Jelentem: megnéztem a Feketet Tőr Testvériség első évadának mind a hat részét. Szinte egy hónap telt el azóta, hogy leírtam gondolataimat az első részről, s bizony kibírtam, hogy ne ugorjak rá rögtön egy-egy epizódra, amit az megjelent a Passionflixen, hanem kivártam az utolsót is, és egyben ledaráltam. Mondjuk ki őszintén, nem kellett titáni erő az önmegtartóztatáshoz, mert annyira azért nem volt jó az első epizód, hogy körmöt rágva lessem mikor kerül fel egy-egy újabb rész.
Kezdeném a pozitívumokkal, hogy ne vegyem el senki kedvét a sorozattól, bár kizárólag ízlés kérdése, hogy ki hogyan viszonyul majd hozzá. Azok, akik már előttem megnézték, s gyorsan írtak is róla – igazándiból inkább videót készítettek az ellenőrízhetetlen keleti közösségi oldalra – többnyire szuperlatívuszokban beszéltek róla. Én kritikusabb vagyok. Igen, a filmsorozat rendesen követi a könyv cselekményét, tehát, ha valaki azért ódzkodna, mert már volt előtte számtalan negatív példa, hogy mit csináltak egy-egy könyvből a filmesítés során, az nyugodtan félreteheti aggályait, mert ez a történet nagyon ott van.
A másik dolog, amit igazán pontoztam az, hogy nehányan még játszani is tudnak. Legyünk őszinték, senki nem várt egy Oscar-díjas szereposztást egy ilyen produkciónál, tekintve a producert. Kellemes meglepetés volt, hogy néhányan a számomra teljesen ismeretlen színészek közül igenis magas színvonalú produkciót mutattak be. Például a Beth karakterét formáló Olivia Applegate, aki számomra eszméletlenül ellenszenves – tudod, mint amikor az illető semmit sem vétett neked, de zsigerből rühelled, magad sem tudod miért –, viszont a színészi teljesítménye kiválló. Ahogyan Mr. X-nek, Butchnak, Haversnek és talán Fritznek is. S ezzel a sor zárult is, mert a Fekete Tőr Testvériség tagjai nem igazán hozták a formájukat, s kábépersacc a nagycsoportos óvodások szintjén állnak, bár Butch és Vishous kettőse azért hozott némi csillogást az akcióba, és V hangja igazán különös és szexi (vajon tényleg ilyen, vagy belenyúlt a technoka?). Zsadist arcán egy idő után zavaróvá vállt az őrület kifejezése. Igen, Z-nek megvan a maga baja, aki olvasta a könyvsorozatot, az nagyon jól tudja, de semmiképpen nem őrült. Viszont tényleg szépen énekel. Nem mondanám, hogy angyali a hangja, ahogyan a könyvben írják le, de határozottan szebben-jobban énekel, mint amire vártam volna.
Ami Wrath karakterét illeti, így az első évad után úgy gondolom, hogy a fizikai megjelenése hozta meg Robert Maasernek a szerepet, mert színészi teljesítménye semmivel sem volt jobb, mint az évad első epizódjában. Viszont a teste továbbra is egy műalkotás, amit nem szégyell mutogatni teljes natúr szépségében – ha már a Király testéről van szó, akkor Passionflix ide vagy oda, de azért több akciót (és ezt nem a szexre értem) és kevesebb nyali-falit szerettem volna. Nekem Wrath hatalmas csalódás, még egy napon sem szabad emlegetni azzal a karakterrel, aki a könyvben szerepel.
Ami azt illeti Marissa is nagyon halvány volt, de lehet majd kialakul. S az is lehet, hogy ez nem a színésznő hibája, hanem a rendezőé. S továbbra is állítom, hogy az FTT tagjaira símán ráfért volna plusz tíz év, akkor talán közelebb lettek volna ahhoz, amit Ward a könyvben leírt.
Éééééééés belibegett/suhant a cselekménybe az Őrző, aki (ami?) teljesen megfelelt az elvárasaimnak, mert pont így képzeltem el a karaktert – bár ehhez nem kell különösebb képzelőerő. S ha Őrző, akkor Omega is, bár neki csupán a bal (jobb?) kezét volt szerencsém látni fehét köpenyében.
Összességében nem mondanám, hogy el voltam ájulva a sorozattól, annak ellenére, hogy voltak jó dolgok is benne, s olyan színészek is, akik ténylegesen játszani is tudtak és benne voltak a karakterben. S a technika segítségével voltak növekvő vámpírfogak bőven, sőt Rhage is megmutatta a benne lakozó fenevadat akció közben. Tehát nem mondanám, hogy rossz volt a sorozat, mert néhol tényleg igyekeztek. De annyira jó sem volt, mint ahogy itt-ott reklámozzák.
Nem tudom, ha lesz-e második évad, gondolom ez az anyagiaktól függ, nem a rajongók számától. A Testvérek közül nekem a személyes kedvencem Phury (úgy a könyvben, mint a filmsorozatban – Jesszusom! Az a haj!), s reménykedem, hátha eljutnak az ő történetéig is, mert Lassiterben reménykedni több, mint merész lenne.
Úgy gondolom, hogy egyszer meg lehet nézni...
