Elsie Silver – Powerless – Védtelen

   Chestnut Springs 3

   Két gyerekkori jóbarát. Két összetört szív.

   Az egyik azonnal útnak ered, hogy elszökjön – és ennyiben kellett volna maradnia a dolognak.

   Jasper Gervais a rajongói szemében egy szívdöglesztően jóképű, tehetséges hokikapus a tévéből. De Sloane-nak mindig is az az elveszett, szomorú szemű kisfiú marad, akinek aranyból van a szíve.

   A férfi, akit titokban mindig is szeretett.

   Így amikor az esküvője napján az élete darabokra hullik, érthető, hogy Jasper lép közbe, és menti meg Sloane-t. Amikor pedig Jasper világa omladozik, a lány viszonozza a szívességet.

   Minél több időt töltenek együtt, annál világosabb, hogy Jasper már nem csak barátként tekint Sloane-ra. És nem is barátként érinti meg. Annyi év után még mindig ő az, aki a lány szemében megtestesíti mindazt, amit valaha akart, és amiről már lemondott.

   De az érzelmek bonyolult dolgok. Jasper fájdalmas múltja és Sloane jelene körül nem ül el a vihar.

   Lehet, hogy Jasper Gervais úgy viselkedik, mint aki akarja Sloane-t, de az elmúlt évek alatt annyiszor utasította el őt, hogy most már bizonyítania kell.

Kossuth, 2025

Eredeti cím: Powerless, 2023

   Elsie Silver kanadai írónő Chestnut Spring sorozata harmadik részéhez érkezett – már ami a magyar nyelvű megjelenést illeti, mert angol nyelven van még belőle.

   Vegyes érzéseim vannak az egész sorozattal kapcsolatban. Az első részt (Flawless – Hibátlan) kedveltem. Nem voltam oda s vissza tőle, de olyan „egynek elmegy” módon tetszett. A következő (Heartless – Szívtelen) már cikisebb volt, igazándiból végig sem olvastam, annyira untatott. Amúgy is borítékolható volt a vége. Éééés akkor most itt van ez a harmadik rész, ami tulajdonképpen nem is az Eaton-család férfiairól szól, mint az első két rész, de mégis, mert a férfi főszereplőt több mint vérségi kötelék köti a családhoz – de erről majd később. Előre bocsátom, hogy ez a rész sem volt jobb az előzőnél, s csupán azért olvastam végig, mert utaztam, és sok időt töltöttem repülőn-repülőtéren. És mert más könyv nem volt kéznél.

   A két főhős – Sloan és Jasper – története és barátsága kamaszkorban kezdődik. Sloan (vagy Sunny, ahogyan Jasper szólítja) az előző két részből megismert Eaton fiúk unokatestvére, és nagyon közel állnak egymáshoz, azzal a különbséggel, hogy Sloan anyja „jól” ment férjhez, és a család dúsgazdag Eatonékhez képest, akik maguk sem szegények. A történet jelenében Sloan balerina és érzéketlen apja által elrendezett esküvőjére készülődik, és természetesen olyan szép, hogy hozzá hasonlót nem hordott még hátán a föld. Sloan egész életében szerelmes volt Jasperbe, aki hosszú ideig csak fogadott unokahúgát látta benne.

   Jasper Gervaist Eatonék kamaszkorban fogadták be, amikor szülei elhagyták Chestnut Springst, a sebzett kamaszt hátrahagyva (ezért vannak jelen a korábbi részekből megismert Eatonok az egész történetben). Jasper hokikapus – mi is lehetne más, hiszen a történet Kanadában játszódik –, természetesen szexi, dögös és elköteleződés-fóbiás, aminek okát több módon is meg tudja magyarázni. És néha rohadtul szemét tud lenni.

   Sloan meglóg az oltár elől, ebben Jasper segíti, és igazándiból az egész Eaton-klán. Komoly oka van rá, amit nem fogok részletezni, kiderül olvasás közben. S természetesen az Eaton-farmon húzza meg magát hetekig, ahol Jasperrel folyamatosan kerülgetik egymást.

