„Hárman
voltunk ebben a házasságban…” „Emlékszem, amikor Diana hercegnő szomorú, nagy
szemekkel felnézett a kamerába és elmondta az immár hírhedtté vált szavakat, én
pedig azon tűnődtem, hogy mi a csudáról beszél, és csodálkoztam, hogy lehetett
ilyen hihetetlenül teátrális. Most pedig, hetekkel a saját esküvőm előtt
pontosan tudom, hogy mire gondolt. Az egyetlen különbség, hogy nekem nem egy
szeretővel, hanem, egy matriárkával van dolgom. Őszintén mondom, nem tudom
eldönteni, melyik rosszabb.”
Ha az ellentétek
vonzzák egymást, Ellie és Dan egymásnak vannak teremtve. Ellie – egy elit
londoni szállodalánc marketing menedzsere – ösztönember; a televíziós producer
Dan pedig mindent előírásosan csinál. Ellie úgyszólván árva – tizenhárom évesen
veszítette el az édesanyját, apjával szinte sosem találkoznak –, Dan felső
középosztálybeli családja viszont nagyon is összetartó. Kezdetben Ellie
végtelenül boldog, hogy befogadja a Cooper família, s amolyan megtalált
anyaként öleli magához Dan anyját, Lindát. Ám csakhamar rájön, hogy Linda
„anyáskodása” lényegesen tolakodóbb annál, amivel akár a legjobb meny is
megbirkózhatna. Mi a csudáról beszélhet Dan naponta kétszer az anyjával? És
Linda miért hívatja ki Ellie-t egy fontos megbeszélésről valami semmiség miatt?
És hogyan lesz a tervezett bensőséges polgári esküvőből királyi mennyegzővel
vetélkedő, estélyi ruhás társasági esemény? És mi lesz, amikor megszületik az
első unoka? Szórakoztató, megindító, tanulságos regény egy összetett és
bonyolult kapcsolatrendszerről, a fiús anyáról, aki nem hajkandó tudomásul
venni, hogy egyszer csak nem ő a legfontosabb nő a fia életében…
A Nők városa
és a Férfiak városa után, az Anyósok városával lesz kerek a Jane Green
megalkotta hiteles és ragyogó humorral megírt családi kör- és kórkép.
Trivium, 2007
Eredeti mű: Jane
Green: The Other Woman, Thorndike, 2005
Azt beszélték,
hogy egy kiadó, melynek a nevét nem írom le, mert ez nem a reklám helye, még az
ősszel újabb Jane Green regényt ad ki, a Falling
– a love story magyar fordítását. Nem jártam utána, hogy igaz-e a hír van sem, egyelőre sehol semmi jel nincs
rá, viszont ez eszembe juttatta a szerzőt akinek néhány könyvét már olvastam, s
minden bizonnyal te is találkoztál már legalább egy “…városa” könyvvel, ha
mással nem is. Ez a “… városa” megnevezés különben is baromság, hiszen a
könyvek (Nők városa, Férfiak városa,
Hiúság városa, Anyósok városa, Esélyek városa) nem tartoznak egy
sorozathoz, semmi közük egymáshoz azon túl, hogy azonos a szerzőjük. Ez az
egész egy nagyon fantáziátlan szerkesztő agyszüleménye, mert angolul a címeknek
semmi közük nincsen a “városa”-hoz. Ennek például “A másik nő” lenne a címe, ha
az eredetit fordítanám magyarra és teljesen találó is lenne arra, amit a
történettől kapunk, bár itt a “másik nőt” nem szeretőként – mint általában –,
hanem anyósként kell elképzelni. S nem a gonosz anyósként, hanem a gondoskodó,
kedves, segítőkész anyós, aki ezzel a kedvességgel jobban manipulál és
összezavar, mint egy olyan, aki ellenszenvét nyíltan a szemedbe mondaná.
Ez egy
nagyonis valóságos történet, nemcsak, hogy megtörténhet, hanem meg is történik
mindenhol a világon. És nem érdekel, hogy mennyire népszerűtlen leszek azért
amit mondok, magasról teszek rá, de nincs annál szánalmasabb dolog, mint amikor
egy nő továbbra is beleavakozik felnőtt gyermeke életébe, nem tudja elengedni
és azt sem tudja elfogadni, hogy gyermeke életében elképzelhetően már nem ő áll
az első helyen, hanem a saját családja. A szeretet és gondoskodás is lehet
terhes, bármilyen bizarrul is hangzik.
Maga a könyv
nem nagy szám, központban egy fiatal nő, Ellie áll, a házassága, gyermeke, a
barátai, viszonya az élet dolgaihoz. Ehhez hasonló tucatjával van, de ami ezt egyedivé teszi, az az anyós személye a történetben. Szórakoztató és egyben elgondolkoztató,
egy ponton ellentmondásos is, hiszen Ellie házasságát tönkrevágta anyóspajtás
szeretete és gondoskodása, viszont mikor a barátnője összeszűri a levet az
apóssal, akkor jön a női szolidarítás és a káröröm helyett közös frontot alkot a nővel, akit a saját házassága megromlásáért okol. Nagyon könnyű rámondani, hogy unalmas és közhelyes, sőt anyósék
majd fel is háborodnak, mert ők ugye mindig jobban tudják mi a helyes és jó,
a főhősnő pedig csak egy kis hisztis liba, aki nem kap kellő támogatást a
férjétől, mert Ellie nem kap, férje olyan “rendezd meg a saját gondjaidat”
típus.
Nem lenne
igazságos csak az anyóst okolni mindenért, hiszen Ellienek is része van abban,
hogy anyósa átveszi az irányítást a házassága felett, mert egyszerűen nem mer
kiállni elé és azt mondani, hogy elég volt, törődjön a saját életével és/vagy
rendezze két fiatalabb gyermeke életét, ha már mindenáron kényszert érez az
irányításra.
Bár a végére
egy hatalmas habos-babos, mindenre kiterjedő boldog befejezést sikerített, és
ez engem zavart, mert erőltetett volt, mégis azt mondom, hogy érdemes lenne
elolvasni ezt a könyvet minden nőnek és elgondolkozni azon, hogy a természetes
folyamat részeként a gyermekek felnőnek és önálló életet élnek, tehát el kell
engendi őket, hogy ezt megtehessék. Ez pedig nem jelenti azt, hogy kevésbé
szeretjük őket, vagy nem törődünk velük… csupán hagyjuk, hogy a maguk életét
éljék, a saját útjukat járják, nem azt amit mi elképzeltünk a számukra.
Emelem kalapom
azon kivételes nők előtt, akik nincsenek eltelve saját nagyságukkal és
gyermekeik tökéletességével. Meg az ízlések és pofonok…