és egymás iránti érdeklődés összehoz. És egy oltárian bunkó anya, akinek csak a rang számít. Semmi extra.

   Erős közepes, és örülök, hogy ezzel záródik is a sorozat, mert nem hiszem, hogy lenne türelmem még egy ilyenhez.

Emily Hart – A becstelen (A korona lovagjai 1)

Book Dreams, 2020

   Igazság szerint ezzel az olvasással tartoztam a szerzőnek, s nem kevés ideje. Történelmi romantikus, ami mostanában egyre ritkábban jelenik meg magyar nyelven, és egy öt részes (pillanatnyilag) sorozat indítókötete. Nem mondanám, hogy zseniális volt, de nem is volt rossz. Nagyrészt betartotta a zsánerre jellemző szabályokat, tisztában volt a kor és az ábrázolt társadalmi réteg szabályaival, tehát a szerző rendesen elvégezte a házi feladatát. Megvolt az egyensúly a romantikus szál és a cselekmény „izgalmasabb” része között, bár a téma nem eredeti, több hasonló könyvet is olvastam már, ahol a nemes úr a korona szolgálatában kémkedik valamilyen háború alkalmával.

   A szerző teljesen mellőzi az erotikát, ami nem feltétlenül rossz. Viszont túl sok szereplője volt, és ez néha megkavart. Minden bizonnyal ezek a mellékszereplők majd visszaköszönnek egy-egy következő rész főhőseiként. 

   Azt mondanám erről a könyvről, hogy ígéretes. S ezt alátámasztja több ismerősöm véleménye is. Ők már az egész sorozatot olvasták, és szerintük egyre jobb lesz – a borítóik mindenképpen.

Louise Bay – Dr. Nagyképű (Csábító dokrorok 2)

Eredeti cím: Dr. Perfect, 2023

Álomgyár, 2025

   Soha nem értettem meg, hogy a kiadó munkatársai miért éreznek kényszeres vágyat arra, hogy megváltoztassák egy könyv címét. A történet főhőse minden volt, csak nagyképű nem, tehát az aki eldöntötte, hogy ennek a könyvnek magyarul Dr. Nagyképű cím alatt kell futnia, halvány segédfolgalma sem volt arról, hogy miről szól, mert nem hogy nem olvasta, de bele sem nézett. 

   A történet egyébként középszerű, egy olyan párosról, melynek tagjai nem azzal foglalkoznak, amire tulajdonképpen vágynának. A férfi orvos – orvosdinasztia tagja, mi más lehetne? –, de író szeretne lenni, a nő pedig minden állást elvállal, hogy összegyűjtse a pénzt a híres szakácsiskolára. 

   Közhelyes megoldások gyűjteménye, erősen meggondolom, hogy a sorozat következő részét kézbe veszem-e, vagy sem, mert ez egyre gyengébb.

Kate Moore – Felix, a közös cica (Felix 1)

Eredeti cím: Felix, the Railway Cat, 2017

Művelt Nép, 2024

   Az egyetlen dolog, ami rávett, hogy kézbevegyem ezt a könyvet – tekintve kiadóját – az a kisállatok iránti szeretetem volt. Szeretem a macskákat, gondoltam egy vicces kis történet lesz egy klassz macsekről. Voltak már ilyen könyvek, s az ember reménykedik.

   Nos, az egyetlen vicc benne az volt, amikor kiderült, hogy Felix inkább Felicia lenne, mert tulajdonképpen nőstény. Mindez azután, hogy hosszan megszakértették az alsó fertályát. A történet bugyuta, nem tudom hogyan hangzik eredetiben a szöveg, de magyarul mintha gyengeelméjűeknek szólna (max. az óvoda kiscsoportjának). Nagy csalódás volt.

Serena Terry – Mammy Banter – Egy nemmenő anya titkos élete

Eredeti cím: The Secret Life of an Uncool Mum, 2022

Könyvmolyképző, 2024

   Számos olyan könyvet olvastam már, melyeknek központi témája az anyaság. Voltak jobbak, rosszabbak, viccesek, nyálasak. Ez határozottan a jók közé tartozik, vicces is, és tele van öniróniával egy olyan anya részéről, aki hirtelen ráébred, hogy az élete semmi másból nem áll, csak munka-anyaság-család. És ezekben sincs mindig a topon. Továbbá hiányzik neki az énidő, az a valaki, aki azelőtt volt, mielőtt a feleség és anya szerepét magára osztotta.

   Igazság szerint azért is kedveltem, mert nem ír ódát az anyasághoz, hanem abszolút reális képet mutat arról, hogy milyen egy többgyermekes anya élete, akinek több szerepben is helyt kell állnia, de közben elveszíti azt, ami a legfontosabb lenne: önmagát, mert alárendeli magát mások ígényeinek és a társadalom elvárásainak. S amit abszolút pontoztam a történetben az, hogy a főszereplője (aki maga meséli el saját útkeresését, és akinek a férjét receptre kellene felírni minden nőnek, annyira szuper) nem vár kitüntetést azért, mert gyermeket nevel.

   Senki világát nem rengeti meg, de szórakoztat és elgondolkoztat.

Melodie Edwards – Jane és Edward

   „Nincs ​semmi másom ezen a világon, csak én és a két lábam, amivel szilárdan kell állnom a földön.”