   Eddig a pontig még élveztem is a történetet, de elindulnak egy szénaszállító utazásra, amely tömény szexbe torkollik. Természetesen, miután ismét hosszasan kerülgették egymást – sok mellébeszélés, még több sikamlós célozgatás, akarom-nem akarom, megteszem - nem teszem játék. Ez a tömény szex nemcsak részletes, hanem nagyon hoooooooooosszú leírást is kapott. S mivel ez egy váltott szemszögű történet, kvázi kétszer kaptam meg ugyanannak a helyzetnek a leírását. Semmi gond, az ember lánya átlapozza, ha unja, viszont ami igazán zavart az az volt, hogy a dögös-szexi hokikapusról kiderült, hogy domináns. Mondja ő. Amúgy annak, amit Jasper előad, éríntőlegesen sincs köze a domináns-alávetett szerephez, Jasper csak kontroll-mániás. És némiképp kényszeres is.

   Hogy mi lesz a vége a történetnek, azt mindenki könnyen kitalálja, hiszen a boldog végkifejletről szólnak az ilyen erotikus-romantikus történetek. Csakhogy az ígéretes fülszöveg és kezdet után a történet ellaposodott, unalmassá vált a rengeteg belső monológ és a tömény lelki nyomor miatt, amit a szerző abszolút kimaxolt.

   A szereplőket sem szerettem. Jasper a sablonos dögös-szexi, gazdag pasi, akiért bomlanak a nők, tele lelki problémákkal, amiken folyamatósan rugózik. Ezek néhánya érthető is, és hatással voltak jellemfejlődésére, de annyi év után ideje lett volna felnőni és néhány dolgot elengedni. Sloan pedig a történet nagy részében egy gyáva nyúl, aki egész életében azt tette, amit a zsarnok apuci mondott neki, s mikor végre azt tette amit akart, s meglógott az esküvőjéről, akkor hetekig nem képes szembenézni tettei következményeivel és a családjával. 

   Az egyetlen szereplő, aki megmosolyogtatott és nagyon bejött az Harvey volt, az Eaton család pátriárkája. A többiek két kategóriába sorolhatóak: a nyálasan túlgondoskodó férfiak, és a mindenre az alkoholban kereső megoldást kereső női szereplők.

   Erről jut eszembe, hogy a könyvekben már annyi mindenért szálltak síkra, de az alkohol még mindig állandó szereplője szinte minden írásnak. Értsd: női, férfi vagy vegyes baráti társaságok jól leisszák magukat, ha valami bajuk van. Akkor is ha nem.

   Unalmas volt, vontatott, tömény dráma, és semmi újat nem hozott a többi hasonló íráshoz képest. Mi több, a vége annyira összecsapott volt, mintha írója beleunt volna az egészbe, és gyorsan összedobott egy abszolút hihetetlen és giccses happy endet.

   Nekem ez nyilvánvalóan nem jött be, és a felejtős kategóriába sorolom, annak ellenére, hogy nagy rajongója vagyok a sport-románcoknak. A minőségi sport-románcoknak. Ez nem volt az. Még meggondolom a folytatásokat, ha egyáltalán lesznek magyar nyelven – angolul semmiképpen nem fogok neki, nem ér ez annyit.

Jenny Holiday – Grófi utazás

   Grófi utazás 1

   Még ​egy grófnak is szüksége van hűséges barátokra, és Archibald Fielding-Burton, Harcourt grófja szerencsésnek tartja magát, amiért neki kettő is van. Az éves kirándulás, amelyre Archie a legjobb barátaival, Simonnal és Effie-vel szokott elutazni, szent helyet foglal el mindegyikük naptárában. Idén Archie különösen vágyik rá, hogy elszabaduljon, mígnem sürgős levél érkezik a család egy régi barátjától, aki azért könyörög, hogy Archie segítsen megelőzni egy fenyegető botrányt. A kaland hirtelen női útitársakkal bővül, mivel meg kell menteniük Archie gyerekkori barátait, Clementine és Olive Morgant.

   Ez… bonyolítja a dolgokat. A felnőtt Clementine, bár ugyanolyan őszinte és üdítő, mint amilyenre Archie emlékszik, mégis különbözik attól a vad, szeles lánytól, akit ismert. Bonyolult és meglepő… és makacsul ellenzi a házasságot, amit Archie – olyan okokból, amelyeket nem is mer túl alaposan megvizsgálni – egyre bosszantóbbnak talál.

   Aztán Clem illetlen és igazán elragadó ajánlatot tesz, arra kérve a férfit, hogy mutassa meg neki a hitvesi ágy örömeit, mielőtt megállapodik a vénleányi élet mellett. És miféle úriember lenne, ha visszautasítana egy hölgyet?

