Louisa Rawlings - Cselszövések hálójában

Széphistória 1

Az ismeretlenség homályából felbukkanó gyönyörű özvegyasszony meghódítja egy ifjú gróf szívét. A Beaufort család feje azonban nem nézi jó szemmel kapcsolatukat. Mindent elkövet, hogy eltávolítsa őket egymástól, hiszen az ifjú már vőlegény, a hölgy feslett életviteléről pedig botrányos históriák keringenek. Sötét titkok lappanganak a háttérben, két család gyilkosságba fúló engesztelhetetlen gyűlölete. A cselszövés fojtogató hálója bűnöst és ártatlant egyaránt pusztulással fenyeget. A bonyodalmak során kiderül, hogy senki sem az, akinek látszik – vagy, aki jobb, van, aki rosszabb…

Párizs, 1836

A nagyúri szalonok csillogó világában csalás, hűtlenség, ármánykodás rejtőzik a tisztes és előkelő felszín alatt. Úgy tűnik, ebben az álságos környezetben még a szerelem is csupán a cselszövések eszköze. Céleste, a szép és titokzatos özvegyasszony mesterien űzi ezt a játékot, egészen addig, amíg bele nem szeret a nőgyűlölő Edmondba. Nőiességének egész vonzerejét latba veti, hogy meggyőzze a csalódott férfit: létezik még igazi szerelem

Harlequin Magyarország, 2017, 2012, 2002

Eredeti mű: Louisa Rawlings – Scarlet Woman, 1993

Ugyanaz a történet, két fülszöveg – az egyik a kiadó honlapjáról származik, a másik a Molyról –, és három kiadás. Illetve a harmadik az néhány nap múlva jelenik majd meg – gondolom semmi új nem lesz az előző kiadásokhoz képest, nem lesz újra-fordítás (vagy igen?) csak kapott egy tetszetősebb borítót. De még ha új fordítással örvendeztetne meg a kiadó – amit nem hiszek –, maga a történet akkor is ugyanaz lenne. 

Annak ellenére, hogy bizony rég megvan a könyv, nem olvastam el mostanáig, mikoris épp ez a bizonyos harmadik kiadás vitt rá. Gondoltam, ha a kiadó harmadszor is megjelenteti, akkor biztos van benne valami, mert ha szemét, akkor még a kiadónak sem éri meg.

Nem mondom, hogy rossz volt, mert alapból más. Nem angol-szász környezetben játszódik, mint a klasszikus romantikus regények többsége, hanem a 19. század első felében, Franciaországban. Szereplői sem angol lordok, hanem a francia arisztokrácia és polgárság tagjai – a főszereplő Céleste egy neves zenetanár unokája, aki kapcsolatban állt az arisztokráciával Európa-szerte.

Ez a könyv tulajdonképpen egy beteg elme bosszúvágyának története és ebben Céleste nemcsak a bosszú eszköze, hanem tudtán kívül áldozat is, hiszen egy párbaj következményeibe belehalt férje szülei, de LaGrange-ék, nemcsak fiúk halálát akarják megbosszulni, hanem őt teszik felelőssé nemesi nevük és családfájuk kihalásáért. És akkor még ott vannak Beauforték, akik maguk sem mindennapiak és az egész történetben csak járulékos áldozatok. Nekik csak annyi közük van az egészhez, hogy rosszkor vannak rossz helyen: Paul Beaufort udvarol a gyilkos lányának.

Azt nem értettem, hogy miért lenne az méltó bosszú az ifjú de LaGrange lovag haláláért, ha özvegye elcsábítja gyilkosa lányának vőlegényét, Paul Beaufort-t. Még akkor sem, ha ezzel lenne egy kis botrány és e miatt a de Malecot családtól (a gyilkos családja) a nagyasszony megvonná anyagi támogatását. Ez egy kicsit mondvacsinált konfliktus volt és legalább olyan zavaros, mint ahogy én itt elmondani próbáltam. Az sem derül ki soha, hogy az ifjú de LaGrange és de Malecot miért ment ölre Párizsban, aminek következménye a szerencsétlenül végződő párbaj volt.

Mint mondtam nem volt rossz, de annyira jó sem, hogy valamikor tervbe vegyem az újraolvasását. Elsősorban azért, mert a történet első pillanatától szigorúan ki vannak osztva a szerepek, aki jó az végig a jó szerepében tetszeleg, a rosszak velejükig romlottak és az őrület csak nagyobb mértéket ölt. Céleste az első pillanattól önfeláldozó és alárendeli magát férje szülei bosszúvágyának. És áldozat is – bár ő ezt nem tudja.

Az egyetlen aki jellembeli fejlődést mutat, az Edmond Beaufort, aki Céleste társa ebben a nagyon képzelet-szülte történetben – először csak azért, hogy távolt tartsa öccsétől, később pedig szerelem szövődik kettejük között. Edmond jellembeli fejlődése természetesen Céleste hatására történik, hiszen ő a pozitív hős ebben a történetben, bár ez erősen megkérdőjelezhető.

Túl sok cselszövés, túl sok ok-okozat, kavarás és megtévesztés. Ez kissé zavarossá teszik a történetet. És Céleste nagy önfeláldozása sem teszi őt szerethetővé – inkább butácskának. Nem a volt férje iránt érzett szerelem tetteinek mozgatórugója, hanem a bűntudat, amit férje szülei érbesztettek benne és sikeresen továbbtápláltak. 

Nálam ez az “egynek elmegy” kategóriában marad, nem tervezem újraolvasni, de hát ízlések és pofonok…