   Az állami gondozásból útjára engedett Jane magányos életet él, pincérnőként dolgozik egy külvárosi étteremben. Belefáradva a nélkülözésbe a lány jogi asszisztensnek tanul, majd állást kap egy elegáns ügyvédi irodában, Toronto belvárosában. A főnöke a zsémbes természetű Edward Rosen lesz, a cég többségi tulajdonosa, aki több tucat asszisztenst üldözött már el maga mellől. Jane az anyagi függetlenség reményében rendíthetetlenül állja a sarat: csendes hozzáértésével és elragadóan talpraesett megoldásaival egy idő után még Edwardot is képes lenyűgözni. Míg a munkakapcsolatot egyre inkább kezdik átszőni a kettejük között kialakuló érzelmek, Jane-nek szembe kell néznie a múlt rég elfeledett szellemeivel is…

   A napjainkban játszódó történet Charlotte Brontë Jane Eyre című örök klasszikusának visszhangzó szívdobbanásait követi.

General Press, 2025

Eredeti cím: Jane & Edward, 2023

   Mivel Melodie Edwards a szerzői előszóban nyíltan bevallja (és a fülszöveg is céloz rá), hogy ez tulajdonképpen Charlotte Brontë Jane Eyre című örök klasszikusának modern változata, az lenne célszerű, hogy elmondjam mennyire imádtam a Jane Eyre-t. Nem imádtam. Az egy nagyon jó történet, kétszer is olvastam – bár nem mostanában –, sőt vagy két filmadaptációját is láttam. S mivel nyilvánvalóan ismerem az eredeti történtet, fenntartásokkal álltam Edwards feldolgozásához. Egyébként is szkeptikus vagyok az ilyen „retelling” – bármennyire is divatosak mostanság – típusú írásokkal kapcsolatban, ahogyan a klasszikusok évtizedekkel (és más szerző által) írt folytatásaival is.

   Indulásból két dolgot szeretnék leszögezni: az első az, hogy nem kell ismerni Brontë könyvét ahhoz, hogy ez a történet élvezhető legyen. Megy az anélkül is. És a második természetesen az, hogy ez egy meglepően szórakoztató történet volt, amin többször is hangosan felnevettem. Ezt azért a történet eredetijéről nem mondanám el, mert az korántsem a nevettetést szolgálja.

   A főszereplő magától értetődően Jane (Raine) és Edward (Rosen) meglehetősen fura párosa.

   Jane szürke egyéniség. Korán elvesztette anyját és kamasz koráig egyetemi oktató apja nevelte. Vagy legalább is úgy tett mintha nevelné, hiszen a férfit lefoglalták írásai, könyvei, lánya pedig egy olyan akadémiai közegben nevelkedett, amely teljesen alkalmatlan egy gyermek számára. De még az egyetem kampusza is jobb volt, mint a gyermekotthonok és a nevelőcsaládok sora, amely Raine professzor korai halála után következett Jane számára.

   Mindez a történet során derül ki, mert a jelenben Jane egy vendéglőben pincérkedik, bár hamarosan asszisztensként fog elhelyezkedni egy neves jogi cégnél. S bármennyire is utálja jelenlegi munkáját, félelemmel tölti el a tudat, hogy egy teljesen új környezetben kell dolgoznia, mi több, egy olyanban, amihez eddig nem sok köze volt. Mert akárhonnan nézzük, Jane kicsit antiszociális és ígénytelen, ami a kinézetét illeti.

   Bár szorgalmasan tanult, mégis furának tartottam, hogy frissen végzett jogi asszisztensként, minden tapasztalat nélkül, Jane máris egy olyan nagynevű cégnél kapott állást. A válasz pedig hamar jött is, amikor megjelent a színen a férfi főszereplő, aki havi rendszerességgel fogyasztotta asszisztenseit. Azt is el kell mondanom, hogy Edward Rosen meglehetősen ellentmondásos figura. Először is nem úgy néz ki, ahogy az ember lánya egy zseninek tartott, dörzsölt ügyvédet elképzel, mert örökösen zilált, gyűrött, káromkodik mint a kocsis, és bármikor képes bárkit megríkatni. Ugyanakkor van egy érzelmes oldala is, mely néha megcsillan, van benne egy adag sutaság is, ami emberibbé teszi. Élvezetes volt Jane és Edward párbeszédeit, pengevátásait olvasni, s ehhez nagyban hozzájárult a szerző könnyed stílusa és a humor, amivel színesebbé tette a történetet.

   Nyilvánvaló volt, hogy a cselekmény merre halad: Jane és Edward egyre közelebb kerül egymáshoz, fellángol a szerelem, s vártam mikor foszlik szét a rózsaszín álom. Mert, ugye, aki olvasta a Jane Eyre-t, az tudja, hogy Mr. Rochester, a történet Edwardja, a padláson rejtegeti őrült feleségét. Kiváncsi voltam Mr. Rosen hová dugta az övét, és ha egyáltalán követte Edwards az eredeti vonalat.

   Pozitívuma a történetnek, hogy a szereplők teljesen átlagosak. Ez alatt értendő, hogy Jane nem a világszépe, Edward pedig nem a dögös milliomos. Azt is pontoztam, hogy a történet teljesen mellőzi az erotikát, legalább is azt a fajtát, amellyel a szórakoztató irodalom mostanában dugig van.

   Összességében ez egy szórakoztató és szerethető történet. Nem volt tökéletes, mert azért voltak olyan részek és megoldások melyeket kissé elkapkodottnak éreztem, de szerettem a főhősöket, volt szerencsém néhány igazán jó mellékszereplőhöz is, megvolt a szolgálatos gonosz is. Éééés természetesen megvolt a boldog végkifejlet is, talán jobb is, mint amire eredetileg vártam. Ez egy a könyv kellemes meglepetés volt.

