Az első év

... bezony! Egy éve fárasztom a nagyérdeműt ezzel-azzal, mikor milyen kedvem van. Ki hitte volna, hogy számos „jóakaróm” kéretlen segítsége ellenére is eljutok idáig. Én biztosan nem. S ha már itt vagyunk, akkor vessünk egy pillantást az elmúlt évre... Nem statisztikailag, távol áll tőlem, hogy most adatokkal és számokkal zsönglőrködjem, mert még engem sem érdekelnek, hát akkor mást. Csupán néhány olyan dolgot szeretnék megosztani, elmesélni, amivel az elmúlt évben találkoztam, és ha őszinte akarok lenni, akkor némely történésre rácsodálkoztam, mint borjú az új kapura, hogy azta! milyen mélyre csúszhatnak az emberek, ha megvan hozzá a kellő motiváció! Ugyebár senki nem tökéletes...

Írtam számszerint pont annyi bejegyzést amennyit, s mellé olvastam még annál is több könyvet. Látogató is volt az oldalon épp annyi, amennyit a számláló mutat – bár ennek háromnegyede (minim minimorum) könyvet letölteni jött, s mikor nem jött össze neki írt egy nem igazán kedves hangú üzenetet... többnyire másnak. Bármennyit is kombinálnának és találgatnának a mindent tudni akarók, „Betonka”, mint személy, egyike sem azoknak, akik a bejegyzéseket megosztják, vagy valaha is megosztották. Tehát, akár le is lehetne szállni róluk s abba lehet hagyni a zaklatásukat. Ha valakinek valami gondja-baja van azt egyenesen nekem címezze, van elérhetőségem több is. Ígérem, mindenkinek válaszolok, kivéve, ha fantázianevű frusztrált nőszemélyek visszaélnek az udvariasságommal  és elgurult gyógyszerüket rajtam keresik.

Az elmúlt évben igazán remek dolgok történtek. Találkoztam egy csomó nagyon érdekes emberrel. Néhányan belevalóak és kedvesek voltak, jól elcsevegtünk erről-arról, még akkor is, ha nem egyezett a véleményünk egy adott műről. Voltak olyanok is, akik csak önös érdekből kerestek meg és bizony voltak zavart fazonok is, akik azzal táplálták torz személyiségüket, hogy na akkor most ők beszólnak és jól megmondják a tutit. Ugye, nem kell mondanom, hogy magasról teszek rá?

Néhány szerző is megkeresett, és olvasásra ajánlották könyveiket, hogy majd tegyek említést róluk a blogon - megtiszteltetés és minő bátorság részükről stílusom ismeretében... Aztán egyikük később a földbe döngölt saját oldalán, mert nem tetszett neki a véleményem, és könyve eladási mutatói sem ugrottak az égbe úgy hirtelenjében. Pedig magamhoz képest igazán visszafogott voltam. Volt egy olyan is, hogy egyikük a blog Facebook-oldalán két különböző profilt használva (a könyvét egy harmadik név alatt jelentette meg, de annyira átlátszó volt az egész) megegyezett saját magával, hogy mennyire félreértettem a könyv mondanivalóját. Ez igazán ciki volt, mert kiderült, minden szóbeszéd ellenére, nem tudok gondolatot olvasni...

Az sem volt egy mindennapi élmény, amikor a saját gondolataimat (szószerint átmásolva, forrásmegjelölés vagy idézőjel nélkül) néhány nappal később más blogján olvastam, s nem is egyszer. Ha az ember lányát plagizálják az jó, nem? Azt jelenti, hogy tetszett valakinek, ha vette a fáradtságot és lenyúlta. A dilemmám az, ha valakinek nincsenek saját gondolatai, akkor miért ír?

Továbbra sem fogok elnézést kérni, amiért esetleg más a véleményem, azért sem, mert el merem mondani. Akinek nem tetszik ne olvassa, ilyen egyszerű. Tiszteld a véleményem, hogy én is tisztelhessem a tiéd - nem hinném, hogy ez olyan nagy kérés lenne. És a blog Facebook-oldalát se azért „lájkold” mert szeretsz olvasni, úgy általában, hanem azért, mert tetszik amit csinálok... Tudod mit? Ne is lájkold, mert én nem kuncsorgok lájkokért semmilyen formában, sehol.

