2017. szeptember 12., kedd

Anne Tyler - Az ecetlány

Shakespeare újra


Anne Tyler regénye Shakespeare talán legtöbbet feldolgozott A makrancos hölgy című színdarabját meséli újra. A regény a Hogarth Press Shakespeare-projektjének harmadik darabja – Jeanette Winterson Az időszakadék és Howard Jacobson Shylock a nevem című regényei után –, amelyben élő klasszikusok írják meg az ismert nagy drámák modern változatát. 
Anne Tyler műve arra a kérdésre keresi a választ, hogy a tökéletesen modern, és független Kate képes-e feláldozni magát egy – illetve ezúttal inkább két – férfi kedvéért. A válasz legalább olyan sajátos, szokatlan és vicces, mint Kate maga.
A könyvet visszafogott, könnyed humor, üde történet teszi letehetetlenné.


Kossuth, 2017
Eredeti mű: Anne Tyler – Vinegar Girl


A mézesmadzag Shakespeare volt… és A makrancos hölgy, mivel az a Nagy Will egyik legszórakoztatóbb vígjátéka, tehát nem csoda, hogy az idők folyamán a színdarabtól, operán, musical-en és filmen keresztül eljutottunk a modern átíratokhoz is… a nagyon modern átíratokhoz. Emlékszem, az egyik ilyen filmadaptációban Baptista, tehetős páduai nemes tehetős amerikai nőgyőgyászá alakult és a drogos korszaka előtt levő Heath Ledger Can’t Take My Eyes Off You-t énekelte szívszerelmének egy amerikai módi szerint túlméretezett focistadionban – mint olyan főiskolai Petruchio.
Az ecetlány egy teljesen új, eddig még sehol nem látható-hallható-olvasható átírata az ismert Shakespeare-komédiának.  Az eredeti történet rém egyszerű, a lényege az, hogy a Baptista nevű páduai nemesúr kisebbik lánya, a csodaszép Bianca nem mehet férjhez addig, míg nővérét, a szókimondó és akaratos Kate-et valaki nyakába nem varrják. S ezért lefizetik a szintén nemes, de szegény Petruchiot, aki a történet végére betöri az akaratos hölgyeményt.
Nos, ebben a változatban Baptista nemesúr Dr. Battista szórakozott kutatóvá változik, a szépséges Bianca a szőke, üresfejű Berenice(Bunny) lesz – pont olyan mint amilyeneknek a pompon-lányokat ismerjük a hollywoodi limonádékból, Petruchio velencei nemesből Pjotr Cserbakov, ideiglenes tartózkodási engedéllyel rendelkező, potenciális kelet-európai imigráns, de brilliáns elme, Kate pedig… hát ő a nagy csalódás, mert Shakespeare tűzről pattant hősnője helyett egy életunt, slamp, depresszióra hajló, megalkuvó nőt kaptam.
Mivel napjainkban játszódó történet, teljesen más okot kellett találni Kate kényszerű kiházasítására. Itt jön be a képbe Pjotr – vagy Pjoder, ahogy az amerikaiak folyamatosan nevezik –, aki Dr Battista asszisztense és akinek néhány hónap múlva lejár ideiglenes tartózkodási engedélye, és akivel kapcsolatban minden esetben megemlítődik, hogy mennyire külföldi ő, a beszédmodora, a ruházata, a kocsija és úgy általában mindene. Az önző professzor pedig nagyobbik lányát akarja hozzáadni és ezzel meg is oldódna a vízumkérdés, mert neki viszont nagy szüksége lenne asszisztense jelenlétére további kutatásaihoz. A szórakozott férfiről gyorsan kiderül, hogy nagyon is jól tudja mit akar és hogyan érheti azt el. Nagyon természetesnek veszi, hogy lánya majd örömmel igent mond, hiszen mindent megtesz a családért: egyszemélyben szakács, házvezetőnő, kertész, takarítóbrigád és adótanácsadó. És mert Kate-nek nincs senkije. Annak ellenére, hogy egy iskolában tanít, Kate teljesen antiszociális és kinézetre sem valami vonzó nő.
Hát körülbelül ennyiről szól a történet… mármint a huzavonáról, hogy Kate hozzámegy vagy sem – mert azért Kate tud nemet is mondani, ha nagyon akar. S hogy azért legyen valami tipikusan amerikai is benne, hát a lökött szomszéd srác ellopja a laboratóriumi egereket, hogy majd a szent állatvédelem nevében szabadon engedje őket.
Természetesen happy end a vége, mert hogy is lehetne másként. Sajnálatos módon a szerző megfejelte egy utószóval is a történetet, ami annyira kellett oda, mint döglött lónak a patkó: X év után Cserbakovék idillikus családi élete, mindenki ilyen-olyan díjat kap tudományos munkásságáért – ebből az jött le, hogy Kate mégiscsak visszament az egyetemre tanulni –, és természetesen van nekik egy mini-zsenijük is odahaza.
Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Első sorban azért, mert ismerem az eredeti művet és ez ahhoz képest egy hollywoodi nyáltengerhez volt hasonlatos, néhol pedig már a paródia határát feszegette. Viszont voltak részek, amik igenis szórakoztattak, de olyanok is, amiket nem is értettem miért vannak a történetben. Igen, Kate áldozatot hoz, de nem azért mert ilyen nemes lélek ő, hanem mert egyszerűen annyira manipulálható és buta, hogy apja és Pjotr úgy ugráltatja, ahogy az úri kedvüknek jólesik.
Tulajdonképpen a címet sem értem, honnan, miért “Az ecetlány” – egyébként az eredeti címe is ezt jelenti. Egyetlen ötletem az, hogy Kate annyira magábaforduló és besavanyodott, mint az ecet… mert olyan.
Ha ennek a könyvnek az volt a rejtett célja, hogy Shakespeare-t megszerettesse az ifjúsággal, hááát… nem hinném, hogy ez összejött. Ez nem Shakespeare, mert az alapötleten kívül semmi köze nincs hozzá, de néhol egészen vicces volt, tehát szórakoztatott. Meg az ízlések és a pofonok…