   Ajánlom azoknak, akik egy könnyed, vicces, kuckózos könyvre vágynak, de ízlések és pofonok...

Catharina Maura – A rossz menyasszony

    Windsorok 1

   Raven, mióta az eszét tudja, olthatatlanul szerelmes Aresba. Most pedig szenved, mert a vágyott férfi nem őt, hanem a nővérét vezeti oltárhoz.

   Hannah azonban nem jelenik meg az esküvőn… Más körülmények között lefújnák az eseményt, és szomorúan tudomásul vennék a dolgot, ez azonban nem akármilyen esküvő! Itt két illusztris család gyermekének kell egybekelnie, ami óhatatlanul nagy hírveréssel jár. Micsoda botrány kerekedne! A szennylapok kéjesen csámcsognának a fiaskón, hogy a kiismerhetetlen milliárdos médiamogult faképnél hagyta az arája.

   Így Ravennek nincs más választása, mint átvenni a nővére helyét… Az ő szemszögéből ez talán nem is olyan nagy tragédia, ám hamarosan megtapasztalja, hogy a házasság Ares Windsorral egyáltalán nem leányálom… Ravennek mégis eltökélt szándéka, hogy elnyerje a férfi szívét. Bármi áron, hiszen szerelemben és háborúban minden megengedett. Ez pedig háború!

Libri, 2025

Eredeti cím: The Wrong Bride, 2022

   Húúúú, nem is tudom mivel kezdjem. Talán azzal, hogy ez a könyv nem az volt, amire vártam. És ebben nagyrészt a fülszöveg a hibás. Nem tudom ki írta – a Goodreadsen olvasható angol nyelvű fülszöveg rövidebb, de legalább nem közöl hamis infót.

   Nem tudom kicsoda Catharina Maura, eddig nem is hallottam róla (igazándiból ezután sem szeretnék), de – mint kiderült – már írt vagy tizenöt könyvet, többek között a Windsorok nevű hat részes sorozatot, melynek indítókötete A rossz menyasszony. Nem tudom, a Kiadónak szándékában áll folytatni a sorozatot, őszintén nem is érdekel.

   Mire vártam a fülszöveg alapján? Egy néhol vicces történetre két olyan emberről, akik kényszerből házasodnak, aztán jön a nagy szerelem, némi erotika (valaminek el kell adnia a könyvet), boldog végkifejlet, pá és puszi mindenkinek.

   Mit kaptam helyette? Valami nagyon primitívet és nagyon beteget. Olvastam rosszabbat is, de ritkán, s van egy sanda gyanúm, hogy a szerző nem is járt utána mindennek, amit a nagy katyvaszba beletömörített, hanem csak úgy jött, mert úgyis fikció, az meg mindent elbír.

   Végy egy hatgyermekes családot – jelen esetben Windsorékat –, ahol a szülők meghaltak, a hat gyermek a családi megabiznisz egy-egy ágazatát vezeti, és az egész fölött ott áll a nagymami. A mátriárka, ahogy szereti magát nevezni. S nem egy jóságos nagymamit kell elképzelni, aki sütöget és kötöget, hanem egy igazi diktátort, aki felnőtt unokáit vagyonfosztással és örökségük megtagadásával fenyegeti, ha nem úgy ugrálnak, ahogy ő parancsolja. Mi több, a nagyi hisz az elrendezett házasságokban – ami azért nem olyan kirívó eset, mert bármennyire is tele a szórakoztató irodalom az olyan történetekkel, amikor a milliomos dögös fickó elveszi a szegény lányt, ez a valóságban szinte soha nem következik be. Ez egy olyan történet, ahol elrendezett házasságról van szó két dúsgazdag család között, bár a későbbiekben kiderült, hogy a du Pont család azért mégsem állt olyan biztosan anyagiak terén, ha a két cég közötti fúzió menthette volna meg őket. És a fúziónak az előfeltétele a házasság. Ezért kell Ravennek hozzámennie Areshez, és mellesleg a szertartás zártkörű, még a meghívottak sem tudják mire gyűltek össze, nem hogy a média, amit oly előszeretettel emlegettek a fülszövegben.

   A drága nagyiról azt is kell tudni, hogy ő választja ki unokái házastársait, mint ahogyan azt meg is tette idősebb unokájával, Aresszel, akinek du Ponték kisebbik lányát, Ravent szánta. Csakhogy az idősebbik du Pont lány, Hannah, egy elkényeztetett kis ribanc, aki azt hiszi magáról, hogy neki minden jár (sajnálatos módon ebben mindig élvezi sekélyes anyja támogatását), és természetesen eléri, hogy Ravent lecseréljék rá. Csakhogy öt év kapcsolat és háromszor elhalasztott esküvő után Hannah még mindig nem akarja elcserélni nehezen kifeküdt színészi karrierjét a Windsor családdal járó kötelezettségekre és normákra. Pechére nem veszi komolyan azt, hogy ez az utolsó dobása, és mire észbekap, a húga már Ares felesége. S mivel Hannah nem a vesztes típus, mindent bevet, hogy szétzilálja a házasságot, amelynek természetesen szigorú szabályai vannak, mert erről a drága nagymami gondoskodott.