Mit mondhatnék még? Köszönöm. Mindenkinek... minden egyes olvasónak a hatvankilenc országból. No, csak kiböktem egy számot! Köszönöm azoknak, akik egy éven át mellettem voltak, bátorítottak, vagy épp meghúzták a fülem – nem írok le neveket, de ők tudják, hogy szeretetem és nagyrabecsülésem az övék.

Nem mondom, hogy jövőre veled ugyanitt, mert nem tudom meddig fog a bloggolás és a vele járó cirkusz szórakoztani – első sorban engem. Egy biztos: továbbra sem lesznek kegyes hazugságok, hogy mennyire tetszik, mikor tulajdonképpen nem. Egyezzünk ki abban, hogy még koccanunk!

U.i.: Nem, nem fogok könyvet írni. Sem mostanság, sem a közeljövőben, semmikor... Kérsz a tortámból?

Nancy Verde Barr - Az utolsó falat

A ​​huszonkilenc éves Casey Costello, egy reggeli tévéműsor előkészítő szakácsa több félresikerült párkapcsolat után egy életre leírja a férfiakat. Elvégre kinek van ideje ilyen bohóságokra? Casey örül, ha sikerül kézben tartania a zsebkendőnyi méretű előkészítő konyha lármás személyzetét, kedvében járni a hisztis sztárvendégeknek, megfelelni olasz anyukájának (aki szerint a főzés az élet minden problémájára megoldást jelent), illetve rájönnie, hogy Sally Woods – a gasztronómia nagyasszonya, és a reggeli tévéműsor rendszeres szakácsa – miért viselkedik olyan különösen, amióta megjelent a színen az új PR‑ügynöke.

Amikor a szexi, fiatal ír séf, Danny O’Shea vendégszereplésre érkezik a műsorba, Casey elutasítja a férfi közeledését. Ám miután egy olaszországi forgatás idején Danny izgalmas meglepetést főz ki a lánynak, az érzelmek felpezsdülnek, akár a jóféle habzóbor. Az utolsó falat egy kulináris románc története: kalandos, izgalmas és ínycsiklandozó.

Igazi csemege! Nancy Verde Barr 1980 és 1998 között vezető szakácsként dolgozott Julia Child mellett, aki minden idők legnépszerűbb szakácskönyv-szerzője volt Amerikában, és főzőműsorait milliók nézték. Ezen kívül Barr közreműködött a PBS tévécsatorna Baking with Julia (Süssünk Juliával!), valamint az ABC tévécsatorna Good Morning America (Jó reggelt, Amerika!) című műsorában. Írásai megjelentek a Gourmet, a Food and Wine, a Bon Appetite, a Parade, a Cook’s Magazine, illetve a Fine Cooking című gasztronómiai szakfolyóiratokban. Barr Massachusettsban él; eddig három díjnyertes szakácskönyve jelent meg.

Kulinária, 2008

Eredeti mű: Nancy Verde Barr – Last Bite, 2006

Gasztro-regény és egy igazi séf írta. Tele-tele ínycsiklandó ennivalókkal, hozzávalókkal.

Nem hinném, hogy az ünnepi nagy zaba után pont ez a könyv kellene nekünk, főleg a fogyókúrázóknak, de aki egy szórakoztató olvasmányra vágyik, vagy betekintést szeretne a gasztro-műsorok készítésének kulisszáiba, annak mindenképpen ajánlom.

Mint említettem, a könyvet egy igazi séf írta, aki valamikor a híres-neves Julia Childdal is együtt dolgozott. Tehát igazán első kézből kapjuk az információt a televíziós gasztro-műsorok világából, kezdve az alapoktól egészen az egyenes adásig, felvételekig, külső helyszínekig, vendégektől a hisztis séfekig. Megjegyzem, nem értem a címét, hogy miként is kapcsolódik az utolsó falat a történethez. Miért éppen az utolsó falat, amikor végig folyik az ennivaló, és sosem jutunk el az utolsó falatig?

