Álomférfi 4
Tyra Masters
annyi drámát átélt már, ami egy egész életre elég lenne. Most úgy néz ki, hogy
végre rátalált a jó útra, és egy nyugodt élet vár rá. Ám ekkor találkozik álmai
férfijával. A tetovált, izmos motoros tequilával kínálja, és olyan szexuális
élménnyel ajándékozza meg, amelyről addig álmodni sem mert. De Tyra tudja, hogy
nem a forró szex meg a tequila homályosítja el az ítélőképességét. Ez az a
férfi, akire mindig is vágyott. A baj csak az, hogy sajnos ő az új főnöke is…
Gabo, 2017
Eredeti mű:
Kristen Ashley – Motorcycle Man
Az Álomférfi sorozat negyedik, befejező
része – az, amire nagyon sokan vártak, én is. Vártam, mert az előző három részből
megismert szuperzsaruk után arra gondoltam, hogy most majd jön Tack a motorján
és ez egészen más lesz, eltér majd a szerző által bemutatott sablontól.
Hát, nem tért
el. Nem voltak szuperzsaruk, voltak helyettük szupermotorosok, tehát még több tesztoszteron,
még több felsőbbrendűség és flegma. És még több használati tárgyként kezelt nő.
“Mivel türelmes vagyok, elmagyarázok neked még
néhány dolgot. Például azt, hogy nem köthetsz meg egy olyan férfit, mint én
vagyok. Azt nem teheted, Tyra. Ha megpróbálod, azon fogod kapni magad, hogy
szélnek vagy eresztve.”*
S e mellett természtesen orosz maffia, drogok, az előző részekből már ismert szuperzsaruk
és a szupernőik, valamint természetesen Elvira és a Cosmopolitan koktéljai. Meg
szex. Sok-sok szex.
Ebbe a világba - a Chaos motorosbanda világába csöppen bele a mélységesen vallásos szülei életvitelétől hidegrázást kapó Tyra,
aki már nem egy mai csirke. Mellesleg a sorozat egyetlen főhőse sem tizenéves,
az ifjoncok megmaradnak a háttérben mellékszereplőként.
Tehát Tyra
részt vesz egy motorosbulin, összejön a dögös bandavezérrel, szex után a pasi
lapátra teszi, aztán két nappal később kiderül, hogy a fickó az új főnöke és reggel,
éhgyomorra épp egy másik nőnek a torkán nyomja le a nyelvét. Mert ilyen a
motorosok világa: szabadok, függetlenek, a hűség pedig nem igazán opció még az
elkötelezett párok esetében sem.
A történet
során betekintést nyerünk abba, hogy milyen egy motorosbanda belülről nézve.
Megismerhetjük a tagok mentalitását, a szabályaikat, azt, hogy milyenek azon
túl, hogy egy-egy böhömnagy motorral dübörögnek fel-alá. És megtudhatjuk azt
is, hogy abban a konfigurációban a nők nem számítanak, ők csak ideig-óráig
tartoznak egy-egy taghoz, ha ráuntak akkor annyi neki.
Tyra és Tack (született Kane Allen) természetesen vonzódik egymáshoz, össze is jönnek, bár Tyra nem igazán tudja
elfogadni azt, hogy a férfi (vagy bárki más) megmondja neki, hogy mit csináljon
és/vagy rákényszerítse az akaratát. Ezért többször is megpróbálja bedobni a
törölközőt és szakítani a motorosvezérrel. Ebből az elhagyom-maradok játékból
is kicsit sok volt.
“El kell fogadnod, amit adok, Vöröske. Nem
fogsz felmondani. Nem fogsz eltűnni. Ott leszel, ahol én akarom, azt teszed,
amit mondok neked, és meghallgatod, amit mondanom kell, mert ha nem, akkor
megtalálom a módját, hogy rávegyelek.”*
S hogy a
dolgok tovább bonyolódjanak, Tackhez költözik két kamasz gyermeke (mindketten imádják Tyrát az első pillanattól, mert hogy is lehetne ez másképp) és megjelenik
a színen a mocskos szájú, hiszterikus ex-feleség, Naomi is, aki a bajkeverésen
túl némi anyagi juttatás ellenébe még gyermekeiről is hajlandó lenne lemondani.
Többet vártam
a történettől. Szó se róla, szórakoztató volt olvasni, ahogy Tyra és Tack
be-beszólogat egymásnak, mert azért Tyra sem volt egy templomajtó, de ezen túl
semmi más nem volt ami miatt esetleg az újraolvasósok közé sorolnám a könyvet.
A történet
nagy része tele van az élet nagy dolgairól valamit múltbeli történésekről szóló
monológokkal. Dagonyázás a boldogtalan gyermekkor és múlt emlékeiben olyan magyarázom a bizonyítványom módon – már
amikor épp nem szexelnek. Ó, és “bébi”-vel, számszerint 224-gyel, ami mellé még
jön a cuki, az aranyos és az édesem. És ezek nagy része (az édesem kivételével)
a macsó motorostól származik, akinek az ereiben nem is vér folyik hanem
tesztoszteron és a felsőbbrendűségénél csak a nagyképűsége nagyobb. Ez a Tack
nem az előző részekből megismert férfi. Igen, ez a sorozat macsó férfiakról szól,
de itt a szerző annyira túlzásba vitte, hogy Tack egy sztereotípikus
agyontetovált, agresszív izomagynak jön le, Harleyval a lába között. Tyra pedig
meglehetősen határozatlan abban, hogy elhagyja-e vagy sem, bár amilyen
erőszakosan nyomul a fickó, a lelépés nem igazán opció.
S
természetesen ott a történet és a sorozat méltó lezárása, az univerzális happy
end, amikor a sorozat valamennyi szereplője, valamennyi előző részben megismert
szuperzsaru plusz szupermotorosok serege ismét akcióba lendül a szervezett
bűnözés, ez esetben az orosz maffia ellen. S ha már olyan jól együttműködtek a
közös ellenség kiirtásában, akkor miért is ne lenne egy nagy, közös buli is a
végére – annyira kellett oda ez a habos-babos megoldás, mint döglött lónak a patkó.
Voltak olyan
epizódjai a történetnek, melyeket nem is értettem, hogy miért kerültek oda. Símán
ki lehetett volna hagyni, mert nem osztott-szorzott a cselekmény szempontjából.
Ilyen volt, például a nagynéni-nagybácsi látogatása. Igaz az alezredes (micsoda
véletlen!!) nagynéni az egyetlen szimpatikus szereplő a történetben, nekem
legalábbis ő lett a kedvencem, de az ő karaktere akár ki is maradhatott volna.
A kedvencem
továbbra is a sorozat első része marad. Ez nem váltotta be a hozzá fűzött
reményeket, mert bár a történet ígéretes volt, de a kivitelezés nagyon
felületesre sikerült. Néhol már-már gicsesnek mondható az, ahogy az izomagy
Tack (bár a beceneve szerint vágnia kell az eszének) gügyög szerelmének, addig
a pillanatig, amíg a nő azt teszi amit ő akar. Mert ha nem, akkor leordítja a
fejét. S mindenki másét is, aki ellent mer mondani neki.
Kiszámítható, semmi extra csavar, semmi meglepetés. Nekem ez
egyszerolvasós marad, de természetesen az ízlések és a pofonok.