Gabo, 2025

Eredeti cím: Earls Trip, 2024

   Kellemes meglepetésként ért, hogy hosszú idő után a Gabo Kiadó ismét megörvendeztette a történelmi romantikus írások kedvelőit egy újabb történettel.

   A fülszöveg és a zsáner csalogatott, tehát akartam ezt a könyvet, annak ellenére, hogy számomra a szerző neve teljesen ismeretlen volt. Másoknak minden bizonnyal nem az, hiszen angol nyelven számos írása jelent már meg, az igaz, hogy ebben a zsánerben ez az első, s remélhetőleg több is követni fogja. Már csak azért is, mert a Grófi utazás egy sorozat indítókötete – feltehetően három részből fog állni, tekintve a grófok (vagy leendő grófok) számát –, és következő része az idén jelenik meg, természetesen angol nyelven. Tehát a magyar változatra még egy kicsit várni kell, ha egyáltalán tervezi a kiadó.

   A történet rém egyszerű: van egy grófi hármas – bár egyikük még csak vikomt, de grófi cím vármányosa –, akiknek barátsága és bajtársiassága még az iskola padjaiban kezdődött. S ez a barátság nem szakadt meg akkor sem, amikor véget értek a tanulóévek, hanem minden év őszén együtt mennek egy két hetes utazásra – az úticélt felváltva választják meg –, ahol a saját szabályaik szerint viselkednek... vagy nem. Ez a „grófi utazás”.

   A hármas tagjai különbözőbbek már nem is lehetnek. Archibald (a történetben többnyire Arch vagy Archie, annak függvényében, hogy éppen ki szólítja meg) diszlexiás – bár ez így soha nem hangzik el (íródik le a történetben), viszont a tüneti leírás ennek felel meg –, és ettől valahogy kevesebbnek érzi magát. Pluszban állandó jelleggel demenciás anyjának hogyléte foglalkoztatja. Simon teljesen el van merülve a parlamenti tevékenységekben, s ha nem épp a hazát akarja megváltani, akkor eszméletlen mennyiságű sajtóterméket fogyaszt, ha kell, ha nem. Effie pedig egy művész hajlamú piperkőc, aki szinte kizárólag feketét visel. Kacérkodik a festészettel, verseket ír, melyeket álnéven jelentet meg egy női magazinban. Igazi különc, bár mindhárman azok a maguk módján.

   Nos, ez a fess grófi trió a szokásos őszi utazására indul, amikor utoléri őket Archie birtokszomszédjának levele és felborítja a terveiket. Archie nem kedveli Morgan bárót, aki annak idején apja barátja volt, de mivel Clementine (Clem, vagy Clemmie, ahogyan a történet során szólítják) gyermekkori pajtása, beleegyezik, hogy segít a beteges bárónak, s barátai vele tartana.

   Az történt ugyanis, hogy a Morgan báró kisebbik lánya, Olive, megszökött nővére vőlegényével, a felbőszült ara pedig egymaga a nyomukba eredt. Ez pedig egyenlő mindkét lány tönkretételével és a társadalmi kitaszítottsággal. Clemmie ezt nem is bánná, hiszen soha nem akart ferjhezmenni, most is csak a kétszínű és radikális vegetáriánus elveket valló vőlegénye tévesztette meg, akinek viselkedése gyökeresen megváltozott az eljegyzés után.

   Az ember lánya azt gondolná, hogy ez a lányok utáni hajsza úgy jó hosszan eltart majd és izgalmas lesz, de téves! A két Morgan lányt nagyon gyorsan kiszabadítják a hozományvadász férfi karjai közül, a továbbiakban arról a két hétről lesz szó, amit a grófi utazás résztvevői a Morgan lányok társaságában tölt el egy lepukkant udvarházban, melynek során Archie és Clemmie ismét közel kerül egymáshoz, és körvonalazódna is a boldog végkifejlet, ha Clemmie nem ismételné folyamatosan, hogy nála a házasság nem játszik, mert... A lány számtalan okot felsorol, s mindig azt dobja be, amit éppen megkíván a helyzet.