Nem egy száraz, tájékoztató jellegű könyv – bár rengeteg technikai-szakmai titokról lerántja a leplet –, hiszen két történet is fut párhúzamosan: az egyik Sally Woodsnak, a főzőműsor házi- és nagyasszonyának kicsit krimibe illő és eltúlzott magánügyi gondja – amit én kihagytam volna. Annyira kellett az oda, mint a szuflénak a flambírozás, nélküle is teljesen rendben lett volna a könyv. A másik történet – és ez kicsit részletesebb – pedig a főszereplő Casey (mint Katherine Conti kezdőbetűinek összeolvadása) Costello, az vezető séf, szerelmeiről, családjáról szól. 

Kicsoda-micsoda a vezető séf? Az aki tulajdonképpen a munkát elvégzi, tehát igazándiból ő főz, a nagyasszony a kamera előtt pedig úgy tesz mintha… Neve majd megjelenik a műsor végém, a "futottak még" kategóriában, apró betűvel, de mindezt (és még milliónyi szakmai titkot) pontosan megtudod, ha elolvasod a könyvet.

Casey, mint a neve is mutatja félig olasz, félig ír családból származik, tehát sokan vannak, zajosak. És természetesen rengeteg olasz ételről tesznek említést, néhánynak az elkészítési módjába is belekukkanthatunk és azt is megtudjuk, hogy a Costello családban a cannoli a krízisekre való gyógymód. Sajnos a receptet nem osztja meg velünk a szerző, sőt egyetlen receptet sem ír le olyan dilettáns háziasszonyoknak való módon (vagy nekem egy hiányos példányom van).

S miközben futkosunk a helyszínek között, belebonyolódunk a családi és szakmai zűrökbe, Casey szakít aktuális fogorvos barátjával (a család cannolit süt), majd később beleszeret a sármos ír séfbe, Danny O’Shea-be, aki olyan, mintha egyenesen neki találták volna ki. Ez adja majd a könyv romantikus szálát. Mondjuk ez számomra csak egy kis plusz volt, a műsorkészítéssel kapcsolatos infók és a konyhához kapcsolódó szakmai titkok jobban érdekeltek.

Szórakoztató történet a gasztronómia világából, hiszen nemcsak a tévéstúdióban járunk, hanem vendéglők konyháján is, sőt még Olaszországba is elkalauzol minket a szerző, egy külső helyszín felvételére. Nem volt egy világmegváltó könyv, de most jól esett… meg az ízlések és pofonok

 Igen, ő Nancy Verde Barr, a séf, a könyv szerzője - talán láttad már valamilyen divatos főző-műsorban.

Lian Dolan - Szerelmem, William

A ​​fiatal tanárnő, Liz egyre eseménytelenebb szingliéletét három férfi bolygatja fel egyszerre: egy váratlanul felbukkanó hollywoodi sztár, minden nő álma, a nagy FX Fahey, akivel csak az a gond, hogy Liz életében az elviselhetetlen férjet alakította, aztán betoppan egy politikai tanácsadó, aki egy csipetnyivel sármosabb a kelleténél, és nem utolsósorban ott van maga William Shakespeare. A színész kalandosnak ígérkező munkát ajánl Liznek a nyárra, a tanácsadó beköltözik a lakásába, Shakespeare-ről pedig kiderül, hogy nemcsak modern, de szexi is. Liz pedig mindent egy lapra tesz fel, mert érzi, ezen a nyáron sikerülnie kell: 

1. bestsellert írni Shakespeare drámáiról, 

2. összejönni álmai pasijával, 

3. bebizonyítani Faheynak, hogy már túl van rajta.

Aztán persze minden a feje tetejére áll, és miközben a szálak összekuszálódnak, a szerelmesek kavarnak, és semmi nem úgy alakul, ahogy várnánk, egyedül a jó öreg William nevet a színfalak mögött, hiszen tévedések vígjátéka az élet. Lian Dolan sikeres női regénye szellemes, humoros és torokszorító egyben. Minden benne van, amit egy nyári olvasmánynak tudnia kell, sőt még több is…

Erawan, 2014

Eredeti mű: Lian Dolan – Elizabeth the First Wife, 2013

Már rég tudom, hogy Fejős Éva könyvtára nem igazán azonos az enyémmel. Ez a könyv valamilyen formában kivétel, mert a címben szereplő William maga az angol drámairodalom titánja, Shakespeare, akinek szímpadra írt műveit meglehetősen kedvelem.

Jut eszembe, hogy állsz Shakespeare-rel? S kérdezem azért, mert ha nem szereted a nagy Will-t, akkor talán terhes lesz a sok hivatkozás drámáira és azok szereplőire. Ha pedig egyáltalán nem ismered munkásságát, akkor megfogalmazódhat benned a kérdés, hogy mi a szöszt akar itt ez a nő, és miről is beszél? Akár ismered Shakespeare drámáit, akár nem, kapsz egy olyan történetet ami szórakoztathat, egy könyvet ami semmihez nem hasonlít. Olyan igazán "nőcis". Eddig nem olvastam még Shakespeare modernkori újraértelmezéséről szóló történetet, legalábbis nem ilyen szórakoztató formában.

Beszéljünk akkor Elizabethről, a könyv főhősnőjéről, aki a történetet meséli el nekünk egyes szám első személyben. Nos, tehát Elizabeth… irodalomtanár egy pasadenai főiskolán és Shakespeare nagy rajongója. Apja Nobel-díjas fizikus (de a tévé távirányítóját nem tudja hogyan kell használni), anyja tipikus amerikai felsőbb középosztály-beli sznob feleség akinek a reprezentáció a mindene. Egyik nővére politikusfeleség, másik rákkutató orvos. Ő “csak” tanár és elvált nő, exférje Oscar-díjra pályázó filmsztár.

Nyugisan csordogáló történet, semmi extra és teljesen erotikamentes, néhol talán túl részletező. De a stílusa minden pénzt megér! Humorral és enyhe öniróniával meséli el a jelen és a múlt történéseit, akár szép élményekről van szó, akár kellemetlenekről.

Mit kaptam a történettől?

– egy volt és egy új szerelem történetét, valamint egy meglehetősen jó leírását annak, hogy milyen is egy amerikai felsőbb középosztály-beli család

– bekukkantást egy színházi produkció létrejöttébe: Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékának Woodstock-stílusú átértelmezése

– néhány információt a politika zűrös világából és arról, hogyan zajlik egy kormányzóválasztás előkészülete

– sok-sok Shakespeare-t, eredetiben és újraértelmezve Elizabeth készülő könyvén keresztül

Aki pörgős, erotikával megtűzdelt könyvre vár, az bele se fogjon. Szerettem, szórakoztatott és szerintem ínyenceknek való nyugis olvasmány. Néha ilyen is kell. De hát ízlések és pofonok…

“AMIT AKARTOK

William után szabadon, hat óriási szöveg, amit a srácoknak lopniuk kellene

       

MONDÁS: „Csodálatos, de éppoly jóleső is, hogy itt talállak. Lelkem gyönyöre!”

HONNAN: Othello

MIT JELENT: Ez a találkozás a mai nap csúcspontja, bébi.

        

MONDÁS: „Ámde halld szivem szavát: mihelyt megláttalak, szolgálatodba állt szivem, s azóta ott van s neked szolgál.”

HONNAN: A vihar

MIT JELENT: Szerelem első látásra, és ez lesz a srác veszte. No meg a tiéd is. Vigyázz! Egy mániákus üldöző is lehet.

MONDÁS: „Bűnös? Te unszolsz bűnre szüntelen. Add vissza bűnöm.”

HONNAN: Rómeó és Júlia

MIT JELENT: Komolyan nem érted? Megint akarja!

MONDÁS: „Gyere, udvarolj, udvarolj, mert most nagyon virágos kedvem van, és könnyen kimondom az igent!”

HONNAN: Ahogy tetszik

MIT JELENT: Figyu, mindketten itt nyaralunk, és mindketten kicsit túlzásba vittük a Jägermeistert. Mit szólnál egy kis hancúrhoz?

MONDÁS: „Gyúlt már ki szív, ha nem gyúlt ki azonnal?”

HONNAN: Ahogy tetszik

MIT JELENT: Eléggé magától értetődő, hacsak nem a szájsebészed mondja gyökérkezelés közben. Ha egy pasi ezzel próbálkozik, feltétlenül adj neki egy esélyt.

