Greycourt család 2
Egy könyvtár, ami sok titkot rejt, egyben sok mindent fel is tár
A rideg és kimért Julian Greycourt, a Windemere hercegség örököse mindig is tudta, hogy nagybátyja, a herceg felelős az édesanyja haláláért. Most elszánta magát, hogy bosszút áll rokonán – már ha sikerül a férfi tettére bizonyítékot találnia. Julian azonban veszélyes titkot rejteget, amelynek felfedése tönkretenné őt, ezt pedig a herceg is pontosan tudja. Az utolsó dolog, amire szüksége van, egy felkavaróan vonzó nő, akinek a puszta jelenléte is fenyegeti a terve megvalósítását.
A vidám és derűs Lady Elspeth de Moray nem tudja, miért romlott meg a viszony Julian és a nagybátyja között évekkel ezelőtt, de nem hagyhatja, hogy a zsarnoki férfi megakadályozza a küldetésében: egy ősi napló visszaszerzésében, amelyről úgy gondolja, hogy az egyik Windemere-könyvtárban található. Ám a könyv felkutatása nehezebbnek bizonyul, mint gondolta, és lépten-nyomon összefut az őrjítően titokzatos Juliannel. Az elhúzódó esős idő pedig napokra összezárja őket egy vidéki birtok könyvtárában…
General Press, 2026
Eredeti cím: No Ordinary Duchess, 2024
Két évet vártunk, míg a General Press Kiadó egy újabb Elizabeth Hoyt könyvvel örvendeztetett meg minket. Ez spéci nem a kiadó hibája, ez a kötet – ha jól emlékszem – 2024 végén jelent meg angol nyelven, többszöri csúszás után. S azóta sem rukkolt ki Hoyt semmi mással. Rossz nyelvek szerint nem is fog, azt beszélik kiadója elkaszálta a Greycourt sorozatot. Azt is beszélik, hogy kiadót váltott, sőt, hogy egyáltalán nem ír mostanság. De, mint jeleztem, ez csak szóbeszéd, hivatalos forrásból nem tudni semmit, mert Hoyt mintha lefutott volna a térképről. Nem titok, hogy depresszióban szenved, ez nem újkeletű, de eddig soha nem tűnt el ennyire.
No, de beszéljünk magáról a könyvről, amit fenntartásokkal vettem kézbe, ugyanis bármennyire rajongok Hoyt könyveiért, a Greycourt család sorozata nálam nem talált be. S mégis kézbevettem, mert egyrészt rohadtul vágytam már egy Hoyt könyvre (az ember mindig reménykedik, hogy jó lesz), másrészt olyan kevés történelmi romantikus jelent meg az utóbbi 2-3 évben, hogy a zsáner kedvelőjeként örülök minden morzsának, amit időnként egy-egy kiadó odavet a népnek.
Aki olvasta a sorozat előző két könyvét (A bosszú csókja, Színlelt szerelem) az viszonylag képben van azzal, hogy mi is tulajdonképpen a Bölcs Nők Társasága – bevallom, én még a harmadik rész után sem igazán mondhatom el, hogy minden tiszta számomra, ami ezzel a nők alkotta titkos társasággal kapcsolatos. S hogy még bonyolultabb legyen, ott is hatalmi harcok folynak, s a nem kívánatos tagokat röviden hűvösre teszik.
Tehát ismét a Bölcs Nőkről lesz szó, mert a hősnő (Lady Elspeth de Moray) valamikor a Társaság könyvtáros-tanonca volt. És ezzel elérkeztünk oda, amiért nem kedveltem a hölgyeményt. Szép dolog a könyvek szeretete, de határozottan kijelenteni, hogy könyvek nélkül nem élet az élet, s élete értelme a könyvek... hát, itt egy kicsit elszaladt a ló, nálam meg szakadt a cérna.
Elspeth de Moray egy könyvet keres, amellyel esetleg visszafordíthatná azt a káoszt és anarchiát, ami a Bölcs Nők Társaságát újabban jellemzi. S micsoda véletlen, a történet férfi hőse is egy könyvet keres. Ő pedig nem más, mint Julian Greycourt, a Windemere hercegség örököse, annak a Windemere hercegnek az unokaöccse, aki méreg által tisztítja környezetét, aki önkényesen rendelkezhet a hős húgainak sorsáról, s még hosszan lehetne folytatni a felsorolást, hogy őhercegsége miért is akkora szemétláda, mint amekkora.
A történet két főhőse természetesen ellenségek, ez hosszú történet, visszanyúlik az előző két könyvre, tehát nem fogom elmesélni miért. Viszont mindketten könyvet keresnek – bár nem ugyanazt –, tehát rengeteg időt töltenek el együtt a család különböző könyvtáraiban, miközben állandóan a hátuk mögé kell nézniük, mert az életük veszélyben lehet.
Nem nehéz kitalálni, hogy mi lesz ennek a történetnek a vége, hiszen elvárás, hogy csakis happy enddel végződhet, s a gonosznak el kell nyernie a büntetését. S mivel a két főhős egymásba szeret, a történetnek egészen magas az érzéki mércéje, bár, ami azt illeti, a szex még az egymásba szeretés előtt képbe került, csak úgy, kíváncsiságból, legalább is a lány részéről. S ha már a szexről esik szó, Hoyt ismét kitört a megszokottból, mert domináns-alávetett felállást mutat be, a dolog pikantériája pedig az, hogy a férfi az alávetett, a nő pedig eljátasza a dominánst.
Nem rajongtam a történetért. Annak ellenére, hogy rengeteg mellékszereplője van, nem sok minden történik azon kívül, hogy könyvet (és megoldásokat) keresnek, s ami történik is, az szinte elhanyagolható. Nem szeretem ezt a Bölcs Nők-féle világot sem, amit Hoyt ennek a sorozatnak megálmodott. Kidolgozatlan és felesleges, csak összezavarja az olvasót. De, ahogy mondani szoktam: ízlések és pofonok...
Más Hoyt könyvekről olvashatsz itt:
