Abbi Waxman - Új örömök kertje

Lilian ​Girvan harminchét éves. Három évvel ezelőtt a szeme láttára halt meg a férje autóbalesetben, s ő azóta sem tud magához térni. Az őrült depresszió mélyéről valahogy felevickélt, de továbblépni képtelen… Öngyilkos gondolatai már csak elvétve vannak, ellátja két kislányát, és végzi a munkáját: illusztrátor egy könyvkiadónál. Ha a húga nem segítene lelkesen és rendszeresen, talán még erre sem lenne képes. A kiadó beíratja egy kertészeti tanfolyamra, hogy kellő tudással és lelkesedéssel illusztráljon egy sorozat zöldségtermesztési tanácsadó kiskönyvet. A tanfolyamon aztán véletlenszerűen összeverődött férfiak és nők társaságába csöppen és lassan-lassan képes lesz kibújni a csigaházból.
A napsütés és a növények gyógyító hatása, meg a húga őrült ötletei szinte észrevétlenül vezetik vissza Lilit az élő (és nem csak vegetáló) emberek közé. Lehet, hogy még a szerelem is megterem egy kiskertben?

Európa, 2017

Eredeti mű: Abbi Waxman – The Garden of Small Beginnings, Berkley, 2017

A szerző első és ezidáig egyetlen magyar nyelven megjelent könyve. Ami azt illeti angol nyelven sincs több neki, második regénye 2018-ban várható és nagyon remélem, hogy megjelenés után hamarosan elérhető lesz a magyar olvasótábor részére is.

Teljesen véletlen volt találkozásom a könyvvel, nem is igazán akartam elolvasni, hiszen a témája már sokszorosan lerágott csont: fiatal nő korán elveszíti férjét, aki egyben nagy szerelme is, egyedülálló anyaként gürizik – meg kell a szívnek szakadni, milyen nehéz neki egyedül két apró lánykával, s egyszer csak ott az új szerelem, az újrakezdés, a második esély, nevezd aminek akarod. Ezt a témát már unalomig körüljártuk bármilyen nemű is legyen az az egyedülálló szülő. Legutóbb épp Nicholas Sparks Mindig van holnap című könyvében találkozhattam egy ilyen egyedülálló szülővel, s a felsorolást lehetne hosszan folytatni, mert van honnan.

Abbi Waxman könyve más az eddig olvasottakhoz képest, és elmondom miért. Első sorban azért, mert a hősnő – aki maga meséli el a történetet – tárgyilagos saját magával szemben. Nem játsza túl a lelki nyomorát, nem titkolja el öngyilkos gondolatait, tisztában van vele, hogy gyarló és esendő, hogy egyik napról a másikra él – és ezt nem anyagi szempontból kell éreteni. Mert Lilian még mindig nem dolgozta fel férje halálát, bár évek teltek el a tragikus eseménytől és azóta is gyászterapeutához jár. Ennek ellenére képes humorral és jó adag öniróniával mesélni mindennapjairól, a rá szakadt gondokról, a tanácstalanságról, bűntudatról, arról, hogyan vesztegeti meg édességgel lányait öt perc csendért.

Tehát itt van nekünk Lilian, a depresszióban dagonyázó kétgyermekes özvegy, akinek mindene a két gyermeke és a munkája körül forog. Az egyetlen aki még nem adta fel és reménykedik, hogy csak idő kérdése és Lili ismét a régi lesz, az Rachel, a húga, aki a baleset után rögtön kézbeveszi a kis család ügyeit.

Ahogy a fülszöveg is írja, Lili illusztrátor és a kiadója íratja be a kertészeti tanfolyamra, mert ez majd kapcsolódik egy jövőbeli munkához. Csakhogy hamarosan kirúgják a kiadótól is, és Lilinek a kertésztanfolyam lesz a menedék, ahová magával viszi lányait és meglepő módon a húgát is, aki folyamatosan megpróbálja visszarángatni a mindennapok valóságába.

A kertésztanfolyam pedig új lehetőségeket nyit meg Lili előtt, hiszen számára ismeretlen dologgal foglalkozik, új emberekkel találkozik, és lassan, de kötődni kezd frissen szerzett ismerőseihez, a tanfolyamot vezető Edward Bloem pedig férfiként is megtetszik neki. Ez a vonzalom magától értetődően nem egyoldalú.

Vegyük sorra, kivel tölti idejét hősnőnk a szombati kertésztanfolyamokon:

Első sorban a lányaival, a koravén gondolkodású, megfontolt Annabellel és a cserfes, szeleburdi Clare-rel,

Rachellel, húgával, aki műtárgykereskedő, lepedőművész és őrült ötletei vannak,

Francesszel és Eloise-zal, a leszbikus tanárpárossal,

Angelával, a zárkózott és nehéz sorsú elvált anyával, és fiával Robbal,

Gene-nel, a visszavonult kőgazdag bankárral, akinek természetesen fiatal felesége van,

Mike-kal, a különc zsenivel, aki hobbijainak él és ezek a hobbik az extrém sportokhoz köthetőek, a kertészeti tanfolyam csak egy újabb hóbort.