   Mit mondjak? Egy nagyon bíztató kezdet után a történet ellaposodott. Itt-ott még megcsillant a történet kezdetén is fellelhető humor, s ez tette némiképp élvezhetővé. Igen, érintett egy csomó fontos és mindig aktuális témát: a baráti és családi kötelékekeket, az egymásra figyelést, az állatvédelmet, hiszen Clemmie pontosan azért vegetáriánus (bár szerintem inkább vegán), mert gyűlöli az állatok megölését és egyben a vadászatot is, ami Archie kedvenc szórakozása. Szó esik még a demenciáról, a diszlexiáról, és mindenről ami ezekkel jár. S talán ez a baj. Túl sok mindent akart egyetlen könyvbe belesűríteni, s ez bizony rontott az élvezhetőségen. Mint ahogy a hosszú leíró részek, a még hosszabb belső monológok, és a néhol fellelhető következetlenségek sem segítettek. A kevesebb néha több. Az viszont pozitív dolog, hogy a történet háromnegyed részéig nincs benne erotika.

   Ez egy erős közepes történet volt. Illetve nem is a történettel van baj, hanem a felhasznált megoldásokkal, mert ebből sokkal többet lehetett volna kihozni, ha nem rugózik fokozottan minden szereplő lelki nyomorán.

   Viszont kaptam egy szenzációs fordítást Tóth Gizellától, ami azt jelenti, hogy nyugodtan a cselekményre koncentrálhattam, és nem azon kellett filóznom, hogy ez a nyakatekert mondat vajon hogyan hangzott eredetiben.

   Bár nem ájultam el tőle, azért szívesen olvasnám a folytatást is magyar nyelven, vagy esetleg egy kortárs művet Holiday tollából, hiszen bőven van miből válogatni.

   Kedvenc idézetem:

   "Miért kell a családot a vérségi kötelék alapján meghatározni? ... Miért nem alakíthatjuk ki a saját családunkat úgy, hogy hasonlóan gondolkodó emberekkel vesszük körül magunkat? Olyan emberekkel, akik értékelnek minket?"

Mit olvastam mostanában? - 2025 január-február

   Az olvasás sokunk számára nem hobbi, hanem életforma. És nem feltétlenül azért űzzük, hogy minden könyvről részletesen beszámoljunk azoknak, akik követik a blogjainkat. Azt hiszem már elmondtam, legalább egyszer, hogy nem azért születik kevesebb bejegyzés, mert kevesebbet olvasok, hanem mert egyszerűen sajnálom a bejegyzés megírására szükséges időt elvenni az olvasástól.

   Pár szót ejtenék néhány olyan könyvről, amit mostanában olvastam – természetesen azokon kívül, melyekről már írtam egy-egy külön posztot a blogban –, hátha valaki kedvet kap hozzájuk (vagy nem).

Devney Perry – Jasper Vale (Eden család 4)

Eredeti cím: Jasper Vale, 2023

Kossuth, 2025

   Modern családregény, amely nem hagyott különösebb nyomot. Igen, élvezhető, mondanivalója is van, de nem az a fajta, ami alapjaiban megrengeti az ember világát.

   A főszereplők szerethetőek, és mindkettőjüknek megvan a maga baja. Jasper Vale – ez a férfi főhős (és a könyv) neve rengeteg sebet, frusztrációt hordoz magával. Meg egy enyhén szólva zavart exet. Eloise Eden – a hat Eden leszármazott közül a negyedik, akinek a történetét bemutatja a történet – a célt látja maga előtt, mindent alárendel neki. Egészen addig, míg Vegas közbe nem szól és megváltoztatja a játékszabályokat. Két olyan embernek az alakuló kapcsolata, akik nagyon más családi háttérrel rendelkeznek: Jasper családja a külsőségeknek él, Eloise-é pedig már giccsesen tökéletes.

   Mindenképpen érdemes elolvasni, és még hátra van további két rész. Reménykedjünk, hogy magyarul is olvashatjuk.

Lorraine Heath – A vikomt megkísértése (Sakkfigurák: a csábítás mesterei 3)

Eredeti cím: In Want of a Viscount, 2024

Vinton, 2025

   Kellemes olvasmány azok számára, akik szeretik Heath írásait és a történelmi romantikusokat. Viszont vannak zavaró dolgok. Például az, hogy az előző kötetekben lefordították magyarra a sakkfigurák megnevezését, most viszont nem. Ami érthető is, hiszen ezeket az elnevezéseket az előző két rész fodítója nem kezelte helyesen. Egyébként is zavaró volt a szereplők ilyen-olyan neveken vagy címeken való emlegetése, ami azt eredményezte, hogy néha azt sem tudtam kiről van szó. A történet a megszokott: erős női karakter, erős férfi főszereplő, akiket a közös érdek és egymás iránti érdeklődés összehoz. És egy oltárian bunkó anya, akinek csak a rang számít. Semmi extra.