   Sacperkábé ennyi az egész történet, a többi szex, vagy szexről való ábrándozás. Ares Ravennel kapcsolatos erotikus álma például egy egész fejezetet kap. Ó, és persze a viszonzatlan szerelem is játszik még, mert Raven mindig is szerelemes volt Aresbe, sajnos Ares nem tudja, hogy kibe szerelmes a du Pont nővérek közül.

   Ez egy melehetősen bugyuta történet volt, teli kidolgozatlan cselekményfoszlányokkal, nagy gesztusoknak számító túlzásokkal, rengeteg mellékszereplővel és egysíkú karakterekkel: Ares a gyenge jellemű férfi, aki csak a család iránti kötelezettségeit tudja és nagyon erkölcsös (mint ahogy a szerző többször is kihangsúlyozta), Raven, az örökös áldozati bárány, aki imádja viktimizálni magát, Hannah, a nárcisztikus szociopata, de ő legalább érdekes volt, mert soha nem lehetett tudni mi lesz a következő húzása, csak azt, hogy minden bizonnyal lépni fog valamit.

   Nagy valószínűség szerint máris megtaláltam az idei év legrosszabb könyvét – az egyetlen figyelemre méltó dolog benne a borítója –, egyébként olyan, mint egy nagyon rossz szappanopera... de ízlések és pofonok...

Kirsty Greenwood – Holtomiglan-holtodiglan

   Hogyan találjunk meg egy pasit tíz nap alatt?

   Amikor az egyedüllétre berendezkedett Delphie egy hamburgerfalatka okozta fulladás miatt a túlvilágon találja magát, azt gondolja, ennél váratlanabb fordulat már nem következhet a számára. A bizarr helyszínen azonban belebotlik a legdögösebb férfiba, akit valaha is látott, és akiben minden bizonnyal megtalálta a lehetséges lelki társát.

   Az idillnek azonban egy csapásra vége szakad, amikor valaki beront, és végzetes hibára hivatkozva visszaküldi a férfit a földre. A kétségbeesett Delphie kap egy második esélyt: ő is visszatérhet az élők sorába, ha tíz napon belül eléri, hogy a titokzatos idegen önszántából megcsókolja. Ahhoz azonban, hogy megtalálja a férfit egy milliók lakta városban, Delphie-nek a szívére kell hallgatnia, és meg kell tanulnia segítséget kérni…

General Press, 2025

Eredeti cím: The Love of My Afterlife, 2024

   Nem sokszor fordult elő, hogy mindjárt az év elején új kedvencet találjak magamnak, most viszont összejött, mert a számomra teljesen ismeretlen Kirsty Greenwood bizony nagyot dobott egy olyan zsánerben, amit kedvelek, és amiről úgy gondoltam, hogy már semmi újat, semmi meglepőt nem lehet írni. Nos, Greenwood bebizonyította, hogy lehet. 

   A szerző a chick litre jelemző klisékkel operál, nem is kevéssel, megszórja egy csipetnyi mágikus realizmussal, hozzáad némi elgondolkodtató élethelyzetet és humort – nem is keveset –, megfejeli jól megformált, színes karakterekkel, s máris megvan a sikeres recept.

  A történet hősnője Delphie, huszonhét éves londoni lány, aki a lakásához nagyon közeli gyógyszertárban dolgozik. Enyhén szólva is antiszociális. Nincsenek barátai, sosem volt egy randin sem, és természetesen nem csókolt meg egyetlen békát sem. Interakcióit a két munkatársára és a háza földszintjén élő idős Mr. Yoonra korlátozza. Aki néma, s ez milyen jól jön neki, nem kell szocializálnia a szükségesnél többet. Ez a három ember tartozik a szociális hálójához, meg néha Cooper, a másik szomszédja, akivel interakciója minimális és enyhén szólva puskaporos. Ahogy haladtam előre a történetben, megértettem azt is, hogy miért olyan Delphie, amilyen. A teljesen normális gyermekből egy befele forduló fiatal nő lett, miután apja elhagyta a családot, és meglehetősen önző, művész anyja helyett neki kellett a felnőttnek lennie.

   A történet kezdetén Delphie egyedül lakik a családi lakásban, anyja új élettársával egy komunnában él valahol az Egyesült Államokban, s a fiatal nő épp szokásos rutinját követi: a televíziót bámulja és táplálkozni készül. Csakhogy ez a nap másként alakul, mint a többi, mert a hamburger egy darabja megakad a torkán, és nincs aki a segítségére siessen. Nincs fehér fény, nincs folyósó, csak sötét. Amikor pedig magához tér, újabb meglepetés: egy mosodában találja magát egy fiatal nő társaságában, akiről kiderül, hogy Merrittnek hívják, kissé egzaltált, imádja a romantikus filmeket-könyveket – olyan filmek címével és szerzők nevével dobálózik, amit sokan fel fognak ismerni –, és jobb híján ő a túlvilági terapeutája (nyár van és szabadságolások ideje). Az a feladata, hogy könnyebbé tegye az átmenetet az örökkévalóságba Delphie számára. Itt van az a pillanat is, amikor Delphie-nek felajánlja, hogy visszanézheti az egész életét, s ez azért fontos, mert addig a pillanatig Delphie elégedett volt élete alakulásával, mi több, boldognak érezte magát, hiszen a saját maga választotta életformát követte. Itt tudatosul benne, hogy mennyire egyedül van, s az élete nem igazán nevezhető életnek.