Ezek az látszólag nem összeillő emberek – beleértve Lilit és családtagjait – lassan megnyilnak egymás előtt, törődni kezdenek egymással, egymás életére befolyással lesznek.

S ehhez az illusztris társasághoz csatlakozik sógornője és egyben legjobb barátnője, Maggie, aki saját gondjait zúdítja a nyakába, hiszen olaszországi otthonából futott haza, mert életközép válságban szenvedő férje lecserélte egy fiatalabb évjáratú csinibabára. Ugye ez egy újabb klisé: a legjobb barátnő bátyjába szeret bele a hősnő és férjhez is megy hozzá, hogy a középkorú férfi-csinibaba felállást már ne is említsük. Hab a tortán a kiöregedett modell anya, egy végtelenül önző és megkeseredett alkoholista, aki saját személyén kívül senkiről sem tud jót, szépet mondani, még saját gyermekeiről sem.

Természetesen kiszámítható a végkifejlet és senki világát nem rengeti meg ez a történet, mert semmi újjal nem szolgál a témában, viszont a szerző stílusa egyedivé és nagyon szórakoztatóvá teszi.

Van még egy dolog, ami a könyv mellett szól. Nincsenek benne süti- vagy ételreceptek, a hősnő nem nyit kávézót, cukrászdát vagy virágboltot, viszont minden fejezet végén kertészeti tanácsokat kapunk. Olyan dilettánsoknak valót, szájbarágósan leírva, s ha nem lenne már egyik hobbim a kertészkedés, akkor minden bizonnyal kedvet kaptam volna hozzá.

Nagyon kedveltem a történetet, első sorban az író stílusa miatt. Ajánlom mindazoknak, akiknek most épp egy könnyed, humorral gazdagon meghintett olvasmányra van szükségük. Tehát ne menjetek el könyv mellett, mint ahogyan én szinte megtettem... meg természetesen az ízlések és a pofonok.

“– Anya! – szólt Annabel, miközben a spagettit tekergette a villájára, legújabb tudományaként. A tekergetés rendszerint jóval tovább tartott a szükségesnél, de hiszen a gyakorlat teszi a mestert.

– Igen, drágám? – feleltem, még egy kis sajtért nyúlva.

– Mondtam már, hogy van fiúm?

– Nem... – válaszoltam Rachelre sandítva. – Ki az?

– James.

Jól van, őt legalább ismerem. Egy hús-vér kisfiú, nem képzeletbeli.

– Tényleg? Akkor jó, őt szeretem.

Hatalmas falat tésztát gyömöszöltem a számba, és hálát adtam Istennek az olaszokért. Spagetti, pizza, fagylalt... Ha nem folyton a szerelmeskedéssel lennének elfoglalva, és nem pöfögnének szüntelenül fel-alá a Vespáikkal, szerintem ők irányítanák a világot.

– Á, nagyon lüke. – Annabel grimaszolt. – De azért a fiúm.

– Ő is tud róla?

– Dehogy! Természetesen nem! – tiltakozott megbotránkozva.

Rachel Clare-re nézett.

– Neked is van fiúd?

– Nem, én férjnél vagyok. – Clare szája tele volt spagettivel, de közben vigyorgott.

– Csak nem? – Rachel tovább falatozott. – Kihez mentél hozzá?

– Frankhez.

Frank, a nevét hallva, megcsóválta a farkát a földön.

– Ajjaj. Tudod, hogy a férjed gilisztás?

Clare bólintott.

– Clare, nem mehetsz férjhez egy kutyához! – szólt közbe Annabel türelmesen, de határozottan. Letette a villáját.

– De igen. Kész, vége. – Ez volt Clare kedvenc szavajárása. Sokféle helyzetben mondhatta, hogy „kész, vége”: ha a falra rajzolt, ha a padlóra pisilt, vagy ha megevett egy cukorkát. Kész, vége, nem lehet visszacsinálni. Csupa lezárás, véglegesség.

– De az emberek nem házasodhatnak össze kutyákkal!

– Miért ne? Szeretem Franket.”