   Erős közepes, és örülök, hogy ezzel záródik is a sorozat, mert nem hiszem, hogy lenne türelmem még egy ilyenhez.

Emily Hart – A becstelen (A korona lovagjai 1)

Book Dreams, 2020

   Igazság szerint ezzel az olvasással tartoztam a szerzőnek, s nem kevés ideje. Történelmi romantikus, ami mostanában egyre ritkábban jelenik meg magyar nyelven, és egy öt részes (pillanatnyilag) sorozat indítókötete. Nem mondanám, hogy zseniális volt, de nem is volt rossz. Nagyrészt betartotta a zsánerre jellemző szabályokat, tisztában volt a kor és az ábrázolt társadalmi réteg szabályaival, tehát a szerző rendesen elvégezte a házi feladatát. Megvolt az egyensúly a romantikus szál és a cselekmény „izgalmasabb” része között, bár a téma nem eredeti, több hasonló könyvet is olvastam már, ahol a nemes úr a korona szolgálatában kémkedik valamilyen háború alkalmával.

   A szerző teljesen mellőzi az erotikát, ami nem feltétlenül rossz. Viszont túl sok szereplője volt, és ez néha megkavart. Minden bizonnyal ezek a mellékszereplők majd visszaköszönnek egy-egy következő rész főhőseiként. 

   Azt mondanám erről a könyvről, hogy ígéretes. S ezt alátámasztja több ismerősöm véleménye is. Ők már az egész sorozatot olvasták, és szerintük egyre jobb lesz – a borítóik mindenképpen.

Louise Bay – Dr. Nagyképű (Csábító dokrorok 2)

Eredeti cím: Dr. Perfect, 2023

Álomgyár, 2025

   Soha nem értettem meg, hogy a kiadó munkatársai miért éreznek kényszeres vágyat arra, hogy megváltoztassák egy könyv címét. A történet főhőse minden volt, csak nagyképű nem, tehát az aki eldöntötte, hogy ennek a könyvnek magyarul Dr. Nagyképű cím alatt kell futnia, halvány segédfolgalma sem volt arról, hogy miről szól, mert nem hogy nem olvasta, de bele sem nézett. 

   A történet egyébként középszerű, egy olyan párosról, melynek tagjai nem azzal foglalkoznak, amire tulajdonképpen vágynának. A férfi orvos – orvosdinasztia tagja, mi más lehetne? –, de író szeretne lenni, a nő pedig minden állást elvállal, hogy összegyűjtse a pénzt a híres szakácsiskolára. 

   Közhelyes megoldások gyűjteménye, erősen meggondolom, hogy a sorozat következő részét kézbe veszem-e, vagy sem, mert ez egyre gyengébb.

Kate Moore – Felix, a közös cica (Felix 1)

Eredeti cím: Felix, the Railway Cat, 2017

Művelt Nép, 2024

   Az egyetlen dolog, ami rávett, hogy kézbevegyem ezt a könyvet – tekintve kiadóját – az a kisállatok iránti szeretetem volt. Szeretem a macskákat, gondoltam egy vicces kis történet lesz egy klassz macsekről. Voltak már ilyen könyvek, s az ember reménykedik.

   Nos, az egyetlen vicc benne az volt, amikor kiderült, hogy Felix inkább Felicia lenne, mert tulajdonképpen nőstény. Mindez azután, hogy hosszan megszakértették az alsó fertályát. A történet bugyuta, nem tudom hogyan hangzik eredetiben a szöveg, de magyarul mintha gyengeelméjűeknek szólna (max. az óvoda kiscsoportjának). Nagy csalódás volt.

Serena Terry – Mammy Banter – Egy nemmenő anya titkos élete

Eredeti cím: The Secret Life of an Uncool Mum, 2022

Könyvmolyképző, 2024

   Számos olyan könyvet olvastam már, melyeknek központi témája az anyaság. Voltak jobbak, rosszabbak, viccesek, nyálasak. Ez határozottan a jók közé tartozik, vicces is, és tele van öniróniával egy olyan anya részéről, aki hirtelen ráébred, hogy az élete semmi másból nem áll, csak munka-anyaság-család. És ezekben sincs mindig a topon. Továbbá hiányzik neki az énidő, az a valaki, aki azelőtt volt, mielőtt a feleség és anya szerepét magára osztotta.

