A következő címkéjű bejegyzések mutatása: művészet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: művészet. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. szeptember 15., szombat

Hannah Rotschild – Valószínűtlen szerelem

A 31 éves Annie McDee-nek nemrég bomlott fel egy hosszú párkapcsolata. A lány rosszkedvű, a munkájában se leli örömét. Épp egy lepukkant régiségboltban keresgél születésnapi ajándékot arra érdemtelen új szeretőjének, amikor a limlomok közt észrevesz egy elkoszolódott festményt. Csekélyke spórolt pénzéből megveszi, aztán sietve finom, szülinapi vacsorát főz – csakhogy az ünnepelt nem jön el. 
A festmény tehát Annie-é lesz, s ő hamarosan gyanakodni kezd, hogy talán jóval értékesebb, mint hitte. Akaratán kívül ugyanis egyszeribe a legkülönfélébb alakok – száműzött orosz oligarcha, kapzsi emírfeleség, gátlástalan műkereskedő – lihegnek a sarkában, akik bármire képesek lennének, csak hogy megkaparintsák az „ócska limlomot”. S miközben Annie megpróbálja kideríteni, ki festhette a képet, az európai történelem sötét titkaival szembesül – de feltárul előtte egy új szerelem lehetősége is.
Hannah Rothschild író, filmrendező. Egész estés dokumentumfilmjeit a BBC és az HBO sugározta, és nemzetközi filmfesztiválokon is bemutatták. Filmforgatókönyveket ír, cikkei többek közt a Vanity Fairben, a The New York Timesban, a Harper's Bazaarban és a Vogue-ban jelennek meg. 2015 augusztusától a londoni Nemzeti Galéria kuratóriumának elnöke. Nagy-nagynénjéről írt életrajzi regénye Pannonica. A lázadó bárónő 2014-ben jelent meg magyarul.


Park, 2018
Eredeti cím: The Improbability of Love, 2015



Ezt a könyvet abszolút a cím és a fülszöveg alapján választottam. Szerzője neve fölött elsiklottam, s jól is tettem, mert ha utánaolvasok, hogy kicsoda-micsoda, kézbe se fogom a művet.
Hannah Rotschild a híres bankárcsaládból származik – nehéz elhinni, hogy létezne olyan ember, aki ne hallott volna a bankárdinasztiáról –, s nekem komoly előítéleteim vannak a híres emberek által írt irodalmi alkotásokkal szemben. Lehet valaki jó abban amit csinál, ami híressé tette, de ez nem föltétlenül jelenti azt, hogy írásban is jó lesz, csupán azt, hogy a már meglevő hírnév megkönnyíti a könyv kiadását, mert ugye van már egy húzós név, ami a marketing egy részét már el is végezte. Ez a szerző második és pillanatnyilag utolsó regénye.
Rotschild könyve az a kivétel, ami erősíti a szabályt, bár nem mondanám, hogy széles körben osztatlan sikert fog aratni, első sorban azért, mert részletesen belemerül egy olyan világba, ami nem a tömegek sajátja: a festészetbe és a műkincs-kereskedelembe.
Természetesen nem csupán ennyiből áll a könyv, hiszen egy meglehetősen szövevényes, sokszereplős történet is jár hozzá. Olyannyira, hogy eleinte nem is igazán értettem, hogy ezeknek az embereknek mi közük van egymáshoz, mi a szerepük. Ahhoz, hogy minden a helyre kerüljön végig kell olvasni a könyvet.
Mégis van egy dolog ami ezeket az embereket összeköti, az pedig a fülszövegben már említett festmény, amire a történet hősnője, Annie, egy ócskásnál bukkan rá és utolsó fityingjét is kipengeti, csakhogy ajádékba adhassa új barátjának, aki sosem érkezik meg a születésnapi vacsorára.
Annie-ről tudni kell, hogy korán elvesztette apját, anyja pedig egész életében a szerelmet és egy újabb társat keresett. Annie autodidakta szakács és egy hosszú kapcsolat után költözik Londonba, összetört szívvel, szinte pénz nélkül, mert jól menő vállalkozását hátrahagyta volt partnerének, aki egy másik nő oldalán találta meg a boldogságot. És a körülmények úgy hozzák, hogy a Winkleman Fine Art, többnyire festményekkel kereskedő családi vállalkozáshoz kerül magánséfnek. Ahogyan Winklemanék vacsoráira festményekből inspirálódva főz, egy kicsit Heston Blumenthalra, az angol séfre emlékeztetett, aki néhány éve egy televíziós sorozatot forgatott, melynek témája a régmúlt történelmi ihletésű lakomáinak újragondolása volt.
A történet középpontjában az ócskásnál aprópénzért vásárolt festmény áll – maga a Valószínűtlen szerelem –, mely nagy valószínűséggel a háromszáz évvel ezelőtt élt Jean Antoine Watteau alkotása és különös története van, melyet maga a festmény “mesél” el. Igen, a festmény, mint szereplő – a szerző által felvázolt jelenkori történetet megszakítva – mesél magáról a festőről, arról, ami keletkezését ihlette, későbbi tulajdonosairól.
Csakhogy amellett, amit a festmény mesél, van egy másik, hozzá kapcsolódó történet is, ami a második világháború idején a náci Németországba viszi vissza az olvasót, oda, ahonnan Memling, a Winkleman ház vaskezű feje származik, és aki állítása szerint túlélte a koncentrációs táborok poklát. Ez egy olyan történet, amiről nem beszélnek az amúgy is nagyon diszkrét életvitelt folytató családban.
Említettem már, hogy a történetnek rengeteg szereplője van és valamennyien a festményhez kapcsolódnak valamilyen formában. Első sorban ott van Annie, aki a festmény jelenlegi tulajdonosa és Jesse, a különc festő, aki segít neki a műalkotás eredetének felfedezésében, majd Winklemanék, Memling és lánya Rebecca, akik égre-földre keresik a Watteau-művet, csak hosszú ideig nem lehet tudni miért.
Továbbá megismerünk két száműzött orosz oligarchát, akik volt hazájuk jóindulatát értéktárgyakkal vásárolják meg, Delores Ryant, a hitelét vesztett műkritikust, Mrs Appledore-t, lengyel származású amerikai mecénást, Alwabbi emírjét, a műkincsgyűjtőt, Barty-t az excentrikus homoszexuális életművészt, Beachendon earljét, a Monachorum aukciósház kirakatemberét, Carlo Spinetti olasz rendezőt, a Winkleman vőt, aki nem a hitvesi hűségéről híres és másokat is, akiknek valamilyen módon kapcsolata van a művészvilággal, vagy a fentebb említett személyek valamelyikével.
Azt is el kell mondanom, hogy igazándiból egy nyugis romantikus történetre vártam, ez pedig minden volt, csak az nem. Tartozott ugyan a sztorihoz némi romantika is, de ez minimális volt. Ez inkább a művészvilágról szól, műkereskedelemről, festészetről – és ez alatt nagy mesterek műveit értem, az ehhez tartozó elítről és a vele járó sznobizmusról, és egy kicsit a náci Németországból elüldözött zsidók vagyontárgyairól is, ami, ennyi év után is még mindig téma.
Kedveltem, annak ellenére, hogy néha túlságosan is belemerült a művészettörténet világába. Egyébként egy nagyon jól felépített történet volt, és olyanoknak ajánlom, akik otthon vannak a témában, másképp unalmas lehet a sok erre vonatkozó utalás, adat. Érdekes volt, de természetesen ízlések és pofonok…