(Abbi Waxman – Új örömök kertje, Európa, 2017)

Sylvia Plath - Az üvegbura

„Furcsa, fülledt nyár volt, azon a nyáron ültették villamosszékbe Rosenbergéket, és én nem tudtam, mit keresek New Yorkban.” Egy idegösszeomlás története kezdődik ezekkel a szavakkal. A tizenkilenc éves Esther Greenwoodnak Amerika tálcán kínálja a karriert: felveszik ösztöndíjjal a legjobb iskolába, majd tizenketted magával megnyeri egy divatlap pályázatát, egy hónapra New Yorkba kerül, fogadások, díszebédek, hírességek forgatagába. Csakhogy ő valami többet és tisztábbat vár a társadalomtól, mint az őtőle, és ezért nem tud beilleszkedni a nagy gépezetbe. „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de – valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.” A történet: ennek a baljós hasonlatnak a kibontakozása, a betegség első tüneteitől a közönyös pszichiáter kontárul alkalmazott elektrosokkterápiáján át a hajszál híján sikeres öngyilkosságig. Végül a gyógyulás tétova stációi következnek, az életbe visszavezető út lehetőségét sejtetve – ami a valóságban tragikusan ideiglenesnek bizonyult. Mert Az üvegbura önéletrajzi mű: az újabb angol-amerikai líra talán legeredetibb tehetségének egyetlen nagyobb szabású prózai alkotása. Megjelenésének évében, 1963-ban Sylvia Plath öngyilkos lett.

Európa, 2014, 2010, 2002, 1983

Kriterion 1981

Eredeti mű: Sylvia Plath – The Bell Jar, 1963

Monica Carrot A gyöngyszürke olvasásakor jutott eszembe ez a könyv, akkor említettem is, s mivel mostanság olvastam a folytatását, A szivárványszürkét ismét eszembe jutott. Egy olyan mű, amit minden könyvmolynak legalább egyszer el kell olvasnia - és nemcsak nekik. Lehetőleg felnőttként (is). Nem véletlenül szerepel az 1001-es listán és minden időben, mindenhol aktuális marad. Ez nagybetűs irodalom. Ha csak magyar nyelven ennyiszer adták ki, vajon hány kiadása lehetett úgy összesen az idők folyamán?

Nem mondanám, hogy nyomasztó történet, hisz a maga módján még humora is van, a cselekmény gördülékeny, nincs benne felesleges időhúzás. A történet meglehetősen objektív módon van elmesélve egy depresszív személyhez képest. Elképzelhető, hogy idegesíteni fog a főszereplő, mert hát rámosolyog a fene-nagy szerencse, de ő nem tudja értékelni és lelkesedni érte. Rengetegen szeretnének a helyében lenni, hiszen abban a korban a nők helyzete teljesen más volt, mint ma. S hogy jobb-e azóta vagy csak áltatjuk magunkat a látszattal, azt mindenki döntse el saját maga.

   Lehet maga a történet nem fog megérinteni, hisz több mint ötven éve írták, a régi idők Amerikájában játszódik. Más kor, más világ, még meg sem születtél akkor (én biztosan nem) mi közöd hozzá? – gondolhatod. Mi ennek a nőnek a zavara egy világégéshez vagy az emberéleteket követelő ilyen-olyan katasztrófákhoz képest, de aztán lassan rájösz, hogy bár egy önéletrajzi írás, ez mégsem kizárólag Esther Greenwoodról szól (vagy Sylvia Plathról), hanem valamennyi olyan emberről, akit befogott üvegbura… Van aki ki tud jönni alóla, van akit elnyel. S ha te magad nem is vagy alatta (vagy soha nem is voltál), attól még megvan a magad Esther Greenwoodja, lehet nemcsak egy, hanem több is.

Először még érettségi előtt olvastam a könyvet, különösebben nem érintett meg, mit tudtam én akkor, tizenévesen, mit jelent az, amikor semmi sem jó, amikor mindenkit elmar maga mellől az ember, akár mondva-csinált okokkal is. Mostanra már tudom mit szimbolizál az üvegbura, bár - eddig - még nem szippantott be. Néha előveszem és beleolvasok a könyvbe, különösen olyankor, amikor belefutok egy-egy "Esther Greenwood"-ba, mert "Esther Greenwood"-ok mindig voltak és mindig lesznek.

Akivel most utóbb találkoztam még ott van a bura alatt. A maga kis álomvilágában él, körbeveszi magát olyanokkal akik ezt elhiszik, olyanokkal akik nem kérdőjelezik meg létének fontosságát, és akik még véletlenül sem mondják el, hogy a bura alatt teljesen egyedül van, és ők, a többiek, mind az üvegen kívül vannak, vagy épp a saját burájukkal vannak elfoglalva és nem látják az üvegharang alatt kínlódó megkeseredett, magányos személyt. Ott lesz, amíg egy nap a bura teljesen elnyeli, mert ő nem a kiszabadulós fajta… és mikor ez megtörténik, senki még észre sem fogja venni, hogy a bura eltűnt, vagy már nincs alatta senki. Mert ilyenek vagyunk...