MONDÁS: „Ha táncolsz, azt kívánom, légy tengeren hullám, hogy ott örökre táncolj; mozogj… és mást nem művelj.”

HONNAN: Téli rege

MIT JELENT: Kicsim, dögös vagy azon a táncparketten.”

(Lian Dolan – Szerelmem William, Erawan, 2014, 4. fejezet)

        

Lucy Kellaway - Forró túlórák

A tűzvédelmi oktatáson is fellángolhat a szerelem

Házinyúlra ​​nem lövünk – tartja a bölcs mondás, ám mégis mindenki hallott már munkahelyen szárba szökkenő titkos viszonyokról, melyek olykor csúfos szakítással vagy felmondással végződnek. Persze az is előfordul, hogy valaki a kollégái között találja meg élete párját. 

A nagymenő Atlantic Energy nemzetközi olajcég londoni központjában is irodai románcokról pletykálnak a folyosón. Itt dolgozik Stella Bradberry, aki két gyermeke felnevelése mellett ellentmondást nem tűrve küzdötte fel magát vezető pozícióba, és Bella Chambers, a fiatal titkárnő, aki egyedül neveli kislányát. Mindketten titkos viszonyba bonyolódnak munkatársaikkal, Stellát egy fiatal gyakornok, Bellát pedig a saját főnöke csábítja el (aki természetesen házas, és esze ágában sincs válni). És bár Stella és Bella is elbűvölő és intelligens, mégis olyan férfiakkal kezdenek, akikre rá sem hederítenének a cégközpont falain kívül… Vajon mi teszi mégis olyan ellenállhatatlanná az olajcég macsóit? És főképp, megéri kockáztatni értük a karriert és a családi békét? 

Lucy Kellaway igazi szakértője és vitriolos kritikusa a multis környzetnek, a Forró túlórák igazi szórakoztató olvasmány a munkahelyi kapcsolatok támogatóinak és ellenzőinek egyaránt.

Athenaeum, 2014, 2011

Eredeti mű: Lucy Kellaway – In Office Hours, 2010

Elég hosszú ideje tologattam már jobbra-balra ezt a könyvet, és bármilyen sekélyesnek is hangzik, az egyik ok az volt, hogy bűnronda a borítója. Az esetek túlnyomó többségében még az sem érdekel, hogy van-e borítója, ennek a könyvnek a színvilága taszított. Mivel most eljutottam arra a pontra, hogy mindegy milyen a csomagolás, csak ne legyen erotikus, mert kifutok a világból, gondoltam megpróbálkozom vele. Úgy egy este belenézegetek, s ha nem, akkor nem, még mindig elő lehet vakarni és újraolvasni egy régebbi, jól bevált könyvet.

Nem mondhatom, hogy megbántam a rászánt időt.  Azt sem mondhatom, hogy szuper volt, letehetetlen és alapjaiban megrengette a világomat, de több volt, mint amire vártam és elgondolkoztatott néhány olyan dolgon, ami itt van az orrunk előtt, nyilvánvaló, de elsiklunk felette, addig, amíg ott nem vagyunk benne… nyakig.

Miről szól ez a könyv? Arról hogy milyen hülyék tudunk lenni mi, nők. És arról, hogy milyen egy képmutató, mocsok világba élünk, ahol külön mérce van a férfiaknak és ugyanazért a tettért a nőket egy másikkal mérik. Mert ha egy férfi félrelép, akkor ejnye-bejnye, elheherésznek, de lényegében ő a falu bikája, neki szabad. Maximum figyelmeztetik, hogy legközelebb diszkrétebben intézze munkahelyi afférjait. Ha egy nő teszi meg, akkor ott van rajta a skarlát betű és ez egyenlő a szakmai és társadalmi öngyilkossággal. Nincs heherészés, nincs ejnye-bejnye, hanem menesztik.