   Delphie elfogadja, hogy itt a vég, azonban a mosodába új szereplő érkezik Johan T... személyében. És Delphie és a férfi között kipattan a szikra, ami gyorsan el is alszik, hiszen Jonah jelenléte csupán egy rendszerhiba következménye. Nos, már a másvilágban sem lehet bízni, viszont Merritt meglátta ezt a szikrát, és új esélyt ad Delphie-nek: tíz napra visszaküldi a való életbe, és ennyi idő alatt meg kell találnia Jonah-t – aki semmire nem fog emlékezni –, és rá kell vennie, hogy teljes önszántából megcsókolja. Ha ez nem jön össze, Delphie az örökkévalóságban végzi, Merritt túlvilági társkereső vállalkozásának kísérleti nyulaként.

   És megkezdődik a futás az életért, melynek során Delphie egy képletes önismereti utazást tesz kisebb-nagyobb sikerekkel és kudarcokkal, és felfedezi, hogy az élet nem egyszerűen fehér vagy fekete, de mindenképpen érdemes megélni minden pillanatát, bármilyen is legyen.

   Kiszámítható a végkifejlet? Abszolút! De ameddig odáig eljut a történet, számos meglepetéssel és csavarral kell szembenézni. A humoron és megható élettörténeteken kívül a szerző abszolút valós élethelyzeteket is belesző a cselekménybe. Csak úgy finoman, nem tolja erőszakosan az ember pofájába, hanem arra törekszik, hogy az olvasó maga ismerje fel, hogy az bizony egy problémás helyzet, amivel akár ő maga is szembesülhetne bármikor.

   Ez egy modern tündérmese arról a bizonyos csókról, ami életeket menthet. S ami számomra bónusz volt: mellőzte a könyvekben már szinte kötelezően jelen levő pornográfiát. Imádtam ezt a történetet, az első szavától az utolsóig. Senki világát nem fogja megrengetni, de szórakoztatni fog. S mivel ez most nagyon betalált, a jövőben szeretnék több könyvet is olvasni Kirsty Greenwoodtól, lehetőleg magyar nyelven. De ízlések és pofonok.

Talán sosem fogjuk olvasni

   Az évek során minden olvasni szerető embernek kialakult a saját ízése, kedvenceket avatott, rajongani kezdett bizonyos szerzőkért, vagy épp ellentkezőleg: leírta a szerzőt és bojkottálta írásait. Valamennyien így vagyunk ezzel, épp ezért nagyobb büntetés nincs is egy rajongó számára, mint amikor a kiadó bejelenti, hogy kaszálta a sorozatot, vagy több könyvet nem ad ki egy szerzőtől. Vagy azért nem jelenik meg több könyve a sorozatnak/szerzőnek, mert egyszerűen eltűnik a kiadó a könyvpiacról – mint ahogy nem egyszer előfordult már –, más kiadó pedig nem lát fantáziát a folytatásban, átvételben. Ők tudják miért, de nem szabad elfelejteni, hogy a könyvkiadás nem valami magasztos emberbaráti cselekedet, hanem biznisz, tehát minden mögött a piszkos anyagiak állnak. És igen, a könyvek drágák, de akkor talán nem kellene az élfestéses variánst követelni, ami még drágább.

   Nem tegnap kezdtem olvasni, blogot írni sem, tehát az elmúlt évek során nekem bizony terjedelmes listám lett azokból a művekből, szerzőkből, akiket nem hinném, hogy a közeljövőben (vagy akár a távoliban) magyarul is elolvashatok. Persze elolvashatom angolul (ha épp angol nyelven íródtak), de mit tesz az aki nem ismeri a nyelvet?

   Ez egy abszolút szubjektív bejegyzés, mivel csupán azokat a könyveket-szerzőket-sorozatokat említem meg, melyek hiánya/elkaszálása nekem fáj – meg gondolom másnak is.

   Az egyik lebizarabb dolog amivel találkoztam, az Stephanie Laurens Cynster sorozatával történt. Értem én, hogy az egy monumentális sorozat rengeteg résszel, és egyre kevesebben rajonganak a történelmi romantikusokért, de a kálvária 2008-ban kezdődött, amikor az azóta megszűnt Victoria Kiadó kiadta a sorozat tizedik (A tökéletes szerető) és tizenharmadik (A szerelem ára) részét. Klassz dolog mindjárt a tizedik résszel kezdeni, de ez még nem minden, mert 2015-ben jött a Gabo Kiadó, és megörvendeztetett minket a 16. (Breckenridge vikomt, a megmentő),17. (Eliza Cynster elrablása) és 18. (Glencrae gróf zsákmánya) résszel (bár adtak egy minisorozat nevet: Cynster nővérek). És ez még mindig nem minden, mert 2016-tól kezdődően a Vinton Kiadó (akkoriban Harlequin néven futott) elhozta az olvasóknak a 20. (Mary megszelídítése), 21. (Karácsony a Cynster-kastélyban), 22. (Lucilla szerencséje) és 23. (Marcus titka) részt Cynster-történetek alcím alatt.

   Hasonlóan jártunk Tiffany Reisz Erdendő bűnösök sorozatával is. Az első három részt (A szirén, Az angyal, A herceg) az Egmont-Hungary adta ki 2013-tól kezdődően, majd két rész erejéig (Az úrnő, A szent) az Athenaeum Kiadó folytatta 2015-ben. Hogy miért maradt abba a sorozat magyar nyelvű kiadása, arról hosszan beszéltek ilyen-olyan körökben, és egészen vad dolgokat is lehetett hallani. És végül a Libri tette hozzá a 8,4-es részt (A kastély - ami nem is annyira tartozik a sorozathoz) 2019-ben.

