Az idős és
betegeskedő Amy néni nem bírja már a farmon a sok munkát, ezért nyugdíjas
otthonba költözik. Mivel gyereke nincs, levelet ír távoli rokonainak, hogy az
örökli meg a birtokot, aki egy év alatt felvirágoztatja.
A huszonhét
éves Fran épp rossz passzban van, nemrég szakított a barátjával, így kapva kap
az alkalmon. Talán az új környezetben egyenesbe hozhatja az életét. Leköltözik
a csodaszép cotswoldsi vidékre, ahol számos problémával szembesül. Egyrészt nem
ért a gazdálkodáshoz, másrészt hogyan vezethetne tehenészetet olyasvalaki, aki
fél a tehenektől?
Nehéz
helyzetében barátnője, Issi segít rajta, és az igen tehetős, ráadásul jóképű
szomszéd, aki agglegényként remek partinak számít. A kérdés csak az, vajon Fran
szívére pályázik, vagy csupán a farmot akarja megszerezni…
Katie Fforde
Anglia gyönyörű vidékén él családjával, és bár Londonban született, igazi
vidéki lánynak tartja magát. Több mint 25 regény szerzőjeként meggyőződése,
hogy nincs örömtelibb hivatás az írásnál. A romantikus történeteket különösen
kedveli, s mivel úgy gondolja, szerelmesnek lenni a legjobb dolog a világon,
azon van, hogy regényeinek minden szereplője megtapasztalhassa ezt az érzést.
Libri, 2018
Eredeti cím: A
Country Escape, 2018
Általában
kedvelem Katie Fforde írásait, ezért örültem, hogy a kiadó új történetet is
hozott a rajongóknak, nemcsak a megboldogult Ulpius-ház által kiadott könyvek közül jelentetett meg újra. Bőven van miből, hiszen a fülszöveg is említi, hogy a szerzőnek 25 regénye jelent meg, magyar nyelven még mindig várunk vagy kilencre, mert ez lenne a tizenhatodik.
Akik ismerik a
szerző írásait, azok tisztában vannak azzal, hogy mit várhatnak egy-egy újabb
Katie Fforde-történettől: könnyed, szórakoztató, nőkről és nőknek szóló modern
meséket, melyek az esetek nagy többségében Anglia valamely festői táján
játszódnak. Nem eget rengető, sors megváltoztató történetek, csupán mindennapi sztorik, melyekben mindig garantálva
van a boldog végkifejlet.
Ezzel a könyvvel
sincs másképp, csakhogy most zavaróan klisékből volt az egész összerakva. Persze
szórakoztató volt, meg agymosott állapotban is érteni lehetett a cselekményt, a
szereplők motivációját és hogy merre tart a történet, de abszolút semmilyen
meglepetéssel, csavarral, akármivel nem szolgált, amivel kicsit feldobta volna
az amúgy nyugisan csordogáló történetet.
Ugye itt van
Hill Top Farm, a festői Cotswold egyik meredek dombjának tetején, mely az
örökösére vár. S ami természetesen generációk óta konfliktusforrás a
tulajdonosok és a szomszédban lakó döggazdag Arlinghamok között. Szomszédot úgy
kell elképzelni, hogy hétfőn reggel indulsz, szerdán fél kettőkor balra
fordulsz és valamikor csütörtökre meg is érkezel, tehát nem épp csak átnézel a
kerítésen Arlinghamékhoz. Nos, ennek a farmnak az öröklési cirkuszát járjuk
körbe a történet folyamán, tarkítva sablonos szerelmi sztorikkal és előre
borítékolt konfliktushelyzetekkel.
A farmnak,
ahol egy kisebb tehenészet van, két potenciális örököse van, mindketten nagyon
távoli rokonok: Fran Duke, a történet hősnője és egy Roy Jones nevű
Ausztráliában élő fazon, aki eredetileg nem is érdekelt az örökségben, nem
utazik Angliába, amíg mások érdekei érdekeltté ne teszik.
Ez így leírva
bonyolultnak hangzik, de rém egyszerű: a helyiek közül valakinek érdeke, hogy
ne Fran kapja meg a farmot, hanem bárki más, Fran meg húzzon tovább onnan.
Természetesen pasi van a dologban, mert a környék áhított agglegénye, az Arlinghamok
Anthony-ja érdeklődni kezd a farmot átvenni készülő Fran iránt, ezt pedig a
könyék hajadonjai közül nem mindenki fogadja jól. Egy újabb klisé: a
generációkon át tartó ellenségeskedést majd megoldja a szerelem, de ez a
szerelem is kérdéses, mert igazándiból miért is nyomul Anthony Arlingham? A hősnőért vagy a földért?
Van nekünk a
két örökös-jelöltünk, Fran és Roy. Nem pontoztam a szélsőséges ábrázolásukat.
Értsd: Fran a jó, a szupernő, a pozitív hős, aki csak úgy dobálózik az ötletekkel és megoldásokkal, amikkel fel lehetne virágoztatni a farmot, míg Roy velejéig romlott, csak
azon jár az esze miből mennyi pénzt csinálhatna. Nem lelkesedtem a kötelező módon
jelen levő legjobb barátnőért sem, annak ellenére, hogy Issi tényleg kedves
lány volt és papírforma szerint össze is jön majd a tehenészfiúval.
Igazándiból
kicsit butyuta volt az egész történet, túl sok rózsaszín köddel és cukiságot
fokozó elemekkel – lásd kiskutyák pátyolgatása, melynek az
utyuli-mutyuli-de-aranyos-kutyusokon kívül semmilyen jelentősége nem volt a
cselekmény szempontjából, csak úgy ott volt, mert milyen jól fel lehet dobni
egy történetet egy alom anyátlan csöppséggel. El lehet veszni az ilyen tök felesleges jelenetekben, melyek csak duzzasztják a
terjedelmet, de a történet szemponjából nincs semmilyen jelentőségük. Azt sem igazán értettem, hogy a végrendelet felolvasási jelenetet paródiaként kellene felfognom, vagy tényleg ennyire nevetségesen bizarrnak képzelte el a szerző az izgalom fokozását?
Egynek
elment-felejtős kategória, teljesen biztos nem fogom újraolvasni, de természetesen
ízlések és pofonok…