Két történet, melyet felváltva kapunk. Két nő meséje, akik ugyanannál a cégnél dolgoztak és mindketten egy munkatárssal bonyolódtak viszonyba. Stella vezető beosztású üzletasszony, aki vegetáló családi életét némi extrával dobja fel. S ez az extra a fiatal gyakornoka. Bella, pedig nős főnökével folytat viszonyt, annak ellenére, hogy előző főnöknőjét ugyanazzal a nős férfival folytatott viszony miatt menesztették állásából és a fickó nem is egy nagy szám. Ő a másik nő. Az épp aktuális másik nő, aki akár okosabb is lehetne, mert ugye egyszer már megégette magát és gyermekét egyedül nevelő anya lett, valamint tisztába van a férfi és volt főnöknője közötti viszony minden részletével.

Ne dobálózzunk kövekkel, ne mutogassunk ujjal, ne háborodjunk fel. Egy kapcsolatba csak akkor léphet be egy harmadik személy, ha az már eleve meg van romolva valamilyen formában.

Amit a könyv elmesél bárkivel megtörténhet. Ha nincs is benne aktív szereplőként, minden bizonnyal mindenkinek van a tarsolyában legalább egy munkahelyi afférról szóló történet ami a munkatárssal, a szomszéddal, a baráttal történt.

Bár a címe meglehetősen sikamlós dolgokra utal, ez nem egy erotikus könyv. Előítéletek nélkül kell olvasni, és ízlések meg a pofonok…

Mia Asher - Laza erkölcsök

Laza erkölcsök 1

Eladom a lelkem, de nem érdekel.

A szerelem önző

A nevem Blaire. 

Én vagyok a rosszlány. 

A másik nő. 

Aki végül sosem kapja meg a pasit.

Én bukom a gazdag pasikra. 

A kurva. 

A gyökértelen. 

Akit imádtok gyűlölni.

Én is utálom magam 

Mindenkinek van egy története.

Készen álltok az enyémre?

Művelt Nép, 2016

Eredeti mű: Mia Asher – Easy Virtue, Magánkiadás, 2014

Nem, nem, nem… nagyon nem! Nem lett volna szabad egy ígéretes témát ennyire degradálni és “elkúrni”.

Erotikus könyv, persze, mi más is lehetne… De a fülszövege megfogott, gondoltam lássuk mi van a másik oldalon, mert eddig mindig a “jókislány” története volt, jöjjön akkor egy olyan, amiben egy kitartott nő mesél magáról. Tehát, nyilvánvalóan a történetet főhősnője meséli el, egyes szám első személyben, kivéve, amikor helyenként be-bedob egy kis váltott szemszöget is. Természetesen az épp aktuális fickó mesél főhősnőnk iránt érzett mérhetetlen imádatáról.

Kezdetnek mindjárt megismerkedünk Blaire-rel, főhősnőnkkel és sanyarú, szánalomra méltó gyermekkorával: nemcsak túlsúlyos, hanem szülei miatt is megvetik az korabeliek. Anyja erkölcsi tartása megkérdőjelezhető, apja alkoholista, bár sosem derül ki, hogy miért is kereste Bacchus tásaságát, vagy hogy esetleg a feleség viselt dolgai késztették volna az alkoholizálásra.

S ugye miután túl vagyunk a rút kiskacsa motívumon, Blaire természetesen egy csodaszép hattyúvá serdül és bosszúból legnagyobb ellenlábasa apjával folytat kizárólag szexre és anyagi juttatásokra alapuló viszonyt. Ugye, Blaire ekkor még kiskorú, de ez nem látszik senkit zavarni, majd mikor eléri a nagykorúságot a nagyvárosba kötözik dúsgazdag férfiaknak árulgatni szolgáltatásait.

   Ez eddig rendben is lenne, hiszen erről szól a fülszöveg is, erre vártam. Csak arra nem, hogy az egész könyv a főhősnő páratlan szépségének, tökéletességének, csodálatos testének, utolérhetetlen szexuális teljesítményének fényezése és hozsannázása. Mert ugye Blaire-hez fogható szépséget sosem hordott még hátán a föld, mindenki őt akarja, őt imádja és mikor elhagyja a férfiakat, azok könyörögnek a maradásért, több pénzt, ajándékot, stb. ígérve. Tehát mindenki számára tiszta, hogy mivel is múlatja az idejét a világszép Blaire. És ő sem szépíti a dolgokat. Akkor meg miért kell megsértődnie, ha egy férfinek van mersze közölni vele, hogy többé nem tart ígényt a szolgáltatásaira, vegye a pénzét és húzzon, mint a vadlibák, mert az ő fajtája csak használati cikk, semmi más?