   Búcsút mondtunk Mary Balogh Túlélők klubja sorozatának, melyet három rész (Lánykérés, Az egyezség, Az útitárs) után zárt le a General Press Kiadó, a következő négy részt már nem adták ki. Ahogyan Veronica Henry könyveit sem fogjuk többé magyarul olvasni, sem Madeline Hunter, Eloisa James, Karen Hawkins, Donna MacMeans, Kristan Higgins írásait.

   A Gabo Kiadó ismertette meg velem Jennifer Worth Hívják a bábát sorozatának azonos című első részét. Szenzációs könyv, igaz történet alapján, melyből nagysikerű sorozatfilm is készült (akit érdekel a BBC First most is sugározza). Nos, azzal az egy résszel maradtunk, mert a következő kettő soha nem jelent meg magyarul.

   2020-ban beleszerettem Suzy K. Quinn Egy rossz anya napjója című könyvébe, melyet a Könyvmolyképző Kiadó adott ki. A folytatások sosem jöttek, pedig igazán szórakoztató és vicces, s a Molyon levő értékelések százalékos aránya bizonyíték arra, hogy mennyire szubjektív dolog is az olvasás, nekem tetszett, másoknak nem igazán. Nem baj, az ott egy-két csillagot adók olvassanak helyette Collen Hoovert és dagonyázzanak mások nyomorában. Valamivel jobb fogadtatást kapott a szerző Majd lesz időd magadra, amikor a gyerek alszik című könyve, ami ugyanabban az évben az Álomgyár Kiadó gondozásában jelent meg. És azóta semmi a szerzőtől, sehol.

   Ugyanígy kaszálta el a Kossuth Kiadó Jennifer Ashley Mackenzie-McBride sorozatát nyolc rész után. Az eredeti sorozatnak 17 része van, bár ebben több kiegészítő történet is beleszámoltatik. És soha nem olvashattuk el Lisa Kleypas Hathaway sorozatának utolsó két kötetét sem, bár anno egy kiadó ígéretet tett az egész sorozat újboli kiadására. Továbbá búcsút kell mondanunk Jill Mansell könyveinek és M.C. Beaton De klassz’ szálló sorozatának is, mivel a magyar kiadójáról már csak múlt időben beszélhetünk. S magyon hiányzik Susan M. Boyer Lizt Talbot sorozatának folytatása is, a Délvidéki pezsgés után egyetlen részt sem hozott a Könyvmolyképző. Hogy J.R. Ward Fekete Tőr Testvériség sorozatáról már ne is beszéljünk, mert csak ígéretek, ígéretek, hogy ekkor meg akkor jön a következő rész a Pioneer Booksnál

   Röviden, ezeknek a könyveknek-szerzőknek (és nem csak, mert akár holnapig is lehetne folytatni a listázást) a meg nem jelenése szomorít el. Nektek mi hiányzik?

Sabrina Jeffries – Ármány és csabítás

   Hercegi kör 4

   Sheridan ​Wolfe, Armitage hercege a mostohatestvéreivel együtt elhatározza, hogy végre megfejti a rejtélyt, amely az özvegy édesanyjuk három férjének felettébb gyanús halála mögött húzódik. Úgy dönt, kihallgatja az ügy lehetséges gyanúsítottját, Lady Eustace-t, arra azonban nem számít, hogy a hölgy elbűvölő lánya, Vanessa még nagyobb kihívás elé állítja. Sheridan egykori szerelme tragikus elvesztése után megfogadta, hogy ellenáll minden kísértésnek, és soha többé nem nyitja meg a szívét. Ráadásul úgy fest a dolog, hogy Vanessa amúgy is egy londoni drámaíróért rajong… Persze a rideg herceg mit sem sejt arról, hogy a lány csupán azért bonyolódik flörtbe a poétával, hogy felhívja magára az ő figyelmét. A terv sikerül, a herceg egyre növekvő féltékenységével a lány iránti szenvedélye is mind magasabbra csap, mígnem a nyomozás és a két fiatal élete nem várt fordulatot vesz…

General Press, 2025

Erdeti cím: Undercover Duke, 2021

   Az a jó a General Press Kiadóban, hogy ha megkezdi egy könyvsorozat kiadását, akkor azt többnyire be is fejezi. Fél kezem elég megszámolni hány sorozatot/szerzőt kaszáltak el – gondolom az érdeklődés hiánya miatt. Kissé nehezményezem, hogy a sorozatok részeire egy-egy évet kell várni, de helló! Legalább megkapjuk és elolvashatjuk magyar nyelven is.

  Az sincs kedvemre, hogy a Kiadó Romantikus Regények sorozata egyre kevesebb címet jelentet meg. Az év első felében mindössze két ilyen könyvvel találkozunk majd, az egyik ez a Sabrina Jeffries könyv, a másik pedig Julie Klassen tollából származik, akinek az írásait már évek óta nem olvasom (Isten látja lelkemet, megpróbáltam megszeretni!), mert szerintem nagyban másolja Jane Austen stílusát, s ami Austennek annak idején ment, nem föltétlenül működik most is. De térjünk rá Ms. Jeffries könyvére, ami egy sorozat negyedik, egyben befejező része.