   Igazság szerint azért is kedveltem, mert nem ír ódát az anyasághoz, hanem abszolút reális képet mutat arról, hogy milyen egy többgyermekes anya élete, akinek több szerepben is helyt kell állnia, de közben elveszíti azt, ami a legfontosabb lenne: önmagát, mert alárendeli magát mások ígényeinek és a társadalom elvárásainak. S amit abszolút pontoztam a történetben az, hogy a főszereplője (aki maga meséli el saját útkeresését, és akinek a férjét receptre kellene felírni minden nőnek, annyira szuper) nem vár kitüntetést azért, mert gyermeket nevel.

   Senki világát nem rengeti meg, de szórakoztat és elgondolkoztat.

Melodie Edwards – Jane és Edward

   „Nincs ​semmi másom ezen a világon, csak én és a két lábam, amivel szilárdan kell állnom a földön.”

   Az állami gondozásból útjára engedett Jane magányos életet él, pincérnőként dolgozik egy külvárosi étteremben. Belefáradva a nélkülözésbe a lány jogi asszisztensnek tanul, majd állást kap egy elegáns ügyvédi irodában, Toronto belvárosában. A főnöke a zsémbes természetű Edward Rosen lesz, a cég többségi tulajdonosa, aki több tucat asszisztenst üldözött már el maga mellől. Jane az anyagi függetlenség reményében rendíthetetlenül állja a sarat: csendes hozzáértésével és elragadóan talpraesett megoldásaival egy idő után még Edwardot is képes lenyűgözni. Míg a munkakapcsolatot egyre inkább kezdik átszőni a kettejük között kialakuló érzelmek, Jane-nek szembe kell néznie a múlt rég elfeledett szellemeivel is…

   A napjainkban játszódó történet Charlotte Brontë Jane Eyre című örök klasszikusának visszhangzó szívdobbanásait követi.

General Press, 2025

Eredeti cím: Jane & Edward, 2023

   Mivel Melodie Edwards a szerzői előszóban nyíltan bevallja (és a fülszöveg is céloz rá), hogy ez tulajdonképpen Charlotte Brontë Jane Eyre című örök klasszikusának modern változata, az lenne célszerű, hogy elmondjam mennyire imádtam a Jane Eyre-t. Nem imádtam. Az egy nagyon jó történet, kétszer is olvastam – bár nem mostanában –, sőt vagy két filmadaptációját is láttam. S mivel nyilvánvalóan ismerem az eredeti történtet, fenntartásokkal álltam Edwards feldolgozásához. Egyébként is szkeptikus vagyok az ilyen „retelling” – bármennyire is divatosak mostanság – típusú írásokkal kapcsolatban, ahogyan a klasszikusok évtizedekkel (és más szerző által) írt folytatásaival is.

   Indulásból két dolgot szeretnék leszögezni: az első az, hogy nem kell ismerni Brontë könyvét ahhoz, hogy ez a történet élvezhető legyen. Megy az anélkül is. És a második természetesen az, hogy ez egy meglepően szórakoztató történet volt, amin többször is hangosan felnevettem. Ezt azért a történet eredetijéről nem mondanám el, mert az korántsem a nevettetést szolgálja.

   A főszereplő magától értetődően Jane (Raine) és Edward (Rosen) meglehetősen fura párosa.

   Jane szürke egyéniség. Korán elvesztette anyját és kamasz koráig egyetemi oktató apja nevelte. Vagy legalább is úgy tett mintha nevelné, hiszen a férfit lefoglalták írásai, könyvei, lánya pedig egy olyan akadémiai közegben nevelkedett, amely teljesen alkalmatlan egy gyermek számára. De még az egyetem kampusza is jobb volt, mint a gyermekotthonok és a nevelőcsaládok sora, amely Raine professzor korai halála után következett Jane számára.

   Mindez a történet során derül ki, mert a jelenben Jane egy vendéglőben pincérkedik, bár hamarosan asszisztensként fog elhelyezkedni egy neves jogi cégnél. S bármennyire is utálja jelenlegi munkáját, félelemmel tölti el a tudat, hogy egy teljesen új környezetben kell dolgoznia, mi több, egy olyanban, amihez eddig nem sok köze volt. Mert akárhonnan nézzük, Jane kicsit antiszociális és ígénytelen, ami a kinézetét illeti.