Ugye, azt tudjuk, hogy a történet fikció, de akkor miért kellett egy olyan nagyonis valós és ütős nevet belekavarni a történetbe mint például a Rothschild? Erősen kétlem, hogy valaha is egy Rothschildnek szüksége lett volna arra, hogy havi egymilliót fizessen egy szakadt kis szerencsevadásznak, aranyásónak – nevezd, ahogy akarod. Mert ha valaha is kitartott nőkre fanyalodnának, vannak egy ilyen kis vidéki libánál stílusosabb  nők is.

   Jellemfejlődés? Pontosabban melyik jellemről is beszélünk? A kiéről? Mert ugyan megjelenik a szerelem Blaire életében, mert épp van egy kis üresjárata két vastag pénztárca között, de minek? El is játszadozik Ronannal, de ő csak egy szegény flótás és amikor egy Rothschild az alternatíva, akkor Blaire-nek eszébe jut a hitvallása: “Szeretem a pénzt. Szeretem a mások feletti befolyást. Szeretem, ha imádnak. Szeretem a szexet.” És akkor szegény Ronan hiába teljesített átlagon felül a hálóban, nincs pénze, mennie kell. S itt ugye elpuffogtatta a "kemény fickó = tetkós fickó" közhelyet is, mert Ronan egy s mást felvarratott magára..

Nem a történettel van bajom. Kevesebb részletesen leírt szexszel akár jó is lehetett volna. Nekem az a bajom, hogy világszépséggé emel egy vidéki kis libát és olyan tulajdonságokkal ruházza fel, amitől ő lesz a szupernő, más mindenki csak egy silány utánzat és minden fickónak csak érte lóg kocsányon a szeme. Azzal is bajom van, hogy ugye néha-néha megszólaltatja Ronant, vagy a dúsgazdag Rothschildet és olyan mondatokat ad egy férfi szájába, amit a nők az adott esetben hallani szeretnének… természetesen a feltétlen imádat hangsúlyozása mellett, de teljesen kizárt, hogy ezt a nyálas szöveget valaha is egy férfi szájából valaki hallja. Továbbra azzal is bajom van, hogy a Blaire életében megforduló férfiak nemcsak úgy néznek ki, mint valami félistenek és többségük tehetős is, hanem az állóképességük is egészen rendkívüli, hiszen valamennyien, a történet egy adott pontján azt ígérik neki, hogy addig fogják kúrni, míg kegyelemért könyörög. Ja, hát fantáziátlanok, ugyanazt hajtogatja mindegyik. 

   Tehát a főhősnőt egy kicsit sem szerettem, egyetlen dícséretre méltó tulajdonsága a következetesség és álhatatosság, amivel a pénz után fut. S a férfiak olyanok, amilyenek… semmi extra más, hasonszőrű könyvek dúsgazdag, dögös szereplőihez képest.  És bocsi, a könyv nyelvezete meglehetősen triviális.
   Igazándiból nem is tudom, hogy mit akart a szerző elérni ezzel a történettel:

Megbotránkoztatni? – A közelébe sem voltunk.

Sajnáltatni a szegény kis Blairt, akinek ugye magát kell árulnia a megélhetésért? – Szó sincs róla!  Lenne alternatíva, de ez Blair tudatos választása.

Természetesen akkor maradt abba a történet, amikor akár érdekes is lehetett volna, de kis szerencsével még idén jön majd a folytatása magyar nyelven is, s mivel nem túlságosan termékeny íróról van szó – ezidáig csupán négy könyve jelent meg négy év alatt –, nem valószínű, hogy a közeljövőben majd mást is olvashatunk tőle, de ki tudja.

Nem rajongtam érte, de hát ízlések és pofonok…

A történet folytatása szintén a Művelt Nép Kiadó gondozásában fog megjelenni... valamikor:

Legédesebb méreg

Sweetest Venom