2017. január 12., csütörtök

Az első év

... bezony! Egy éve fárasztom a nagyérdeműt ezzel-azzal, mikor milyen kedvem van. Ki hitte volna, hogy számos „jóakaróm” kéretlen segítsége ellenére is eljutok idáig. Én biztosan nem. S ha már itt vagyunk, akkor vessünk egy pillantást az elmúlt évre... Nem statisztikailag, távol áll tőlem, hogy most adatokkal és számokkal zsönglőrködjem, mert még engem sem érdekelnek, hát akkor mást. Csupán néhány olyan dolgot szeretnék megosztani, elmesélni, amivel az elmúlt évben találkoztam, és ha őszinte akarok lenni, akkor némely történésre rácsodálkoztam, mint borjú az új kapura, hogy azta! milyen mélyre csúszhatnak az emberek, ha megvan hozzá a kellő motiváció! Ugyebár senki nem tökéletes...
Írtam számszerint pont annyi bejegyzést amennyit, s mellé olvastam még annál is több könyvet. Látogató is volt az oldalon épp annyi, amennyit a számláló mutat – bár ennek háromnegyede (minim minimorum) könyvet letölteni jött, s mikor nem jött össze neki írt egy nem igazán kedves hangú üzenetet... többnyire másnak. Bármennyit is kombinálnának és találgatnának a mindent tudni akarók, „Betonka”, mint személy, egyike sem azoknak, akik a bejegyzéseket megosztják, vagy valaha is megosztották. Tehát, akár le is lehetne szállni róluk s abba lehet hagyni a zaklatásukat. Ha valakinek valami gondja-baja van azt egyenesen nekem címezze, van elérhetőségem több is. Ígérem, mindenkinek válaszolok, kivéve, ha fantázianevű frusztrált nőszemélyek visszaélnek az udvariasságommal  és elgurult gyógyszerüket rajtam keresik.
Az elmúlt évben igazán remek dolgok történtek. Találkoztam egy csomó nagyon érdekes emberrel. Néhányan belevalóak és kedvesek voltak, jól elcsevegtünk erről-arról, még akkor is, ha nem egyezett a véleményünk egy adott műről. Voltak olyanok is, akik csak önös érdekből kerestek meg és bizony voltak zavart fazonok is, akik azzal táplálták torz személyiségüket, hogy na akkor most ők beszólnak és jól megmondják a tutit. Ugye, nem kell mondanom, hogy magasról teszek rá?
Néhány szerző is megkeresett, és olvasásra ajánlották könyveiket, hogy majd tegyek említést róluk a blogon - megtiszteltetés és minő bátorság részükről stílusom ismeretében... Aztán egyikük később a földbe döngölt saját oldalán, mert nem tetszett neki a véleményem, és könyve eladási mutatói sem ugrottak az égbe úgy hirtelenjében. Pedig magamhoz képest igazán visszafogott voltam. Volt egy olyan is, hogy egyikük a blog Facebook-oldalán két különböző profilt használva (a könyvét egy harmadik név alatt jelentette meg, de annyira átlátszó volt az egész) megegyezett saját magával, hogy mennyire félreértettem a könyv mondanivalóját. Ez igazán ciki volt, mert kiderült, minden szóbeszéd ellenére, nem tudok gondolatot olvasni...
Az sem volt egy mindennapi élmény, amikor a saját gondolataimat (szószerint átmásolva, forrásmegjelölés vagy idézőjel nélkül) néhány nappal később más blogján olvastam, s nem is egyszer. Ha az ember lányát plagizálják az jó, nem? Azt jelenti, hogy tetszett valakinek, ha vette a fáradtságot és lenyúlta. A dilemmám az, ha valakinek nincsenek saját gondolatai, akkor miért ír?
Továbbra sem fogok elnézést kérni, amiért esetleg más a véleményem, azért sem, mert el merem mondani. Akinek nem tetszik ne olvassa, ilyen egyszerű. Tiszteld a véleményem, hogy én is tisztelhessem a tiéd - nem hinném, hogy ez olyan nagy kérés lenne. És a blog Facebook-oldalát se azért „lájkold” mert szeretsz olvasni, úgy általában, hanem azért, mert tetszik amit csinálok... Tudod mit? Ne is lájkold, mert én nem kuncsorgok lájkokért semmilyen formában, sehol.
Mit mondhatnék még? Köszönöm. Mindenkinek... minden egyes olvasónak a hatvankilenc országból. No, csak kiböktem egy számot! Köszönöm azoknak, akik egy éven át mellettem voltak, bátorítottak, vagy épp meghúzták a fülem – nem írok le neveket, de ők tudják, hogy szeretetem és nagyrabecsülésem az övék.
Nem mondom, hogy jövőre veled ugyanitt, mert nem tudom meddig fog a bloggolás és a vele járó cirkusz szórakoztani – első sorban engem. Egy biztos: továbbra sem lesznek kegyes hazugságok, hogy mennyire tetszik, mikor tulajdonképpen nem. Egyezzünk ki abban, hogy még koccanunk!
U.i.: Nem, nem fogok könyvet írni. Sem mostanság, sem a közeljövőben, semmikor... Kérsz a tortámból?