   Bár szorgalmasan tanult, mégis furának tartottam, hogy frissen végzett jogi asszisztensként, minden tapasztalat nélkül, Jane máris egy olyan nagynevű cégnél kapott állást. A válasz pedig hamar jött is, amikor megjelent a színen a férfi főszereplő, aki havi rendszerességgel fogyasztotta asszisztenseit. Azt is el kell mondanom, hogy Edward Rosen meglehetősen ellentmondásos figura. Először is nem úgy néz ki, ahogy az ember lánya egy zseninek tartott, dörzsölt ügyvédet elképzel, mert örökösen zilált, gyűrött, káromkodik mint a kocsis, és bármikor képes bárkit megríkatni. Ugyanakkor van egy érzelmes oldala is, mely néha megcsillan, van benne egy adag sutaság is, ami emberibbé teszi. Élvezetes volt Jane és Edward párbeszédeit, pengevátásait olvasni, s ehhez nagyban hozzájárult a szerző könnyed stílusa és a humor, amivel színesebbé tette a történetet.

   Nyilvánvaló volt, hogy a cselekmény merre halad: Jane és Edward egyre közelebb kerül egymáshoz, fellángol a szerelem, s vártam mikor foszlik szét a rózsaszín álom. Mert, ugye, aki olvasta a Jane Eyre-t, az tudja, hogy Mr. Rochester, a történet Edwardja, a padláson rejtegeti őrült feleségét. Kiváncsi voltam Mr. Rosen hová dugta az övét, és ha egyáltalán követte Edwards az eredeti vonalat.

   Pozitívuma a történetnek, hogy a szereplők teljesen átlagosak. Ez alatt értendő, hogy Jane nem a világszépe, Edward pedig nem a dögös milliomos. Azt is pontoztam, hogy a történet teljesen mellőzi az erotikát, legalább is azt a fajtát, amellyel a szórakoztató irodalom mostanában dugig van.

   Összességében ez egy szórakoztató és szerethető történet. Nem volt tökéletes, mert azért voltak olyan részek és megoldások melyeket kissé elkapkodottnak éreztem, de szerettem a főhősöket, volt szerencsém néhány igazán jó mellékszereplőhöz is, megvolt a szolgálatos gonosz is. Éééés természetesen megvolt a boldog végkifejlet is, talán jobb is, mint amire eredetileg vártam. Ez egy a könyv kellemes meglepetés volt.

   Ajánlom azoknak, akik egy könnyed, vicces, kuckózos könyvre vágynak, de ízlések és pofonok...

Catharina Maura – A rossz menyasszony

    Windsorok 1

   Raven, mióta az eszét tudja, olthatatlanul szerelmes Aresba. Most pedig szenved, mert a vágyott férfi nem őt, hanem a nővérét vezeti oltárhoz.

   Hannah azonban nem jelenik meg az esküvőn… Más körülmények között lefújnák az eseményt, és szomorúan tudomásul vennék a dolgot, ez azonban nem akármilyen esküvő! Itt két illusztris család gyermekének kell egybekelnie, ami óhatatlanul nagy hírveréssel jár. Micsoda botrány kerekedne! A szennylapok kéjesen csámcsognának a fiaskón, hogy a kiismerhetetlen milliárdos médiamogult faképnél hagyta az arája.

   Így Ravennek nincs más választása, mint átvenni a nővére helyét… Az ő szemszögéből ez talán nem is olyan nagy tragédia, ám hamarosan megtapasztalja, hogy a házasság Ares Windsorral egyáltalán nem leányálom… Ravennek mégis eltökélt szándéka, hogy elnyerje a férfi szívét. Bármi áron, hiszen szerelemben és háborúban minden megengedett. Ez pedig háború!

Libri, 2025

Eredeti cím: The Wrong Bride, 2022

   Húúúú, nem is tudom mivel kezdjem. Talán azzal, hogy ez a könyv nem az volt, amire vártam. És ebben nagyrészt a fülszöveg a hibás. Nem tudom ki írta – a Goodreadsen olvasható angol nyelvű fülszöveg rövidebb, de legalább nem közöl hamis infót.

   Nem tudom kicsoda Catharina Maura, eddig nem is hallottam róla (igazándiból ezután sem szeretnék), de – mint kiderült – már írt vagy tizenöt könyvet, többek között a Windsorok nevű hat részes sorozatot, melynek indítókötete A rossz menyasszony. Nem tudom, a Kiadónak szándékában áll folytatni a sorozatot, őszintén nem is érdekel.