   El szoktam mondani, hogy az illető könyv lehet egy sorozat része, de önálló történetként is megállja a helyét. Ez most nem működik. Valamennyi részt olvastam a magyar nyelvű megjelenés után, mi több, ezt a részt tavaly angolul is, mert kíváncsi voltam a gyilkos személyére, viszont most úgy éreztem, hogy teljesen sötétben tapogatózom. Annyi idő eltelt az előző rész olvasásától, és a szereplők száma annyira felduzzadt, hogy sokszor fogalmam sem volt ki kicsoda, milyen kapcsolatban áll a másikkal, és egyáltalán mit keres ebben a történetben.

   Persze az alap dolgokra emlékeztem: van egy hercegné, aki épp a harmadik hercegi férjét fogyasztotta, mindegyiknek szült 1-2 gyermeket, és minden férje gyanús körülmények között szerderült jobb létre. Ezeket a gyanús haláleseteket próbálják felderíteni felnőtt gyermekei, s közben rájuk talál életük párja s a szerelem. A könyv egy pontján elhangzik, hogy a hercegné huszonöt évesen a harmadik férjénél tartott és már öt gyermek anyja volt, és akkor felmerült bennem, hogy ha számításba vesszük a terhességek idejét (rendben, az öt gyerek között van egy ikerpár is), a férjek halála miatti kötelező gyászidőszakot, meg azt a tényt, hogy azért egy terhesség nem jön össze mindig az első próbálkozásra, akkor hány évesen kezdhette pályafutását a hercegné?

   Nos, ez a záró rész az utolsó hercegi gyermek története, Sheridan ​Wolfe, Armitage hercegéé, mivel már csak ő maradt nőtlen. S hogy ne legyen hiányérzetem, a korábbi részek összes szereplője megjelenik a történetben, megfejelve a kiegészítő novella szereplőivel is. Ami nem gond, ha az ember legalább halványan emlékszik rájuk. Az viszont igen, hogy ezeket a szereplőket hol a nevükön, hol a címükön emlegeti a szerző, amitől az én fejemben máris megduplázódtak, és vissza kellett lapozni a családfára, hogy ez most ki is?

   Mit kaptam ettől a történettől? Egy közepes románcot az aktuális hercegi szereplő és Vanessa Pryde kisasszony között, aki annak a nőnek a lánya, aki rajta van a gyanúsítottak listáján, az özvegy hercegné barátnője, a herceg testvérének nagynénje házasság révén – hogy épp hányadik házasságról van szó, ki tudja már? Az ifjú hölgy pedig minden áron meg akarja szerezni magának a nősülni nem szándékozó (megvan a maga oka rá), elszegényedett herceget, ezért cselhez folyamodik. Kész shakespeare-i bonyodalom, ugye? Olyan nagy hűhó semmiért alapon, mert lényegében a langyos románcon kívül nem sok minden történik, bár a „langyos”-t itt a kapcsolat-udvarlás fejlődésére kell érteni, mert a főhősök amúgy nagyon is lángba borítják a hálószobát.

   Ami a történet krimi részét illeti, az nagy csalódás volt. Igen, bebizonyosodik, hogy a hercegi halálok nem véletlen események voltak (ezt amúgy is tudtuk), kiderül ki az elkövető, a motiváció is, viszont az elkövetés módjára nem derül fény, mert közbeszól egy pisztolygolyó. Ennyi gyilkosságot elkövetni bűnözői lángész kell, és kíváncsi lettem volna, hogyan tudta mindezt megtervezni, kivitelezni a 18. század végén – 19. század elején.

   Az egész történet olyan volt, mintha a szerző már belefáradt volna a hercegek történetébe, s gyorsan véget akart volna vetni az egésznek. Túl sok figyelmet fordított a főhősök közötti interakcióra, a megtévesztő játékra, vagy akár a szereplők elmélkedéseire, és többnyire figyemen kívül hagyta azt, aminek a középpontban kellett volna lennie, hiszen négy könyvön keresztül erről volt szó: a gyilkosságok. Tehát Ms. Jeffries maradjon a románcnál és ne írjon krimit, mert nem jön össze neki. Viszont értékeltem a humort, ami többnyire az álnéven színdarabokat író hercegi testvér szívatásában merül ki. Ha a fordító leírhatta többször is a "megbuherál" szót, akkor én is leírhatom a szívatást.

   Nekem ez olyan „egynek elmegy” kategória, mást, többet vártam ettől a sorozatzáró kötettől. Remélhetőleg következnek még Sabrina Jeffries könyvek, amik ennél jobbak lesznek. De hát ízlések és pofonok.

  U.i.: a borító bűnronda, s a képen szereplők öltözetei kétszáz évvel korábbi stílust képviselnek. Nem, nem volt maszkabál a történetben, tehát még ezzel sem lehet magyarázni a kortévesztő ruházatot. Amúgy a kiadó könyvei mindig tetszetős csomagolást kapnak, kivételt képeznek a Romantikus Regények sorozat könyvei. Azokon valami átok ül, mert nem ez az első borító, aminek lényegében nem sok köze van a tartalomhoz.