   Mire vártam a fülszöveg alapján? Egy néhol vicces történetre két olyan emberről, akik kényszerből házasodnak, aztán jön a nagy szerelem, némi erotika (valaminek el kell adnia a könyvet), boldog végkifejlet, pá és puszi mindenkinek.

   Mit kaptam helyette? Valami nagyon primitívet és nagyon beteget. Olvastam rosszabbat is, de ritkán, s van egy sanda gyanúm, hogy a szerző nem is járt utána mindennek, amit a nagy katyvaszba beletömörített, hanem csak úgy jött, mert úgyis fikció, az meg mindent elbír.

   Végy egy hatgyermekes családot – jelen esetben Windsorékat –, ahol a szülők meghaltak, a hat gyermek a családi megabiznisz egy-egy ágazatát vezeti, és az egész fölött ott áll a nagymami. A mátriárka, ahogy szereti magát nevezni. S nem egy jóságos nagymamit kell elképzelni, aki sütöget és kötöget, hanem egy igazi diktátort, aki felnőtt unokáit vagyonfosztással és örökségük megtagadásával fenyegeti, ha nem úgy ugrálnak, ahogy ő parancsolja. Mi több, a nagyi hisz az elrendezett házasságokban – ami azért nem olyan kirívó eset, mert bármennyire is tele a szórakoztató irodalom az olyan történetekkel, amikor a milliomos dögös fickó elveszi a szegény lányt, ez a valóságban szinte soha nem következik be. Ez egy olyan történet, ahol elrendezett házasságról van szó két dúsgazdag család között, bár a későbbiekben kiderült, hogy a du Pont család azért mégsem állt olyan biztosan anyagiak terén, ha a két cég közötti fúzió menthette volna meg őket. És a fúziónak az előfeltétele a házasság. Ezért kell Ravennek hozzámennie Areshez, és mellesleg a szertartás zártkörű, még a meghívottak sem tudják mire gyűltek össze, nem hogy a média, amit oly előszeretettel emlegettek a fülszövegben.

   A drága nagyiról azt is kell tudni, hogy ő választja ki unokái házastársait, mint ahogyan azt meg is tette idősebb unokájával, Aresszel, akinek du Ponték kisebbik lányát, Ravent szánta. Csakhogy az idősebbik du Pont lány, Hannah, egy elkényeztetett kis ribanc, aki azt hiszi magáról, hogy neki minden jár (sajnálatos módon ebben mindig élvezi sekélyes anyja támogatását), és természetesen eléri, hogy Ravent lecseréljék rá. Csakhogy öt év kapcsolat és háromszor elhalasztott esküvő után Hannah még mindig nem akarja elcserélni nehezen kifeküdt színészi karrierjét a Windsor családdal járó kötelezettségekre és normákra. Pechére nem veszi komolyan azt, hogy ez az utolsó dobása, és mire észbekap, a húga már Ares felesége. S mivel Hannah nem a vesztes típus, mindent bevet, hogy szétzilálja a házasságot, amelynek természetesen szigorú szabályai vannak, mert erről a drága nagymami gondoskodott.

   Sacperkábé ennyi az egész történet, a többi szex, vagy szexről való ábrándozás. Ares Ravennel kapcsolatos erotikus álma például egy egész fejezetet kap. Ó, és persze a viszonzatlan szerelem is játszik még, mert Raven mindig is szerelemes volt Aresbe, sajnos Ares nem tudja, hogy kibe szerelmes a du Pont nővérek közül.

   Ez egy melehetősen bugyuta történet volt, teli kidolgozatlan cselekményfoszlányokkal, nagy gesztusoknak számító túlzásokkal, rengeteg mellékszereplővel és egysíkú karakterekkel: Ares a gyenge jellemű férfi, aki csak a család iránti kötelezettségeit tudja és nagyon erkölcsös (mint ahogy a szerző többször is kihangsúlyozta), Raven, az örökös áldozati bárány, aki imádja viktimizálni magát, Hannah, a nárcisztikus szociopata, de ő legalább érdekes volt, mert soha nem lehetett tudni mi lesz a következő húzása, csak azt, hogy minden bizonnyal lépni fog valamit.

   Nagy valószínűség szerint máris megtaláltam az idei év legrosszabb könyvét – az egyetlen figyelemre méltó dolog benne a borítója –, egyébként olyan, mint egy nagyon rossz szappanopera... de ízlések és pofonok...