A sorozat korábbi részei

1 A csábítás iskolája

2 Az agglegény

Sabrina Jeffries, Madeline Hunter, Mary Jo Putney – Karácsonyi csók - novella

3 A herceg hitvese

Születésnapi visszatekintő

   Kilenc évvel ezelőtt, egy őrült pillanatban útjára indítottam a blogot. Eleinte nagyon lelkes voltam, mindenről írtam, ami eszembe jutott, aztán rájöttem, hogy ez túl sok időt vesz el az olvasástól (és minden mástól), és visszafogtam magam. Ami azt illeti az utóbbi időben még kevesebbet írok – többnyire blogturnés bejegyzéseket, vagy kiadóktól kapott könyvek recenzióit. Nem mintha nem akarnék, mert az akarat az megvan, különösen egy-egy olyan könyv esetében, amiről ténylegesen lenne mondanivalóm. Csak mindig azzal bíztatom magam, hogy befejezem az épp aktuális olvasmány fejezetét és akkor majd... Két könyvvel később jut eszembe újra, s akkor már valahogy aktualitását vesztette, mert teljesen más jár az eszembe.

   Legyen ez egy kis visszatekintés arra, hogy milyen volt a 2024-es évem, úgy általában.

   Magánéleti szempontból volt jó és rossz is. Jó volt, hogy elutazhattam olyan helyekre, ahol még nem jártam, és épp idejében. Lásd például Georgia – nincs az a pénz amiért én most odamennék, viszont szeptemberben nagyon szuper volt. S azon gondolkodom, hogy az idén nyáron talán meg kellene nézni Grönlandot is, mielőtt a világ első számú bohóca komoly lépéseket nem tesz a bekebelezésére. S az is a jó kategóriába tartozik, hogy néhány dolgot kipipálhattam a bakancslistámon, például a kutyaszánnal való száguldozást. Nem én voltam a hajtó, én csak meresztettem a hátsómat a szánon, de még így is felejthetetlen élmény volt.

   A rossz az volt, hogy ősszel másodszorra is elkaptam a covidot. És én nem voltam olyan szerencsés, mint azok, akik csak legyintenek egyet, hogy áh, a második már fáklyásmenet. Nem volt az. Más volt mint az első, de hasonlóan xar, s legnagyobb fájdalmam az volt, hogy olvasni sem tudtam néhány napig.

   A blog szempontjából, mint már jeleztem, nem sok vizet zavartam, de azért született néhány bejegyzés. S az a fura számomra, hogy az elmúlt évre szóló olvasottsági statisztikában nem ezek a bejegyzések vezetik a listát, hanem évekkel korábbiak, amik pornográf tartalommal dúsított, hanyagolható cselekményű könyvekről szólnak. Persze, az olvasás egy szubjektív folyamat, és ízlés kérdése kinek mi tetszik, de én valahogy azokat a könyveket kedvelem, ahol cselekmény is van, hihetőek, és az erotika nem foglalja el a terjedelem háromnegyedét, mert nem szeretem mások szexuális életét kukkolni, ahogy az eltúlzott lelki nyavalyáikra sem igazán vagyok vevő.

   Nos, ami az olvasást illeti, mennyiségileg sok volt. A Moly szerint 157 könyvet olvastam (nem mind friss megjelenés) – finomvegyes zsánerekben –, de ezekhez még hozzájönnek azok a korábbi olvasmányok, amiket újraolvastam. Nem tudom ki hogy van vele, nekem vannak olyan periódusaim, amikor nem kötnek le a friss megjelenések, és inkább előveszek egy jól bevált és szórakoztató régit. Mert ezért olvasunk, nem? A szórakoztatásért.

   Jöjjön egy kis ízelítő abból, amit a tavalyi év folyamán olvastam. Volt ami biztosan újraolvasós, és olyan is, amit be sem fejeztem.

A legjobb könyv (több is lesz, mert nem tudok dönteni)

Karen Swan: Karácsony gyertyafénynél

Heather Webber: A platántól délre

Jenny Jackson: Ananász utca

Újraolvasós lesz

Ali Hazelwood: Bride – Menyasszony

Lynn Messina: Arcátlan kíváncsiság és Gyalázatos megtévesztés

Susan M. Boyer: Délvidéki pezsgés

Kellemes meglepetés

Hannah Nicole Maehrer: A Gonosz asszisztense

Sara Goodman Confino: Bajos nőszemély

Mhairi McFarlane: Köztünk marad

Annabel Monaghan: Nora kilép a forgatókönyvből

Szórakoztatott

Kat Ailes: Gondterhes nyomozók

Elle Cosimano: Finlay Donovan mindent kockára tesz

Laurie Gilmore: A Pumpkin Spice Kávézó

Legrosszabb könyv

Sierra Simone: American Queen – Amerikai királynő

Lauren Blakely: Double Pucket – Álbarátnő akcióban

Vicki James: Rossz esküvői randi

Kedvenc sorozat

Beatrice Hyde-Clare kisasszony esetei

Finlay Donovan

   S ha már sorozatokról esett szó, akkor megemlíteném a filmeket is, mert azért azt is szoktam nézni. Nagyon várom a Passionflix Fekete Tőr Testvériség filmjét, bár a szereplők nem igazán így éltek a képzeletemben. Ééés most becsszóra megígérem, hogy teljesen elengedem a Bridgertont. Nagyon szerettem a könyvsorozatot, a film viszont egyre távolabb kerül tőle – bár azért az első három szezont megnéztem. S ha igaz, amit a negyedik szezonról rebesgetnek itt-ott, akkor nagyon sok Bridgerton-könyv rajongó fog hátat fordítani az egésznek.

   Mit kívánok magamnak az új évre? Sok jó könyvet, és több türelmet a bejegyzések megírásához. És egészséget, mert bármi mást meg lehet venni. Ezt kívánom nektek is.

   Köszönöm, hogy velem voltatok ennyi éven keresztül.